Kalandiparos São Paulo-ban

Költői megközelítése a são paulo-i életformának. Bármelyiket is választanánk, mindenképp São Paulo egyik központi negyedében kötünk ki 🙂

El kell jönnöm Brazíliába, hogy elkészítsem minden idők legegzotikusabb (ahogy itt minden mifélénk dologra mondják) Gundel-palacsintáját. Miért lett az olyan egzotikus? Óóó, nem nem raktam bele semmilyen trópusi gyümölcsöt. Költői egyszerűséggel (rum híján) meglocsoltam a diós tölteléket apucikám féle jó kis, szilva házipálinkájával. (Fordult mindenkinek a szemgolyója párat.) A túrós (rikottás) pali is megemlést érdemel, de az bajuszpödrésnyi itóka…hmmm…
Megvettem mindenkit… GRAMMRA!!!

Itt élek én – és még 20 millió kedves társam.

São Paulo!

(A videót elnézve libabőrös leszek a gyönyörtől – ebben a fantasztikus szőrnyetegben  élek én. Megbabonázzák az embert ezek a légi felvételek. A hangyabolyból kissé más szemszögből látjuk a dolgokat. Emlékeztetőnek tökéletes – túl sokat nyekegünk a szemellenzős, ‘piciny’ világunkban.)

Két hónappal érkezésem után, amikor bekerültem a független filmforgalmazóhoz épp Wim Wenders, a híres német kortárs táncművészről, Pina Bausch-ról szóló filmjét dobtuk a brazil piacra. (Azt sem tudtam, melyik metrómegállóban kell leszálnom, hogy eljussak a munkahelyre, de hangzatosan ‘dobáltuk’ a filmeket hetente a 200 milliós ország piacára. Ennek menőn, magabiztosan, csöppnyi izgalom nélkül én is részese voltam.) Kapcsolatba kellett lépni a nagy tánctársulatokkal és orrom alá dugtak egy listát, hogy vegyem fel a kapcsolatot mindegyikkel. Ekkor mondták, hogy a legfontosabb a híres, nagymúltú Ballet Stagium, írjak Marika Gidalinak, a társulat vezetőjének. ‘Ó, de kedves, magyaros hangzású név’. Gyors kutatást végezve arra a következtetésre jutottam, hogy elmegyek a balettiskolába, meglepem a művésznőt. Büszkén, a são paulo-i közlekedési rendszer minimális ismerete nélkül, nekilódultam, hogy felkutassam az iskolát, ami a térképen annyira közel van. Órányi kóválygás után (az olyan nagyon veszélyes városban) megtaláltam a kívülről picinek ható épületet. Belépve megcsapott a hely légköre: valami nosztalgikus, régies és mindenképp fenkőlt és méltóságos. Az intézet ‘igazgatósága’ afféle nyitott, fogadóterem volt, ahol ott ült lelkiismeretesen vezetve az intézet ügyesbajos dolgait: Marika Gidali. Belépve, magyarul köszöntem, amire a művésznő csak ennyit tudott reagálni:  ‘- Hát te meg honnan pottyantál ide?’

(A film bemutatója körüli őrületben egyszer sikerült még beszélnem vele, utána teljesen beszippantott a munka, a város, felocsudtam a brazil valóságba, elmaradt a kapcsolat, később pedig szégyelltem is, hogy ennyire felszívódtam. A kedves, idős díva, erőtől és élettől csillogó, huncut szemeire viszont tisztán emlékszem. Szívesen kuporognék mellette elhallgatva órákig a történeteit arról, hogy hogyan is vált a hatalmas Brazília egyik legismertebb balerinájává.)

Gidali Mária 1937-ben született Budapesten. Szülei saját szabóműhelyet működtetve tartották fenn a családot. A háborút túlélve a család úgy döntött, Brazíliába költözik, ahol Marika egyik nagynénje várta őket São Paulo-ban.

Marika 13 évesen kezdett el táncolni a helyi, são paulo-i magyar klubban. Alig volt 16 éves, amikor csatlakozott a világhírű magyar koreográfus, Aurél M. Milloss társulatához, aki a kor legnagyobb európai intézeteivel dolgozott együtt. (Milloss Brazíliában 16 balett darabot rendezett a korszak- mai napig is – leghíresebb brazil művészeivel együtt működve, akik az előadások díszleteit tervezték és építették. Így a híres Roberto Burle Marx tájépítész, aki Oscar Niemeyerrel építette újjá Brazíliát, a híres festő Emiliano di Cavalvanti, aki festményeivel igyekezett megteremteni egy európai hatásoktól mentes, igazi brazil vizuális kulturát, Candido Portinari, a neorealizmus képviselője és Lasar Segall a kor híres szobrásza.) A későbbiekben Marika több kezdő, nemzetközi koreográfusokból alapított társulatnál is szerepelt.

Az ’50-es évek végén megalapította első, saját társulatát. Előadásokat kezdett el koreografálni tv műsoroknak, számtalan zenés film koreográfusa. Még a világhírű dívával, Marlene Dietrich-hel is táncolt egy előadásban, a világsztár 1959-es brazíliai látogatásán.

A 60-as évek közepén, a katonai diktatúra legnehezebb éveiben Marika Gidali társulata lett a színház és táncvilág egyik mentsvára, a művészvilág találkozó pontja.

Marika társulata az akkori brazil világ számtalan kihívásával együtt élve és alkotva építette fel mai zsánerét: szembesülniük kellett az anyagi korlátok okozta nehézségekkel, a teljesen különböző zenei és ritmusvilággal, tánctechnikákkal.  Munkásságában kiemelkedő szerepet játszott  a tánckultúra modern eszközeivel való kisérletezés, előtérbe helyezve a tánc performatív oldalát.

1971-ben férjével megalapította a brazil balettművészet mai napig legnagyobb presztizsű társulatát, azt a bizonyos Ballet Stagium-ot, amiről meséltem.

(Marika férjével és állandó táncpartnerével, Décio Otero-val.)

Első előadásaik koreográfiáját a brazil kultúra gyökereire építették, mellyel egy olyan esztétikát és identitást teremtettek meg, ami Brazíliában és Dél-Amerikában egyaránt meghatározó visszhangra talált.

(Gyönyörű videó a Ballet Stagium megalapításának nyitódarabjával, a Diadorimmal, Marika Gidali és férje, Décio Otero előadásában.)

A társulat repertoárjának nagy sikerű darabjait az ország történetére és társadalmi problémáira építették fel: Pantanal, Amazon erdő, Diadorim (híres irodalmi klasszikus feldolgozása), Kuarup előadásait a mai napig referenciaként használják a brazil nemzeti tánctörténet kortárs alkotásaiként. 

A társulat tagjainak ötletei és kísérletezései alapján a brazil valóságot próbálták tolmácsolni a kortárs balett feldolgozásában: a társadalom problémáit, az erőszak, a rasszizmus, az AIDS, az elnyomás és az etnikai tisztogatások kérdését mind belefoglalták a történeteikbe.

Fontos célnak tekintették, hogy minél szélesebb közönség ismerhesse meg a táncművészetet. Ezeket a koreográfiákat Brazília-szerte bemutatták, még az Amazonas mélyén rejlő Xingu indián törzsekhez is eljutottak.

Marika Gidali egész életében fontosnak tartotta a nehezesebb sorsú gyerekek és nők megsegítését. Segített azzal, amije volt: a tánccal.

Együtt dolgozva több rászoruló gyereket és kamaszt segítő karitatív szervezettel, valamint a város vezetőségével, társulatával felléptek a város perifériájának iskoláiban, elhozva a a tánc élményét  mintegy 80 ezer szegény gyereknek.

Számtalan nemzetközi fesztiválon vett részt, több neves díjat tudhat magának.

Munkájáért 2000-ben megkapta az Unicef kitüntetését.

Megalapítja a Joaninha alapítványt, melynek küldetése a gyerekek társadalmi integrálódása a tánc és a művészetek által.

Marika Gidali munkásságát a brazil állam is elismerte, mint a tánc a nevelésben való alkalmazásának legfontosabb képviselőjeként.

A rendkívül termékeny és szorgos pálya ezzel még nem ér véget: Marika Gidali, 76 évesen, mind a mai napig aktív vezetője a Ballet Stagium-nak és alapítványával rendületlenül segíti a rászoruló nőket és gyerekeket. Marika egy újabb példája azoknak a külföldi születésű művészeknek, akik a külső szemlélő kíváncsiságával, a helyi értékeket felismerve, azokat a legnagyobb tisztelettel és rajongással felhasználta munkásságában, hozzájárulva a brazil identitás megteremtéséhez.

……

(A Magyarok és híresek Brazíliában sorozat korábbi szereplői:)

Mestre da luz (a fény mestere), Thomaz Farkas

Tihany, a cirkuszok pápája

Edificio Martinelli,Dél-Amerika első, legmagasabb felhőkarcolója

Ofner, az édességek királynője

Megérkezett Brazíliába a tavasz. Ennek örömére gyönyörködjünk egy kicsit az ország legvirágosabb és leghollandabb városában, Holambra-ban, 250 km-re, 3 órányi autóútra van São Paulo-tól.

Holambra meglehetősen fiatal: 1991-ben alapították. A város neve a Holanda-America-Brasil hármasából született és az ország legbiztonságosabb és leggazdagabb városának számít. Holambra városa még egy példa Brazília sokszínűségére és a bevándorló nemzetek alkotta olvasztótégely trópusi változatára.

Van a são paulo-i hegyek között egy bújócskázó, színes-bájos kis városka, aminek láttán csak ennyit tudunk mondani: ‘Hihetetlen!’ Meseszerű, színes kis házikói annyira szívet melengetőek, hogy a 7 órás dugóban ülés minden nyügét megbocsátottuk, sőt hálásak is voltunk, hogy ennek köszönhetően megismerhettük a várost.
São Luiz do Paraitinga.
Fényképezőgépem nem volt, lázasan, fáradtan, a folytogató melegben kicsit olyan érzésem volt (van még most is), mintha inkább álmondtam volna az egészet. A nap vakító, éles fényével, a kis házikók vídám színeivel, a Disney-szerű templommal, aminek a kertjében szunyókáltunk is egyet, nehéz elhinni, hogy valós helyről beszélünk. Egyből tervezgettünk visszajövetelről, hétvégékről, fotózásról, filmezésről, helyiekkel barátkoztunk, táncoltunk, falatoztunk és fülig szerelmesek lettünk a mi legelbűvölőbb mesevárosunkba.

Aki látta Pálffy György díjnyertes filmjét, a Taxidermiát, az emlékezhet, hogy a film vizuális világának és a sokak számára morbidnak tartott történetnek fontos eleme a zene. A filmzene szerzője pedig nem más, mint egy brazil fiatalember, Amon Tobim volt.

Az elektromos zene, videóinstallációk nagymestere évek óta Kanadában él és tevékenykedik, Brazíliában eddig még senkivel nem találkoztam, aki ismerné. Pedig micsoda Űrodüsszeába illő élményt nyújtanak a koncertjei. Egyszer, csak egyszer jutnék el.

A város híres piacán gazdagon felhalmozott kupacokban áll a több fajta garnélarák (rózsaszínű és fehér), frissen fogott halak és minden más herkentyű. Itt vettem először cápahúst, nagyon finom, olajos, nehéz hús. Halvány fogalmam sincs, hogy melyik halárú, mit takar, magyarul a lazacon, garnélarákon és polipon kívül egyiknek sem tudom a nevét.

Télen degeszre tömtük magunkat minden alkalommal, ha lejöttünk Ubatubaba. Ekkor nagyon olcsó minden, érdemes élni a lehetőséggel.

Na megyek is pucolom a hűtőben ott figyelő garnélarákokat. Mennyei eledel és szerintem nem is olyan gusztustalan nyersen.

Először meghallva ezt a számot biztos voltam benne, hogy brazil szerzőktől származik, illetve a szerző neve is olyan brazilosan hangzott. (Annyi ‘son’ végezetű név van itt, hogy el sem hinnénk.) Bármennyire is el akartam keresztelni brazilnak, az úriember francia születése és Londonban él.

A hangzást viszont nagyon eltalálta. Rázzuk hát mi is vadul, így péntek estére.