Kalandiparos São Paulo-ban

Brazília, a millióknak otthont adó fiatal ország, a két világháború elől menekülő európaiaknak menedéket, új lehetőséget nyújtott, és nem utolsó sorban intellektuális és kulturális érvényesülést. Számtalan nemzet fia egyesűlve, kulturális örökségükkel és tudásukkal építették fel a mai Brazíliát.

Kezdetben kíváncsian vártam, hogy ismerős hangzású neveket találjak a filmszakmában. Vajon Dél-Amerikában is úttörő szerepet játszottak a filmipar megteremtésében? Bármennyire is kerestem a magyar szálakat szenzációéhesen, nem találtam. Vagy mégis?

Sokszor elhagyta a fülem a ’Fárkász’ név, amiről sejtettem, hogy magyar származású, bár nem tudtam, hogy a brazil kultúra egyik legendás, mindenki által ismert neve, sőt a filmes körök egyik meghatározó referenciája.

Ki is volt hát a híres Thomaz Farkas?

A budapesti születésű Farkas Tamás György (1924-2011)  nevét a brazil köztudat a kép szóval asszociálja: a fénykép és a mozgókép mestereként, a brazil kulturális örökség egyik emblematikus alakjaként tartják számon. A modern fotóművészet úttörőjeként a brazil vizuális művészetek kulcsalakja, fotós tanulmányok kötelező tétele.

Farkas Tamás még kisgyerekként érkezett a ’30-as években Brazíliába. Apja alapító partnere a híres Fotoptica vállalatnak, mely egyike az első fotós felszereléseket értékesítő cégeknek az országban.

Fotós pályafutását a ’40-es években kezdte a a város legfontosabb fényképész egyesületének legaktívabb tagjaként. A Foto Cine Clube Bandeirantes fiatal tagjai a fényképészet új lehetőségeivel és művészi oldalával kísérleteztek. Nagy hatással volt rá a modern, észak-amerikai fotozás akkori két legnagyobb alakja, Anselm Adams és Edward Weston. Kezdetben balettársulatokat fényképezett, sport eseményeket és megörökítette a são paulo-i és riói városi élet mindennapjait.

1942-től képei megjelentek több hazai és nemzetközi kiállítóteremben. 25 évesen saját kiállítása volt az ország legfontosabb kortárs múzeumában, a MAM-ban (Museu de Artes Modernas, São Paulo), sőt a new york-i Metropolitan Museumban is. Következő évben fiatal kora ellenére meghívták tanítani a São Paulo-t fémjelző, az Avenida Paulista-n taláható, híres MASP múzeumba.

1957-től 1960-ig fényképeivel megörökítette Brazília ultramodern, a semmiből kinőtt, vadiúj fővárosának, Brazíliavárosnak az építését és felavatását.

A filmgyártás is felkeltette érdeklődését, fényképész karrierje csúcsán kísérletekbe kezdett a mozgófilmmel is. Gépész és villamosmérnöki végzettsége bizonyára sokban segítette az akkoriban sokkal nagyobb technikai tudást igénylő filmes próbálkozásaiban. Ebben az időszakban (1950) építették fel Brazília első grandiózus, de rövid életű filmgyárát, a legendás Vera Cruz filmstúdiót a mai  São Paulo egyik kűlvárosában, ahová Thomaz Farkas sűrűn járt kitanulni a filmgyártás trükkjeit.

A filmesek körében legendás hírű Caravana Farkas kísérleti dokumentumfilm iskola alapítójaként, barátokkal nyakukba vették az ország távoli, északi és észak-keleti régióját, a híres Nordeste területet, mely az ország egyik leggazdagabb kulturális örökséggel rendelkező vidéke. Akkoriba a szélesebb brazil közönség számára addig még ismeretlennek számított ez a vidék, kevesen jutottak el a brazil vadnyugatnak (vadkelet) számító területekre.

(Egyike a karaván általán készített filmeknek: Nossa Escola de Samba; rend: Manoel Horacio Gimenez; pt. nyelvű)

Kameráikkal felfedezve az ottani emberek életformáját, a brazil dokumentumfilm egyik legfontosabb irányzatát teremtették meg, mely a mai napig a dokumentumfilmesek egyik legfontosabb hazai referenciája.

Filmes karrierjéhez 30 dokumentumfilm és 8 játékfilm fűződik, melyekben producerként vállalt szerepet.

Ezen felül fontos szerepet  játszott kurátorként és professzorként a nemzeti identitás vizuális felfedezésében. Egy interjúban úgy nyilatkozott, hogy munkásságával egyetlen cél vezérelte egész életében:  Brazília kiaknázhatatlan kulturális gazdagságának a megismerése. Nemcsak megismertette egymással az ország különböző pontjain és államaiban élő brazilokat egymással, de megmutatta nekik, hogy milyen sokszínű és gazdag kulturális örökséggel rendelkeznek.

‘Thomaz Farkas, ‘a brazil.’ A híres elnevezés magában rejti a brazilok minden háláját, elismerését és csodáját a fény mestere iránt, aki olyan szeretettel és fáradhatatlan kiváncsísággal mutatta meg Brazília újabb és újabb arcát. Azt az országot, melyre büszke lehet mindenki.

Ma kezdetét vette a világ egyik legnagyobb presztizsű divatmustrája, a São Paulo Fashion week, Winter 2014. Egy hétig divatlázban ég a város…. és én is.

Cérebro Eletrônico – Libertem os faunos. (A zenekar neve: Elektromos agyak, a dal címe pedig szabadítsátok ki a faunokat.)

A zenekar 2003-ban alakult meg, azóta négy lemezt dobtak piacra. Legutolsó albumuk, a Vamos pro quarto, kísérletezés több zenei stílussal.

Dalszöveget még nem találtam, a lemez mostanában jelent csak meg.

Ó ha tudnák a tihanyiak, hány millió brazil szeme csillan fel e név hallattán. Hány millió ember őrzi emlékében a Tihany mágikus világát. Hadakozik az amerikai kontinens, észak és dél  a név tulajdonjoga felett. A miénk, a miénk. Tihany las vegas-i, a Tihany brazil. Senki nem tudja, hogy Tihany Európa kicsiny országához, Magyarországhoz tartozik.

Ez a Tihany viszont nem a miénk. Latin-Amerika kedvenc és a világ egyik legnagyobb cirkusza 50 éves működése során több, mint 80 millió embert kápráztatott el műsorával. Képzeljük el azt a több millió, Dél-Amerika eldugott helyein élő embert, akik életükben először láttak piros orrú bohócot, oroszlánt vagy mágust, akinek a kalapjából nyuszikák ugranak ki, vagy épp ketté fűrészeli a feleségét.

Hatalmas izgalom, öröm és telt ház fogadja a mai napig a cirkuszt, bármikor turnéznak Dél-Amerikában.  

Emlékszem épp egy szürke napon nyomorogtam a metrón, amikor megláttam egy mutatós, revük világát felidéző hírdetést egy cirkuszról. ‘A legendás társulat ismét Brazíliában.’

 Tihany. – Ó de nagyon magyar ez is. Alig vártam, hogy hazaérhessek és kiderítsem, mit is takar Brazíliában a kis, balatoni gyönygszem neve.

A történtet Magyarországra egy kisfiúhoz, Czeisler Ferenchez vezethető vissza, aki elvarázsolva a cirkusz mágikus világától, 11-12 éves korában, özvegy édesanyja tudta nélkül beállt egy társulathoz. Etette a cirkusz állatait, amiért cserébe megnézhette az előadásokat. Több cirkuszba is besegített, idővel pedig kitanulta, amire a legjobban vágyott: a bűvész mesterséget.

Egész fiatalon kezdődött a jövendőbeli mágus kalandos élete: 1930-ban, 13 évesen nagybátyjával Uruguaiba utazott, ahol az ottani híres spanyol bűvész, Blacaman segédje lett. Közben csokoládét árult a futbal történetének legelső világbajnokságán, amit pont Montevideóban tartottak abban az évben.

Tanoncaként tovább tökélétesítette tudását, a társulat  európai turnéján Párizsba is eljutott, ahonnan viszont visszament Magyarországra. Ekkor 18 éves. Megalapította saját társulatát, amivel az ország szegény vidékeit járta. A Tihany cirkusz elnevezése mögött nem rejlik semmilyen mágikus legenda, csupán egy egyszeri, tihanyi szereplés alkalmával megihletve nevezte el társulatát, ellentétben a téves forrásokkal, amik a mágus szülővárosaként említik a várost.

Tombolt a II. világháborús Holocaust űldözés, amikor Czeisler Ferenc pont Szabadkán járt. A náci csapatok bevették a várost, a zsidókat a Duna partra terelték, végül mindenkit a folyóba lőttek. Zsídó származásánál fogva ő is a halálraítéltek között nyomorgott. Életét hidegvérének köszönhette: mielőtt a katonák tüzet nyitottak volna, sikerült a folyóba ugrania.

Brazíliába 1953. május 6-án érkezett feleségével, Ilonával és 14 éves fiával, Ludwiggal. São Paulo legendás utcájában, a Rua Augusta-n bérelt egy üres szobát, ahol a földön aludtak, ruháikon kívül semmiük nem volt. Egy évig egy riói társulatnál dolgozott, míg végül a São Paulo-hoz közeli kisvárosban, Jacareí-ben megvett egy  4000 férőhelyes cirkuszsátrat.

Innen indult a A Tihany cirkusz mesés története.

( Nagyon kevés a fellelhető anyag az interneten, Czeisler úrról és a cirkusz kezdeti korszakáról pedig tulajdonképpen semmi. Esetleges dátumbéli hibákért elnézést kérek, azt használtam, amit találtam. Ez a téma is megérdemelne egy alapos kutatást.)

A legendás cirkusz alapítójának a nevéhez, akit csak Tihanynak hívnak, mert lehetetlennek tartják kiejteni a nevét, számos anekdota fűződik. Így például az egyik körútja során találkozott egy Juscelino Kubitschek nevezetű politikussal, akit véletlenül elnöknek szólított. Kubitschek kijavította az esetlenkedő mágust, hogy ő nem elnök. A cirkusz nagymestere így válaszolt: – Ha Tihany azt mondja, hogy Ön elnök lesz, az úgy is lesz. (És úgy is lett.)

Szintén egy kedves anektoda, ami a híres énekeshez, a több millió brazil női szívet megdobogtató Roberto Carlos-hoz fűződik. Czeisler úr egy előadás elkalmával észrevette, hogy egy csapat kölyök bemászott titokban a sátorba. Elkapta az egyiket és a fülénél fogva kivezette. Évtizedekkel később, amikor az argentinai Mar del Platan lépett fel a cirkuszával, ugyanabban az időben, a híres énekes is a városban turnézott. A mágus az előadás után tiszteletét tette az énekes öltözőjében, amikor Roberto Carlos neki szegezett egy kérdést.

– Ön Tihany úr?

– Igen, én vagyok

– Elszámolnivalóm van Önnel.

– Elszámolnivaló? Dehát még soha nem találkoztunk.

– Emlékszik arra a kölyökre, akit Ön a fülénél fogva vezetett ki a cirkuszsátorból Espírito Santo-ban? Az én voltam.

Czeisler úr számtalan nívós díjat nyert kivételes tehetségével. Csak a legnagyobbakat említve 1978-ban Academy of Magical Arts előadói díját kapta meg, 1987-ben pedig a Masters Fellowship-et, ami a legnagyobb kitűntetés, amit bűvész megkaphat, a mágusok Oscar életműdíja. A cirkusz nemzetközi nagykövete címet magától a monakói, királyi családtól kapta, a mexikói Puebla egyetem tiszteletbeli professzora és a Budapesti Nemzetközi Cirkuszfesztivál zsűrijének elnöke.

A cirkusz székhelyét a ’80-as évekbe áttette az Egyesült államokbeli Las Vegasba, ahonnan a mai napig irányítja Dél-Amerikában turnézó cirkuszát. A társulat repertoárján továbbra is kiemelt jelentősségű a bűvészet és az akrobatika.

Visszavonulása utána fia vette át a mágusi szerepet.

Naívan próbáltam kapcsolatba lépni Czeisler úrral valamilyen formában, írtam a Cirkusz nagykövetségnek, ahonnan meglepetésemre visszaírtak. Ha a sors keze esetleg Las Vegas-ba sodort volna sem lett volna alkalmam vele beszélni, egészségügyi okokra hivatkozva, kedvesen, de elutasították az érdeklődésem.

Van egy, a cirkuszi pályafutástól teljesen eltérő kérdés, amit szívesen feltennék Czeisler úrnak. Egy kérdés, ami a multikulturális életet élő emberhez szól. Melyik nyelv él mélyen a lelkében?  Milyen nyelven érez, álmodik? Melyik országot tekinti hazájának? Kisebb megszakításokkal Magyarországon élt 37 éves koráig, Brazíliában kezdte a mesés társulat pályafutását, az utóbbi években készített brazil interjúkban viszont vegyesen beszélt spanyolul és portugálul, hivatalos körökben a spanyolos Senor Tihanynak hívják, lakhelyét tekintve pedig már 30 éve az Egyesült Államokban él.

Czeisler Ferenc életútja az egykori kisfiú minden álmát felűlmúlta: megteremtette a maga bűvész világát, amivel megigézte az Újvilág mindkét földrészét.

Otthon megjelent egy életrajzi könyv a nagy mágus életútjáról, H. Mata Zsuzsanna: Tihany, Budapest 2008. Akinek van lehetősége, ajánlom szeretettel. ( Olvassa el és utána mesélje el nekem.)

A ‘Magyarok és híresek Brazíliában’ cikksorozat előző cikkei itt olvashatóak:

Edificio Martinelli, Dél-Amerika első, legmagasabb felhőkarcolója

Ofner cukrászda, az édességek királynője

Az első magyarok

Gyorstalpaló történelem óra

Magyarok és híresek Brazíliában

A fantasztikus ubatubai álomhoz azért hozzátartozik a valóság, hogy az esőerdő közepén van. Télen teljesen megfeledkeztünk a természet erejéről, a tavasz viszont emlékeztet a hatalmára: a pirinka bogár csípése a parton, aminek a nyomán négy pokolian viszkető, hatalmas, begyulladt kelés van – azt mondták ne aggódjak, egy hét alatt elmúlik. (Bűnök leróvása még a földi lét során?!) A szomszéd talált a kertjében valami mérges kígyót, böhöm nagy gyíkok mászkálnak az utcán (nem, ezúttal nem a szomszéd műanyag krokodiljáról van szó.) Giga mutáns hangyák, békák, csótányok és még ki tudja hány millióféle teremtménye az Úrnak. Újjongtam a természet csodáján, most laposkúszásban véresre kaparom a lábam. Majd vigyázni kell a dengue léggyel meg a medúzákkal is – meg még ki tudja mivel. Az 5 cm-es naptej rétegre mehet még egy ugyanannyi szunyogriasztó is. Ideje átállni a turista módról a helyire és Indiana Jones-tól tanulni.

(A képek Gugli úr kegyes jóvoltából osztatnak meg a nagyérdeművel.)

Maracuja virágról zeng a dal.

Gal Costa, a brazil MPB és a Tropikália ikonikus neve. (A 60-as évek katonai diktatúrája során született Tropikália irányzat zenészei egytől egyig a brazil ‘Fame of Hall’ tagjai.) A brazilok nagyon büszkék az irányzatra, jó kis brazil bulikon (festinha) mindenki telitorokból énekli a dalaikat. Nem csoda, tényleg fülbemászó muzsika. Amit úgy igazán elképzelünk a brazil zenéről: könnyed, vídám, selymes, a tipikus kedves, lágy hangszínnel. Amivel egyből az álombeli Brazíliára asszociálunk, ahol mindig süt a nap, ringatózik a tenger, mindenki mosolyog és gondtalanul élvezi az életet.

Gal Costaról még hallunk bőven, van mit megosztani.

És a dalszöveg: http://letras.mus.br/gal-costa/46111/

Az első épület, ami megragadta a figyelmem érkezésemkor, a híres Edifício Martinelli volt. Mindig ezt használtam referenciaként São Paulo számtalan építészetí stílust egybegyűjtő, kalandosan sokszínű belvárosához. A nevét se tudtam még, de emlékezetemben mélyen megmaradt az épület stílusa. Amikor megláttam, minding New York-ban éreztem magam.

Elképzeltem a ’20-as évek Amerikáját az elegáns kalapos-kutyás úri hölgyekkel, a bevándorolt ír és olasz munkásokkal. Sokszor elsétáltam az épület előtt és álmodoztam arról a híres képzeletbeli Amerikáról, ahol minden szabad, tüzesen szól a jazz és a rúzsozott,apró ajkú amerikai nők szaporán kapkodják hosszú lábaikat, ugyanúgy mint régi, fekete-fehér filmeken. Távolabb nem is állhattam volna az igazságtól.

A híres felhőkarcolót, mely kezdetben Brazília, sőt az egész Latin-Amerika legmagasabb épülete volt, a dúsgazdag olasz mágnás, Giuseppe Martinelli építette, akinek hatalmas hajózási vállalata volt Brazília kincseskamrájának számító kikötőjében, Santosban. A képzeletemben megfogalmazott amerikai álmot jelképező épület európai (szinte klasszicista) stílusokat ötvözött tervezője pedig egy magyar építész, Fillinger Vilmos volt. (Ennyit az amerikai álomról.)

Az építkezést 1924-ben kezdték el, végül 5 évre rá, 1929-ben adták át,  bűnös magasságokba törő 20 emelettel. Martinelli eredeti elképzelésének megfelelően tovább folytatták az építkezést, míg vegül 1934-ben elérte a tervezett 30 emeletet. Intrikák sora és az emberek félelme övezte az építkezést, hiszen 10 emeletnél magasabb épületet akkoriban még nem láttak.

Martinelli, hogy elhárítsa a babonákat és bebizonyítsa, hogy az épület nem dől össze, a felhőkarcoló tetejére építette saját rezidenciáját.

A történet a tulajdonos számára akkor ért véget, amikor további anyagi forrás hiányában el kellett adnia az épületet, amit az olasz állam vett meg. A brazil kormány, mintegy 10 évre rá pedig elkobozta, így végül az épület a brazil állam tulajdonába került.

Aranykorában, az 1.267 helyiségben szépségszalonok, éttermek, kaszinók, éjszakai mulatók, boltok működtek, a híres Hotel São Bento luxushotel, a nagynevű Cine Rosário mozi, sőt még egy templom is. Fényűző lakosztályaiban a város és talán az egész brazil társadalom legmódosabb urai éltek.

Az épület megélve a valaha látott legnagyobb fényűzést, rohamos hanyatlásnak indult az ’50-es évektől és hírhedt nyomortanyává vált, helyszínül szolgálva a korszak leghíresebb bűntényeinek és gyilkosságainak. A város vezetősége végül visszafoglalta az épületet 1975-ben, 4 év alatt kipucolták, felújították, azóta pedig a legfőbb pénzügyi intézetek székhelyeként szolgál.

Két éve megnyitotta a kapuit a közönség előtt is. Ingyen felmehetünk az épület tetejére, ahonnan lábunk előtt terül a são paulo-i épületrengeteg tájképe. Martinelli pénze nélkül nem készült volna el a felhőkarcoló, a mágnás neve mögött homályban maradt magyar építész nélkül viszont nem lett volna a város örökségét őrző híres épület.

Ki lehetett Fillinger Vilmos? Hogyan került São Paulo-ba? Hogyan lett Martinelli építésze? Milyen érzés lehetett a város aranykorát elindító, álomba illő terv kivitelezésében részt venni, a kontinens legimpozánsabb épületének az építésze lenni? Ha lenne egy időgépem, mennék a noteszommal, rohannék Fillinger úr után tervező asztalok és álványok között.

A paulistanok nevében is, köszönjük Fillinger úr!

Bár a brazilokról tudjuk, hogy a vizuális művészetek nagymesterei (lásd a graffiti, street art, kortárs képzőművészet, a fényfestés, videóinstallációk és nem utolsósorban a reklám világát), az animációs világban, nemzetközi porondon nem igazán tudták megmutatni tudásukat. Eddig. A animációs Oscarnak számító Annecy filmfesztivál fődíját idén egy brazil egészestés animáció vitte el, megtörve ezzel a jeget és reflektorfénybe állítva a brazil animációs világ tehetségeit. Luiz Bolognesi rendező Brazíliában nagy névnek számít, ezúttal a világ is megismerheti.
A történet egy halhatatlan hősről és szerelméről, Janaína-ról szól, akit 600 éve szeret. Brazília négy történelmi fázisán keresztül vezet a szerelmi szál: a gyarmatosítás, a rabszolgatartás, a katonai rezsim, illetve a jövőbe helyezett utópisztikus világban, az ivóvízért folyó háborúk idején. A film egyaránt megcélozta a fiatalabb és a felnőtt közönséget, a két főhösnek pedig a brazil filmvilág két fiatal csillaga, Selton Mello és Camila Pitanga adta a hangot. Nem feledkeztek meg az ország nemzetközi hírű legnagyobb nevéről sem: Rodrigo Santoro tolmácsolja egy indián nagyfőnők hangját.

Rio 2096 – Szerelem és fúria. (A cím Rio 2096 elnevezése csak a nemzetközi változatban található. Szerintem egyszerű marketing fogás, hogy az emberek tudják, brazil alkotásról van szó. Ó ezek a fránya klisék.)