Kalandiparos São Paulo-ban

’Több információt nem vagyok képes befogadni!’

A kiborulás pillanatai, amikor bármennyire is szeretném, nem bírom tovább. Brazíliában éltem át azt az élményt elsőként, hogy nem bírom és nem akarom tovább. Elzártam az információs csapot én, aki mindig mindent tudni akar. Sao Paulo-ban is minél hamarabb el akartam igazodni, megismerni a legnépszerűbb mozikat, kávézókat, kik a legfelkapottabb írok, ki a leghíresebb énekes, melyik régió miről híres, kik szerepelnek a tévében, mi a divat ma, ismerni a vicceket, a szlenget, a helyi módit. Minden receptorom teljes felkészültségben, fülem hegyezve, szemem meresztve megismerni, tanulni akartam. Belepottyansz egy 200 milliós országba, egy non-stop  pörgő, 20 milliós metropoliszba, persze, hogy érteni szeretnéd, hogy mi folyik ott. A tájékozatlanság maga a teljes kiszolgáltatottság: esetlen és bamba lesz az ember. Vadul robog melletted az élet, te pedig árván, elszigetelten keseregsz, hogy mennyire hiányzik a régi életforma, mennyivel jobb volt az és mennyire elviselhetetlen a mostani. Az én esetem nem a legjobb példa, mert én fel sem fogtam, hogy az életem fenekestül felfordul és mostantól egy másik kontinens másik kultúrájában fogok élni, viszont átéltem párszor ezt a helyzetet, így tudom, hogy elkerülhetetlenek a kezdeti megpróbáltatások. Senki nem ússza meg. Végig kell küzdeni az út minden buktatóját és el kell fogadni, hogy egy ideig spájzolhatjuk minden, addig megszerzett tudásunkat. Kikerültünk a komfort zónánkból, seggre huppantunk és kezdhetjük előlről a világ felfedezését, mint a csecsemők. Gügyögve, csúszva-mászva, bukdácsolva. Kétségbeesetten bömbölünk, ha valami nagyon könnyű dolgot nem tudunk megszerezni, kacagunk és tapsikolunk minden apró sikerért és megállás nélkül tanulunk. Nem könnyű mindezt felnőtt fejjel és öntudattal, korábbi élettapasztalattal végigküzdeni. Leadni a szintből és türelmesen elfogadni azt, hogy most kevesebbek vagyunk. Minden gőg és nagyképűség méltó ellenfélre talál ebben a küzdelemben. A fényes, külföldi kárrierek kezdete  mindenkit megvisel. Letőrnek, mint a bili füle- csak épp nem regélnek erről mesés élettörténetükben.

Sosem értettem azokat, akik külföldön élve egyébről sem áradoznak, mint a szent anyaföldről, a régi életformáról, a régi ízekről. Nem azokról beszélek, akik háborúk, etnikai üldözés vagy bármilyen külső okból arra kényszerűltek, hogy elhagyják otthonukat. Őket kiszakították a régi életformájukból. Azok felett értetlenkedem, akik saját akaratukból hagyják el a hazájukat: megelégelték, megcsömörlöttek, vagy csak egyszerűen a pénz vagy jobb életkörülmények miatt úgy döntöttek, egy másik országba kezdenek új életet. Ősi, ösztönös reakció, hogy félünk az ismeretlentől és elitéljük azt. Nagyon nehéz feladat, viszont vállalnunk kell a döntéseink következményeit. Ezért amikor az ember belepottyan egy másik világba, egyedüli megoldás, hogy igyekszik azt megismerni a lehető leghamarabb és alkalmazkodik a helyi viszonyokhoz. Nem kell megtagadni a múltunkat, de tanácsos az újat egy ideig előtérbe engedni. Később saját tudásunkat és gyökereinket beágyazva az újba teljes értékű életet tudunk élni. (Szerintem ez Brazíliában nagyon jól működik.) Akad bőven, aki a  könnyebb utat választja, a múltban felállított normákkal próbál védekezni a helyi nehézségekkel szemben és állandóan a régi után ácsingózik. Bárhogy is legyen, előbb-utóbb elkerülhetetlenné válik a szembesülés, rá kell fanyalodni a helyire, különben csak kívülálló, elszigetelt életformában kergetjük a dicső múltat és hagyjuk, hogy az életünk elszálljon felettünk. Meg kell ismerni a helyit, energiát kell áldozni rá, mert annál búsásabb a jutalmunk: egy idő után otthon érezzük magunkat.

Ezt a hosszúra nyúlt kitérőt azért tartottam fontosnak, mert ahhoz, hogy e hősi feladatot elvégezhesse az ember Sao Paulo-ban, szükségeltetik egy  kivételesen nagy tárhelyű szürkeállomány és végtelen kitartás. Én bele is vetettem magam ebbe az információs dzsungelbe: mindent tudni akartam. Minden apró információt, részletetet úgy közelítettem meg, hogy ezt meg kell jegyeznem, ennek ilyen szempontból van jelentősége, az olyan szempontból érdekes, ez más, az új.  Mindent elolvastam, vizsgáltam, próbáltam memorizálni. A  stréber infovadászatban 2 hét alatt kiterültem. Pedig utána kezdődött csak igazán az információs össztámadás. Munka, azzal együtt a nyelvtanulás nagy kihívása, a város ismerete, helyi szokások, viselkedési formák.  Mindez egyszerre. Nevek, helyek, emberek, hírek erről, viccek arról, érdekességek, megdöbbentő adatok. Adat, adat, adat. Emellett nem lenne ildomos arról sem megfeledkezni, hogy honnan jött az ember, mi történik otthon, képben lenni a világ eseményeiről, angol hírek, francia hírek. ( A nyelvet se felejtsük el.) A görcsös igyekezetből végül hatalmas világégés lett. Kezdjük azzal, hogy sikerült törölni a fejemből a neveket. Személyek, írók, színészek, városok neve. Film és könyvcímek? Ugyanmár, azt se tudom, ki vagyok. Mindemellett raktározzam az ellenőrizhetetlenül gyarapodó benyomások áradatát és ne feledkezzem meg az érzelmeimről sem. Hétfejű sárkány legyen a talpán, aki erre képes. Olyan információkat próbáltam magamba erőltetni, amiről azt se tudtam, mire jó. Esztelen igyekezetem súlya alatt egyszer csak összeroppantam, csaptam egy hatalmas hisztit, bőgtem egy nagyot és úgy döntöttem, bojkottálok minden információt az életemből. Hónapoking halvány fogalmam sem volt, hogy mi történik a világban, egyáltalán nem akartam tudni semmiről. Csak csendet akartam. Ha kilőnek az űrbe, az még jobb. Ott éreztem volna igazán nyugalomban magam.

Görcsös nyomulásomban persze nem vettem észre, hogy rövid idő alatt tényleg rengeteget tanultam. Ma már megengedem magamnak a luxust, hogy arra hivatkozzam, külföldi vagyok, ha valamit nem tudok. Nem érzem azt a nyomást, mint korábban. Időközben rájöttem ennek az információs küzdelemnek az előnyére is: az ember megtanulja szelektálni a fontos információkat és nem ragad le a jelentéktelen semmiségek mellett. Levonja a következtetést, összegez, mérlegel és megy is tovább, mert rengeteg új és jó dolog vár felfedezésre, nincs idő hasztalanságokkal fecsérelni az életet.

Végszó, tanács vagy csattanó? Aki jönne, kössön még pár csomót a gatyamadzagjára, egót jegelni, lelkinyugalma érdekében pedig csak sodródjon az árral – jegyzettömbbel a zsebében.

Egyetemi éveimből mélyen megmaradt bennem egy név: Tarkovszkij. Egy orosz filmrendező neve. Bár az égvilágon semmit nem tudtam róla, rövid idő alatt arra a következtetésre jutottam, hogy egyetlen filmjét sem akarom látni, egy sort sem akarok olvasni róla, nem érdekel. Sikerült ismeretlenbe is száműzni a nagy mestert. Ennek pedig igen egyszerű oka volt:  ha az ember akkoriban szóba elegyedett a parnasszusi magasságokban trónoló filmszakosokkal (mondanom sem kell, hogy tisztelet illeti a kivételt) két perc alatt fölényesen elintézték az illetőt azzal, hogy Tarkovszkij a király és a dilettáns alja azt sem tudja, mi az a filmművészet. (Beletrafáltak, mert nekem fogalmam sem volt, hogy ki az, ráadásul egyetem előtt tényleg szinte semmit nem tudtam a filmről, mint hetedig művészet.) Nagy divat volt akkoriban, mert minden, magát kivételesnek és egyedinek tartó cinefil (elsüllyedek szégyenemben, de fogalmam sincs, hogy mondják ezt magyarul) ezt a nevet hajtogatta – Truffaut, Godard e Bunuel apó mellett.  Ennyi űberművelt filmenciklopédia mellett jól elszégyelltem magam, végül annyira irritált a kioktató dumájuk, hogy visszavágásképp bájosan megkértem őket, hogy ajánljanak mai rendezőket. Lett belőle sértődött kuss és nagy nulla a filmszakos barátok számát illetően. (Fiatalság, bolondság. Mit is fogtunk fel még akkor, 20 évesen a világból?) Gőgös sértettségemben, amikor jól elintéztek a filmszakos felvételin, csak azzal vígasztaltam magam, hogy így legalább a büdös életben nem kell szenvednem Tarkovszkijjal. A sors huncut fintora, hogy 10 évre rá, a világ másik sarkában visszaköszönt ez a név.

Amikor elkezdtem dolgozni a filmfesztiválon, kiderült, hogy a fesztivál, a nagy orosz rendezőnek, Andrej Tarkovszkijnak emléket állítva kiállítást, retrospektív vetítéseket szervez, gyűjtemény, kerekasztal beszélgetések, orosz rendezők garmadája és egy teljesen felajzott brazil moziközönség visszhangozza két héten keresztül azt a bizonyos nevet. Megmosolyogtatott, mert egyből megrohamoztak az egyetemi emlékek a hátulkötős évekről, a saját, ostoba gőgömről és azon bizonyos emberek üres hencegéséről.

A fesztivál vége felé  megnéztem a rendező polaroid képeiből rendezett kiállítást… Csodaszép! Kalandos életéről is sikerült egy keveset megtudnom. Mondanom sem kell, hogy arra a következtetésre jutottam a nagy Brazíliában, hogy… tramtatatatam, pampam: szeretném megismerni az összes filmjét és megtudni, hogy ki volt ez a nagy mágus. Ideje nekem is hasonló okosságokkal traktálnom… önmagam.

 A nyitóünnepségre menet ott kuporogtunk a kisbuszban Tarkovszkij fia mögött, hangosan csacsorásztunk egymás között portugálul és a világ legtermészetesebb dolgának tűnt, hogy a filmtörténet ikonikus alakjának a fiával zötykölődünk a sao paulo-i dugóban.

Ez jutott hát nekem a nagy Tarkovszkijból.

A könny napja. Ilyen is van. Milyen képet is alkotunk magunkról? Legszebb, legvídámabb. Pörgünk, kicsattanunk. Rendkívüli élmények, események és csak a boldogság. Hiszi a piszi. Kudarcról, nehézségekről miért is írnánk. Nem is kell egyébként.Viszont nehéz így objektív képet mutatni. Pedig milyen sok ilyen helyzet is van az életben. Néha nem árt bevallani. Legalább önmagunknak. De mit is? Hogy esendők és halandók vagyunk. Nagy terhet veszünk így le a saját vállunkról.

Itt kuporgok a kanapén, állig betakarózva annak ellenére, hogy teljesen fel vagyok öltözve: harisnya, nadrág, három pulóver, sál, és még így is fázom. Már megint hőemelkedésem van és harmadik hete vagyok beteg. Pedig jelentős felmelegedés volt ma.

Persze, hogy nem hittem el. Ki a fene hinné el? ‘Hozz magaddal meleg ruhát, mert nagyon hideg van télen Sao Paulo-ban.’ De ennyire? Életem legsanyarúbb telét töltöm a trópusi Brazíliában. Honnan a tévhit és miért olyan fájdalmas ez a hideg? Sokan azt hihetik, hogy csak ironizálok a rimánkodásommal és valójában csak dicsekszem, hogy itt a tél is meleg. Sajnos nem északon, a tengerparton lakom, hanem lenn délen, Sao Paulo-ban. Otthonról, a minusz 10 fokos hidegekben a brazil télről alkotott képünk az, amit a médiában látunk: Brazilia legszebb tengerpartjai Nordesten, Rio, karnevál. Mindenki számára világos, hogy ekkor pont tombol a nyár a déli féltekén, de azt gondolnánk, hogy ez van itt télen is. Közel az Egyenlítőhöz tényleg állandóan süt a nap és minimum 25 fokra esik le a hőmérséklet július, augusztusban. Bezzeg a didergő déli részt senki nem reklámozza. Mi legalább 2 ezer km-re lakunk ezektől a gyönyörű tengerpartoktól, ami azt jelenti, hogy az itteni téli időszak megfelel egy otthoni, enyhébb télnek. Akkor miért olyan elviselhetetlen ez a hideg?

Mert Sao Paulo-ban nem ismerik a fűtes és a szigetelés fogalmát. Nincs, nem létezik. Ennyi.

Ez a tél pedig a helyiek szerint is különösen hideg. Hetek óta 10 fok alatt van a hőmérséklet, hajnalban 5 fokig is lehűl a levegő. Éltem meg telet Londonban, Dijonban rosszul fűtött lakásokban, de ez minden képzeletet felülmúl. Bárhol legyek, mindenütt jégveremben érzem magam. Legyen itthon, a munkahelyen vagy egy  kávézóban. Itthon, Luciano ruhatárából öltözködöm, több réteg ruhát tekerek magamra és úgy nézek ki, mint a romániai árvaházi gyerekek Ceasescu idején. A munkahelyen is minden ruhámat magamra aggatom, ugyanabban járok a hét minden napján, kabátban űlök a számítógép előtt és még így is vacogok. Luciano nekem adta azt a speciláis termofelsőjét is, amit akkor viselt, amikor megmászta a Himaláját. Segít egy kicsit… egy kicsit. Táncórára már nem is járok, mert eszembe jut a hideg táncterem és már szedem is a lábam haza, be az ágyba, a takaró alá. Manapság különösen szeretek préselődni a metrón – mert jó meleg van. Vettünk egy kis elektromos melegítőt, ami felháborítóan sok áramot fogyaszt, de muszáj időnként bekapcsolni. Olyan rossz az ablakok szigetelése az itteni épületkeben, hogy nincs jelentős különbség kinti és benti hőmérséklet között. Ráadásul, az esős időszakot mi sem ússzuk meg, így több napig tartó, sűrű esőzés teszi még elviselhetetlenebbé a hideget. Vicces, ahogy bent, az épületen belül nagykabátban ülnek az emberek. Múlt héten megbeszélésünk volt a BAZAAR magazinnal (afféle Vogue) A szuper trendi irodában, szuper trendi emberekkel állig bebugyolálva értekeztünk.

(Oh, a fenti képen például 3 fokot mutat a hőmérő hajnali egykor a város központjában, az Avenida Paulista-n)

Abban reménykedtem, ha ideköltözöm, mostantól csak  Havaianasban és szoknyában járok, nem fogok többet fázni és a régi, vacogós európai tél már csak egy rossz álom marad. Lett sokkal gyötrelmesebb rémálom.

Mindebből milyen tanulságot vonhatok le? 1. Báhová menjek, nem úszom meg a hideget. 2. Ha trópusokra is mennék, legyek úgy felkészűlve, mintha Szibériába mennék. 3. Találjak megoldást arra, hogy a telet soha többé ne kelljen Sao Paulo-ban töltenem.

Nem kell Brazília szakértőnek lennünk ahhoz, hogy két dologgal asszociálhassuk Sao Paulo-t: autók és szmog. Az országgal kapcsolatos általános sztereotipiák a tengerpart és a pálmafák, szíkrázóan kék ég, meleg. A legtöbb külföldi számára az országot Rio városa képviseli. Ha esetleg valamit kapizsgálunk Sao Paulo-ról, akkor a elviselhetetlenül sok autó, dugók, szmog és a betonrengeteg juthat eszünkbe– valami futurisztikus, élhetetlen közeg az apokalipszis után.

Minden túlzás nélkül, ez mind igaz. A dugók és a szmog egyre nagyobb gondot jelentenek. Tisztában voltam ezzel, amikor megérkeztem, mindenki figyelmeztetett, óvva intett. Felkészültem, számítottam rá, így nem volt olyan nagy sokk. El kell fogadni. A szervezetemet azért megviselte. Szükségem volt pár hétre, hogy hozzászokjak ehhez a szmoghoz, állandóan beteg voltam, nem is említve, hogy milyen pompázatos hatással volt a bőrömre és a hajamra ez a hamvas levegő. Lassan, de kezdek hozzászokni. A baj inkább az, hogy sokat vagyok úton. Metró és lakás, metró és munkahely, munkahely és tánc között a leforgalmasabb csomópontoknál kell gyalogolnom. Ez a szmog sokaknak nem jelent gondot, mert a garázsban beűlnek a kocsiba és csak a parkolóban szállnak ki belőle. Így bármilyen asztmával túl lehet élni a várost.

Hogy tisztába legyünk a jelenlegi helyzettel, kilenc millió autó van Sao Pauloban. Kilenc millió! A lakosságot 18 és 20 millió között becsülik. Tíz, tizenkét sávos sugárutakon hömbölyögnek az autók, autó van MINDENHOL, nem is említve, hogy parkolóházak lepik el az egész várost, ahol persze lehetetlen helyet találni. Először az volt a benyomásom, hogy kevesen használják a metrót. Mekkorát tévedtem. Elviselhetetlen tömeg lepi el a metrót is nap mint nap. ( Erről is írnom kell majd.) Akit ismerek, pár suhancabb munkatársamat kivéve, mindenkinek van autója. Az autó a személyes tárgyak részét képezi úgy, mint a mobiltelefon. Ez a nép az autóval éli le az életét.

Kora reggel és munka után a város megbénul. Dugók mindenhol. Elviselhetetlen a légszennyezettség, érezni a fullasztó üzemanyag szagát. Valamelyik nap nagyon korán, 7-kor mentünk dolgozni, L elvitt és már akkor felfoghatatlan mennyiségű autó lepte el a várost átszelő sugárutakat. Itt az emberek soha nem alszanak?

Esténként tudósítanak a város különböző pontjait ellepő dugókról. 35 km-es dugó délen, 57 km-es dugó keleten. Már ez a szám értelmezhetetlen a számomra. Hogy 57 ezer méteren keresztül álljanak az autók? Viszont csekély számnak bizonyult mindez ahhoz képest, ami múlt héten volt. ’Életemben nem láttam ilyet!’ Amióta megérkeztem ebbe az országba egyebet sem hallok csak a helyiek panaszkodását. Hét órás dugó a városba visszajövet, sorok, fullasztó szmog. Egyre aggasztóbb méretet ölt a közlekedési káosz a város egész területén és egyre kétségbeesettebben akarják egyre többen elhagyni a várost.

Múlt hét szerdán L-val mentem dolgozni ismét. Szokás szerint az Avenida 23 de maio-n mentünk ( Itt egész naptárt kell bemagolni az utcanevekhez.) Feltűnt, hogy valamivel több autó van a szokásosnál és kicsit lasabban is haladunk. Amikor megérkeztem a munkahelyre azon kevesek, akik ott voltak hülledeztek, hogy hogyan sikerült bejutnom, amikor mindenki késik vagy egyszerűen ma nem tud bejönni. Ugyan miért? Mert metro sztrájk van. Gyorsan megnéztem a Neten – megbénult az egész város. Akik a metrót használják, busszal próbálkoztak vagy autóba ültek. 9 millió autó (valószínüleg) lepte el a várost. A sztrájk miatt kénytelenek voltak feloldani a forgalmi korlátozást, ami azt jelenti, hogy  adott napokon csak adott rendszámú autók közlekedhetnek, így próbálnak enyhíteni a szmogon. Ez viszont teljesen ellehetetlenítette a közlekedést. A világ történelmének legnagyobb dugója volt ezen a napon Sao Paulo-ban, 291 km megrekedt autóval. Ki tud ilyen számokat ésszel felfogni?

 Égszakadás, földindulás vagy csak egyszerűen… Apokalipszis most. (Hazafelé menet én sem úsztam meg a káoszt.)

Pedig jól kezdődött az egész gerilla akció. Csalogató illatok, elismerő szimatolások. Beköszöntött az ősz, hűvös, szürke napok vannak, úgy gondoltam csináljunk egy olyan igazi, otthoni téli napot – finom meleg, kedves, őszi ízekkel. Ötlet egyszerű: sütőtökleves, szilvás pite és padlizsánkrém (ez talán nem illik bele az őszi képbe…dehogynem…itt minden, minden körülmények között megengegedett) Hűvös, unalmas vasárnap, kuporgunk a takaró alatt, sorozatokon kuncogunk és tunkoljuk magunkba az isteni sütőtöklevest és a meleg, zamatos szilvás pitét. Teremtek egy kis Európát, mindenki elismerően bólogat, hümmöget, két pofára tömi a főztöm és nem tud betelni, hogy milyen fantasztikus szakács is vagyok. A főpróba már garantálta a világsikert…aztán felgördült a függöny.Van olyan, hogy nem úgy sikerül az étel, ahogy azt elképzeltük. Van olyan, hogy a mindenfélét összekotyvasztunk és nem az lesz belőle, amiről álmodozunk. De hogy egy egész napot főzéssel töltsünk és a nap végén minden a kukában kössön ki? Mindenki örömmel dicsekszik arról, hogy épp micsoda mesterművet alkotott a konyhában. Műgonddal elkészített fotók, részletes, élvezetes leírás, incsiklandozó jelzők, lelkes, korgó gyomrú olvasók. Ez egy eredményes főzés sikeres dokumentálása. Na arról, hogy mennyire égette el, cseszte el, arról szerintem kevesebben írnak.

Én mint zseniális és egyedi kukta csak érdekeset és exotikusat alkohatok. ( Nem árt néha megkostólni, hogy mit kutyulgat az ember.) Sütőtök és papaya…csak finom lehet. Lehet, hogy az volt ám, csak nem tetszett az állaga. Sürítésképp úgy gondoltam a banán tökéletes szerepet tölt majd be. Pépes, krémes állagú, kicsit édeskés…mindenképp exotikus…pompázatos. Első megkóstoláskor meggyőztem magam, hogy… határozottan érdekes. Másodjára már elbizonytalanodtam… és teleszórtam sóval és sajttal. Az állaga borzasztó lett…afféle sárgaborsófőzelék, durván pépesítve. Bedühödtem, morogtam és úgy döntöttem, a toalettbe hajítom az egészet. Majd úgy gondoltam, várok egy kicsit. (Mire számítottam, nem tudom.)

Nekiálltam a szilvás piskótának. Nem elhanyagolandó tényező, hogy nincs habverő a házban, csak az a turmixgép, amiben mindenféle gyümölcsturmixot csinálok. Nem jelent ez gondot nekem. Meglepő gyorsasággal magamévá téve a helyi találékonyságot, (én mindent tudok, mindent lehet…bárhogy) magabiztosan méricskéltem a tojásfehérjét a turmixgépbe. Aztán itt már elakadt a szalag, felborult a világrend. ( Ebben is a helyi hatásokat vélem felismerni.) Tojásfehérje, cukorral turmixgépben. Majd én eldicsekszem, hogy milyen leleményes vagyok és PERSZE, hogy lehetséges. Lett abból elázott, makacsul folyékony sárga lötty  – alias kemény, tojáshab. A víz is valahogy a tojásfehérjéhez keveredett, így amikor összekevertem a tojássárgáját a liszttel, csak egy csomós gyurma lett belőle. Itt kínonban már elkezdtem nevetgélni. Voltam elég szívbajos ahhoz, hogy összeöntsem ezt a tojásfehérjével…ááá..nem is találok jelzőket rá. Nekiálltam nagy dirrel-durral elpakolni, a fiúk csak pislogtak, hogy mi bajom. Kisebb jelenetet rendeztem, hogy katasztrófa… égszakadás, földindulás, kidobok mindent… és ezt a férfiak nem érthetik. Jött a kedveskedő, kiengesztelő cirogatás:  ugyanmár és nem szükséges, biztosan finom lesz. Amikor az ember tudja, hogy ami el van cseszve, az el van cseszve. El kellene fogadni. Mit csináltam én? Ezt a maszlagot beleöntöttem a turmixgépbe, hogy ott valami természetfeletti erőben bízva, a szeletelő kések centrifugálása következtében krémes habbá alakuljon át a szomorú löttyöm. Csoda, hogy nem így történt? Nem baj, majd a sütőben. Szilvákat szépen beledobáltam a híg lébe – majd megkel a sütőben…el is kezdett kelni, kezdtem megkönnyebbülni, hogy mentve a becsületem. Lehet, hogy jó is lett volna – ha időben kiveszem a sütőből. Ehhez képest szénné égett az alja és kökemény lett. A legnagyobb csapás pedig az volt, hogy mivel nagyon finom illat töltötte be a lakást, így mindenki meg akarta kóstolni…na oda is lett a becsületem. Micsoda szééégyen, magasságos Szent Mihály! Mindeközben fényeveszetten és megalázottan nekiálltam a padlizsánkrémnek, mert bizony a sűlt padlizsánnak is isteni volt az illata. Finom, mediterrán padlizsánkrém helyett lett hagymakrém padlizsánnal, nem túl elenyésző mennyiségű bors körettel.

Hősiesen kipróbáltatott a leves. ( Azon igyekezet, hogy mindenféle arcrezzenést palástoljanak legalább kiérdemel egy éves, hisztimentes bérletet) Landolt is oda, ahová tartozik – a budiban. A süti és a padlizsánkrém még a hűtő kompozícióját alkotja  – hát nem aranyosak, hogy senki nem nyúl hozzá, pedig tudják a tutit? Jaaa, majdnem elfelejtettem. Készítettem egy adag, szénné égett, vajban, cukorban mártott (égett) sárgarépát is, amit még anno egy rióban élő, magyar plasztikai sebész készített nekünk.

Nos, ezek után merjem-e megkérdezni L-t, hogy meg akarja-e hívni a barátait egy vacsorára – ahol természetesen én főzök?

Történelmi nap a mai – vettem egy hajszárítót. Nem kell félni, nem piperkőcködésről fogok írni. (Bár legalább nem kell ezentúl hősugárzóval a kezemben egyensúlyozva hajat szárítanom.) Azért tulajdonítok ekkora jelentőséget ennek az eseménynek, mert hajlandó voltam rávenni magam 2 hónap után arra, hogy kifizessem ezt a bicskanyitogató összeget egy ilyen jelentéktelen, mindennapi használati tárgyra. Ó de visszasírom én a gagyi kínait. Lassan, nagyon lassan kezdem beadni a derekam. Elején még terveket szövögettem, hogy mit, kivel fogok postán küldetni, miből hány tucatot fogok bespájzolni és micsoda nagyker felvásárló hadjáratot indítok, ha egyszer hazajutok. Itt persze el is akadt a szalag. Mert mikor jutok én haza? Ideje felhagyni ezzel a hiú ábránddal és elfogadni a valóságot. Hogy itt minden háromszor, négyszer drágább – legkisebb túlzás nélkül. Ruha, kenceficék… eddig jutott a limitált türelmem – technológiai kütyük áráról már tudni sem akarok. Puffogtam, fújtattam, sápítoztam (a hülye gringa), de mindhiába. Igen-igen, tudják, Európában sokkal olcsóbb, itt minden vérlázítóan drága. Idővel pedig megtanultam, hogy ildomosabb befognom a pofikám, mert tényleg idegesítő lehet az örökös összehasonlítgatásom. Elég baj nekik így is, hogy ilyen drága ez a város – és hogy egyre drágább. Bevásárlóközpontba már nem is megyek – mindig kisebb szívszélhűdést kapok. Hogy a magasságos puttyba képesek elkérni 900 reaist (ami kicsit több, mint 100e Ft) egy közönséges pár sport cipőért? És 40e Ft-ot egy fényképészetről szóló könyvért? Lehet. Mert mindig lesz, aki megvegye. Kicsit, mint otthon. Valaki mesélte, hogy Obama megköszönte a braziloknak, hogy hozzájárulnak az USA gazdasági fellendüléséhez – ami azt jelenti, hogy oda járnak vásárolni. (Már én is el kezdtem álmodozni a legendás new york-i bevásárlótúráról, ahová majd üres bőröndökkel megyek és dugig tömött, bőrönd hegyekkel térek vissza.)

Most viccen kívül, utat kell tőrnöm a brazil Olympos felé, ahol a szappanopera méltóságok trónolnak – jó pénzért. Olvastam valahol, hogy Sao Paulo a világ második legdrágább városa. Jaj, ha belegondolok, hogy Londonban hogyan dúskáltunk a mindenféle földi jóban. Persze tudjuk nagyon jól, hogy ott is nagyon drága az élet. De ennyi pénzért ott már gyémánt berakásos, hőérzékelős, 4 nyelven beszélő hajszárítót vehettem volna, ami még lelki problémákra is megoldást talál. Hát igen, sok időre volt szükségem, hogy le tudja vetkőzni ezt. A pampogást – minden területen. Továbbá felhagyni az illúzióval, hogy lehet ez másképp is. Itt így van. Talán az bosszantott a legjobban, hogy ez mennyire központi téma lett megint az életemben – hogy az embernek már megint számolnia kell. Ezért kell sok-sok pénzt keresni. Hogy ugyanazt az életformát, mint otthon fentarthassuk. Olvastam pont egy német közgazdásszal készített riportot, aki ugyanezt mondta. Itt nagyon keményen kell dolgozni és nagyon sok pénzt kell keresni ahhoz, hogy az ember fentarthassa az átlag európai életformát.

Ahhoz pedig, hogy legyen elégséges bankó a retikülünkben, jobb ha előbb kupán vágatjuk magunkat, hogy amnéziát szenvedjünk és elfelejtsük az otthoni kényelmes, unalmas életünket. Nekem ez a pörgés viszont mindig bejött – még akkkor is, ha még pampogok… egy pirinkát.

 Ha drága anyucikám tudtad volna, hogy kicsilányodnak ilyen sok gondja lesz a nevével, akaposan meggondolod, hogy ezt a gyönyörű nevet válaszd-e vagy sem.

 Én különlegesnek tartom és szeretem. Emlékszem Szigeten nem volt egy Tünde sem. Büszke voltam arra, hogy én vagyok az egyedüli. Kétségtelenül már ott elkezdődött ez az hercehurca. Az ü betű kifog minden nemzeten. A románok sem tudják kiejteni az ‘ü’-t, így otthon Tunde voltam. Még szerencse, hogy nem a kamaszkoromat töltöttem Brazíliában, mert biztosan nyomott hagyott volna a személyiségemen ez a sok ‘meghurcoltatás’ és komoly önértékelési válságot eredményezett volna.

Amióta átélptem Anglia határát, megtanultam, bárki külföldi fiával találkozom, bemutatkozásnál feszengés, értetlenkedés és névetimológiai magyarázkodás következik. Ez a név arra pont tökéletes, hogy az ember megőrizze inkognitóját. Úgy sem értették, visszakérdezni nem merik, ha visszakérdezik, még mindig nem értik, vagy már el is felejtették. Szóval marad a zavart mosoly és az igyekezet, hogy a nevem említése nélkül lehessen társalogni velem. A ‘ki is vagy, hogy is hívnak, mi is a neved, meg hogy is ejtik’ annyira mindennapivá vált, hogy nem is tulajdonítottam neki jelentőséget. Az angolok tisztában vannak vele, hogy nemzetüket elárasztotta a mindenféle nemzet, érhetetlen nevű jövevénye, fásultan, türelmesen betűznek vagy csak egyszerűen nem érdekli őket. Így az én nevem sem jelenetett nagyobb fennakadást (Edzettek a szigetlakók mindenféle furcsaságra.) Ők Thündhi-nek hívtak. Persze sokan Szindinek hallották elsőre, de ha meglátták az írott formát, már nem jelentett gondot. A portugálok…jóég nem is emlékszem már. Azt tudom, hogy ők voltak túlnyomórészt a némacsend, értetlen tekintet kategória, akikkel sikerült megőriznem az inkognitóm, mert egyébként is brazil akcentussal beszéltem a nyelvet. A többi nemzetiségű barátom megosztva hívott Tunde-nek (saját  nyelvük hanglejtésének megfelelően) vagy az angol Thündhi-nek. Furcsa módon a franciák nem tudják kiejteni az ü-t a nevemben, pedig sok ü van a nyelvükben, és mégsem. Mindenki csak Tundé-nek hívott, a szóvégi hangsúllyal.

És elértünk a brazilokhoz. Anyucikám, ha tudtad volna, hogy ezt a nemes, költői nevet az óperencia tengeren túl leamortizálódik Túndzsivá… meu Deus do céu.

Eddig sosem éreztem sértőnek vagy irritálónak ha megütköztek rajta, vagy rosszul ejtették ki, itt viszont meg kell mondanom már a a könyökömön jön ki az örökös magyarázkodás, értetlenkedés. Némelyik lokálcsókát azért nem nevezném a legjobb modorú egyénnek. Az, hogy a telefonba beleordítják, hogy ‘eeee?’ már fel sem tűnik és bár százszor megkérdezik, százszor elmondom, még mindig ugyanott tartunk.

Még új vagyok a munkahelyen, a nagyja még hátra van. Nem úszom meg, hogy ne menjek keresztül ezen a tortúrán – milliószor. Tudom, fel kell vérteznem magam. Néha már elkapott a düh és csak fortyogtam magamban, hogy a rohadt életbe, egy napon mindenki megtanulja kiejteni rendesen a nevemet. Kicsit gúnyosan is  állnak hozzá, mert biztos vagyok benne, hogy a Tundzsi a brazil fülének sem hangzik a legszofisztikáltabban. Ami a legirritálóbb, hogy ez téma. Téma a beszédben és téma  a fejemben. A nevem. Ugyanmár!!

Gabi és Rudi otthon Budapesten egyszer nekiállt viccelődni a nevem brazil változatával. Júúj de utáltam. Haragudtam is rájuk. Aztán szépen elterjedt. És most már mindenki Tündzsinek hív otthon. Sikerült is viccelődni vele, már megbékéltem vele.

Na de itt. Mindenki úgy néz rám, mint valami retardált marslakóra, akinek valami egészen borzasztó, hülye neve van. Ez már bosszantó. Amikor megkérdezik, hogy mi, csak néznek, ha látják írott formában, akkor…ááá..Túndzsi…ok. Százszor megkérdezik, százszor elmondom, mindegy..Túndzsi.csá. Örüljek, hogy ezt is meg tudják jegyezni.

Minden országnak megvan a saját szokása, hagyománya, kommunikációs formája. Itt fontos a név. Nem értem, de el kell fogadni. Amikor megszólítanak valakit vagy telefonálnak, elsőként mindig a névre kérdeznek rá. Én kicsit gorombának tartom, de itt így van . Lassan, határozottan építem fel a telefonbeszélgetéseim proceduráját, ahol a nevem említését igyekszem annyira mellőzni, amennyire csak lehet. Igyekszem, de mindhiába.

Egyik nap rácsörögtem irodán belül egy kollégára.

– Ki az? (tudni kell, hogy itt elég rosszak a vonalak vagy csak egyszerűen hozzátartozik a telenfonbeszélgetés kultúrájához, hogy mindenki üvölt a telefonban)

– Tünde ( Nem tudom, hogy ez egy spontán reakció, de ha valaki hangosan beszél, én automatikusan halkabban szólalok meg. Talán ezzel próbálja az ember jobb belátásra bírni a másikat, hogy kicsit vegyen vissza a hangerőből)

– Kiiiiii?

– (feladtam,mert tudtam, hogy értelmetlen. Lemondóan belevakkantottam a telefonba) Túndzsi…

– Ááá Túndzsi!!!

Percekig vihogtunk a telefonban.

Volt egy megbeszélésünk egy film rendezőjével és a producerrel. Rámkerült a sor, kiböktem a nevem, táguló pupillák, teljes zavar. A főnököm, hogy oldja a helyzet feszélyezettségét, közbevágta:

– Mi lenne ha inkább csak Máriának szólítanánk? Egyszerűbb!