Kalandiparos São Paulo-ban

Hatodik hete vagyok összezárva önmagammal, a félelmeimmel, kudarcaimmal, a vágyaimmal és a tulajdonképpeni elviselhetetlen határozatlansággal, hogy mit is szeretnék. Mit szeretnék magamtól és az élettől.

Hatodik hetem egyre határozattabban tárja fel előttem a lehetőségeimet, de leginkább a korlátaimat. Én, mint nő, más országból, más anyanyelvvel, kultúrával, tudással – vagy inkább annak hiányával, mire vihetem itt.

Hatodik hete kell megküzdenem a munkakeresés keserű és lélekörlő hatásával, amitől még randa is leszek.

A belső hangot, a belső büntető nyomást nem tudom elhalgattatni. Alig van egy kis nyugtom tőle.

Hatodik hete minden reggel kinyitom a szemem és arra ébredek, hogy ismét egy nap. Ismét egy nap, amikor muszáj valami eredményt felmutatni, amikor már nem lehet, nem szabad kudarcot vallani. Amikor nem mondhatom neki azt este  ismét, hogy sehogy nem telt a napom. Semmi nem történt. Amikor a tettvágy, az évek óta hurcolt vágyak, igények folytogató hatása mindent elnyom.

Hatodik hete kell megküzdenem saját kudarcommal – ismét.

Pedig milyen szép beteljesülése ez a mi történetünknek.

Azok a napok, amikre annyira vágytunk. Aminek hosszú-hosszú sorokat szenteltünk. Amitől féltünk, de nagyon vágytunk rá. És pont úgy is történik.

Félálomban keressük a másikat. Keressük a karját, az arcát. Keressük, hogy megérinthessük, hogy érezzük, hogy igen, a másik itt van mellettem. Keressük, hogy kifejezzük, hogy itt vagyok, szeretlek és boldog vagyok, hogy veled alhatok. A másik megnyugtató közelsége, ami mindenféle zsibbadtságot, elgémberedettséget enyhít. Csak annyit akarok, hogy érezd, hogy itt vagyok. Érezd, hogy veled vagyok. És szükségem van a közelségedre.

Az álmos reggelek, amikor felhúzza a redőnyt és betőr a reggeli fény. Követelőző, üde, friss reggeli fény. S bár még félálomban vagyok, csak egy csókot akarok neki adni, hogy tudja, én is résztvállalok a hétköznapi életből, a szürke hétköznapokból és felkelek vele. Amikor csak ülök az ágy szélén kócosan, álmosan, gyűrötten. Nézem ahogy készülődik, öltözködik. Lassan, nyugodtan, megfontoltan…álmosan. És várom a pillanatot, hogy elköszönjünk, mert tudom, hogy akkor odajön hozzám és megölel, csupaszívből, csupaerőből. Egy bíztató, óvó, támogató, szerető ölelést ad. És hozzá ugyanolyan erővel, lendülettel és szeretettel kapok egy útravaló csókot.

Útravaló, amikor ki sem mozdulok a házból?

……….

Ilyeneket alkotok, amikor megkattantam, elvesztem és már semmit sem tudok.

(Magyarból fordíttatott le portugálra egy kedves brazil ismerősöm által, Felipe, aki gyönyörűen műveli a magyar nyelvet és még annál is kifinomultabban az anyanyelvét.)

Mentiras publicamente secretas, azaz nyílvánosan titkolt hazugságok.

(Szintén egy múltbéli szösszenet…áprilisi talán.)

Mostanában egyre több időt töltök a fürdőkádban. Megnyugtat, ellazít, elfeledteti mindazt a megpróbáltatást, amit nap mint nap vívok a munkahelyen. Egy kis só, forró víz, gyorsan keresek egy filmzenét, egy könyv, csobbanás a forró vízben és csak áztatom magam. Tegnap is elkapott az eső, tegnap is csuromvizesen értem haza. Kiszámíthatatatlan, sao pauloi időjárás. Mindenki figyelmeztetett, mégsem akartam elhinni. ( Józanész és képzelőerő nem jár mindig kéz a kézben. Mi a fenét is vár az ember egy trópusi országtól, ahol a világ legnagyobb vízhozamú folyója van? De mi a helyzet a képeslapokkal? Az örökkön tűző nappal, a kék éggel és a pálmafákkal… Ó, a hülye külföldi, hogy mindent el lehet vele hitetni.) Ahogy kinézek az ablakon, csak a szomorú, nedves szürkeséget látom. Mindig London jut eszembe. Nem is nehéz párhuzamot vonni a két életstílus között. Munka és elszigeteltség. A legnagyobb párhuzam mégis inkább az, ahogy a nap hiánya befolyásolja az ember hangulatát. Ahogy rányomja a bélyegét arra, ahogy az életet szemléljük. Borus, melankólikus, megfáradt. Kicsit minden kilátástalanabb és magányosabb. A Nap hiánya rányomja bélyegét az én hangulatomra is. Mintha napelemmel működnék. Lemerűlve, halványan pislogva operálok. Elhomályosult emlékeimben mereng az a tevékeny és reményteljes időszak, amikor úgy éreztem, azon nyomban meghódítom a világot és semmi sem állhat az utamba. Búskomor nosztalgia és hullafáradtság. Maradnak a lassan kavargó gondolatok, ernyedt végtagok és a remény, hogy a gőzzel szépen elillan a fejemet elnehezítő gondterheltség is. Mire úszóhártyát növesztek, sikerül megszabadulni a napi robot súlyától és készen állok arra, hogy egy lendülettel fejest ugorjak… az ágyba.

( Szomorkodtam valamikor az év elején és tökéletes illik a mai napomhoz is.)

Ma szomorú vagyok. Ez egy ilyen nap. Nem is akarom magamra erőltetni a jókedvet. Nincs erőm hozzá. Ahhoz sincs, hogy társalogjak vagy legalább a látszatot fenntartsam, hogy ne legyen egyértelmű, hogy ma egy pocsék napom van. Egy olyan nap, amikor se itt, se ott nem jó, sehol nem tudok helyt állni és leginkább sehol nem érzem magam biztonságban. Nem érzem, hogy odatartoznék, azaz, hogy idetartoznék. Egy társam van, mely végigkísér az életemben, ez pedig a kívülállóság érzete. Hogy nem tartozom sehová.

Ma viszont nem is ez bizonytalanított el leginkább. Az életem az elmúlt pár hétben, hónapban arról szólt, hogy képes legyek helyt állni, hogy én is mehessek az árral, részese lehessek annak, ne essek el, ne tapossanak el. Kimerítő harc a mindennapokkal. Ebben a  görcsös kinlódásban a megértettségért a személyiségem, képességeim, értékeim mind-mind háttérbe szorultak, jelen pillanatban jelentősésgüket veszítették, vagy egyszerűen csak hasznavehetetlenek. Hasznavehetetlenek az értékeim. Lassan megkérdőjelezem azt is, hogy ki vagyok, mi vagyok és érek-e is bármit. Érek-e bármit a mai piacon. Fuldoklom az érzelmek, benyomások súlya alatt, de mégsem tudom szavakba önteni azokat. Fenét kell ennyit szenvedni!!

1.

Könnyen megfeledkezünk a szépről, a boldogságról és az egyszerű örömökről, amikor belekerülünk a taposómalomba. Rohanunk mi is a tömeggel, bár nem tudjuk, hogy miért. Elégedetlenek, ingerültek vagyunk, amikor nem lenne rá okunk. Hajtjuk azt, ami még nincs. Még nincs? Akkor nem is vagyok boldog. Meg kell szereznem. Minden áron. Addig nem nyugszom, harcolok, mennem kell, bizonyítanom. Eredmények kellenek. Pedig. Pedig nem szabad megfeledkeznünk arról, hogy korábban mi jelentett örömet.

Mi jelent örömet ebben a pillanatban? A hajnal, a lágy, selymes levegő, a pénteki forgalom felszabadult zaja, az utca túloldaláról kiszűrődő szamba zaja. Zajosak az utcák, felszabadult, örömteli péntek. Ma mulatunk. Valahol füvescigit szívnak – erre mondanám azt, hogy este é o Brasil. Erkélyről szemlélni a rohanó, mulató, brazil életet a betonrengeteg közepén. Nem a tenger zaja, nem is a pálmafák susogása, hanem ipari zaj, helikopter, meg a SZAMBA. Én megbocsátom a légszennyezettséget, a koszt, a rohanó világot. Most mindent.

Szamba. Jókedv és vídámság. Életöröm, felhőtlen ringatózás, rütyőzés.

2.

Itt csüngök az erkélyen és ácsingózom a mulató nép után. Szamba az utca másik oldalán, színészekből összeverődött vásári zenészek alattam. Mosolygok. Boldognak mondhatom most magam. Valahol titkon a saját beteljesülésemről ábrándozom. Hogyan, kinek, hol fogok énekelni, ki hol fog megtapsolni. Ki milyen elismerő tekintettel, irigységgel, tisztelettel, rajongással vesz majd körül. Várjatok csak, érkezem. Nincs más választásom, meg kell próbálnom. Minden énekes hangjában azt hallom, hogy én hogyan csinálnám. Sóvárgok, mert én is szeretném, de nem merem.

Hallgatom ennek a húsz milliós szörnyetegnek a zaját, és most valahogy szeretem. Pedig nem ismerem, nem látom és nem értem még.

Hónapokkal ezelőtt felraktam egy irományt, amit még otthoni, elkeseredett pillanataimban írtam. Találtam egy újabbat.(Van bőven.) Elszomorít, hogy mennyit kopott a szókincsem, de nem is búslakodom ezen, mert az sehová sem vezet. Ugyanakkor érdekes tükör ez arra, hogyan fejlődik az ember élete, hogyan változik a gondolkodásmódja. Ezt 2010 májusában írtam, felejthetetlen párizsi pályafutásom után. Akinek van türelme és kapacitása… érdekes lehet. ( Lineáris gondolatmenetet kedvelőktől elnézést kérek és óvva intem őket…)

Magányos merengések

Magányosnak érzem magam. Egyedül vagyok egész nap. Nem beszélek egész nap. Csak a gép elé meredek egész nap.

Afféle száműzetés a világból, aminek információáradatával az Interneten keresztül tartok kapcsolatot. Aminek eseményeiben, fejlődésében, örömében, bánatában nem veszek részt. Nem bandukolok álmosan, karikás szemekkel a metróhoz, hogy sok száz, hozzám hasonlóan mogorva ébredezővel vánszorogjak a munkahelyre. Nincsenek megszokott helyek, megszokott útvonal, sarkok, arcok, helyek. Nem is tudom, hogy hiányzik-e valójában. Csak kirekesztettnek érzem magam a mindennapokból és túlságosan is elszigetelődöm a valóságtól, ami túlzott érzékenységet is eredményez. Picit félek az emberektől. És nincs is kedvem beszélgetni. Pedig tudom, hogy ha valaki áldozatommá esik, végtelen szóáradattal terhelem, fárasztom, untatom. Hiányzik a létemből, a csevegés, csacsogás, elmélkedés. Annyi összegyűlt benyomás, gondolat van bennem.

De jó itt az albérletben ismét. Bár elkeseredett egésznapos, reménytelen munkakereséssel telik az idő, ha kinézek az erkélyen a kertre, azokra az egymással színben és pompában versengő fákra, amik nagy összevisszaságban, tömegben, egymás hegyén hátán alkotják ezt a nagy dzsumbujt, akkor nagyon örülök, hogy ezt láthatom. Hogy megélhetem. Ezt látom, ha kinézek az ablakon. A tavasz színeit. Az élénk zöldet ellentétben a sötét éggel, az eső friss illatát az orgonával keveredve. Nos ezek az apróságok igen nagy örömet okoznak napközben. Nem is beszélve arról, amikor szikrázó napsütésben, madárcsicsergéssel kezdem a reggelt. Akkor jó. És boldog.

Az embernek meg kell tanulnia boldognak lenni. És leginkább vigyáznia kell a boldogságára. Őrizni, tartogatni, elraktározni és legfőképp emlékezni, hogy legyen miből meritkezni, hogy erőt adjon.

Mennyi számtalan ok szól az elégedettség mellett az elkeseredéssel és a reménytelenséggel szemben. Egy szép lakás, gyönyörű kert. Egyáltalán egy hajlék, ahol az ember méltóságban és diszkrécióban élheti meg bánatát, örömét, mégha magányosan is. Kényelemben lenni magányosnak, nem érhet fel azzal a szomorúsággal, amikor utcán, emberek között, hajlék nélkül magányos.

Továbbá van egy társ, aki segít, támogat, jelen van. Aki éberen tart, akiért erősnek, kitartónak kell lenni, aki nem engedni lanyhulni a lángot. Akit bizony fel kell vidítani, boldoggá tenni, feladatokkal ellátni. És akkor máris adódik egy cél, egy feladat, egy pici küldetés. Bár ez a lelkesedés sem régi fényében tündöklik. Kicsit megfáradt, megtört.

(Talán a zene hatása az, ahogy írok most. Mennyire fontos is nekem a zene. Szeretném ha minden pillanatomban kísérne. Az viszont örökös merengést, ábrándozást, mélázást eredményezne. Nem nagyon tudok úgy zenét hallgatni, hogy közben mást csinálok. És fordítva. Magával ragad a zene,érzelmeket, indulatokat vált ki. Így, hogyan is lehetne bármire is összpontosítani. Számomra a zenehallgatás mindig a zenére való teljes figyelést jelentette.)

Csak magamról írok…és egy internetes blogon, amit más is megláthat, elolvashat. Remélem nem.

Ez talán azért van, mert én jelentőséget tulajdonítok minden apróságnak. Fontosnak tartom megőrizni a láttottakat, hallottakat. Emlékeimben konkrét szavakra nem emlékszem. De annál inkább a helyzetre, a helyszínre, a színekre és indulatra, amit akkor átéreztem, legyen boldog, szomorú vagy dühös. És a benyomások? Belekerülnek egy nagy üstbe és forrnak, bugyognak, előtünnek vagy eltünnek. Ez az üst pedig a kobakom és a lelkem. Az a kondér, ami a boldogságunkat irányítja. Azt a képességünket, hogy hogyan tudunk megbírkózni a jelenünkkel és önmagunkkal. Hogyan szembesülünk a tulajdonságainkkal, annak változásával és hibáival. Legtöbbször az embernek nincs ideje erre. Rohan. Millió dolga van, el kell intézni, fejben tartania dolgokat. Akkor nincs idő szembesíteni, ítéletet vagy eredményt hírdetni. De talán nem is baj. Az események lelassulásával, a tevékenységi kör szűkülésével azonban magunk felé fordul a figyelmünk. Észreveszünk, kiszurunk olyan dolgokat, amit addig nem. És el kezdünk sokmindenben kételkedni, ami addig fel sem merült bennünk. Ez a szembesülés folyamata, ami még nehezebb ha mások is szembesítenek adott dolgokkal. Itt természetesen a negatívumokat, hibákat értem. De mi is számít hibának? Mikor követünk el hibát, mikor vétünk mások, vagy magunk ellen? Mikor hozunk rossz döntést, vagy mikor hoztunk rossz döntést a múltban, amivel nincs mese, most szembesülnünk kell?

A tökéletességre való törekvés igen nagy teher. Saját magunk és más számára is. Örökös kételkedést és elégdetlenséget eredményez. Amit mások sokszor rossznéven vesznek és ami nem tudja elkerülni azt, hogy végül mindenki csak a negatívumot lássa bennünk….

Kezdek belebonyolódni….talán túl sokat gondolkodom.

A könny napja. Ilyen is van. Milyen képet is alkotunk magunkról? Legszebb, legvídámabb. Pörgünk, kicsattanunk. Rendkívüli élmények, események és csak a boldogság. Hiszi a piszi. Kudarcról, nehézségekről miért is írnánk. Nem is kell egyébként.Viszont nehéz így objektív képet mutatni. Pedig milyen sok ilyen helyzet is van az életben. Néha nem árt bevallani. Legalább önmagunknak. De mit is? Hogy esendők és halandók vagyunk. Nagy terhet veszünk így le a saját vállunkról.

Álmomban Budapesten jártam. A tudatalattimban honvágyam lehet,  mert tudatosan nem érzem, de sokszor nosztalgiázom álmomban. Hiányzik a család, a barátok és a város. A szépséges Budapest. A selymes, nyári estékkel, kellemes sétákkal a belvárosban, sörözéssel a Gödörnél. ( Ami tudom, hogy az otthoniaknak is már csak történelem.) Hiányzik nagyon a bringázás szabadsága. Hogy végigtekerhessek a Dunaparton szabadon, boldogan. Korareggel gyönyörködni, ahogy a nap friss, reggeli köntöst borít Budára, vagy esténként ahogy a város felejthetetlenül elegáns fényárban úszik. Hogy láthassam azokat a gyönyörű épületeket a belvárosban, andaloghassak századjára a budai várban és átmehessek a Szabadság hídon. Ez nagyon hiányzik. Néha arra gondolok, hogy csak egy hétvégét, csak egy hétvégét szeretnék tölteni ott. (Fura, már nem is azt írom, hogy otthon. ) Meglátogatni a családot, bulizni egy hatalmasat hajnalig, napfelkeltekor kimerülten és boldogan hazakullogni, majd egy álmos, semmittevő vasárnapon, másnaposan, csendesen ebédelni egy hangulatos kis étteremben, feltöltődni egy kávézóban. Néha gondolatban végigcikázom a belváros utcáit, a Fővámtértől az Asztoriáig, Deák tér, Vörösmarty tér, Parlament, Margit hídon át, fel a Várba, vagy a Felvinczi utcába, ahol laktam. Az utolsó években nagyon sokat bringáztam, így alaposan megismertem a várost és az építészetét, melyre még most is azt mondom, hogy a legszebb a világon. Szelem az utcákat a kellemes napsütésben, nyugodt, csendes a város és boldog vagyok, hogy ott lehetek. Sao Paulo méretéhez képest viszont most aprónak tűnik Budapest. Olyan pici távolságok vannak vár és belváros között, Buda és Városliget között. Próbálom elképzelni, hogy milyen lesz az első alkalom, amikor visszamegyek látogatóba. A felhőkarcolók sűrű tájképe mellett mennyire érzem majd miniatűrnek az otthoni épületeket. Milyen lesz a közlekedés? Egy húsz milliós város, autóközlekedésen alapuló kulturájához képest hogyan látom majd az otthoni, egyre inkább előtérbe kerülő bringakultúrát? Igyekszem elképzelni. Álmomban is pont ezen morfondíroztam, Lucianoval az álmos Budáról beszélgettünk, amikor hírtelen a beszélgetés (álombeli) valósággá vált. Egyszer csak ott voltunk Budán. Jöttünk le a hegyről a Rózsadombon, a Bimbó utcán, azon az útvonalon, ahol minden reggel busszal mentem le a Mechwart térhez munkábamenet. Annyira valóságosnak tűnt. A színek, pont ahogy Chico Buarque írta a könyvében: Budapest sárga volt. Lágy, aranybarna színű budapesti nyár. Ebben a sárgás légkörben volt valami földöntúli, elérhetetlen. Az én Budapestem, ami már nem az enyém. Felszálltunk a Margitszigetnél a 6-os villamosra és hírtelen minden olyan természetes és hétköznapi volt. Első gondolatom az volt, hogy szólnom kell mindenkinek, hogy itt vagyok. Majd azon sopánkodtam, hogy milyen kár, hogy ezen a hétvégén kerültünk ide és nem a következőn, amikor Csuti esküvője lesz és mennyire jó lett volna, ha akkor sodor ide a szeszély, álom titkos keze.

Hát íme, az első nosztalgikus álmom. Eddig mindig azt álmondtam, hogy valamiért haza kellett mennem, de visszaúton lekésem a repülőt és már nem tudok visszajönni. Szorongás, kilátástalanság és kétségbeesés kísérte mindig ezeket az álmokat. Hogy soha többet nem láthatom Lucianot, hogy elszakadok az új életemtől, ottragadtam és kezdhetem megint előlről a küzdelmet.

Úgy tűnik elkezdődött egy új szakasz. A főhadiszállásom áttevődött ide. Régebben Szigettel, a szülővárosommal álmodtam rengeteget. Átéltem újra és újra a gyerekkorom abban a mesebeli kisvárosban. Budapest átvette ezt a szerepet. A mostani álmom felerősítette bennem a honvágyat és még jobban azt a nem túl egyszerű és kivetelezhető ábrándot, hogy egy hétvégét, csak egy hétvégét tölthessek otthon.

31 éves lettem én. Nem titok, nem is szégyellendő. Néha elkerülhetetlen a műbalhé és a rimánkodás: telik az idő, egyre több ráncom és ősz hajszálam van blablabla. Nevetséges – vagyok. Arra kell godnolnom, hogy mennyi csodálatos élményt tudhatok magaménak, milyen szép családom és fantasztikus barátaim vannak, milyen őrült kalandokban volt részem és ami legfontosabb, hogy egészséges vagyok, jó helyen vagyok. Több tervem vár megvalósításra, mint valaha és igen, még mindig reménytelen álmodozó vagyok.

Az elmúlt hetekben, hónapokban néha már az összeomlás szélén álltam, kilátástalannak tűnt minden. Az élet csak a munkáról szólt. Ha becsuktam a szemem, a végtelen listáimra gondoltam, álmomban, ha felébredtem, nyugodt perceimben egyébre sem tudtam gondolni, csak a munkára. Teljesen megszakadt a kapcsolatom a külvilággal, barátokkal. Elfelejtettem, hogy milyen kikapcsolódni, felhőtlenül, gondtalanul vihorászni, vagy egy bárban ücsörögni, filozofálni, álmodozni, semmit tenni. Felőrölt,  felemésztett. Mindennek ellenére viszont örömmel és büszkeséggel töltött el ez a teljes odaadás, amit a munka megkívánt. Végre azt csinálhatom, ami igazán közel áll hozzám, a nap végére pedig azért vagyok zombi, mert egész nap ötletelés, alkotás folyt. Mindez persze a legveszettebb tempóban, alkalmazkodás és tanulás, örökös változások és szervezetlenség közepette.

A mai nap viszont igazán rendkívüli volt. Hogy ennyi kedves üzenetet, figyelmet és szeretetet kapjak egy napba sürítve. Be kell vallanom, hogy teljesen ki vagyok purcanva. Fel sem tudom fogni mindezt. Valóságos invázióban volt részem. Elárasztott mindenki a figyelmével, szeretetével. Hercegnő, elkényeztett kicsi gyerek, mindenki szemefénye voltam ma. Azzal kezdődött, hogy Luciano magyarul köszöntött fel, a legtökéletesebb magyarossággal ejtve ki minden egyes szót. Utána jött az a sok-sok kedves szó, ölelés és figyelem a munkahelyen. Üzenetek áradata az arckönyvön, régi kedves barátok a világ minden tájáról. Beszéltem a családdal, kicsivel- naggyal, láttuk egymást skype-on, volt vigyorgás és sikorászás ( mindez az irodában, az asztal alatt gubbasztva a kis gépemmel, mert az internetkábel nagyon rövid volt) Ezzel együtt szinte sokként ért a sok régi emlék eddigi életemről, annak szereplőiről. Hisz a mostani életemben semmilyen kötelékem nincs a régivel – senki és semmi nem emlékeztet arra a 30 évre, amit eddig megéltem.  Ezen a napon minden visszatért: szinte hallottam a barátaim hangját, eszembe jutottak azok a helyek, ahol régebben együtt lógtunk, visszatértek az élmények, hogy kit, hogyan, honnan ismertem meg, országok, kulturák, kalandok. Mindezzel egyszerre megrohamoztak az emlékek az ‘előző önmagamról’. A köszöntések tükrében, a régi emlékeket felidézve egyszeribe ölembe zuhant mindaz, ami vagyok, aki vagyok. Az, amit itt nagyon kevés embernek tudok megmutatni és csak keveseket érdekel, vagy egyszerűen nem értik, nem értékelik. Nagyon rövid idő alatt, ép ésszel felfoghatatlan intenzitással történtek a dolgok körülöttem, belecsöppentem ebbe az eszetlen mókuskerékbe, ahol nem tudtam azzal foglalkozni, amim már van. Azzal kellett megküzdenem nap mint nap, hogy nem tudom, nem ismerem, máshogy látom, másképp értelmezem. Mindezzel értékét veszítette a régi és maradt helyette az űr és a gyötrelem, hogy ebben a világban fabatkát sem érek.

Így a legszebb ajándék ezen a születésnapon az, hogy kezd viszzatérni a régi énem, kezdek önmagam lenni és sikerül rálátnom a saját értékeimre, tudásomra. Lassan kezdek egyre több emberrel találkozni, akiket érdekel, hogy ki vagyok és milyen kulturális örökséggel rendelkezem és kezdenek megismerni annak, aki valójában vagyok.

Gyertyafújás és kívánság helyett így csak egy köszönömmel tartozom – az életnek és a Jóistennek a lehetőségért és a erőért.