Kalandiparos São Paulo-ban

Nehéz úgy a focivébéről beszélni ebben a folytogató légkörben anélkül, hogy az ember gyomra nem legyen görcsben, mert épp ki fog pampogni, kik ordítanak még mindig esztelenül pocskondírozva mindent és mindenkit.

(tovább…)

São Paulo-ba költözésemkor az egyik legelső és legfurcsább épület, ami felhívta  a figyelmem, ez a lakásunk melletti sarkon található, kis giccses kastély volt. Nem igazán értettem, hogy milyen funkciót tölthet be az épület, a mellette lévő, híres (de pár éve porrá égett) színházzal összekapcsolva arra a következtetésre jutottam, hogy ez is valami kulturális intézet lehet. Somolyogtam kicsit a naív, gyerekes, izléstelen stíluson, de ahogy már egyszer említettem a “megértő, fejlett országbeli, európai hozzáállásunkat”, elnéztem ezt a kis izlésficamot.

A skót stílust, a ismeretlen nemzetek zászlóit és a viharvert, szürke Che Guevarakat a partizánokkal nem nagyon tudtam beazonsítani.

Az esti kivilágításban egész mókás színt adott a környékünknek. Volt benne valami ünnepélyes.

Kerengtek a hírek, hogy le fogják bontani az épületet, hogy parkolóházat építsenek a helyére (mennyivel fontosabb ugye), de sokáig nem történt semmi. El is felejtettük a mendemondákat. Míg egy nap arra sétálva elszörnyűlködve láttam, ahogy kegyetlenül marcangolják, tépik darabjaira az épületet. Elképedve néztem ahogy a giccses, de jópofa kis épületet kegyetlen szörnyek módjára rombolták, tiporták. Teljesen elszorult a szívem:

– Micsoda méltatlan dolog. Itt semmit nem tisztelnek. Főleg a kultúrát nem.

Felháborodva újságoltam az ismerőseimnek a történeteket, szomorúan konstatálva, hogy itt tényleg nem tisztelik a kultúrát. Ekkor az egyik ismerősöm tapintatosan, de nevetve megemlítette, hogy az egy ‘másik’ kultúra háza volt. Azaz?

A Kilt, a ‘80-as évektől São Pauo leghíresebb éjszakai mulatója és legendás sztriptízbárja volt… (Jaaaa.)

Siratták a múltat a fórumokon, dicshimnuszokat zengve a hely ‘pompás és változatos menüjéről’.

Mi pedig nagyokat vihorásztunk a bamba naívságomon. Idővel megtudtam, hogy a környékünk a híres piroslámpás negyed, számtalan piros, neonfényes épülettel. A Kilt épülete bár eltűnt, pár háztömbbel odébb 21. századi pompában várja a vadiúj, modern Kilt régi és új vendégeit.

Színházak,  kuplerájok és templomok ölelésében, minap arra a következtetésre jutottam, hogy valójában a Montmartre-on lakom. A trópusi, beton Montmartre-on.

(Aki szeretne kis ízelítőt kapni a környékről, íme egy írásom, amit akkoriban írtam a mi szeretett és városszerte ismert Praça Roosevelt-ünkről.)

Fontos téma. A kockafejű európainak mindenképp.

Emlékszem mindig a bátyómra gondoltam, amikor az első napokban szeltük a várost. Mindenre felkaptam a fejem, mindenen dörmögtem, elkerekedett szemekkel, ölig esett állal ráztam a fejem. Ma már nem teszem. Hozzászoktam volna?

Írtam volna hosszasan-hosszasan, részletekbemenően, szencációéhesen fröcsögve a latin nemtörődömségről. Mindezt tényleg megtettem volna, ha közben nem megyünk el Buenos Airesbe, ahol olyat láttam, amit szerintem sehol nem tudnak felülmúlni. Lehet nekem Kabul vagy Mexikóváros, biztos, hogy ott ilyen nincs. Argentina is hemzseg az ellentmondásoktól, mi tagadás. Nem azt mondták, hogy az olyan nagyon európai hely? Ehhez képest megérkezve a reptérre a taxisofőr olyan szlalomozást, ringatózást levágott a buenos aires-i csúcsforgalomban, amit még soha nem láttam. Vezetési stílusának legfontosabb eleme a záróvonalak keresztbe átszelése volt,  állandóan a szemközti sávban mentünk (haladni kellett na!) és a körforgalomban balról úgy átkerültünk a túloldali kivezetőre, hogy olyat csak Knight Rider csinálna. ( Bár az is lehet, hogy valami angol leszármazott volt.) Azt hittem semmi nem tudja ezt felülmúlni, mindaddig, amíg egy este, életünk legelbűvölőbb estéjéről hazamenet beültünk egy taxiba. Minden túlzás nélkül úgy éreztem magam, mint egy videójátékokban. Igen, a Need for speed-ben. Ez is egy elcseszett autóversenyző lehetett, egyenesen egy pillanatig nem mentünk, pirosnál is épp hogy lassított, de már burrogtatta tovább a rozoga autót. Ne feledjük, az autós videójátékok meghatározó eleme a zene, ha nem lenne elég az adrenalinból. Ennek megfelelően itt is kőkemény rock szaggatta a hangfalakat .Mi lenne ez ha nem egy vicc? A szenvedélyes tangóestből fél pillanat alatt kijózanodtunk.

Ehhez képest, mit tudok mondani São Paulo-ról? Lágyan ringatóznak az autók, max. néptelen utcákban mennek át a piroson. Repkednek a motorosok két sáv között, mint a kolibrik. Na jó, lámpa előtti záróvonalat dekorációs elemként kezelik és van egy pirinka háború autós és gyalogos között a zebrán. Ennyi!! Ennél többet nem is tudok mondani.

Micsoda egy fegyelmezett társaság.

Lehet, hogy mégiscsak itt kellene megcsinálnom a jogsim?

Privát adatok. Akinek van hibajavítója, türelemmel könnnyen eltávolíthatja ezt a kifejezést a szótárából. Tekintsük úgy mint egy letűnt civilizációbeli jelenséget. Lelkinyugalmunk érdekében helyesebben cselekszünk ha belenyugszunk a sorsunkba és elfogadjuk (fújom a régi nótát), azt ami van.

Az hogy mennyire beleütheti itt mindenki az orrát az életünkbe, az adatainkba leginkább arra hívja fel a figyelmem, hogy mennyire rigolyásak vagyunk Európában minden privát szférát súroló, barbár tettel szemben. Hozzáfértek a telefonszámához, felhasználják az e-mail címét. Égszakadás-földindulás.

Bezzeg itt. Azon sem csodálkoznék, ha lassan a melltartó méretem is elkérnék. A cím, telefonszám, születési idő, e-mail cím megadása a legkisebb, legjelentéktelenebb regisztrációnál is kötelező.  Itt opcionális rubrika nincs. Mindent kötelező megadni. Szülők neve, foglalkozása, saját foglalkozás, nem ritkán fizetési adatok.

A helyiek verbalizálták, hogy ez a kőkorszaki bürokráció öröksége, nem igazán látok felbőszült önkénteseket, akik ezen mindenképp szeretnének változtatni.

A múltkor venni akartam egy szerencsétlen narancsfacsarót, de mivel nem emlékeztem az adószámomra, így nem üthettük nyélbe a hatalmas bizniszt.

Tökéletes alkalom ez arra, hogy visszasírjuk azt a szörnyű, korlátokkal teli, letűnt európai életet. Nagyon kikeltem magamból, amikor először szembesültem azzal, hogy mennyire semmiben veszik a személyes adatok védelmét. Valamilyen okos magyarázattal, nyájas kiengeszteléssel mindig leszerelik az embert.

Amit mindenképp megtanulunk itt, hogy ha előzékenyen és türelmesen is, százszor óvatosabbak és körültekintőbbek kell legyünk.

Amikor a filmes cégnél dolgoztam emlékszem a cég vett egy hatalmas, 40 ezer e-mail címmel teli listát. Vajon a kedves delikvensek tudnak erről? Bármennyire is pampogok, tudom, nemcsak Brazíliában élnek vissza ezzel.

Ma már elfogadtam a végzetem. Szemrezzenés nélkül adom boldog-boldogtalannak a telefonszámom  (kis brazilos túlzással), írom a kötelező adatokat, úgy mint a többiek, miközben igyekszem résen lenni. Bármilyen ellenállás merő ripacskodás lenne. Kétségtelenül nyitott könyv az életem, ezek alapján simán lepuffanthatnak, megzsarolhatnak, elrabolhatnak, de ami a legrosszabb, küldhetik az öregedésgátló krémeket hírdető hírleveleket.

http://www.youtube.com/watch?v=DnCfFci39BQ

(A fenti felvételt a teraszunkról készítettem a kis kamerámmal.)

Elmondhatom, hogy láttam háborút Brazíliában. Hál’Istennek mindez csak a látszat (bár nagyon sokan, és elég súlyosan is megsérűltek a gumilövedékektől), de a látványos ‘show’ tényleg végül csak erődemonstráció és megfélemlítés volt a PM (Polícia Militar) részéről.

Negyedik alkalommal rendezték meg a tüntetéseket a tömegközlekedési díj emelése ellen.  Felsorakoztatták São Paulo egész rendőrségét a tömeggel szemben. Öt helikoter cikázott felettünk, szirénák, rendőrök mindenhol. Mivel a házunk melletti úton, a Consolação-n vonult a tömeg, kíváncsiságból én is lerohantam megnézni, hogyan menetelnek a bátor gyerekek. (A nagyrészük tényleg egyetemista volt.) Büszkeséggel, örömmel töltött el, hogy ilyen történelmi pillanatot láthatok, hogy a tömeg nem csak azért verődik össze, hogy mulasson, hanem nyíltan kiáll amellett, ami nem tetszik. (Szerintem ez nem igazán jellemző a brazil mentalitásra.)

Egyszer csak megtorpant a tömeg (valószínüleg útjukat állták a rendőrök) és ekkor el kezdett lassan, csendesen csordogálni a mi terünkre. A helikoteprek továbbra is köröztek, rendőrök és rohamrendőrök vicsorítottak a tömegre és mindenféle bámészkodó tarkította a tömeget (mint például én). Gyorsan felszaladtam, hogy láthassam a tömeget a teraszról és dokumentálhassam a történteket. A helikotperek és a szirénák vinnyogása nyomasztó volt, de ettől eltekintve nem volt semmi, addig a pillanatig, amíg… Elhangozhatott egy parancs, mert egyszer csak az egész ‘Tropa de Choque’ bevetette mindenét, ami volt. Az, akkor nagyon félelmetes volt. Nem akarok szenzációséhez jelzőket felsorakoztatni. Felesleges. Félelemmel vegyes csodálat volt bennem, Csodálat, hogy egy ilyen Terminátor filmet lenyomnak és igenis, félelem, mert azok bombatámadásra emlékeztető hangok és villanások, a könnygáz, a helikopterek, a rohamrendőrök támadása ahogy irgalmatlanul céloztak a tömegbe gumilövedékeikkel kegyetlen, véres háborúra emlékeztetett. Olyanra, amiket látunk most az arab országokban, vagy anno a délszláv háborúban, illetve olyan sokat a két világháborúról. Talán fölényesen hangzik, valaki majd jól le is üvölti a fejem, de az az érzésem, hogy itt az emberek nem tudják mi az, hogy igazi, véres háború. Sem azok, akik a show-t csináljak, sem a résztvevők. (Nekünk az elképzelhetetlen, hogy itt nyugodtan, közönyösen együtt tudnak élni a ténnyel, hogy csak úgy lepuffantanak valakit az utcán.)
Mindenesetre ez a háborúsdi nem vicc. Lett belőle sok-sok sebesült, a brazil Facebook csak úgy perzselt a haragtól, végül pedig egy minden képzeletet felülmúló, a várost ellepő tüntetést tartottak ma este, ahol végül békésen, kedvesen vonult fel a tömeg és végre elmondhatták az emberek, hogy ‘Sim, existe amor em SP.’ (Igenis létezik szeretet São Paulo-ban.)

A brazil nem dolgozik. A brazil lusta. Tengerparton lopja a napot vagy kocsmában hűs söröcske mellett tengődik, állandóan mulat. Valami hasonló.

Be lehet vallani, hogy a legtöbben ezzel a sztreotípiával illetik az ország fiát. Állandóan süt a nap, mindenki jókedvű, pénz sem kell a boldogsághoz, ezzel magyarázható a végtelen munkakerülés és az elmaradottság. De mi, fejlett országbeliek ezt teljesen megértjük.

Sao Paulo akkor nem Brazília. Másik planétán vagyunk itt.

Ha azt mondom, hogy itt napi 9-10 óránál kevesebbet senki nem dolgozik, de inkább többet? Többen a hétvégéjüket, a szabadidejüket (az életüket) feláldozzák a munkáért. Na? ( Persze a munkamorál is hozzájárul ehhez, mert ha fegyelmezettebben dolgoznának, nem kellene állandóan túlórázni. Ehhez is külön felzárkóztató óra kell a bamba, fegyelmezett külföldinek, mert idegösszeroppanásban elpatkol az első hónapokban.)

Képzeljük el az életünket napi 9-10 órás munkatempóval, ép ésszel felfoghatatlan mennyiségű munkával és káosszal. Képzeljük el az életünket, hogy ebben az életstílusban, frissen kezdett munkahelyünkön csak 1 ÉV UTÁN vehetünk ki szabadságot! Egy éven keresztül nem mehetünk sehová. Képzeljük el! Sikerült? (…) Hát nem csoda. Persze teljesen felháborodott a társaság, amikor sűrű káromkodások közepette az álam kerestem valahol az asztal alatt. Normálisak ezek? Egy évig ne lehessen kivenni szabadságot. ’- Ez rabszolgatartás, az emberi jogok teljes semmibevétele, kizsigerelés, a gyarmati birodalom maradványa. – A hülye, elkényelmesedett európai. Hát ezért tartotok most ott, ahol.’ Annyira ezt látom a tekintetekben, amikor szóba jön a téma. Megvallom a dühkitörés után teljesen magamba roskadtam. Már vízionáltam a végtelen, megfáradt napokat, amikor egyre elkeseredetebben vonom az igát a robot kilátástalan mezején. Kellett nekem pálmafa, meg ringatózó hullámok, meg lambadaszoknya. A nagy frászt!

Aztán jön a megvilágosodás. Az első lépés mindig a megbocsátás. El kell fogadni ezt a rendszert (is) úgy ahogy van. Cserébe tucatnyi szent meg hős járul hozzá, hogy hosszú hétvégén kicsit kiszusszantsuk magunkat. Sajnos van még egy megszorítás, ami hosszútávon is jámborságot és feletestvéri megértést kíván: a szabadságot egyszerre kell kivenni, ami kb. 1 hónap. Kivételek persze mindig vannak, de ez az általános. Otthon ellenkezőleg, ilyen hosszú időre senki sem léphet le. Ez is fejbe kólintott, mert ugyanazt az 1 éves korlátot jelenti. Ma már én is úgy látom, hogy eléggé el van eresztve otthon az ember, ráadásul a feldarabolt kicsi szabadságokkal minden fillért elköltünk. Itt robotolnak kőkeményen, gyűjtik a pénzt… amit egyszerre vernek el. Na jó. Megbarátkoztam ezzel a rendszerrel is, túrbózom magam, hogy így legalább építheti az ember a karrierjét és dagadhat a bukszája. Ahhoz, hogy komoly szakmai eredményeket érhessünk el, igenis áldozatot kell hozni, nem is kicsit. Az otthoni ’eredményeket, pénzt, sikert akarok, de azért legyen meg a kis időm, saját szférám, szabad terem is  gondolkodásmóddal bús egyhelyben torpanva lecsorog az életünk. ( Mint látjátok, lelkesen igyekszem magamévá tenni ezt az elméletet.) Sokan persze ügyesen zsonglörködve meg tudják ezt valósítani otthon is. Itt más. Egyrészt, nézzük az utazás kérdését. A nagy távolságok miatt (akár országon belül is) az utazás egy nagyobb befektetés, ami több hónapos, vagy éves megtakarítást igényel. Otthon a földrajzi fekvés lehetővé teszi a kisebb kiruccanásokat. Itt minden sokkal drágább. Már említettem, hogy az otthoni átlag életforma megteremtéséhez itt jóval több pénzre van szükség. Nagyobb a nyomás már fiatal korban, hogy az ember teremtsen magának exisztenciát. Sokan korábban kezdenek el dolgozni, nincs nyafogás, lázongás. Otthon, lássuk be, a mi generációnk él a mának és élvezi az életet – amíg lehet. Ebben a gigászi országban egyértelműen több a lehetőség, de több is a versenytárs. Minden pozícióra van helyettünk több száz lelkes jelentkező, aki mindent odaadna, hogy abban a bizonyos pozícióban lehessen. Sokkal nagyobbat lehet kaszálni és sokkal nagyobbat is lehet bukni.

A szabadság rendszere az egész országra vonatkozik, a munkamániát illetően viszont csak szűk pátriám nevében beszélhetek. Aki már unja a semmittevést, az egyhelyben toporgást és a kovászos uborka létet, Sao Paulo-ban a helye. Azalatt a bizonyos egy hónap alatt, ami a szabadságot jelenti, be lehet járni a világot, meglátogatni a családot, feltöltődni, szétcsapni magunkat fesztiválokon, hogy visszatérve, az aktív társadalom részeként hősiesen és boldogan, de legfőképp villámgyorsan bedilizzünk vagy megtollasodjunk.

Budapestre menet, Londonban töltöttem egy délutánt. Annyira is futotta, hogy bemenjek 1-2 órácskára  az Oxford streetre. A reptérre visszamenet sikerült megtapasztalnom a nem túl kedves és rigorózus angol személyzet vendégszeretetét a check-in részlegen, ahol jól kiröhögtek, amikor azt mondtam, hogy Brazíliában egyáltalán nem akadtak fenn azon, hogy 2 kenőccsel, 5 ml-rel és egy szempillaspirállal több volt a kézipoggyászomban. Komoly önfegyelemről tettem tanubizonyságot, nem mondtam semmit. Pedig a képzeletbeli zipzár alatt ott dühöngött a nyelvem: ‘Mondják meg, hol robbantottak? Brazíliában vagy Angliában?!!!!’ (Azt hiszem ekkor egész jól működött a brazil káromkodókám.) Túl voltam a 26. órámon egy óra alvással, örülök, hogy nem csináltam hülyét magamból. Ezután természetesen rohannom kellett, de erre a képre muszáj volt megállnom. ‘Olyan szép!’ Feszítettem volna a mellem, ha nem lett volna olyan veszettül hideg (én a kis melegítő alsómban, pulcsikában és cipikében a 2 fokos időben), de kicsit bennem volt, hogy most úgy tapsikolnék és pózolnék. ‘Emberek, én ebben az országban lakom!’

Régi, általános iskolai tanulmányainkban találkozhattunk először ezzel a kifejezéssel: nagyhatalom. Talán a történelmi fogalmak gyűjteményében be is kellett magolni. A világháborúk, majd az USA-val kapcsolatosan bukkant fel ez a kifejezés. Fegyver nagyhatalom, média nagyhatalom.

Brazília, szerény, szakértői véleményem szerint TV nagyhatalom. (Látom, ahogy valahol egy közgazdás hatalmasat csap a homlokára.) Objektív képet a legfontosabb viszonyítási alap, az USA ismerete nélkül nem tudok alkotni, de jártában-keltében erre a következtetésre jut az ember. Miért? Mert bárhol lennénk, mindenhol ott a TV. Metró, busz, rendelő, hivatal, étterem, szórakozóhely, posta, lift vagy taxi, fűszeresnél, piperésnél és a gyógyszertárban, a leglepukkantabb söntésekben. Ott igazán. Nem kell félnünk, egy percig sem kell senvednünk tévé nélkül. Tömegközlekedéssel utazva például figyelemmel követhetjük a szappanoperák előző részeinek összefoglalóját.  Emlékszem a jegyzőnél ültem (ami itt teljesen más, afféle fénymásolóház jellegű), amikor a többi várakozó társaságában (csak férfiak) az aktuális szappanopera szereplői között kialakult szerelmi viszonyt néztük megigézve. Annyira azért legalább figyelnek, hogy a legtöbb helyen lenémítják a hangot, de ne aggódjunk, a feliratozásnak köszönhetően egy soráról sem maradunk le a szerelmes dalnak. Két betét választása közben szemmel követhetjük a brazil Palikák koncertjeit, a fűszeresnél még akár hallhatjuk is annak a bizonyos pofonnak a csattanását. Ha szakítani akarunk a pasinkkal, elég csak elmenni egy szórakozóhelyre – garantáltan beleköthetünk, mert mindenhol óriáskivetítőn vagy focit vagy koncertet vetítenek. Viszont minden képzeletet felülmúl az éttermek tévékultúrája. A bensőséges családi ebéd, ahol az egymás iránt érzett szeretetet ki sem kell fejezni, szavakba önteni, a családot összefonó legerősebb kötelék – bámuljuk együtt szótlanul a képernyőt. Közben azért ne feledjük néha összezárni az álkapcsunk, hogy meg tudjuk rágni az ételt. Többször ültem én is  étteremben bambán bámulva a tévét a szintén hipnotizált társasággal együtt. Emlékszem egy étteremben, öt-öt tévével fegyverezték fel a két szemközti falat, közöttük ülve kétségbeesetten cikázott a fejünk  mindkét irányba. Alig szóltunk egymáshoz, ha elhangzott egy- egy kurta mondat, azt is elnyújtva, szórakozottan, valamelyik képernyőre bámulva böktük oda a másiknak.

Európában nem ennyire előrehaladott a civilizáció. Ott csak az otthon melegét dúlja fel a tévé: fotelben terpeszkedve tölti el a vacsoráját a ház ura, pityereg az asszony a konyhában, hogy oda a házassága és testvérharcok dúlnak a távirányító feletti ádáz vitában. Itt teljes az összhang – egyetérésben hanyagol mindenki mindenkit. Tény, hogy a hétvégétől eltekintve az emberek nagyon kevés időt töltenek otthon, állandóan úton vannak (főleg itt Sao Paulo-ban), így max útközben, ebédnél, ügyet intézve látnak híreket, összefoglalókat. (Arra gondoltam, hogy biztosan a tévéadók is fizetnek a nyílvános helyeken, hogy az adójukat vetítsék. Vajon?)

Ismét pampogok jó európai módjára, amikor itt teljesen hozzá vannak szokva ehhez, egyáltalán nem zavarja őket. Egy zavaró tényezővel több vagy kevesebb?

Olyat viszont, ami otthon van, még nem láttam. Azt mondják Budapest belvárosában van egy sport bár, ahol a WC-ben felszerelt tv-ről is figyelemmel lehet követni a meccset. Na????

Szent meggyőződésem, hogy São Paulo-ban minden buszsofőr azt hiszi, ő Ayrton Senna reinkarnációja. Lelki szemeim előtt látom, ahogy a sao paulo-i BKV, a SpTrans elhagyatott, mocskos garázsaiban továbbképzést tartanak és a nagy mestert dicsőitik képével a falon, mint valami nagy elvtársat. Lelkére kötik minden buszvezetőnek, hogy eszük ágába ne jusson a megszégyenítő 80 km/órás sebességhatár alá menni, kanyarban nem szabad lassítani, mert így veszítenek a sebességből, kátyú, bucka egy brazil vezető számára nem visszatartó erő.  A tempót kell szem előtt tartani, mindenfajta szabad vezetési stílus, mely az ikonikus pilóta lendületére emlékeztet, külön díjazásban részesül. Az utas nem lehet zavarótényező, könnyezni lehet a moziban, minden útvonal végén stopperórával mérik a futamidőt. Pontlevonás jár, ha lassítani mernek csak mert dugig van a busz…

Az a baj, hogy Brazíliában teljesen elfelejtettem káromkodni. Káromkodni magyarul. Persze nem akarom magamra vonni a figyelmet, de mennyit segítene. Amikor hírtelen lendülettel nekiered a busz és nekivág a korlátnak, amikor érzem, ahogy az inak a csuklómban szinte pattanásig nyúlnak, amikor jól beverem a térdem vagy a fejem egy előttem lévő ülésbe. Vagy amikor a 80 éves mamika  mátrixos könnyedséggel a hátsó üveghez vágódik, amikor sorra egymás ölében kötnek ki az utasok, amikor szinte kettőt pörög a kezünkben a táska egy hírtelen fékezéskor vagy a légtelenséget vizsgáló titkos kísérleti csapat nyulainként folyamatosan a plafon és az ülés között lebegünk. Amikor a buszsofőrbácsi álmatag szeszélyességgel odazár az ajtóhoz és játszhatunk mi is japán, csuris kislányosat. De akár Die Hard-osat is, Bruce Willis-ként leszállunk vagy felszállunk a hatvannal száguldó kinyíló ajtónál.

Hogy azt a…. és ilyenkor elfelejtem. Szidnám, ütném-verném, sikítanék, mert lehetetlen, hogy ennyire felelőtlenek legyenek. Hány balesetet okoztak már? Hány ember sérült meg?

Az utasok rezignált türelmét látva tudom, zöldfülű kezdő vagyok. Felcsavarodik a korlátra egy hírtelen fékezéstől? Egy szó nélkül, jámboran utazik tovább. Edzettek lelkileg és testileg is. Mert láss csodát: eddig  még senkinek nem lett baja csak mert 5 métert gurult, felkenődött, nekiment, ráesett vagy kicsavarodott. Kellemesen ringatóznak a gyilkosan száguldó járművön a képzelt Ayrton Sennakra bízva az életüket nevetgélve, cseverészve. De legfőképp kapaszkodva!

(szeptemberi irka-firka)

Lassan két hónapja nem esik. Hetekig tartó hőségben perzselődik a város és sehol egy csepp eső. Ritka jelenség ez Sao Paulo-ban. A várost legtöbbször úgy látom, mint Londont – trópusi verzióban: szürke és állandóan esik. Most viszont sehol semmi. Szenvednek, fuldokolnak a helyiek a száraz levegőtől. Nekem nem újdonság, otthon ehhez voltam hozzászokva és jobban viseli a szervezetem, mint a nedves levegőt. Hetek óta beszédtéma, tart a spekuláció, hogy mikor érkezik a megváltást hozó eső.  Az időjárás jelentésekbe beleszőnek pár kedélyt nyugtató  esti mesét a hétvégén érkező, régóta várt változásról –  végül fonnyadunk tovább. Tagadhatatlan, hogy nem lehet elviselni a hőséget, főleg azért, mert a meleg megreked az épüleletek sűrű rengetegében, az autók és a légkondícionálók által kibocsátott hő pedig hozzátész még kb. 5 fokot az amúgy is 40 fokos meleghez. Olvadunk, mint a vaj a tömény szmogban. Ahogy a helyiek mondják, calor infernal, azaz pokoli hőség van. Hősiesen próbálok nem rimánkodni és nem elájulni a buszon. Ez az időjárás kétségtelenül emlékeztet a budapesti augusztusokra. Ami a legrosszabb, hogy felsült a növényzet, csontszáraz minden és nagyon sok por van a levegőben. Poros minden: az utak, az épületek, vastag porréteg áll a fák lombozatán… és a fejkoronánkon. ( Komoly energiák és pénzek szükségeltetnek ahhoz, hogy az ember nő legyen Sao Paulo-ban.)

Ma viszont megcsapta az orromat az eső illata. Még nem eredt el, de borus az ég, esőre áll az idő. A város valamelyik pontjáról fújhatta ide a szellő az eső  illatát. A hosszú idő után áztatott, lélegző beton illatát. Üde párolgás, ami legyen a természetben vagy a városban, felszabadult örömet hoz. Lubickolunk megkönnyebbülten a friss levegőben, új erőre kapunk és azt sem bánjuk, ha elázunk. (Csodálatos érzés, még akkor is ha az embert elmossa a trópusi eső.)

Sajnos hamar kijózanít romantikus ábrándozásunkból az esős évszak, ami ránk vár. Akkor azért fogunk rimánkodni, hogy legalább egy hétvégénk legyen, amikor nem esik. (Furcsamód az égiek úgy alakítják, hogy a pauliszta még csak véletlenül se tudjon rendesen kikapcsolódni. Ha nem esett hétközben, biztosak lehetünk benne, hogy egész hétvégén zuhogni fog.)  ’Az ernyő legyen az a kellék, amit mindig magadnál tartasz!’ Az év elején sosem vettem komolyan az intéseket (ha egyszer utálok ernyőt cipelni) és mindig bőrig áztam. Lassan kezdem beadni a derekam. Összecsukható ernyőt itt csak nap ellen használnak, mert amilyen erősen esik, ugyanúgy elázik az ember, mint ernyő nélkül. Így viszont cipelni kell a giga napernyőket, amit persze állandóan elhagyunk. (Biztos vagyok benne, hogy esernyő-gyártó triliárdosokat termel ki ez a sok eső.)

Amíg viszont leszakad az ég, mámorosan megmártózóm a friss szellőben,  kiélvezem az eső illatát és gyorsan találok egy okot, hogy leszaladjak az utcára. (Ki kell próbálnom az új, piros gumicsizmám.)