Kalandiparos São Paulo-ban

Hát ezért tüntem el egy pindurkát.

Maragogi, Alagoas állam tucatnyi gyöngyszemeinek egyike. Azt mondják itt vannak a világ leggyönyörűbb tengerpartjai. Egyetértek.

Most, hogy lett egy szusszanásnyi időm, nosztalgiázom és múltat idézek, pedig már jövőbe tervezek és nagyon élvezem a jelent. Csak így egyszerűen.

Eszembe jutott, hogy hónapok óta ízlelhetem azt, ami annyi ideig az elérhetetlen trópusokat jelentette és bár hozzászokhattam volna, akárhányszor megérzem azokat az illatokat, megjelenik a csiklandozó érzés, hogy ami csak ábránd volt, most valóság.

Rám nagyon erős hatással vannak az ízek, iIllatok, mélyen az emlékezetemben vésnek pillanatokat, lelkiállapotot, sőt egy egész korszakot.

Emlékszem évekkel később megéreztem valakin azt a parfümöt, amit egyetem alatt használtam, eszembejutott minden: barátok, szerelem, bulik, tanulás, küzdelem, álmok.  Most a születésnapi tortámon meggyújtottak egy csillagszórót. A csillagszóró illata mindig a család meghitt melegét idézi fel. Karácsony Máramarosszigeten, várjuk az angyalkát, megszólal a csengő az előszobában, megjött, szaladunk, énekelünk, csillagszórót gyújtunk. A menta tea íze mindig Bálint mamára emlékeztet. Tisztán emlékszem arra az estére, amikor Londonba költözésem első napjaiban ittam, Bálint mama halála után és jól elpityeregtem magam, mert egyszerre megrohamoztak az emlékek a finom reggelikről Sófalván, a tűzhelyen készített bundáskenyérrel és a citromos menta teával. A tea illatábam benne volt az emlék, ahogy kicsigyerekként fontoskodom és feleselgetek a konyhában, a nagymamám pedig sürög-forog a tűzhely körül és megállás nélkül szórakoztat ízes, székely vicceivel.

Múlt nyáron Windsorban sétálgatva elmentünk egy étterem előtt, ahonnan áradt az olajszag, a tagadhatatlan, angol ’fish and chips’ szaga. Egyszerre eszembejutottak a nehézségek, amit azok a bizonyos tanulóévek jelentettek Londonban. A pincérnői munkák, a kinlódás, a nyelvi megbéklyózottság első nagy küzdelme és az a bizonyos, filmbeillő felmondás, amikor az étterem konyhájában a szakáccsal üvöltve, megaláztatást nem tűrve kivágtam a lengőajtót, lerángattam magamról a kötényt és tudomására adtam az egész étteremnek, hogy otthagyom azt a rohadt helyet.

A garnélarák ízéről mind a mai napig az jut eszembe, amikor Cannes-ban, a filmfesztiválon el akartam menni Michael Haneke filmjének a bemutatójára. Utolsó pillanatban kezembe nyomtak egy meghívót: – Fuss Tünde, fuss! Csípd ki magad, menj! Hazarohantam a kis lakba, ahol megszálltunk és ezzel véget is ért a glamour aznap estére. Elfelejtettem a riasztó kódját, ami többszöri próbálkozás után is gyilkosan sípolt, biztosan veszítettem 10 évet a hallásomból és végül a medence szélén kötöttem ki egy villával kinyitott borosüveggel, amit fenékig kiittam. Mire hazajöttek a munkatársaim, teljesen el voltam ázva és ekkor készítették azt a vacsorát garnélarákkal, amiből az étel illatán és a zavaromon kívül semmire nem emlékszem, se arcokra, se magamra. (Ja, a legutolsó próbálkozáskor jól ütöttem be a kódot. Amikor a többiek nyugodtan besétáltak a házba és a riasztó nem szólalt meg, azt hittem befordulok a medencébe.) Sorolhatnám még naphosszat az ízek, illatok hatását, hogy milyen emlékeket, érzelmeket idéznek fel, melyik országban, kiknek a társáságában. Megállapíthatom, hogy az orrom és az ízlelőbimbóim rejtik emléktáram aranykulcsát.

Brazíliát, az egzotikus országot annak életörömével, napsütéssel és a tengerparttal számomra három íz, illat jelképezi: a maracuja, a Guarana üdítő és a goiaba, vagy ahogy Európában mondják, a guava. Mind a mai napig bármikor egyek-igyak belőlük vagy csak megérezzem az illatukat, egyszeribe előtűnik az a trópusi ország, amiről mindig is álmodoztam.

O meu Brasil.

Ha Guaranat iszom, mindig eszembejut az első repülőutam ide, amikor a fedélzeten először megkóstoltam. Furcsa volt, nem tudtam eldönteni, hogy ízlik-e vagy sem, de mindenképp nagyon egzotikusnak találtam.

 Benne volt az idős steward jókedve, a bossa nova ritmusa, a színes kavalkád, ami már a repülőn fogadott és mindaz az országról felállított klisé, aminek vajmi kevés köze van a brazil valósághoz. A Lambada, Izaura és a Nincs kettő négy nélkül világa. Igen, ezt érzem a mai napig, bármikor kinyitok egy Guaranat.  Megmosolyogtat, jókedvre derít és emlékeztet arra, hogy magasságos egek, tényleg Brazíliában vagyok.

A maracuja mindig is az első helyen volt a listámon. A brazil maracuja más, mint amit otthon ismerünk. Sárga héjú, méretes, húsos gyümölcs, olyan intenzív illattal, aminek nyomába sem ér a lila héjú portugál vagy ázsiai maracuja.

 Emlékszem első utam után Európába visszatérve mindent doptam egy maracuja mousse-os sütiért vagy a gyümölcsléért. Magyarországra hazaköltözve találtam egy bizonyos Angliában forgalmazott maracuja levet és mindenkit elkápráztattam a csöppet sem hasonlító mousse-ommal. Évekkel később pedig teljesen véletlenül leltem rá az igazi, brazil maracujára a fővámtéri piacon. Fonnyadt, összezsugorodott, sárgás-zöldes kis gumók voltak, amit egyből felismertem. Az árusoknak halvány gőzük nem volt, hogy mi az, ki akarták dobni és értetlenül áltak, amikor megállás nélkül hálálkodtam, áradoztam és megvettem az összeset. Majdnem elsírtam magam a gyönyörűségtől, amikor felbontottam az elsőt. A szürke, lucskos, pesti télben egyszerre megrohamoztak az emlékek: napsütés, pálmafák, nevetés és jókedv. Készítettem egy hatalmas adag mousse-t és egyszerre felfaltam az egészet. Túlzás nélkül, két napig rosszul voltam. Mai napig a desszertek királynőjének tekintek mindent, amiben van maracuja. Feketelistára került a hűtőnkből, mert ellenállhatatlan, felzabáljuk, megdagadunk.

A goiaba emlékidéző hatására pedig csak nemrég jöttem rá. Amikor kicsit el akarok menekülni a sao paulo-i betonrengetegből, eszem egy guavas fagyit, gyümilevet vagy sütikét.

Ez a gyümölcs egyből felidézi a brazil tengerpartot, a gazdag reggeliket a frissen készített gyümölcslevekkel és a guava fűszeres illatával, ami elvegyül a friss, tengeri szellővel. Legalábbis az emlékeimben. Nordeste szimbolikus sütije is fenséges guava töltelékkel készül. A ’bolo de rolo’, azaz tekert süti. (Szentséges Mária, tudom, hogy nem így mondják magyarul, de nem jut eszembe.) Sőt, tegnap ettünk guavas-túrós desszertet.

Folytassam?

Egyszer összegyűjtöm, mik lehetnek azok az illatok, melyek tipikusan jellemzik az országot. Az édeskömény mindenképp. Bárhová menjünk, a mosdókban édeskömény illatú folyékonyszappan van. Kaptam egy parfümöt, pitanga gyümölcs kivonatból készült, le sem tudom fordítani. Északon őshonos gyümölcs – legalábbis a paulisták szerint.) Jellegzetes, trópusi, helyi. Ezt is védőpáncélként használom a kockaélet ellen. Belebújok a ruhámba és máris pálmafák alatt érzem magam.

 Aki pedig sao paulo-i jellegzetes illatokra kíváncsi, küldhetek egy kis koncentrált szmogot, amit sehol máshol a világon nem érezni.

Caipirinhas jó reggelt!

Mert a NINCS KETTŐ NÉGY NÉLKÜL teszi teljessé az életünk, adja vissza az életbe vetett hitünk és remélem meghozza a kedvetek, hogy meglátogathassatok. Én ezt a filmet tekintem A FILM-nek és biztos vagyok benne, hogy a tudatalattim emiatt a film miatt is vezérelt ide. Apucikám, sok szeretettel Neked, a megállíthatatlan nevetéseink emlékére, amikor azért néztem a Bud Spenser&Terence Hill filmeket Veled, mert olyan jóízűen hahotáztál, hogy engem az nevettetett meg. Sajnos nincs magyar trailer, de gondolom fújjuk kívülről anélkül is.

NINCS KETTŐ NÉGY NÉLKÜL förevör, azaz para sempre!!!!

Júniusban, félévi itt-tartózkodás után arra a következtetésre jutottam, hogy megérett az idő egy kis nőcis önkényeztetésre: vettem egy halom divatlapot. Elvégre divatban is élen jár az ország, pont a híres são paulo-i bemutatók után jártunk és halvány fogalmam nem volt arról, hogy mi a helyzet divat terén az országban. Azon a pár bulin kívül, ahová L elvitt, a bevásárlóköpontok és az utca emberétől eltekintve sok viszonyítási alapom nem volt. Bár ezeken a bulikon kaptam egy kis ízelítőt a modern brazil nő öltözködési stílusáról, a bevásárlóköpontokban a felháborító árakról és a nem túl brazilos stílusról, az utcán pedig hozzászoktam a teljes ízléstelenséghez, ideje volt megismerni, hogyan legyezgeti a hiúságát egy helyi ‘patricinha’. ( Így hívják Brazíliában azokat a nőket, akik csak a szépségükkel és a megjelenésükkel foglalkoznak. Lássuk be, vannak egy páran.) Kissé csalódtam, mert brazil istennőkre számítottam, brazil stílusra, egzotikumra. Itt rám mondják, hogy egzotikus. Fehér, sápadt, európai. Mi számít trendinek? Az európai, a brit stílus, minden, ami számomra rideg, mindenféle spiritusz híján. Gisele Bündchen és Adriana Lima, a két amerikaiaik által felfedezett szupermodel minden mennyiségben és alapvetően a német leszármazottak sápadt, hamvas, férfias típusai. Ha brazil istennőket keresünk, megtaláljuk a karneválon és a szappanoperákban. A helyiek elmondása szerint pedig Rióban vagy a vidéki városokban. Ruhák terén is színekre, trópusi mintákra, brazilos, forró stílusra számítottam. Kevés van, viszont tény, hogy az ország csak úgy tobzódik fantasztikus divattervezőkben, akik kezdenek betörni a divatvilág nagyjai közé. A divatlapok által ismét megbizonyosodhattam arról, hogy a gazdagok mennyire mocskosul gazdagok, virágzik, tombol a luxusipar, a divat köré fejlődött egy hatalmas iparág és a brazil identitás pedig leginkább külföldön tapasztalható jelenség. Volt szerencsém megismerni sok embert, aki tiszteli és szereti a helyi értékeket, de még mindig nagyobb azok tábora, akik csak majmolják a kűlhonit és semmibe veszik a helyit. A Vogue, Elle, Bazaar, L’Officiel komboval arra következtetésre jutottam, hogy divatból ekkora adag egyszerre elég is volt. Bár azt is be kell vallanom, hogy bolondja vagyok minden cicomának annak ellenére, hogy a büdös életben nem adnék egy fillért sem arra a sok ostobaságra, amit megvetetnek a sznob helyiekkel. Mégis mi a legkatasztrofálisabb tanulság  mindfelett? ‘Anyuuuuuu, nincs egy ruhadarabom sem!’

Itt kuporgok a kanapén, állig betakarózva annak ellenére, hogy teljesen fel vagyok öltözve: harisnya, nadrág, három pulóver, sál, és még így is fázom. Már megint hőemelkedésem van és harmadik hete vagyok beteg. Pedig jelentős felmelegedés volt ma.

Persze, hogy nem hittem el. Ki a fene hinné el? ‘Hozz magaddal meleg ruhát, mert nagyon hideg van télen Sao Paulo-ban.’ De ennyire? Életem legsanyarúbb telét töltöm a trópusi Brazíliában. Honnan a tévhit és miért olyan fájdalmas ez a hideg? Sokan azt hihetik, hogy csak ironizálok a rimánkodásommal és valójában csak dicsekszem, hogy itt a tél is meleg. Sajnos nem északon, a tengerparton lakom, hanem lenn délen, Sao Paulo-ban. Otthonról, a minusz 10 fokos hidegekben a brazil télről alkotott képünk az, amit a médiában látunk: Brazilia legszebb tengerpartjai Nordesten, Rio, karnevál. Mindenki számára világos, hogy ekkor pont tombol a nyár a déli féltekén, de azt gondolnánk, hogy ez van itt télen is. Közel az Egyenlítőhöz tényleg állandóan süt a nap és minimum 25 fokra esik le a hőmérséklet július, augusztusban. Bezzeg a didergő déli részt senki nem reklámozza. Mi legalább 2 ezer km-re lakunk ezektől a gyönyörű tengerpartoktól, ami azt jelenti, hogy az itteni téli időszak megfelel egy otthoni, enyhébb télnek. Akkor miért olyan elviselhetetlen ez a hideg?

Mert Sao Paulo-ban nem ismerik a fűtes és a szigetelés fogalmát. Nincs, nem létezik. Ennyi.

Ez a tél pedig a helyiek szerint is különösen hideg. Hetek óta 10 fok alatt van a hőmérséklet, hajnalban 5 fokig is lehűl a levegő. Éltem meg telet Londonban, Dijonban rosszul fűtött lakásokban, de ez minden képzeletet felülmúl. Bárhol legyek, mindenütt jégveremben érzem magam. Legyen itthon, a munkahelyen vagy egy  kávézóban. Itthon, Luciano ruhatárából öltözködöm, több réteg ruhát tekerek magamra és úgy nézek ki, mint a romániai árvaházi gyerekek Ceasescu idején. A munkahelyen is minden ruhámat magamra aggatom, ugyanabban járok a hét minden napján, kabátban űlök a számítógép előtt és még így is vacogok. Luciano nekem adta azt a speciláis termofelsőjét is, amit akkor viselt, amikor megmászta a Himaláját. Segít egy kicsit… egy kicsit. Táncórára már nem is járok, mert eszembe jut a hideg táncterem és már szedem is a lábam haza, be az ágyba, a takaró alá. Manapság különösen szeretek préselődni a metrón – mert jó meleg van. Vettünk egy kis elektromos melegítőt, ami felháborítóan sok áramot fogyaszt, de muszáj időnként bekapcsolni. Olyan rossz az ablakok szigetelése az itteni épületkeben, hogy nincs jelentős különbség kinti és benti hőmérséklet között. Ráadásul, az esős időszakot mi sem ússzuk meg, így több napig tartó, sűrű esőzés teszi még elviselhetetlenebbé a hideget. Vicces, ahogy bent, az épületen belül nagykabátban ülnek az emberek. Múlt héten megbeszélésünk volt a BAZAAR magazinnal (afféle Vogue) A szuper trendi irodában, szuper trendi emberekkel állig bebugyolálva értekeztünk.

(Oh, a fenti képen például 3 fokot mutat a hőmérő hajnali egykor a város központjában, az Avenida Paulista-n)

Abban reménykedtem, ha ideköltözöm, mostantól csak  Havaianasban és szoknyában járok, nem fogok többet fázni és a régi, vacogós európai tél már csak egy rossz álom marad. Lett sokkal gyötrelmesebb rémálom.

Mindebből milyen tanulságot vonhatok le? 1. Báhová menjek, nem úszom meg a hideget. 2. Ha trópusokra is mennék, legyek úgy felkészűlve, mintha Szibériába mennék. 3. Találjak megoldást arra, hogy a telet soha többé ne kelljen Sao Paulo-ban töltenem.

A brazil Amszterdam, ahogy a helyiek hívják.  Európai stílusú (holland és portugál) épületekből álló történelmi központtal, földből kinövő vadiúj negyedekkel és a híres tengerparti körúttal.

Eszembe jutott az a gigantikus vitaminbomba turmix, amit nemrég összedobtam, pont mielőtt utaztunk északra. Tele volt a hűtő mindenféle ízletes gyümölccsel, nem akartam, hogy kárba vesszen. A különböző gyümikből végül isteni ambrózia született.

‘Istenek eledele’ ( Kreativitásom ma az egeket súrolja.)

Összetevők:

– utilapú (nem tudom, hogy van-e magyar neve: couve manteiga…valami vaj.Hatalmas levele van és ódákat zengenek a magas vastartalmáról.)

– szójatej

-avokádó

– lime citrom

– banán

– maracuja

– papaya

– friss aloe vera

-csillaggyümölcs

( Nem is tudom, ment-e még valami? A végén már kissé úgy éreztem, túlzásba estem az összetevők mennyiségét illetően, de sikerült összehoznom egy igen finom és tápláló turmixot.)

Rengeteg finomabbnál finomabb gyümölcs van ebben az országban. Nem is értem a helyieket, alig esznek gyümölcsöt. Na ebben én túlzába esek – minden túlzás nélkül. Nagyon sokat és sokfélét eszem. ( Ebből már gondom is lett… beszámoló a fogorvosos cikkemben nemsokára.) Az utóbbi időben sokszor veszek friss gyömbért és aloe verat, ami rögtön landol is a turmixgépben. Az aloe veráról nem árt tudni, hogy nagyon gusztustalan. Az a takony, nyál valami, amiket az Alien horrorfilmekben látni, ahogy azok a szörnyű teremtmények tocsognak a nyálban. Meg kell vallanom magamnak, hogy nagyon bátor vagyok. Legelső alkalommal megettem egy szeletet – egész nap hányingerem volt. Borzasztó íze van. Egy ideig el is ment a bátorságom, turmixban, más gyümölcsökkel együtt végül sikerül letolnom. A lime az  állandó kellék. Nagyon olcsó. A citrom itt ritka áru, különlegesség és drága. Amikor voltunk esküvőn márciusban ( kedves, de igencsak puccos esküvő) a citromot és a kiwit afféle különlegességként ajánlották. Vissza az aloe-hoz. Az általános variációk: lime, maracuja, aloe. A gyömbért is nagy vehemenciával gyűröm magamba: gyömbér, lime…tisztán..pura poesia. Tudni kell, hogy nagyon csíp, de jót tesz a toroknak és megfázásra is tökéletes.

Még egy álom, ami megvalósult: Brazíliában lehessek azért, hogy sok-sok trópusi gyümölcsöt ehessek.  És láss csodát!

Mintegy 500 képet készítettem a tengerparton, fenn Észak-keleten, azaz Nordesten (amit magyar fonetikával írva nordeszcsi-nek ejtenek). Egy halom gyönyörű emlék. És még mindig van egy pár, amit örömmel megosztok, mert csodaszép. A napfelkeltét nem hagyhattam ki  ezen a helyen sem. Bár felhős volt az ég pereme, amikor a nap felkelt, így is megérte felkelni azért a pár meghitt pillanatért. Kuporogtam egyedül a homokban a tengerparton  és vártam, hogy a napsugarak előbukkanjanak. Íme.

Nem vagyok valami profi fotós és nem is nagyon akarok villogni turista létemmel. Inkább a paparazzi kategóriába sorolnám magam. Igyekszem észrevétlenül kattogtatni, minden feltünés nélkül megörökíteni azt, amit épp látok, ahogy érzem. Oda sem nézek, csak katt-katt-katt. Meg tudom nézni később a számítógépen. Meglepetés. Ezen a képen teljesen véletlenül sikerült megörökítenem azt az életképet, ami a brazil tengerpartra jellemző: naphosszat partot róvó, lelkes és sohasem lankadó árusok hadát, akik mindenféle hasztalanságot árulnak. Paparazzi voltom legnagyobb érdeményeként mégis azt tekintem, hogy sikerült megörökítenem a kép bal oldalán feszítő pocakgyurkót, aki kapitányi szigorral kémleli a partot és gömbölyíti azt a csodaszép kis bendőjét.