Kalandiparos São Paulo-ban

Privát adatok. Akinek van hibajavítója, türelemmel könnnyen eltávolíthatja ezt a kifejezést a szótárából. Tekintsük úgy mint egy letűnt civilizációbeli jelenséget. Lelkinyugalmunk érdekében helyesebben cselekszünk ha belenyugszunk a sorsunkba és elfogadjuk (fújom a régi nótát), azt ami van.

Az hogy mennyire beleütheti itt mindenki az orrát az életünkbe, az adatainkba leginkább arra hívja fel a figyelmem, hogy mennyire rigolyásak vagyunk Európában minden privát szférát súroló, barbár tettel szemben. Hozzáfértek a telefonszámához, felhasználják az e-mail címét. Égszakadás-földindulás.

Bezzeg itt. Azon sem csodálkoznék, ha lassan a melltartó méretem is elkérnék. A cím, telefonszám, születési idő, e-mail cím megadása a legkisebb, legjelentéktelenebb regisztrációnál is kötelező.  Itt opcionális rubrika nincs. Mindent kötelező megadni. Szülők neve, foglalkozása, saját foglalkozás, nem ritkán fizetési adatok.

A helyiek verbalizálták, hogy ez a kőkorszaki bürokráció öröksége, nem igazán látok felbőszült önkénteseket, akik ezen mindenképp szeretnének változtatni.

A múltkor venni akartam egy szerencsétlen narancsfacsarót, de mivel nem emlékeztem az adószámomra, így nem üthettük nyélbe a hatalmas bizniszt.

Tökéletes alkalom ez arra, hogy visszasírjuk azt a szörnyű, korlátokkal teli, letűnt európai életet. Nagyon kikeltem magamból, amikor először szembesültem azzal, hogy mennyire semmiben veszik a személyes adatok védelmét. Valamilyen okos magyarázattal, nyájas kiengeszteléssel mindig leszerelik az embert.

Amit mindenképp megtanulunk itt, hogy ha előzékenyen és türelmesen is, százszor óvatosabbak és körültekintőbbek kell legyünk.

Amikor a filmes cégnél dolgoztam emlékszem a cég vett egy hatalmas, 40 ezer e-mail címmel teli listát. Vajon a kedves delikvensek tudnak erről? Bármennyire is pampogok, tudom, nemcsak Brazíliában élnek vissza ezzel.

Ma már elfogadtam a végzetem. Szemrezzenés nélkül adom boldog-boldogtalannak a telefonszámom  (kis brazilos túlzással), írom a kötelező adatokat, úgy mint a többiek, miközben igyekszem résen lenni. Bármilyen ellenállás merő ripacskodás lenne. Kétségtelenül nyitott könyv az életem, ezek alapján simán lepuffanthatnak, megzsarolhatnak, elrabolhatnak, de ami a legrosszabb, küldhetik az öregedésgátló krémeket hírdető hírleveleket.

Az ‘Imagina na copa’ egy fiatalkoból álló kezdeményezés, mely csodák-csodájára, próbálja az embereket rávenni arra, hogy ez a foci vb dolog nem annyira borzasztó.

Ők is támogatják a tüntető tömegek elnyomással szembeni fellépését.

Ez a kis üzenet talán a kedélyek csillapítására szolgál:

Akkor ki a vezető?
Senki?
És miért tüntetünk? (Mi az ügy?)
Mindenért. Mindegyikért.
Egy jobb országért.
Egy jobb életért.
Hogyan?
Még nem tudjuk a választ, de legalább nem vagyunk ugyanott.

Talán ezt a musiquinhat többen ismerik Chico-tól. Épp az asszonyról panaszkodik, aki minden nap ugyanúgy hitegeti őt, hogy szeretni fogja, gondját viseli, ő pedig csak panaszkodik és panaszkodik…

Ma 69 éves Chico Buarque, a legendás MPB (Música Popular Brasileira) énekes, milliók kedvence, akinek, mi magyarok nagyban köszönhetjük a hírnevünket és a brazilok kedves fogadtatását. ‘Ááá, olvastam a könyvet, a Budapeste-it Chico Buarque-tól.’ (Budápéscsi! Van ennél fantasztikusabb módja kiejteni a város nevét?) Csillognak a szemek, a vágyakozó tekintetek egy megálmodott világ után és elismeréssel vegyes megszeppenés van bennük a nyelvünk iránt, ami Chico szerint ’ Az egyetlen  nyelv, amit még az ördög is tisztel.’

Nagyon köszönjük kedves Chico, Isten éltessen még nagyon sokáig.’

http://www.youtube.com/watch?v=DnCfFci39BQ

(A fenti felvételt a teraszunkról készítettem a kis kamerámmal.)

Elmondhatom, hogy láttam háborút Brazíliában. Hál’Istennek mindez csak a látszat (bár nagyon sokan, és elég súlyosan is megsérűltek a gumilövedékektől), de a látványos ‘show’ tényleg végül csak erődemonstráció és megfélemlítés volt a PM (Polícia Militar) részéről.

Negyedik alkalommal rendezték meg a tüntetéseket a tömegközlekedési díj emelése ellen.  Felsorakoztatták São Paulo egész rendőrségét a tömeggel szemben. Öt helikoter cikázott felettünk, szirénák, rendőrök mindenhol. Mivel a házunk melletti úton, a Consolação-n vonult a tömeg, kíváncsiságból én is lerohantam megnézni, hogyan menetelnek a bátor gyerekek. (A nagyrészük tényleg egyetemista volt.) Büszkeséggel, örömmel töltött el, hogy ilyen történelmi pillanatot láthatok, hogy a tömeg nem csak azért verődik össze, hogy mulasson, hanem nyíltan kiáll amellett, ami nem tetszik. (Szerintem ez nem igazán jellemző a brazil mentalitásra.)

Egyszer csak megtorpant a tömeg (valószínüleg útjukat állták a rendőrök) és ekkor el kezdett lassan, csendesen csordogálni a mi terünkre. A helikoteprek továbbra is köröztek, rendőrök és rohamrendőrök vicsorítottak a tömegre és mindenféle bámészkodó tarkította a tömeget (mint például én). Gyorsan felszaladtam, hogy láthassam a tömeget a teraszról és dokumentálhassam a történteket. A helikotperek és a szirénák vinnyogása nyomasztó volt, de ettől eltekintve nem volt semmi, addig a pillanatig, amíg… Elhangozhatott egy parancs, mert egyszer csak az egész ‘Tropa de Choque’ bevetette mindenét, ami volt. Az, akkor nagyon félelmetes volt. Nem akarok szenzációséhez jelzőket felsorakoztatni. Felesleges. Félelemmel vegyes csodálat volt bennem, Csodálat, hogy egy ilyen Terminátor filmet lenyomnak és igenis, félelem, mert azok bombatámadásra emlékeztető hangok és villanások, a könnygáz, a helikopterek, a rohamrendőrök támadása ahogy irgalmatlanul céloztak a tömegbe gumilövedékeikkel kegyetlen, véres háborúra emlékeztetett. Olyanra, amiket látunk most az arab országokban, vagy anno a délszláv háborúban, illetve olyan sokat a két világháborúról. Talán fölényesen hangzik, valaki majd jól le is üvölti a fejem, de az az érzésem, hogy itt az emberek nem tudják mi az, hogy igazi, véres háború. Sem azok, akik a show-t csináljak, sem a résztvevők. (Nekünk az elképzelhetetlen, hogy itt nyugodtan, közönyösen együtt tudnak élni a ténnyel, hogy csak úgy lepuffantanak valakit az utcán.)
Mindenesetre ez a háborúsdi nem vicc. Lett belőle sok-sok sebesült, a brazil Facebook csak úgy perzselt a haragtól, végül pedig egy minden képzeletet felülmúló, a várost ellepő tüntetést tartottak ma este, ahol végül békésen, kedvesen vonult fel a tömeg és végre elmondhatták az emberek, hogy ‘Sim, existe amor em SP.’ (Igenis létezik szeretet São Paulo-ban.)

Forr a brazil világ. Ezúttal ne a tüzes, buja, jókedvű, trópusi népre asszociáljunk, hanem dühös, elkeseredett fiatalokra, intellektuelekre, akik bátrak ahhoz, hogy kimerészkedjenek az utcára, vállaják a kockázatot a mindenek felett álló rendőri hatalommal szemben, amely minden (nem erőszakosnak mondott) eszközt bevet a tömeg megfélemlítésére.

Be kell vallanunk, hogy a brazil álom inkább álomkép, amit a gazdasági spekulánsok hitetnek el a világgal. Az ország tagadhatlatlanul a világ egyik leggazdagabb hatalma, az ország vagyona viszont egy kisebb réteg kezében összpontosul. Az se feledjük, hogy a braziloknak tényleg a vérükben van a szédítés. Van valami kedélyes, bensőséges, de legfőképp monumentális és elkápráztató abban, ahogy tálalják a dolgokat. Vagy a világ lenne ennyire bamba? A válasz ennél talán egyszerűbb: a politikai hatalom és a  média manőverin keresztül az országról alkotott kép teljesen más, mint a valóság. Ha tudta is ezt a nép, tűrte eddig. Kívülállóként úgy tűnik, mintha most kezdenének magukhoz térni. A brazil nem egy morgolódó természet. Szereti az életet, a jókedvet, a családi és a baráti légkört. Kerüli a konfliktus-helyzetet és elnéz olyan színtű önzőséget és pofátlanságot, amit egy öregkontinensbeli soha nem tűrne el. Így azt is, ahogy a politikusok és barátaik tonnaszámra lapátolták a pénzt a zsebükbe. Azt mondják ez a közöny mind-mind a diktatúrai megfélemlítés hagyatéka.

2013 nem könyvelhető el Brazília sikerévének. A GDP növekedés a minimális értéket sem éri el, az infláció a plafont súrolja, emelték a kamatokat, lassul a fogyasztás és romlott a munkanélküliség helyzete. Ráadásul a brazi lakosság több mint 40%-a 25-45 év közötti, rengeteg egyre tanultabb, világlátott fiatal van, aki nehezen talál tisztességes munkát. (A szegényekről, azokról, akiknek esélyük sincs a felemelkedésre nem is beszélve. Ők nem merik felemelni a hangjukat.) São Paulo ráadásul egyre elviselhetetlenebbé válik örökös közlekedési káoszaival. Kinőtte magát, gyenge az infrastruktúra, felháborítóan drága és európai elmével felfoghatatlan társadalmi különbségek vannak.

Tart a zúgolódás már hónapok óta, nagyon haragszanak a foci vb-be beleőlt és valószínüleg elsikkasztott pénz miatt is. Sztrájkolnak a tanárok hetek óta, strájkoltak a közalkalmazottak„ sztrájkolt a helyi BKV is – sztrájkolt már mindenki. Az utolsó csepp a pohárban (legalábbis itt, São Paulo-ban), ami végül elindítota a lavinát, az a tömegközlekedés díjának az emelése volt. R$ 3-ról R$ 3.20-ra emelték egyik napról a másikra. ( Egy real 110 Ft.) Ez a 20 centavos annak a tükrében, hogy São Pauloban nem létezik a bérlet fogalma, nagyon sok – főleg egy minimálbérből élő embernek. Volt morgolódás, de beletörődve, sokan csak leggyintettek. ‘Úgy sem tudunk semmit tenni.’

                (‘Ha nem csökkentik a díjat, São Paulo meg fog bénulni.’)

És ekkor történt meg a csoda – köszönhetően a rendőri elkapásoknak. (Kicsit úgy érzem, a törökországi események is felperzselték a kedélyeket.) A legleső megmozdulást nem vették komolyan. A második, alig egy-két száznyi emberből álló tömegre viszont már lecsapott a rohamrendőrség, egy egész hadsereg. Elfoglalták az egész Paulista sugárutat (São Paulo legfontosabb sugárútja), helikopterek zúgtak felettünk.( Épp tanfolyamra siettem, amikor a buszra várva kétségeesetten és értetlenül néztünk egymásra a többi várakozóval.) A rendőrök  törtek-zúztak, mindezt annak rendje-módja szerint a sajtó szenzációéhesen, vandalizmussal vádolva a tüntetőket másnap országgá kűrtölte. A rendőri elkapások miatt már sokan morogtak (online), mégis a múlt heti, negyedik tüntetés, az a bizonyos ‘összecsapás’ emelte ezt az ügyet a nép ügyévé, ami végül az ország határain túlra is elért.

(Nem a 20 centavos-ért. A jogokért.)

Erről az összecsapásról  pontos részletességgel tudok beszámolni, mert a házunk előtt történt. Akciófilmben és egy véres háború kellős közepén éreztem magam. Felvettem az ‘ostromot’ a kis gépemmel, beszámoló a következő cikkben.

Brazíliában nagyon komolyan veszik a család intézményét. A gyerekek nagyon fontos részét alkotják a szülők szociális életének. Nincsenek elkülötnítve, nem pattintják le őket a baby sitternek, viszik magukkal mindenhová. Így is van berendezkedve az ország és talán a brazil gazdaság is. Legelső utamkor állapítottam meg, hogy itt a gyerekek mennyire fontos szerepet játszanak a mindennapi életben,  mennyit babusgatják, szeretgetik, kényeztetik őket. Minden étterem fel van készülve családok fogadására, játékboltok, ruhaboltok, játszóházak és mindenféle szórakoztató egység profitál ebből a nagy-nagy figyelemből. Legelső benyomásként ezt állapítottam meg, legalábbis ez a látszat, hogy itt sokkal erősebb a családi kötelék, mint Európában. Otthon kicsit úgy érzem, hogy a különböző generációk között világnyi különbségek vannak. Számtalan kivéltelt mondhatok persze, de a nagy átlagban ezt éreztem. Angliában talán még erősebben, mint bárhol máshol. Tudom, hogy korosztály kérdése is, de itt a gyerkőc ott van mindenhol. Velük töltik az egész hétvégét a szülők, moziba viszik őket, együtt mennek étterembe, együtt utaznak, viszik magukkal mindenhová. Minden tőlük telhetőt megtesznek, hogy örüljön a kis lurkó. Ebben valószínüleg az is közrejátszik, hogy napközben késő estig dolgoznak, így alig látják egymást, de adódó alkalommal kitesznek magukért. Nem is Brazíliáról beszélnénk, ha nem lennének végletek. Kétségtelen, hogy ebben is sokan túlzásba esnek. Szociális téma a szülők felett elhatalmosodott gyerekek problémája, akiket elárasztanak a leglehetetlenebb ajándékokkal és elkényeztetett, arrogáns diktátorokká válnak. A szülők elveszítik az irányítást felettük, ennek pedig beláthatatlan következményei vannak a családi életre és kölykök életére. Sokan, mint, ahogy az amerikai filmekben látjuk, mindenféle ajándékokkal próbálják pótolni a figyelmet és a szeretetet, amit idő hiányában nem tudnak megadni. Hm, a jólét nyavajája.

A szegény réteg története ennek tükrében annál kegyetlenebb és igazságtalanabb.  Gyerekek, akiket teljesen elhanyagolnak a szülők, semmilyen nevelést nem kapnak, iskolába se mennek, éheznek és végül az utcán kötnek ki bűnözőként vagy a Jóisten tudja, mi történik velük.

Legyen gazdag vagy szegény, általánosságban mindenki próbálja boldoggá tenni a kis csemetéjét, ahogy csak tudja.

Egyszer kaptunk egy meghívót. Szülinapi buliba megyünk. Hány éves az ünnepelt? Kettő!

 A kis úrfi egy csodaszép, göndörhajú kis angyalka, akit már a legelső alkalommal legszívesebben hazavittem volna magammal. Gyönyörű, okos, két lábon tipegő kíváncsiság, aki hatalmas szemeivel minden nőt meghódított.

Valamit már kapisgáltam, hogy itt komolyan veszik ezeket a szülinapokat, így viszont saját magam győződhettem meg arról, hogy mennyire. Több ezer játszóház van a városban, amit elvarázsolt kis mesebirodalommá alakítanak, hogy kielégítsék a gyereksereg és a szülők igényét. Szülinapot is általában ilyenben ünnepelnek. Ennek a kis lurkónak is kibéreltek egy jó nagy játszóházat. Ámultam és bámultam, amikor megláttam az esküvőnek megfelelő felhajtást. Új volt nekem, hogy minek egy kicsi gyereknek ekkora parádé, amikor úgysem fog emlékezni rá. Biztosan nem fog, mi viszont igen és tényleg jól éreztük magunkat. Leginkább arról szólt, hogy a régi barátok, fiatal szülők összejöttek, mindenféle gyerekkaját és édességet összezabáltunk, nágykézláb mászkáltunk a kicsi manók után és felhőtlenül játszodtunk.  Fel is világosítottak, hogy ez tényleg egy barátoknak és azok gyerekeinek szóló összejövetel volt, mert sokan olyan giccsparádét csapnak, olyan magamutogatás,  nagyzolás és versengés folyik, hogy olyat csak az anerikai reality show-ban látni. (Letöltöttem pár képet az Internetről, illusztrációként.)

Isten éltesse a kis úrfit, rendezzenek még sok-sok zsúrt neki, hívjanak is meg minket és lehetőleg ugyanonnan szerezzék be az édességet. Az a brigadeiro, Isten bocsássa bűnöm, Luciferrel bizniszelnék érte.

(Még nem meséltem erről a brazil édességről? Ideje visszatérni egy kis gasztro-garázdálkodáshoz.)

Nem csoda, hogy a brazilokról az járja, hogy a reklám istencsászárai.