Kalandiparos São Paulo-ban

A Rua Augusta a belváros egyik legzsúfoltabb mulatóegysége. Egy egész utcányi éjszakai élet. Biztosan meséltem róla. Egymás hegyén-hátán bárok, éjszakai mulatók, színházak és mozik, fodrász és ruhabolt, striptease és meleg bárok. Mindenféle kult, művész, rocker, meleg, moziőrült nép hömpölyög esténként a Paulista és a mi terünk közötti részen. Imádom. Lepukkant, de nagyon bohém, non-stop. Hajnali ötkor még olyan tömeg van, mintha épp elkezdődött volna az este. Közel van hozzánk, gyalog is haza tudok bandukolni. ( Akár hajnali négykor is…igen, lehetséges.) Azt mondják szépen lassan ezt is elveszik – építik a csillogó hoteleket és ledarálnak minden mulatót, minden szórakoztató egységet. Már el is kezdték sajnos.

Pár hete fényfestéssel ámították el az Augusta népét. Egymást érték a projektorok és a vetítések a szabadtéri vizuális örömök kedvelőinek. Tátottam én is a szám, elgémberedett a nyakam és csak azt tudtam hajtogatni megállás nélkül, hogy mennyire imádom az Augusta-t.

Ezeket a fazekas díszeket, hatalmas karimájú szoknyájukkal vagy hasukkal a bahiai nőkre mintázták. Északon mindenhol meg lehet venni őket. Színes-csiricsáré, vídám darabok. Igazi szuvenir a trópusi Brazíliából. Nekünk jól jön. Reggel a piritós felett pislogva jó érzés elábrándozni a tengerről.

De lehet a karótnyelt változat is: Több szeretetet, legyen szíves!

Na hol találtam ezt a képet? (Több magyar vonatkozású dologgal találkoztam Brazíliában egy év alatt mint eddig összesen az utazásaim során.) Museu de Imagem e Som (MIS), azaz Kép és Hang múzeum Sampában. Bármit mutatnék L-nak, mindenre azt válaszolja: ‘Tudom, ez is magyar.’

Első képeslapom Barcelonából. Noémival egyetem alatt lógtunk sokat együtt, majd belevetettük magunkat a felnőtt életbe és mindketten eltüntünk. Most, hogy mindketten jó messze kerültünk otthonról,  ismét egymásra találtunk. Nagyon köszönöm drága Noémi, beszámoló késlekedik, de pótolom!

(Oh, csak úgy megjegyzem, a senhorita a jobb oldali toronyházban dolgozik… nem mindenki dicsekedhet ilyen impozáns munkahellyel. )

Hölgyeim és Uraim, szeretném bemutatni Önöknek a híres Auditório Ibirapuera-t.

A koncertterem Sao Paulo legnagyobb és legszebb, központi fekvésű parkjában, a Parque Ibirapuera-ban található. Bár többször elbicajoztunk mellette, belülről még nem ismertem. Olvastam anno a híres épületről, aminek a színpadát hátulról megnyitva hatalmas szabadtéri színházzá tudják varázsolni. Az épület alapkoncepciója egy fektetett háromszög, ami olyan mint egy félbe vágott, trapéz alakú piramis. (Pontos építészeti meghatározással élve… magasságos!) Jellegzetességét a magasba csapó, vörös lángnyelv adja, ami a bejárat. A tervek már az 50’-es években készen álltak, a matuzsálemi kort megélt brazil építész, Oscar Niemeyer alkotása. Hogy ott felejtette volna Oscar bátya a fiókjában vagy csupán lefoglalta minden energiáját Brazília teljes átalakítása, a terv végül csak egy fél évszázad után,  2005-ben valósult meg. Azóta a város legnagyobb presztizsű eseményei, koncertek, divat show-k, zenei díjátadók mind-mind itt kerülnek megrendezésre.

A sao paulo-i nemzetközi filmfesztivál nyitóünnepségét is itt tartották. Így sikerült végül belülről is megismernem az Auditóriumot.

Az első képen az épület főbejárata látható. A másodikon a kolégáimmal pózolunk. ( Kiderült, hogy a fiú, akivel a képen vagyunk, Anita barátnőmmel együtt lógott párizsi ösztöndíjuk alatt… Sao Paulo azért annyira nem kicsi és mégis.) A harmadik képen az Auditórium belső tere látható. Épp a No című film producere ad interjút egy helyi TV-nek. Most fedeztem fel, hogy a negyedik képen a volt főnököm ad interjút. (Nagy filmes kutya, mindenki ismeri a filmes világban. Csak kimondom a cég nevét és már azonnal csillognak a szemek. Sőt, európai berkekben is tudják, hogy ki is az a Jean-Thomas a brazil filmpiacon. Amikor a European Film Promotion egyik kolégájával beszéltem, és megemlítettem, hogy neki dolgoztam, örömmel konstatálta, hogy megismerhet valakit a csapatából.) A két utolsó képen pedig pont az a bizonyos szabadtéri színpad látható: a fesztivál utolsó napján Murnau 1922-es némafilmjét, a Nosferatut mutatták be a Brazil Nemzeti Filmharmónikus Zenekar kíséretében. Sao Paulo esti fényei mellett, élőzenés némafilmen kuporogni a fűben igazán nem rossz dolog na.

Összecsaptam egy gyors ebédet, mielőtt L utazott. Igyekeztem kitenni magamért, bár utolsó pillanatba rohantam el a boltba megvenni az összetevőket. Lehet látni, hogy mi is akar ez lenni? Nem vagyok egy nagy gasztrofotográfus. Nem sütőtök, nem. Rendkívül egyszerű, praktikus, mutatós és finoooom. Gyorsan főztem tésztát, felkozkáztam sárgadinnyét, apró darabokra tépdestem spanyol, szárított sonkát, hozzáadtam jó sok bazsalikomot (itt teljesen más a bazsalikom), megszórtam parmezán sajttal, olivaolaj és só… oh, és egy pohár bor mellé.

(A guavas-rikottás palacsintámról nem is érzem fontosnak beszélni. Bojkottálta a kreativ vezetőség… Gazdagíthatná ‘Az elcseszett konyhai próbálkozások’ listáját… tényleg érdemes lenne írni róla. Annyira azért nem volt szörnyűséges na.)