Kalandiparos São Paulo-ban

Praça da República, São Paulo

A são paulo-i metrók alapos csinosításra szorulnak, ez viszont egyike a nagyon ritka és igen kreatív megoldásoknak.

(Szintén egy múltbéli szösszenet…áprilisi talán.)

Mostanában egyre több időt töltök a fürdőkádban. Megnyugtat, ellazít, elfeledteti mindazt a megpróbáltatást, amit nap mint nap vívok a munkahelyen. Egy kis só, forró víz, gyorsan keresek egy filmzenét, egy könyv, csobbanás a forró vízben és csak áztatom magam. Tegnap is elkapott az eső, tegnap is csuromvizesen értem haza. Kiszámíthatatatlan, sao pauloi időjárás. Mindenki figyelmeztetett, mégsem akartam elhinni. ( Józanész és képzelőerő nem jár mindig kéz a kézben. Mi a fenét is vár az ember egy trópusi országtól, ahol a világ legnagyobb vízhozamú folyója van? De mi a helyzet a képeslapokkal? Az örökkön tűző nappal, a kék éggel és a pálmafákkal… Ó, a hülye külföldi, hogy mindent el lehet vele hitetni.) Ahogy kinézek az ablakon, csak a szomorú, nedves szürkeséget látom. Mindig London jut eszembe. Nem is nehéz párhuzamot vonni a két életstílus között. Munka és elszigeteltség. A legnagyobb párhuzam mégis inkább az, ahogy a nap hiánya befolyásolja az ember hangulatát. Ahogy rányomja a bélyegét arra, ahogy az életet szemléljük. Borus, melankólikus, megfáradt. Kicsit minden kilátástalanabb és magányosabb. A Nap hiánya rányomja bélyegét az én hangulatomra is. Mintha napelemmel működnék. Lemerűlve, halványan pislogva operálok. Elhomályosult emlékeimben mereng az a tevékeny és reményteljes időszak, amikor úgy éreztem, azon nyomban meghódítom a világot és semmi sem állhat az utamba. Búskomor nosztalgia és hullafáradtság. Maradnak a lassan kavargó gondolatok, ernyedt végtagok és a remény, hogy a gőzzel szépen elillan a fejemet elnehezítő gondterheltség is. Mire úszóhártyát növesztek, sikerül megszabadulni a napi robot súlyától és készen állok arra, hogy egy lendülettel fejest ugorjak… az ágyba.

(szeptemberi irka-firka)

Lassan két hónapja nem esik. Hetekig tartó hőségben perzselődik a város és sehol egy csepp eső. Ritka jelenség ez Sao Paulo-ban. A várost legtöbbször úgy látom, mint Londont – trópusi verzióban: szürke és állandóan esik. Most viszont sehol semmi. Szenvednek, fuldokolnak a helyiek a száraz levegőtől. Nekem nem újdonság, otthon ehhez voltam hozzászokva és jobban viseli a szervezetem, mint a nedves levegőt. Hetek óta beszédtéma, tart a spekuláció, hogy mikor érkezik a megváltást hozó eső.  Az időjárás jelentésekbe beleszőnek pár kedélyt nyugtató  esti mesét a hétvégén érkező, régóta várt változásról –  végül fonnyadunk tovább. Tagadhatatlan, hogy nem lehet elviselni a hőséget, főleg azért, mert a meleg megreked az épüleletek sűrű rengetegében, az autók és a légkondícionálók által kibocsátott hő pedig hozzátész még kb. 5 fokot az amúgy is 40 fokos meleghez. Olvadunk, mint a vaj a tömény szmogban. Ahogy a helyiek mondják, calor infernal, azaz pokoli hőség van. Hősiesen próbálok nem rimánkodni és nem elájulni a buszon. Ez az időjárás kétségtelenül emlékeztet a budapesti augusztusokra. Ami a legrosszabb, hogy felsült a növényzet, csontszáraz minden és nagyon sok por van a levegőben. Poros minden: az utak, az épületek, vastag porréteg áll a fák lombozatán… és a fejkoronánkon. ( Komoly energiák és pénzek szükségeltetnek ahhoz, hogy az ember nő legyen Sao Paulo-ban.)

Ma viszont megcsapta az orromat az eső illata. Még nem eredt el, de borus az ég, esőre áll az idő. A város valamelyik pontjáról fújhatta ide a szellő az eső  illatát. A hosszú idő után áztatott, lélegző beton illatát. Üde párolgás, ami legyen a természetben vagy a városban, felszabadult örömet hoz. Lubickolunk megkönnyebbülten a friss levegőben, új erőre kapunk és azt sem bánjuk, ha elázunk. (Csodálatos érzés, még akkor is ha az embert elmossa a trópusi eső.)

Sajnos hamar kijózanít romantikus ábrándozásunkból az esős évszak, ami ránk vár. Akkor azért fogunk rimánkodni, hogy legalább egy hétvégénk legyen, amikor nem esik. (Furcsamód az égiek úgy alakítják, hogy a pauliszta még csak véletlenül se tudjon rendesen kikapcsolódni. Ha nem esett hétközben, biztosak lehetünk benne, hogy egész hétvégén zuhogni fog.)  ’Az ernyő legyen az a kellék, amit mindig magadnál tartasz!’ Az év elején sosem vettem komolyan az intéseket (ha egyszer utálok ernyőt cipelni) és mindig bőrig áztam. Lassan kezdem beadni a derekam. Összecsukható ernyőt itt csak nap ellen használnak, mert amilyen erősen esik, ugyanúgy elázik az ember, mint ernyő nélkül. Így viszont cipelni kell a giga napernyőket, amit persze állandóan elhagyunk. (Biztos vagyok benne, hogy esernyő-gyártó triliárdosokat termel ki ez a sok eső.)

Amíg viszont leszakad az ég, mámorosan megmártózóm a friss szellőben,  kiélvezem az eső illatát és gyorsan találok egy okot, hogy leszaladjak az utcára. (Ki kell próbálnom az új, piros gumicsizmám.)

Ez egy ilyen nap.

Fényfestés, még mindig.

(Ennek az épületnek különös szerepet tulajdonítottak, mert fényes nappal egyike az Augusta legelhanyagoltabb, legrandább épületeinek. Lám-lám.)

A Rua Augusta a belváros egyik legzsúfoltabb mulatóegysége. Egy egész utcányi éjszakai élet. Biztosan meséltem róla. Egymás hegyén-hátán bárok, éjszakai mulatók, színházak és mozik, fodrász és ruhabolt, striptease és meleg bárok. Mindenféle kult, művész, rocker, meleg, moziőrült nép hömpölyög esténként a Paulista és a mi terünk közötti részen. Imádom. Lepukkant, de nagyon bohém, non-stop. Hajnali ötkor még olyan tömeg van, mintha épp elkezdődött volna az este. Közel van hozzánk, gyalog is haza tudok bandukolni. ( Akár hajnali négykor is…igen, lehetséges.) Azt mondják szépen lassan ezt is elveszik – építik a csillogó hoteleket és ledarálnak minden mulatót, minden szórakoztató egységet. Már el is kezdték sajnos.

Pár hete fényfestéssel ámították el az Augusta népét. Egymást érték a projektorok és a vetítések a szabadtéri vizuális örömök kedvelőinek. Tátottam én is a szám, elgémberedett a nyakam és csak azt tudtam hajtogatni megállás nélkül, hogy mennyire imádom az Augusta-t.

’Több információt nem vagyok képes befogadni!’

A kiborulás pillanatai, amikor bármennyire is szeretném, nem bírom tovább. Brazíliában éltem át azt az élményt elsőként, hogy nem bírom és nem akarom tovább. Elzártam az információs csapot én, aki mindig mindent tudni akar. Sao Paulo-ban is minél hamarabb el akartam igazodni, megismerni a legnépszerűbb mozikat, kávézókat, kik a legfelkapottabb írok, ki a leghíresebb énekes, melyik régió miről híres, kik szerepelnek a tévében, mi a divat ma, ismerni a vicceket, a szlenget, a helyi módit. Minden receptorom teljes felkészültségben, fülem hegyezve, szemem meresztve megismerni, tanulni akartam. Belepottyansz egy 200 milliós országba, egy non-stop  pörgő, 20 milliós metropoliszba, persze, hogy érteni szeretnéd, hogy mi folyik ott. A tájékozatlanság maga a teljes kiszolgáltatottság: esetlen és bamba lesz az ember. Vadul robog melletted az élet, te pedig árván, elszigetelten keseregsz, hogy mennyire hiányzik a régi életforma, mennyivel jobb volt az és mennyire elviselhetetlen a mostani. Az én esetem nem a legjobb példa, mert én fel sem fogtam, hogy az életem fenekestül felfordul és mostantól egy másik kontinens másik kultúrájában fogok élni, viszont átéltem párszor ezt a helyzetet, így tudom, hogy elkerülhetetlenek a kezdeti megpróbáltatások. Senki nem ússza meg. Végig kell küzdeni az út minden buktatóját és el kell fogadni, hogy egy ideig spájzolhatjuk minden, addig megszerzett tudásunkat. Kikerültünk a komfort zónánkból, seggre huppantunk és kezdhetjük előlről a világ felfedezését, mint a csecsemők. Gügyögve, csúszva-mászva, bukdácsolva. Kétségbeesetten bömbölünk, ha valami nagyon könnyű dolgot nem tudunk megszerezni, kacagunk és tapsikolunk minden apró sikerért és megállás nélkül tanulunk. Nem könnyű mindezt felnőtt fejjel és öntudattal, korábbi élettapasztalattal végigküzdeni. Leadni a szintből és türelmesen elfogadni azt, hogy most kevesebbek vagyunk. Minden gőg és nagyképűség méltó ellenfélre talál ebben a küzdelemben. A fényes, külföldi kárrierek kezdete  mindenkit megvisel. Letőrnek, mint a bili füle- csak épp nem regélnek erről mesés élettörténetükben.

Sosem értettem azokat, akik külföldön élve egyébről sem áradoznak, mint a szent anyaföldről, a régi életformáról, a régi ízekről. Nem azokról beszélek, akik háborúk, etnikai üldözés vagy bármilyen külső okból arra kényszerűltek, hogy elhagyják otthonukat. Őket kiszakították a régi életformájukból. Azok felett értetlenkedem, akik saját akaratukból hagyják el a hazájukat: megelégelték, megcsömörlöttek, vagy csak egyszerűen a pénz vagy jobb életkörülmények miatt úgy döntöttek, egy másik országba kezdenek új életet. Ősi, ösztönös reakció, hogy félünk az ismeretlentől és elitéljük azt. Nagyon nehéz feladat, viszont vállalnunk kell a döntéseink következményeit. Ezért amikor az ember belepottyan egy másik világba, egyedüli megoldás, hogy igyekszik azt megismerni a lehető leghamarabb és alkalmazkodik a helyi viszonyokhoz. Nem kell megtagadni a múltunkat, de tanácsos az újat egy ideig előtérbe engedni. Később saját tudásunkat és gyökereinket beágyazva az újba teljes értékű életet tudunk élni. (Szerintem ez Brazíliában nagyon jól működik.) Akad bőven, aki a  könnyebb utat választja, a múltban felállított normákkal próbál védekezni a helyi nehézségekkel szemben és állandóan a régi után ácsingózik. Bárhogy is legyen, előbb-utóbb elkerülhetetlenné válik a szembesülés, rá kell fanyalodni a helyire, különben csak kívülálló, elszigetelt életformában kergetjük a dicső múltat és hagyjuk, hogy az életünk elszálljon felettünk. Meg kell ismerni a helyit, energiát kell áldozni rá, mert annál búsásabb a jutalmunk: egy idő után otthon érezzük magunkat.

Ezt a hosszúra nyúlt kitérőt azért tartottam fontosnak, mert ahhoz, hogy e hősi feladatot elvégezhesse az ember Sao Paulo-ban, szükségeltetik egy  kivételesen nagy tárhelyű szürkeállomány és végtelen kitartás. Én bele is vetettem magam ebbe az információs dzsungelbe: mindent tudni akartam. Minden apró információt, részletetet úgy közelítettem meg, hogy ezt meg kell jegyeznem, ennek ilyen szempontból van jelentősége, az olyan szempontból érdekes, ez más, az új.  Mindent elolvastam, vizsgáltam, próbáltam memorizálni. A  stréber infovadászatban 2 hét alatt kiterültem. Pedig utána kezdődött csak igazán az információs össztámadás. Munka, azzal együtt a nyelvtanulás nagy kihívása, a város ismerete, helyi szokások, viselkedési formák.  Mindez egyszerre. Nevek, helyek, emberek, hírek erről, viccek arról, érdekességek, megdöbbentő adatok. Adat, adat, adat. Emellett nem lenne ildomos arról sem megfeledkezni, hogy honnan jött az ember, mi történik otthon, képben lenni a világ eseményeiről, angol hírek, francia hírek. ( A nyelvet se felejtsük el.) A görcsös igyekezetből végül hatalmas világégés lett. Kezdjük azzal, hogy sikerült törölni a fejemből a neveket. Személyek, írók, színészek, városok neve. Film és könyvcímek? Ugyanmár, azt se tudom, ki vagyok. Mindemellett raktározzam az ellenőrizhetetlenül gyarapodó benyomások áradatát és ne feledkezzem meg az érzelmeimről sem. Hétfejű sárkány legyen a talpán, aki erre képes. Olyan információkat próbáltam magamba erőltetni, amiről azt se tudtam, mire jó. Esztelen igyekezetem súlya alatt egyszer csak összeroppantam, csaptam egy hatalmas hisztit, bőgtem egy nagyot és úgy döntöttem, bojkottálok minden információt az életemből. Hónapoking halvány fogalmam sem volt, hogy mi történik a világban, egyáltalán nem akartam tudni semmiről. Csak csendet akartam. Ha kilőnek az űrbe, az még jobb. Ott éreztem volna igazán nyugalomban magam.

Görcsös nyomulásomban persze nem vettem észre, hogy rövid idő alatt tényleg rengeteget tanultam. Ma már megengedem magamnak a luxust, hogy arra hivatkozzam, külföldi vagyok, ha valamit nem tudok. Nem érzem azt a nyomást, mint korábban. Időközben rájöttem ennek az információs küzdelemnek az előnyére is: az ember megtanulja szelektálni a fontos információkat és nem ragad le a jelentéktelen semmiségek mellett. Levonja a következtetést, összegez, mérlegel és megy is tovább, mert rengeteg új és jó dolog vár felfedezésre, nincs idő hasztalanságokkal fecsérelni az életet.

Végszó, tanács vagy csattanó? Aki jönne, kössön még pár csomót a gatyamadzagjára, egót jegelni, lelkinyugalma érdekében pedig csak sodródjon az árral – jegyzettömbbel a zsebében.

Ezeket a fazekas díszeket, hatalmas karimájú szoknyájukkal vagy hasukkal a bahiai nőkre mintázták. Északon mindenhol meg lehet venni őket. Színes-csiricsáré, vídám darabok. Igazi szuvenir a trópusi Brazíliából. Nekünk jól jön. Reggel a piritós felett pislogva jó érzés elábrándozni a tengerről.

( Szomorkodtam valamikor az év elején és tökéletes illik a mai napomhoz is.)

Ma szomorú vagyok. Ez egy ilyen nap. Nem is akarom magamra erőltetni a jókedvet. Nincs erőm hozzá. Ahhoz sincs, hogy társalogjak vagy legalább a látszatot fenntartsam, hogy ne legyen egyértelmű, hogy ma egy pocsék napom van. Egy olyan nap, amikor se itt, se ott nem jó, sehol nem tudok helyt állni és leginkább sehol nem érzem magam biztonságban. Nem érzem, hogy odatartoznék, azaz, hogy idetartoznék. Egy társam van, mely végigkísér az életemben, ez pedig a kívülállóság érzete. Hogy nem tartozom sehová.

Ma viszont nem is ez bizonytalanított el leginkább. Az életem az elmúlt pár hétben, hónapban arról szólt, hogy képes legyek helyt állni, hogy én is mehessek az árral, részese lehessek annak, ne essek el, ne tapossanak el. Kimerítő harc a mindennapokkal. Ebben a  görcsös kinlódásban a megértettségért a személyiségem, képességeim, értékeim mind-mind háttérbe szorultak, jelen pillanatban jelentősésgüket veszítették, vagy egyszerűen csak hasznavehetetlenek. Hasznavehetetlenek az értékeim. Lassan megkérdőjelezem azt is, hogy ki vagyok, mi vagyok és érek-e is bármit. Érek-e bármit a mai piacon. Fuldoklom az érzelmek, benyomások súlya alatt, de mégsem tudom szavakba önteni azokat. Fenét kell ennyit szenvedni!!

De lehet a karótnyelt változat is: Több szeretetet, legyen szíves!