Kalandiparos São Paulo-ban

Tegnap este eltévedtem (míly meglepő) a belváros olasz negyedében, a Bixiga-ban és úgy éreztem magam, mintha Buda és valamely olasz kisváros keverékében jártam volna. Széles vigyorral, boldogan tátogtam azon, hogy mennyire gyönyörű is ez a kis negyed a ‘szörnyű’ betonrengeteg szívében.  Fel-alá jártam a zegzus kis utcákban, vérbeli olasz éttermek között és legszívesebben nekiálltam volna szökdécselni és énekelni, hogy mennyi felfedezetlen kincs is van ebben a városban – a betonréteg alatt. São Paulo, csiámu!!

(Néha arra gondolok, hogy kicsit talán óvatosabbnak kellene lennem. Örömmel mászkálok én az éjszaka közepén is a városban. Csak nehogy úgy járjak, mint az a férfi, aki addig játszott a grizli medvékkel, míg azok felfalták őt. Trénelnem kell magam egy kicsit, hogy féljek…)

 Brazilos egyszerűséggel a japán stílusú lámpákkal együtt láthatjuk a bahiai jósnőket és a gyarmatkorabeli, barokk stílusú templomot.

Fület, szemet gyönyörködtető zene, egy fantasztikus São Paulo-val a háttérben.

Senhores e senhoras, az új generáció, törékeny hangú üdvöskéje: Mallu Magalhães.

Az ‘Imagina na copa’ egy fiatalkoból álló kezdeményezés, mely csodák-csodájára, próbálja az embereket rávenni arra, hogy ez a foci vb dolog nem annyira borzasztó.

Ők is támogatják a tüntető tömegek elnyomással szembeni fellépését.

Ez a kis üzenet talán a kedélyek csillapítására szolgál:

Akkor ki a vezető?
Senki?
És miért tüntetünk? (Mi az ügy?)
Mindenért. Mindegyikért.
Egy jobb országért.
Egy jobb életért.
Hogyan?
Még nem tudjuk a választ, de legalább nem vagyunk ugyanott.

http://www.youtube.com/watch?v=DnCfFci39BQ

(A fenti felvételt a teraszunkról készítettem a kis kamerámmal.)

Elmondhatom, hogy láttam háborút Brazíliában. Hál’Istennek mindez csak a látszat (bár nagyon sokan, és elég súlyosan is megsérűltek a gumilövedékektől), de a látványos ‘show’ tényleg végül csak erődemonstráció és megfélemlítés volt a PM (Polícia Militar) részéről.

Negyedik alkalommal rendezték meg a tüntetéseket a tömegközlekedési díj emelése ellen.  Felsorakoztatták São Paulo egész rendőrségét a tömeggel szemben. Öt helikoter cikázott felettünk, szirénák, rendőrök mindenhol. Mivel a házunk melletti úton, a Consolação-n vonult a tömeg, kíváncsiságból én is lerohantam megnézni, hogyan menetelnek a bátor gyerekek. (A nagyrészük tényleg egyetemista volt.) Büszkeséggel, örömmel töltött el, hogy ilyen történelmi pillanatot láthatok, hogy a tömeg nem csak azért verődik össze, hogy mulasson, hanem nyíltan kiáll amellett, ami nem tetszik. (Szerintem ez nem igazán jellemző a brazil mentalitásra.)

Egyszer csak megtorpant a tömeg (valószínüleg útjukat állták a rendőrök) és ekkor el kezdett lassan, csendesen csordogálni a mi terünkre. A helikoteprek továbbra is köröztek, rendőrök és rohamrendőrök vicsorítottak a tömegre és mindenféle bámészkodó tarkította a tömeget (mint például én). Gyorsan felszaladtam, hogy láthassam a tömeget a teraszról és dokumentálhassam a történteket. A helikotperek és a szirénák vinnyogása nyomasztó volt, de ettől eltekintve nem volt semmi, addig a pillanatig, amíg… Elhangozhatott egy parancs, mert egyszer csak az egész ‘Tropa de Choque’ bevetette mindenét, ami volt. Az, akkor nagyon félelmetes volt. Nem akarok szenzációséhez jelzőket felsorakoztatni. Felesleges. Félelemmel vegyes csodálat volt bennem, Csodálat, hogy egy ilyen Terminátor filmet lenyomnak és igenis, félelem, mert azok bombatámadásra emlékeztető hangok és villanások, a könnygáz, a helikopterek, a rohamrendőrök támadása ahogy irgalmatlanul céloztak a tömegbe gumilövedékeikkel kegyetlen, véres háborúra emlékeztetett. Olyanra, amiket látunk most az arab országokban, vagy anno a délszláv háborúban, illetve olyan sokat a két világháborúról. Talán fölényesen hangzik, valaki majd jól le is üvölti a fejem, de az az érzésem, hogy itt az emberek nem tudják mi az, hogy igazi, véres háború. Sem azok, akik a show-t csináljak, sem a résztvevők. (Nekünk az elképzelhetetlen, hogy itt nyugodtan, közönyösen együtt tudnak élni a ténnyel, hogy csak úgy lepuffantanak valakit az utcán.)
Mindenesetre ez a háborúsdi nem vicc. Lett belőle sok-sok sebesült, a brazil Facebook csak úgy perzselt a haragtól, végül pedig egy minden képzeletet felülmúló, a várost ellepő tüntetést tartottak ma este, ahol végül békésen, kedvesen vonult fel a tömeg és végre elmondhatták az emberek, hogy ‘Sim, existe amor em SP.’ (Igenis létezik szeretet São Paulo-ban.)

Forr a brazil világ. Ezúttal ne a tüzes, buja, jókedvű, trópusi népre asszociáljunk, hanem dühös, elkeseredett fiatalokra, intellektuelekre, akik bátrak ahhoz, hogy kimerészkedjenek az utcára, vállaják a kockázatot a mindenek felett álló rendőri hatalommal szemben, amely minden (nem erőszakosnak mondott) eszközt bevet a tömeg megfélemlítésére.

Be kell vallanunk, hogy a brazil álom inkább álomkép, amit a gazdasági spekulánsok hitetnek el a világgal. Az ország tagadhatlatlanul a világ egyik leggazdagabb hatalma, az ország vagyona viszont egy kisebb réteg kezében összpontosul. Az se feledjük, hogy a braziloknak tényleg a vérükben van a szédítés. Van valami kedélyes, bensőséges, de legfőképp monumentális és elkápráztató abban, ahogy tálalják a dolgokat. Vagy a világ lenne ennyire bamba? A válasz ennél talán egyszerűbb: a politikai hatalom és a  média manőverin keresztül az országról alkotott kép teljesen más, mint a valóság. Ha tudta is ezt a nép, tűrte eddig. Kívülállóként úgy tűnik, mintha most kezdenének magukhoz térni. A brazil nem egy morgolódó természet. Szereti az életet, a jókedvet, a családi és a baráti légkört. Kerüli a konfliktus-helyzetet és elnéz olyan színtű önzőséget és pofátlanságot, amit egy öregkontinensbeli soha nem tűrne el. Így azt is, ahogy a politikusok és barátaik tonnaszámra lapátolták a pénzt a zsebükbe. Azt mondják ez a közöny mind-mind a diktatúrai megfélemlítés hagyatéka.

2013 nem könyvelhető el Brazília sikerévének. A GDP növekedés a minimális értéket sem éri el, az infláció a plafont súrolja, emelték a kamatokat, lassul a fogyasztás és romlott a munkanélküliség helyzete. Ráadásul a brazi lakosság több mint 40%-a 25-45 év közötti, rengeteg egyre tanultabb, világlátott fiatal van, aki nehezen talál tisztességes munkát. (A szegényekről, azokról, akiknek esélyük sincs a felemelkedésre nem is beszélve. Ők nem merik felemelni a hangjukat.) São Paulo ráadásul egyre elviselhetetlenebbé válik örökös közlekedési káoszaival. Kinőtte magát, gyenge az infrastruktúra, felháborítóan drága és európai elmével felfoghatatlan társadalmi különbségek vannak.

Tart a zúgolódás már hónapok óta, nagyon haragszanak a foci vb-be beleőlt és valószínüleg elsikkasztott pénz miatt is. Sztrájkolnak a tanárok hetek óta, strájkoltak a közalkalmazottak„ sztrájkolt a helyi BKV is – sztrájkolt már mindenki. Az utolsó csepp a pohárban (legalábbis itt, São Paulo-ban), ami végül elindítota a lavinát, az a tömegközlekedés díjának az emelése volt. R$ 3-ról R$ 3.20-ra emelték egyik napról a másikra. ( Egy real 110 Ft.) Ez a 20 centavos annak a tükrében, hogy São Pauloban nem létezik a bérlet fogalma, nagyon sok – főleg egy minimálbérből élő embernek. Volt morgolódás, de beletörődve, sokan csak leggyintettek. ‘Úgy sem tudunk semmit tenni.’

                (‘Ha nem csökkentik a díjat, São Paulo meg fog bénulni.’)

És ekkor történt meg a csoda – köszönhetően a rendőri elkapásoknak. (Kicsit úgy érzem, a törökországi események is felperzselték a kedélyeket.) A legleső megmozdulást nem vették komolyan. A második, alig egy-két száznyi emberből álló tömegre viszont már lecsapott a rohamrendőrség, egy egész hadsereg. Elfoglalták az egész Paulista sugárutat (São Paulo legfontosabb sugárútja), helikopterek zúgtak felettünk.( Épp tanfolyamra siettem, amikor a buszra várva kétségeesetten és értetlenül néztünk egymásra a többi várakozóval.) A rendőrök  törtek-zúztak, mindezt annak rendje-módja szerint a sajtó szenzációéhesen, vandalizmussal vádolva a tüntetőket másnap országgá kűrtölte. A rendőri elkapások miatt már sokan morogtak (online), mégis a múlt heti, negyedik tüntetés, az a bizonyos ‘összecsapás’ emelte ezt az ügyet a nép ügyévé, ami végül az ország határain túlra is elért.

(Nem a 20 centavos-ért. A jogokért.)

Erről az összecsapásról  pontos részletességgel tudok beszámolni, mert a házunk előtt történt. Akciófilmben és egy véres háború kellős közepén éreztem magam. Felvettem az ‘ostromot’ a kis gépemmel, beszámoló a következő cikkben.

Sokszor úgy érzem magam ebben az országban, mintha egy Romana regény szemtanúja lennék.

’És akkor Joao Paulo szenvedélyesen magához ragadta Maria Luisa-t a metrókijáratnál, lágyan a falhoz tolta, egyik kezével gyengéd, de határozott mozdulattal átölelte a derekát, a másikkal pedig a nyakát cirogatta. Mélyen a szemébe nézett. Mindkettejükben fékezhetetlen vágy perzselt, szinte felfalták egymást tekintetükkel. Komoly erőfeszítést igényelt, hogy ne essenek egymásnak mindjárt ott a patkán. Szenvedélyüket végtelen csókokban próbálták levezetni. Olyan gyengéden és odaadással tapadt egymáshoz az ajkuk, mintha attól félnének, ha kicsit erélyesebben érintik meg a másikat, darabokra törik, mint a kínai porcelán. Lehúnyt szemük forró vágyat rejtett és egy pillanatra sem engedték el egymást, egy pillanatra sem szakadt el ajkuk egymástól. Maria-Luisa lassan felhúzta az egyik lábát a falhoz így a behajtott térdével, mintegy hajlékot nyújtott ágyékával Joao Paulo-nak. Ugyanakkor tudomására adta a világnak, hogy ez a férfi az élete értelme, az ő tulajdona, senki még csak a közelébe sem érhet…’ Blablablabla.

Nem hinném, hogy prűd lennék, de ezek a párok kihoznak belőlem valami konvencionalizmust. Egyrészt, én nem tartom túl stílusosnak, ahogy bármelyik szegletben, sarokban, fal mellett, falat támasztva, csúcsidőben, a legnagyobb tömeg kellős közepén hősszerelmeset játszanak. Ennyi, szemellenzős, nyílvánosan turbékoló párocskát életemben nem láttam. Cukkolják is a brazilokat, hogy állandóan ’latin-lovert’ játszanak, de az nem lehet, hogy valaki ilyen elképesztő szenvedéllyel csókolja a múlt hétvégén felszedett csaját a hazafelé igyekvő tumultus kellős közepén. Esténként biztosan láthatunk pár leánykérős jelenetet a mozgólépcső lábánál – épp csak, hogy nem térdelnek le a nők előtt. (Azt én is megerősítem, hogy itt teljesen normális és elfogadott a párkapcsolatban élők párukkal szembeni nyílvános gyengédség és figyelem. Itt így járja. Arról, hogy mennyire macho ez a társadalom, micsoda sportot űznek sokan abból, hogy éppen hány nője van egyszerre, az egy külön Romana, szappanopera, minden, amit akartok.)  

Otthon ezt teljesen elképzelhetetlennek tartom. Ki is nevetnék az embert. Ha nem is bélyegzik meg erkölcstelenséggel, senki nem él privát életet a villamoson. Itt máson bontránkoznak meg, ebből a szempontból nem szégyenlősek. ( Úgy tűnik az ellentmondásosságot mindenképp el kell fogadni a nagyobb népességű országokban. Nem éri meg hadakozni: egy fecske nem csinál brazil nyarat.)

Meg kell azért említeni, hogy ezek a csókolózó párok semmi erkölcstelent nem csinálnak. Ne úgy képzeljük el őket, hogy vadul, ellenőrizhetetlen vággyal esnek egymásnak, a másik szájában kotorászva. A nyilvános csókolózás  – talán ez az elfogadott norma, amit nem tartanak erkölcstelennek – végtelenül gyengéd, csupa tapintat, csupa figyelem, csupa odaadás. És csupa nyál. ( El lehet könyvelni elvadult kelet-európai matrónának, de nekem akkor is furcsa.) Átszelleműlten tapadnak egymáshoz, egy pillanatra sem hagyják abba, nyitják ki a szemüket vagy változtanak pozíciót. Azon is fennakadhat az ember, hogy ezek a párok egy percre sem engedik el a másikat 10 cm-nél messzebb. Ebben az ölelésben egyértelműen benne van a birtoklási vágy, a féltékenység – az a híres, brazil féltékenység.

Tegnap egy idős, 50 feletti párt láttam a buszmegállóban csókolózni. Egy pillanatra sem hagyták abba, végtelenül gyengédek voltak a mozdulataik, kicsit mégis olyanon voltak, mintha halakat látna az ember csókolózni. (Na jó gonosz leszek, nekem két bálna jutott az eszembe.)  A kövér, kopasz bácsi áhitattal támasztotta a falat, a kövér néni mindkét karjával átölelve – jobb szó nincs rá – a nyakát cirogatta.  Ők is, koreográfiaszerűen, egy pillanatra sem hagyták abba, egy pillanatra sem változtattak pozíciót és tényleg mintha ők is a stáb részét képezve, egy nagy brazil ’live performance’-ban lennének – amit szappanoperának hívnak.

Tudom,  a végtelenül szellemes sorok között ott van a gúny és rosszindulat is – lássuk be, ez sokoszor az irigység köntöse. Nem halvérű a magyar sem, de idősebb párocskák szerelmes turbékolását biztosan nem látni otthon. Pedig igazán szívderítő látvány, boldog mosolyt csal az ember arcára.

Akinek pedig ifjúkorában nem voltak Romana regények  a párnája alá rejtve, szeretettel ajánlok egy egyhetes, sao paulo-i metrótúrát.

(A felirat a híres Carandiru börtön egyik cellájában található, ahol 1992-ben kitört börtönlázadásban lemészároltak 111 elítéltet.)
A felirat tartalma pedig:
‘Anya a szeretet, gyengédség,
odaadás jelentése tiszta és isteni tökéletességgel.’

A brazil nem dolgozik. A brazil lusta. Tengerparton lopja a napot vagy kocsmában hűs söröcske mellett tengődik, állandóan mulat. Valami hasonló.

Be lehet vallani, hogy a legtöbben ezzel a sztreotípiával illetik az ország fiát. Állandóan süt a nap, mindenki jókedvű, pénz sem kell a boldogsághoz, ezzel magyarázható a végtelen munkakerülés és az elmaradottság. De mi, fejlett országbeliek ezt teljesen megértjük.

Sao Paulo akkor nem Brazília. Másik planétán vagyunk itt.

Ha azt mondom, hogy itt napi 9-10 óránál kevesebbet senki nem dolgozik, de inkább többet? Többen a hétvégéjüket, a szabadidejüket (az életüket) feláldozzák a munkáért. Na? ( Persze a munkamorál is hozzájárul ehhez, mert ha fegyelmezettebben dolgoznának, nem kellene állandóan túlórázni. Ehhez is külön felzárkóztató óra kell a bamba, fegyelmezett külföldinek, mert idegösszeroppanásban elpatkol az első hónapokban.)

Képzeljük el az életünket napi 9-10 órás munkatempóval, ép ésszel felfoghatatlan mennyiségű munkával és káosszal. Képzeljük el az életünket, hogy ebben az életstílusban, frissen kezdett munkahelyünkön csak 1 ÉV UTÁN vehetünk ki szabadságot! Egy éven keresztül nem mehetünk sehová. Képzeljük el! Sikerült? (…) Hát nem csoda. Persze teljesen felháborodott a társaság, amikor sűrű káromkodások közepette az álam kerestem valahol az asztal alatt. Normálisak ezek? Egy évig ne lehessen kivenni szabadságot. ’- Ez rabszolgatartás, az emberi jogok teljes semmibevétele, kizsigerelés, a gyarmati birodalom maradványa. – A hülye, elkényelmesedett európai. Hát ezért tartotok most ott, ahol.’ Annyira ezt látom a tekintetekben, amikor szóba jön a téma. Megvallom a dühkitörés után teljesen magamba roskadtam. Már vízionáltam a végtelen, megfáradt napokat, amikor egyre elkeseredetebben vonom az igát a robot kilátástalan mezején. Kellett nekem pálmafa, meg ringatózó hullámok, meg lambadaszoknya. A nagy frászt!

Aztán jön a megvilágosodás. Az első lépés mindig a megbocsátás. El kell fogadni ezt a rendszert (is) úgy ahogy van. Cserébe tucatnyi szent meg hős járul hozzá, hogy hosszú hétvégén kicsit kiszusszantsuk magunkat. Sajnos van még egy megszorítás, ami hosszútávon is jámborságot és feletestvéri megértést kíván: a szabadságot egyszerre kell kivenni, ami kb. 1 hónap. Kivételek persze mindig vannak, de ez az általános. Otthon ellenkezőleg, ilyen hosszú időre senki sem léphet le. Ez is fejbe kólintott, mert ugyanazt az 1 éves korlátot jelenti. Ma már én is úgy látom, hogy eléggé el van eresztve otthon az ember, ráadásul a feldarabolt kicsi szabadságokkal minden fillért elköltünk. Itt robotolnak kőkeményen, gyűjtik a pénzt… amit egyszerre vernek el. Na jó. Megbarátkoztam ezzel a rendszerrel is, túrbózom magam, hogy így legalább építheti az ember a karrierjét és dagadhat a bukszája. Ahhoz, hogy komoly szakmai eredményeket érhessünk el, igenis áldozatot kell hozni, nem is kicsit. Az otthoni ’eredményeket, pénzt, sikert akarok, de azért legyen meg a kis időm, saját szférám, szabad terem is  gondolkodásmóddal bús egyhelyben torpanva lecsorog az életünk. ( Mint látjátok, lelkesen igyekszem magamévá tenni ezt az elméletet.) Sokan persze ügyesen zsonglörködve meg tudják ezt valósítani otthon is. Itt más. Egyrészt, nézzük az utazás kérdését. A nagy távolságok miatt (akár országon belül is) az utazás egy nagyobb befektetés, ami több hónapos, vagy éves megtakarítást igényel. Otthon a földrajzi fekvés lehetővé teszi a kisebb kiruccanásokat. Itt minden sokkal drágább. Már említettem, hogy az otthoni átlag életforma megteremtéséhez itt jóval több pénzre van szükség. Nagyobb a nyomás már fiatal korban, hogy az ember teremtsen magának exisztenciát. Sokan korábban kezdenek el dolgozni, nincs nyafogás, lázongás. Otthon, lássuk be, a mi generációnk él a mának és élvezi az életet – amíg lehet. Ebben a gigászi országban egyértelműen több a lehetőség, de több is a versenytárs. Minden pozícióra van helyettünk több száz lelkes jelentkező, aki mindent odaadna, hogy abban a bizonyos pozícióban lehessen. Sokkal nagyobbat lehet kaszálni és sokkal nagyobbat is lehet bukni.

A szabadság rendszere az egész országra vonatkozik, a munkamániát illetően viszont csak szűk pátriám nevében beszélhetek. Aki már unja a semmittevést, az egyhelyben toporgást és a kovászos uborka létet, Sao Paulo-ban a helye. Azalatt a bizonyos egy hónap alatt, ami a szabadságot jelenti, be lehet járni a világot, meglátogatni a családot, feltöltődni, szétcsapni magunkat fesztiválokon, hogy visszatérve, az aktív társadalom részeként hősiesen és boldogan, de legfőképp villámgyorsan bedilizzünk vagy megtollasodjunk.

Mai program. Meditálás a Copan tetején budhista papokkal. ( Nem kamuzok na.)

A Copan, Sao Paulo ikonikus épülete, a belváros szívében (tőlünk 2 percre.) Építője pedig a változatosság kedvéért, még mindig  Oscan Nimayer.