Kalandiparos São Paulo-ban

Csókolózzunk brazil módra!

Ezt a képeslapot az angliai Leeds-ből kaptam, egy francia kisasszonytól, Virginie-től.

Virginie-vel a Londonba vezető úton ismerkedtem meg tavaly októberben, amikor úgy döntöttem, nyakamba veszem a világot és nekiindulok busszal a nagyvilágnak, pontosabban Londonnak. Lille-ben szállt fel, Oxfordban tanult (ha jól emlékszem) angolt. Egy csupaélet, csupabáj, jókedvű leányzó, akivel Londonig teljesen összebarátkoztunk. Sajnos találkozni már nem tudtunk,de még szerencse, hogy an az arckönyv. Talán vele beszéltem utoljára úgy igazán franciául, azóta már el is felejtettem.

Hát akkor… thank you, ma chere!

( Sajnos én minden jelentéktelen hülyeséget észreveszek.)

Vajon lehet kapni otthon brazil fűmagot? 🙂

Épp a Parque Ibirapuera-ban élveztem az édes semmittevést (először, amióta itt vagyok.)

Ezennel kinevezem Sao Paulo-t a világ legtetováltabb helyének. Bátran ki merem jelenteni bármilyen felmérés nélkül, hogy a világon itt található a legtöbb és legvadabbul tetovált ember. Hülye, múlt századbeli, ultrakonzervatív kövületnek érzem magam, de akkor sem tudom felfogni, miért ez a kényszer, hogy mindenféle csúnya, otromba jellel megpecsételjék a testüket az emberek. Emlékszem mennyit hülledeztem az elején, egyebet sem csináltam, csak kritizáltam mindenkit. Hosszasan bámultam őket és igyekeztem megérteni, más szempontból megközelíteni a szépség és a harmónia kérdését – becs’szó. A mai napig próbálom kifundálni, honnan ez a tradíció és miért van ekkora jelentősége a helyiek életében. Nem a teljes brazil populációról beszélek, bár lehet hogy a megállapításom az egész országra vonatkozik. A város mindenképp extrém példának számít szerintem. Biztosan létezik a brazil tetoválás tradíciójáról szóló szakirodalom – addig csak tippelgetek, fröcsögök, mert megérteni talán sosem leszek képes. Láttam pár retro, század elei, festett fotográfiát is, ahol (fehér bőrű) gráciák egész testét ékesítette tetoválás. Nem újkelletű hóbort. Nagyon sok idősebb nagyit és nagypapit látni egy rakat tetoválással. Szeretném hangsúlyozni, hogy mindez személyes vélemény, kicsit maradi is és bevallom, semmit nem tudok a testfestés kultúrájáról, jelentőségéről.  Azért is értetlenkedem annyit, mert sok baj van a bőrömmel, lassan már sehol egy tenyérnyi hely a testemen, ahol ne lenne anyajegy vagy más elváltozás, így az én ideám a makulátlan bőr. Elnézem azt a sok fiatal fruskát, gyönyörű nőt, hogy milyen hamvas, tökéletes bőrük van… és ott egy hatalmas fekete kocka a vádliján. Vagy az egyik karja teljesen tetoválva. Nem értem, hogy tudják így elcsúfítani magukat. Nem tisztelik a saját testüket, értékelik a természet adta szépséget. Megpecsételik magukat.

Igyekeztem a hónapok során kibogozni, hogy mi zavar annyira ebben a meggondolatlan testfestésben és mi lehet az oka. Alapvetően egy tetoválás mindig menő. Vad, lázadó vagy érzéki és sejtelmes. Olyan, ami viselője egyedi stílusát tükrözi. Emlékszem egy időben Magyarországon végigsöpört egy hullám, amikor minden nő a derekára tetováltatott, mert az szexinek számított.  Egy idő után már inkább ciki volt. Sok ismerősöm is van, akinek itt-ott, egy-egy kisebb, egyedibb rajz tündököl a testén. A nonfigurativ jeleket és a kínai feliratokat én különösen elcsépeltnek tartottam, de annak is hatalmas rajongótábora lett.

Amivel itt Sao Pauloban leginkább bajom van és amit ízléstelenségnek tartok, az a mennyiség, a méret és a testrész, ahová a tetoválást tetetik. Nekem a legtöbb tetkó minden csak nem egyedi, minden csak nem diszkrét. Afféle hatalmas, randa, komolytalan, meggondolatlan megbélyegzése a testnek – örökre. Persze láttam sok  érdekes mintát, ami felkelti az ember érdeklődését, amire azt mondjuk, hogy esztétikus, viselőjét tökéletesen kiegészítí, éke, dísze a testének. Számtalan elgondolkodtató, elképesztően kreatív alkotás is van, amit jóleső elismeréssel nyugtáztam, hogy véééégre, valami érdekes. ( Nem tudok objektív lenni, de így látom L tetoválásait is. Egyediek, titokzatosak,  diszkrétek.) A legtöbb embert viszont nem értem. Amikor valakinek ellepik az egész karját piros rózsák, madarak, színes virágok és fantasy figurák, Isten bocsássa bűnöm, én halál gagyinak tartom. Mi van akkor, ha az ember már nincs együtt azzal az emberrel, akinek a neve belepi az egész alkarját. Te amo Karina! Na akkor mi van? Mit mond a következő delikvens? Mindenféle szenvedélyes, vallási frázist is lehet olvasni az emberek testéről, Corinthians rajongók, akik vérüket adnák a focicsapatukért büszkén hordják a csapat címerét. Láttam viccesebb angol nyelvű feliratokat is. Érdekesnek érdekes lehet, de nem unnak rá? Változnak az idők, a divat. Ugyanazzal a piros rózsával, leányarccal és felirattal öregednek meg. Nem lesz ciki egy idő után?

Mennyiség? Kétségtelenül lehet érdekes egy teljesen kitetovált kar vagy láb. Ritkán láttam ilyet, érdekesnek tartottam, de afféle személyes hóbortnak. Itt nagyon sokan hatalmas mennyiségű tetoválással lepik el az egész testüket. Talán nőt többet láttam mint férfit. Némelyik érdekesen mutat a nyári ruhával. Na de, hogy ott legyen állandóan? Azt nem lehet levenni, mint a ruhát. Elismeréssel vegyes értetlenséget érzek, hogy ilyen bátrak ugyanazt viselni életük végéig.

Méret? Itt szeretik, ha jó nagy. A diszkréció nem igazán divat ezekben a körökben. Nem értem, hogy miért kell egy hatalmas, mindent befedő, kidolgozott tetoválást csináltatni mondjuk a jobb felső combra? Csak egy nagy, fekete valamit lehet látni távolról. Egy hatalmas fekete szív a vádlin. Minden harmónia nélkül itt-ott egy egy gigaméretű rajz és csá.

Hol? Úgy tűnik, itt teljesen más normák vannak. Vagy nincsenek. Talán sokan túl egyedire akarják a tetoválásukat, ami végül izléstelenné válik, mert az ember csak azon tünődik, hogy miért pont oda került az a rajz. Általános itt a vádlin és a lábszáron, térd és talp között bármely magasságban. Egy francia kártya treff vagy szív a térd alatt, egy fekete masni… valahol elcsúszva, egy nagy kör a vádlin (vagy még nagyon sok, semmilyen rajz a vádlin). Másik kedvelt, de számomra teljesen érthetetlen a combon és a térd feletti terület. Nagy előszeretettel rakatnak oda hatalmas rajzokat. Minél nagyobb, annál jobb. Nyakon, csuklón, alsó karon, mellkason. Némelyik embernek olyan a tetoválása, mintha csak egy gyors vázlat lenne  vagy nem fejezték volna be. Arra is van példa, hogy több, különböző stílusú tetoválást csináltatnak az emberek. Egy mikiegér, egy molekula, egy felirat, rózsa és non-figuratív jelek. Mint akire mindenféle matricát ragasztottak. Ilyenkor tényleg csak arra tudok gondolni, hogy az emberek nem tisztelik a saját testüket? Semmitmondó, amatőr rajzokkal teljesen komolytalanná teszik magukat. Nem karakteres, egyedi, vagy akár felháborító, megbotránkoztató. Egyszerűen gagyi. Láttam Barbie díszekhez vagy gyerekcsomagolópapírhoz hasonló mintát is, ami belepte a fiatal lány teljes combját.

Egyszemélyes zsűriként, ha akarom, ha nem, pontozom a járókelőket. Vadászom az stílusos megjelenést, értékelem a művészi összhatást és végtelenül hálás vagyok, amikor valakin felfedezek egy extravagáns, kreatív rajzot. Kétségtelenül nagyon sok van, de a gagyi győzedelmeskedik az egyedi felett.

Egyszer pont rimánkodtam és rosszmájúan fröcsögtem az agyontetovált helyiekről. Erre egy ismerősöm azt mondta, hogy ugyanolyan, mint az én anyajegyeim. Én  is életem végéig hordom őket, nekem is egyre több van. Van, akinek tetszik van, akinek nem. Na ez egy pillanatra be is tapasztotta a szám. Összehasonlítani azért a kettőt nem lehet: én nem tudom kontrolálni a bőröm elváltozásait, mások viszont elcsúfítják a természetadta szépségüket.

Ezek után csak annyit szeretnék, hogy, aki erre jár, ossza meg velem a benyomásait. Hadd lássam, csak én vagyok ilyen finnyás és maradi vagy tényleg össznépi, esztétikai kiigazításra van szükség a ’hogyan becsüljem meg a saját szépségem’ jelszóval.

( A képek mind az Internetről vannak.)

Ilyeneket alkotok, amikor megkattantam, elvesztem és már semmit sem tudok.

(Magyarból fordíttatott le portugálra egy kedves brazil ismerősöm által, Felipe, aki gyönyörűen műveli a magyar nyelvet és még annál is kifinomultabban az anyanyelvét.)

Mentiras publicamente secretas, azaz nyílvánosan titkolt hazugságok.

Republica popular do Corinthians

Az a bizonyos reklám, amit említettem. Csak, hogy megértse az ember egy kicsit a Corinthians mániát ebben a városban és a brazil foci őrületet.

Falatnyi ízelítő a sao paulo-i karácsonyi őrületről, pontosabban az Avenida Paulista visszafogott stílusú dekorációs kavalkádjáról.

Próximo domingo – azaz jövő vasárnap, az valójában az adott hét vasárnapját jelenti. Hagyományosan vasárnap kezdődik-e itt a hét vagy nem, párszor már bedöltem ennek a helyi, kis ugratónak.

Sei lá!

Második, igen fontos kifejezés, amit helyi körökben igen sűrűn lehet használni. (én talán életemben nem hajtogattam ennyit)

Jelentése: ‘Mit tudom én’ vagy ‘Fogalmam sincs’.

A kiejtést tekintve az l-nek nagyon fontos szerepe van. A nyelvünkkel csettintve, az l-t hangsúlyozva, olyan Britney Spears-esen kell kiejteni, palócos Á-val.

Egy próbát?

SZÉJ LLLÁ!!!

Életemben nem töltöttem ennyi időt autóban, mint amióta Sao Pauloban élek. Pedig mindenhová tömegközlekedéssel járok és csak akkor ülök autóba, amikor L elvisz valahová vagy valaki megszán és ‘ad egy carona-t’, azaz hazavisz. Ennek ellenére áll a kijelentésem. Mára sikerült megszoknom a városi tájképet is, fel sem tűnik a több százezer hömpölygő autó, amit naponta látok. Az autó részét képezi az itteni életnek, ha akarjuk, ha nem. Elkerülhetetlen tényező. Minden utca dugig tömve parkoló autókkal, pedig több ezer parkoló van a leglehetetlenebb helyeken, mélységben és magasságban. Autó moraja adja az alapzajt 24 órán keresztül, dugók bénitják meg a várost nap mint nap. Sao Paulo legsúyosabb problémája a közlekedés és az autók által okozott szennyezettség, ami a légszennyezettség 90%-át teszi ki. (Gondolom nem mondok ezzel semmi újat.) Sokan fontolgatják, hogy meddig húzzák ki a városban és hová menekülnek el – örökre. Arról is olvastam, hogy a ’páulisztánu’ átlag évi 1 hónapnak megfelelő időt tölt autóban, ami 720 órának felel meg. Az kb. 2 óra naponta. ( Ennek máris ellent kell mondanom, mert jóval több.) Néha megfogalmazódik bennem, hogy a paulistano autóban tölti az egész életét. Autóban születnek, autóban oldják meg a gondjaikat, tárgyalják meg a magánéletüket, intézik el ügyes-bajos dolgaikat, de leginkább forr a fejük idegbajosan a tehetetlenségtől. A lábukat már nem is használják. Mi a központban lakunk, ahol nagyon jó a tömegközlekedés, könnyen eljutok bárhová egyedül is. Az utóbbi időben többet mászkáltam a város távolabbi pontjain és sikerült megtapasztalnom, hogy a város nagy részén autó nélkül lehetetlen létezni. Ha sikerül is kikeveredni bárhová tömegközlekedéssel (pár óra alatt), ha már beesteledett, vissza taxival kell jönni. Jobb esetben még van buszközlekedés, de ilyenkor már nem tanácsos Macskanőset játszani.

Az első dolog, ami feltűnt, amikor megérkeztem, az autók színének az egyhangúsága. A monoton szürkeséghez hozzájárul ez az színtelen metáltenger. Pont egy dugóban rostokoltunk, amikor felkiáltottam, mint egy kisgyerek: ’Ebben a városban csak fekete, szürke és fehér autók vannak!’ És tényleg. Ráadásul a fehér az általában a taxi. 70%-ban az autók feketék vagy szürkék. Otthon fekete autója van a politikusoknak, a temetkezési vállalkozónak és a maffiózóknak. Oh igen, Cannes-ban ilyen autókkal viszik 10 métert a hírességeket a piros szőnnyeg elé. Ennyi. Kinek jut eszébe ilyen lélekszomorító, szigorú Batmobilban furikázni a városban. (Alias Batmobil, egy csomó Batmobil krómozású autó is van. Teljesen úgy érzem magam, mint egy képregényben.) Amint ezt megállapítottam, azzal szórakoztattam magam hetekig, hogy számoltam a színes autókat. Hát nem sok. Pirosból van talán több, de a zöld, kék, sárga felejtős. Talán a régebbi típusok megfáradt színeiből látni egy párat vagy öreg VW bogarakat. Az oka ennek is egyszerű: minél kevésbe legyen figyelemfelkeltő, a rablók célpontja. Persze egy Mini vagy Aston Martin, akkor is figyelemfelkeltő, ha koromfekete. (És ne feledjük, autónagyhatalomban élünk, ahol a világ összes luxusautója megtalálható. Külön ’bevásárló útja’ van a luxus autó szalonoknak.) Én ilyenkor csak arra tudok gondolni, hogy ebben a városban egy fityinget sem költenék drága autókra, mert a 9 millió autó közül a Bentley is ugyanúgy rostokol a dugóban, egy a sok közül. (Persze én ezt nem érthetem.)

Egyedüli módja a siralmas szürkeség megtörésének az útmenti óriásgraffitik, amik tényleg egyediek és színt visznek a város életébe. Színesek még a szegény negyedek régi, színes házacskái. Itt valahogy minden egyszerre sokkal szürkébb és sokkal színesebb.

Ma már nem tűnik fel se a szűrke, se a színes. Hozzászoktam. Része a mindennapoknak, megyek én is a dolgom után. Egy régi noteszemben találtam egy kis szösszenetet erről, így jutott eszembe az a kezdeti kedes, naív megállapítás. Milyen kár, hogy idővel az ember elveszíti ezt a rácsodálkozó képességét.

(A képen látható sugárúton, az Avenida 23 de maio-n megy L minden nap munkába. Mily pompás kezdete ez a napnak!)