Kalandiparos São Paulo-ban

Banánfa São Paulo belvárosában, annak is az egyik legforgalmasabb sugárútján, a 9 de Julho-n.
(Nagy ‘bosszúságomra’ ekkor szinte alig volt autó az úton. )

Készítettünk egy videót a Martinelli-ről (cikk a ‘Magyarok és híresek Brazíliában’ sorozatból) és szeretném megosztani sok-sok szeretettel. Szívem-lelkem benne van és ez életem első próbálkozása.Lehet nézetegni, osztogatni, dícsérni, sőt szidni is.

Beijos!

(Akit a portugál feliratos változat érdekel, íme.)

Van-e méltóbb módja megünnepelni a São Paulo születésnapját, mint az első dokumentumfilmmel, amit a városról készített 1929-ben  (papaaam) két magyar filmrendező.

(Brazilosan) Adalberto Kemeny és Rodolfo Rex Lustig megajándékozta a várost egy gyönyörű emlékkel, melyet máig különleges figyelemmel, szeretettel és hálával dédelgetnek a helyiek.

A dokumentumfilm az első városról készült egészestés film volt. Fentebb a rövidfilmváltozatból láthatunk egy kis ízelítőt.

1554 jan. 25-én az Anhangabau és a Tamanduatei folyó közötti kis dombon, 12 jezsuita szerzetes megalapította a Piratiningai Szent Pál apátságot, amely a portugál kisfalu, São Paulo dos Campos de Piratininga alapítási dátuma. 460 évre rá áll íme a világ 5. legnagyobb városa, a több mint 20 millió megapolisz. Boldog születésnapot São Paulo!

(A repülőről leestemben ezt láttam először, hogy menthetetlenül megbabonázva a véget nem érő ünnepi kivilágításban itt akarjak maradni… jó sokáig 🙂 )

Edificio Italia, São Paulo legmagasabb épületének a tetején van egy bár, aki erre jár, semmiképp se hagyja ki.)

São Paulo-ba költözésemkor az egyik legelső és legfurcsább épület, ami felhívta  a figyelmem, ez a lakásunk melletti sarkon található, kis giccses kastély volt. Nem igazán értettem, hogy milyen funkciót tölthet be az épület, a mellette lévő, híres (de pár éve porrá égett) színházzal összekapcsolva arra a következtetésre jutottam, hogy ez is valami kulturális intézet lehet. Somolyogtam kicsit a naív, gyerekes, izléstelen stíluson, de ahogy már egyszer említettem a “megértő, fejlett országbeli, európai hozzáállásunkat”, elnéztem ezt a kis izlésficamot.

A skót stílust, a ismeretlen nemzetek zászlóit és a viharvert, szürke Che Guevarakat a partizánokkal nem nagyon tudtam beazonsítani.

Az esti kivilágításban egész mókás színt adott a környékünknek. Volt benne valami ünnepélyes.

Kerengtek a hírek, hogy le fogják bontani az épületet, hogy parkolóházat építsenek a helyére (mennyivel fontosabb ugye), de sokáig nem történt semmi. El is felejtettük a mendemondákat. Míg egy nap arra sétálva elszörnyűlködve láttam, ahogy kegyetlenül marcangolják, tépik darabjaira az épületet. Elképedve néztem ahogy a giccses, de jópofa kis épületet kegyetlen szörnyek módjára rombolták, tiporták. Teljesen elszorult a szívem:

– Micsoda méltatlan dolog. Itt semmit nem tisztelnek. Főleg a kultúrát nem.

Felháborodva újságoltam az ismerőseimnek a történeteket, szomorúan konstatálva, hogy itt tényleg nem tisztelik a kultúrát. Ekkor az egyik ismerősöm tapintatosan, de nevetve megemlítette, hogy az egy ‘másik’ kultúra háza volt. Azaz?

A Kilt, a ‘80-as évektől São Pauo leghíresebb éjszakai mulatója és legendás sztriptízbárja volt… (Jaaaa.)

Siratták a múltat a fórumokon, dicshimnuszokat zengve a hely ‘pompás és változatos menüjéről’.

Mi pedig nagyokat vihorásztunk a bamba naívságomon. Idővel megtudtam, hogy a környékünk a híres piroslámpás negyed, számtalan piros, neonfényes épülettel. A Kilt épülete bár eltűnt, pár háztömbbel odébb 21. századi pompában várja a vadiúj, modern Kilt régi és új vendégeit.

Színházak,  kuplerájok és templomok ölelésében, minap arra a következtetésre jutottam, hogy valójában a Montmartre-on lakom. A trópusi, beton Montmartre-on.

(Aki szeretne kis ízelítőt kapni a környékről, íme egy írásom, amit akkoriban írtam a mi szeretett és városszerte ismert Praça Roosevelt-ünkről.)

Költői megközelítése a são paulo-i életformának. Bármelyiket is választanánk, mindenképp São Paulo egyik központi negyedében kötünk ki 🙂

Itt élek én – és még 20 millió kedves társam.

São Paulo!

(A videót elnézve libabőrös leszek a gyönyörtől – ebben a fantasztikus szőrnyetegben  élek én. Megbabonázzák az embert ezek a légi felvételek. A hangyabolyból kissé más szemszögből látjuk a dolgokat. Emlékeztetőnek tökéletes – túl sokat nyekegünk a szemellenzős, ‘piciny’ világunkban.)

(A képek Gugli úr kegyes jóvoltából osztatnak meg a nagyérdeművel.)