Kalandiparos São Paulo-ban

Klasszikus jelenet a Nincs kettő négy nélkül című filmből. A kuzin, Antonio Coimbra De La Coronia las Vego.

A terápia szót mi, magyarok általában gyógykezelésre használjuk, Brazíliában akinek  térápíá-ja van, pszichológushoz jár.

(Ez is egy téma lenne? De mennyire.)

Az a bizonyos Bud Spenser és Terence Hill film, a Nincs kettő négy nélkül remek referencia a brazil életstílusra. Szórakoztatóan összegzi az ország kliséit, aminek része a gazdagok pszichológiai kezelése. A pillangó lelkű brazil kuzinok a pszichológushoz rohannak minden gondjukkal, aki hipnotizálással információkat szed ki belőlük és később ezzel zsarolja őket.

Brazíliában nagy divatja van a pszichológiai kezelésnek. Aki teheti és kellő vastagságú a bukszája, iramodik a pszichológusához. Egy amerikainak ez biztosan nem újdonság, én viszont az öregkontinens azon szegletéből jöttem, ahol erre még rácsodálkozik az ember. Nem beszélhetek sem Európa sem Magyarország nevében, csupán baráti köröm és ismerőseim körét figyelembe véve, de ezek között senki nem járt kezelésre (tudtom szerint). Lívia barátnőm pszichológus, Dávid és Viki is ezt tanulta. Ami piciny ismeretem van, azt tőlük tudom, a páciensi oldalt egyáltalán nem ismerem. Úgy látom, hogy otthon még tabutéma, bár lehet, hogy mostanában kezd elterjedtebbé válni. Még mindig az az általános vélemény, hogy aki pszichológushoz jár, kettyós, depressziós, komoly gondjai vannak. Így sokan szégyenből, önmaguk előtt is tagadva, el sem jutnak oda, hogy segítséget kérjenek. Azt pedig, hogy olyan könnyedséggel beszéljenek erről, mint a fodrászukról, teljesen elképzelhetetlen. Miért? Hiszen mindenkinek van fogorvosa, nőgyógyásza, urológusa, mi olyan ciki abban, ha van pszichológusa is? Voltak pillanatok az én életemben is, amikor tisztában voltam azzal, hogy jó lenne egy külső vélemény, pár tanács, mert nem bírom cérnával. Magam előtt is szégyelltem. Ennyire nem lehetek gyenge, meg kell oldanom a saját problémáim. Egy idő után viszont előfordulhat, hogy ezek a gondok spirálszerűen rángatják maguk után az egész életünket, észre sem vesszük és ott tartunk, hogy összeomlott felettünk minden. Ilyenkor kell SOS összegyűjtenünk minden bátorságunkat, levetkőzni minden szégyent, gőgöt és segítséghez fordulni. Lássuk be, időnként mindenkinek szüksége van egy díványra, ahol kibeszélheti magát, egy szelíd, láthatatlan kézre, ami kisegít az útvesztőből. Felgyorsult a világ, megnőttek az igények, az elvárások és egyre nagyobb nyomás nehezedik mindenki életére. Egy kicsit mind meg vagyunk zakkanva, mindenki végigjárta a maga útját. Tökéletes példája ennek a mi generációnk. Elvárások az egyetem után, első munkahelyek, megrópáltatások, kudarcok, utazások, a hovatartozás kérdése, kapcsolatok. Mintha nem pontosan úgy alakulnának a dolgok, ahogy azt egyetemen megálmodtuk. Ráadásul mindenki szeretné folytatni a korábbi életvitelét, mulatni, szórakozni, barátok, fesztiválok, forevörjáng és sosehalunkmeg. Harminc közeledtével egyre nagyobb a belső nyomás, az irreális elvárásaink, aminek nem tudunk megfelelni egyre erősebben folytogatnak, át kell értékelnünk az életünket, le kell adnunk a szintből. Ez fizikailag és érzelmileg is kipurcantja az embert. Trauma, szembesülés, csendes szenvedés. Általában valahogy kikeveredünk a pityergő kicsigyerek állapotból vagy egyszerűen beletörődünk abba, ami van. Egy időre mindenképp elhallgat a belső hang, ami segítségért könyörög. Vannak szerencsésebb alkatúak, akik találnak módot arra, hogy megszabaduljanak a gyötrő gondolataiktól, vagy egyszerűen rá sem hederítenek ezekre az aggályokra.  Aki nem… nos nekik segíthetne egy objektív szemszög.

L is mesélte, hogy járt pszichológushoz. ( Csodálkoztam is. Valami baja lehetett? Vagy ez valami brazil hóbort?) ’- Nincs abban semmi különös, segített feldolgozni a rengeteg stresszt, ami felgyülemlett a munkahelyen.’ Válaszokat nem feltétlenül kapott, a problémáit sem oldották meg – az a mi dolgunk, de segítséggel sikerült megküzdenie a feladattal. Megkönnyebbült, nem üvöltötte le senkinek a fejét oktalanul és figyelt magára, hogy konstruktívan építse a belső világát.

A pszichológiai kezelés valóban részét képezi a paulistano hektikus életstílusának, teljesen természetes és általános.  A gazdagabbak körében tagadhatatlanul státuszszimbólum, de teremt rá az is, aki tudja hogy fontos erre áldozni. A túlélő ösztön erősebb a szégyenérzetnél. A munkahelyemen is ismertem pár embert, aki jár.  Csodákat zengtek róla, bár némelyik esetben igazi függőséget éreztem. Nem lenne elég nyíltan beszélni a gondokról egy barátnak, rokonnak, segítséget kérni tőlük? (Mennyire európai is vagyok.) Más kultúra ez, más normákkal, ritmussal. Az ember nem mutathatja magát gyengének. Felszínes nyavalygás alap, de igazi problémákról nem beszélnek. ( Mindezt annak tükrében, hogy életük legintimebb részleteit is képesek megosztani idegenekkel. Nem is beszélve arról, hogy mikről faggatóznak.)

Az a benyomásom is támadt, hogy vannak olyanok, akik a lelki segítséget is szeretnék megvenni – elvitelre. Fizet, tehát a pszichológus megoldja a gondját. Neki ujja hegyét sem kell mozdítania. Olyat is tapasztaltam, hogy teljesen ráhagyatkozott a pszichológusára: mindent úgy és annak megfelelően, ahogy a ’térápisztá’ előírta.

Láthatjuk, virágzik a lelkiterápia kultusza is az országban. Nekem nagyon tetszik a tény, hogy az emberek praktikusak és céltudatosak, minden szégyen nélkül. Gondjai vannak, van aki segíthet, meg tudja fizetni? Habozás nélkül megoldást keres. Nem szenveleg, nem hagyja elhatalmasodni magán a destruktív gondolatokat, nem nyomja el magában, titkolja vagy szégyenkezik. Senki nem ítélkezik a másik felett, mert kezelésre jár. Nem működik egy fogantyú ebben a vadul zakatoló gépezetben? Gyorsan meg kell szerelni, mert kiesik a ritmusból, lemarad. Mentálisan is egészségesnek kell lenni, hogy az ember fel tudja venni a harcot nap mint nap a helyi életformával és nem mellékesen eredményeket is érjen el.

 Ahogy hallom, manapság a pszichológusok zsírosra keresik magukat: egy alkalom magán praxisban húsz és hetven ezer forint között mozog. (Egy alkalom.)

A temperamentum adta galibát ebben az országban azért semmilyen pszichológus nem tudja korrigálni. Sok olyan helyzet van, amikor ámulok az emberek jámbor türelmén, ahogy hang nélkül tűrik ezt a kaotikus életformát: a dugókat, a város ritmusát, a sorbanállást, az árakat. Ugyanakkor semmiségeken olyan balhékat csapnak, hogy kő kövön nem marad. (Ehhez számoljunk még tíz percet és máris helyreállt a világbéke, ölelik egymást és nevetgélnek, saudades és ’igyunk meg valamit együtt’.)

Nekem is elkelt volna az elején egy pszichológus, hogy megértsem  a brazil vírtust. Hogyan maradjon egy gringo épelméjű Brazíliában, intenzív tanfolyam kezdőknek.

Egy órával az özönvíz után, hét ágra süt a nap.

Régi, általános iskolai tanulmányainkban találkozhattunk először ezzel a kifejezéssel: nagyhatalom. Talán a történelmi fogalmak gyűjteményében be is kellett magolni. A világháborúk, majd az USA-val kapcsolatosan bukkant fel ez a kifejezés. Fegyver nagyhatalom, média nagyhatalom.

Brazília, szerény, szakértői véleményem szerint TV nagyhatalom. (Látom, ahogy valahol egy közgazdás hatalmasat csap a homlokára.) Objektív képet a legfontosabb viszonyítási alap, az USA ismerete nélkül nem tudok alkotni, de jártában-keltében erre a következtetésre jut az ember. Miért? Mert bárhol lennénk, mindenhol ott a TV. Metró, busz, rendelő, hivatal, étterem, szórakozóhely, posta, lift vagy taxi, fűszeresnél, piperésnél és a gyógyszertárban, a leglepukkantabb söntésekben. Ott igazán. Nem kell félnünk, egy percig sem kell senvednünk tévé nélkül. Tömegközlekedéssel utazva például figyelemmel követhetjük a szappanoperák előző részeinek összefoglalóját.  Emlékszem a jegyzőnél ültem (ami itt teljesen más, afféle fénymásolóház jellegű), amikor a többi várakozó társaságában (csak férfiak) az aktuális szappanopera szereplői között kialakult szerelmi viszonyt néztük megigézve. Annyira azért legalább figyelnek, hogy a legtöbb helyen lenémítják a hangot, de ne aggódjunk, a feliratozásnak köszönhetően egy soráról sem maradunk le a szerelmes dalnak. Két betét választása közben szemmel követhetjük a brazil Palikák koncertjeit, a fűszeresnél még akár hallhatjuk is annak a bizonyos pofonnak a csattanását. Ha szakítani akarunk a pasinkkal, elég csak elmenni egy szórakozóhelyre – garantáltan beleköthetünk, mert mindenhol óriáskivetítőn vagy focit vagy koncertet vetítenek. Viszont minden képzeletet felülmúl az éttermek tévékultúrája. A bensőséges családi ebéd, ahol az egymás iránt érzett szeretetet ki sem kell fejezni, szavakba önteni, a családot összefonó legerősebb kötelék – bámuljuk együtt szótlanul a képernyőt. Közben azért ne feledjük néha összezárni az álkapcsunk, hogy meg tudjuk rágni az ételt. Többször ültem én is  étteremben bambán bámulva a tévét a szintén hipnotizált társasággal együtt. Emlékszem egy étteremben, öt-öt tévével fegyverezték fel a két szemközti falat, közöttük ülve kétségbeesetten cikázott a fejünk  mindkét irányba. Alig szóltunk egymáshoz, ha elhangzott egy- egy kurta mondat, azt is elnyújtva, szórakozottan, valamelyik képernyőre bámulva böktük oda a másiknak.

Európában nem ennyire előrehaladott a civilizáció. Ott csak az otthon melegét dúlja fel a tévé: fotelben terpeszkedve tölti el a vacsoráját a ház ura, pityereg az asszony a konyhában, hogy oda a házassága és testvérharcok dúlnak a távirányító feletti ádáz vitában. Itt teljes az összhang – egyetérésben hanyagol mindenki mindenkit. Tény, hogy a hétvégétől eltekintve az emberek nagyon kevés időt töltenek otthon, állandóan úton vannak (főleg itt Sao Paulo-ban), így max útközben, ebédnél, ügyet intézve látnak híreket, összefoglalókat. (Arra gondoltam, hogy biztosan a tévéadók is fizetnek a nyílvános helyeken, hogy az adójukat vetítsék. Vajon?)

Ismét pampogok jó európai módjára, amikor itt teljesen hozzá vannak szokva ehhez, egyáltalán nem zavarja őket. Egy zavaró tényezővel több vagy kevesebb?

Olyat viszont, ami otthon van, még nem láttam. Azt mondják Budapest belvárosában van egy sport bár, ahol a WC-ben felszerelt tv-ről is figyelemmel lehet követni a meccset. Na????

Ma küldtem pár üdvözletet ismerősöknek és a képeket keresgélve, lassan el kezdett derengeni, hogy karácsony van. ( Virtuálisan meggyőződtem.) Az elmúlt napokban lefényképeztem pár helyen a karácsonyi forgatagot, amit meg is mutattam itt, de azokat a képeket mind gépiesen lőttem el anélkül, hogy felfognám a képek jelentését. A tudatomig nem jutott el, hogy mindez igaz és a karácsony ünnepéhez kapcsolódik.

Még mindig úgy érzem, hogy csak álmodom, mert csak az álmokban vannak ilyen szürreális dolgok, hogy 34 fok, ájuldozunk a melegben, süt a nap, zuhog az eső, közben mindenhol ki van világítva a város és gigaméretű játékok meg mikulások rémisztgetik az embert. Igen, én  kissé rémisztőnek találom, mert ilyen méretes játékokat csak a horrorfilmekben vagy rémálmunkban látunk. Fanyalogtam eleget ezen a giccsparádén, de rá kellett jönnöm, hogy ez, itt ilyen. Tombol a nyár, mindennek közepén pedig ünnepelni kell a karácsonyt. Mindenki tisztában van ezzel, de aki tapasztalta, ne mondja, hogy nem volt megkergülve, mert nem hiszem el. Vicces és érdekes . Ez is egy nagy karnevál. Imádják a díszleteket, kitesznek magukért és olyan gazdag és pompázatos dekorációval árasztják el a várost, amit csak egy Disney mesében látni. Így kezdeti rémüldözést félretéve én is azt mondom: Feliz Natal.

Itt is mindenki idegbeteg, évvégi vásárlásban tapossák egymást és kétségbeesetten számolják a napokat, hogy mikor lesz vége az évnek. A fogyasztói társadalom mintaképe ez az ország, így képzeljük el hatványozottan a kígyózó sorokat. Közben ámítják a pórnépet és boldogítják a gyerekeket. Erről szól mindenhol. Itt a különbség csak annyi, hogy a fa alatt bikiniben leszünk és csobbanunk is gyorsan a tengerben, mert elviselhetetlen a meleg.

Tehát, Feliz Natal, bármennyire nem vagyok képes elhinni, karácsony van.

Íme gyorsan pár kép, hogyan fest a são paulo-i karácsonyi forgatag. (A képeket a Netről vannak.)

A legelső képen, aki meg tudja magyarázni, hogy milyen szerepet tölt be a diszkógömb a karácsonyi dekoráció szerepében, esküszöm, küldök egy pár Havaianast.

Az Avenida Paulista-n vannak ezek a túlméretezett játékfigurák a körút felé épített, hatalmas kapun.

Itt a hóemberek a fán is lógnak.

Boldog karácsonyt a Praça Roosevelt-ről. Ott, a távolban látni a mi erkélyünket is. (Amióta átadták az új teret, celebek lettünk.)

Ha nem tévedek ezek pálmafák. Múltkor láttam egy hatalmas pálmafát körbeaggatva tucatnyi mikulással, teljesen kivilágítva. Az ámulattól a lépcsőkön bukdácsoltam, lefényképezni már nem mertem.

A Parque Ibirapuera karácsonyi fényárban.

A híres Ponte Estaiada, ami a város újonnan fejlődő részén található.

Az egyik legnagyobb brazil bank épületétből, mértéktartást nem ismerve, olyan karácsonyi lakot rittyentettek, amit csak a mesekönyvekben látunk. Tegnap elsétáltam mellette, épp plüssmackók kórusa előtt nyomorgott a nép. (A macik játékmacik voltak, táncoltak, énekeltek és pislogtak.)

És végül a híres Sé katedrális, amit színtén ünnepi díszbe öltöztettek.

Ezennel kinevezem Sao Paulo-t a világ legtetováltabb helyének. Bátran ki merem jelenteni bármilyen felmérés nélkül, hogy a világon itt található a legtöbb és legvadabbul tetovált ember. Hülye, múlt századbeli, ultrakonzervatív kövületnek érzem magam, de akkor sem tudom felfogni, miért ez a kényszer, hogy mindenféle csúnya, otromba jellel megpecsételjék a testüket az emberek. Emlékszem mennyit hülledeztem az elején, egyebet sem csináltam, csak kritizáltam mindenkit. Hosszasan bámultam őket és igyekeztem megérteni, más szempontból megközelíteni a szépség és a harmónia kérdését – becs’szó. A mai napig próbálom kifundálni, honnan ez a tradíció és miért van ekkora jelentősége a helyiek életében. Nem a teljes brazil populációról beszélek, bár lehet hogy a megállapításom az egész országra vonatkozik. A város mindenképp extrém példának számít szerintem. Biztosan létezik a brazil tetoválás tradíciójáról szóló szakirodalom – addig csak tippelgetek, fröcsögök, mert megérteni talán sosem leszek képes. Láttam pár retro, század elei, festett fotográfiát is, ahol (fehér bőrű) gráciák egész testét ékesítette tetoválás. Nem újkelletű hóbort. Nagyon sok idősebb nagyit és nagypapit látni egy rakat tetoválással. Szeretném hangsúlyozni, hogy mindez személyes vélemény, kicsit maradi is és bevallom, semmit nem tudok a testfestés kultúrájáról, jelentőségéről.  Azért is értetlenkedem annyit, mert sok baj van a bőrömmel, lassan már sehol egy tenyérnyi hely a testemen, ahol ne lenne anyajegy vagy más elváltozás, így az én ideám a makulátlan bőr. Elnézem azt a sok fiatal fruskát, gyönyörű nőt, hogy milyen hamvas, tökéletes bőrük van… és ott egy hatalmas fekete kocka a vádliján. Vagy az egyik karja teljesen tetoválva. Nem értem, hogy tudják így elcsúfítani magukat. Nem tisztelik a saját testüket, értékelik a természet adta szépséget. Megpecsételik magukat.

Igyekeztem a hónapok során kibogozni, hogy mi zavar annyira ebben a meggondolatlan testfestésben és mi lehet az oka. Alapvetően egy tetoválás mindig menő. Vad, lázadó vagy érzéki és sejtelmes. Olyan, ami viselője egyedi stílusát tükrözi. Emlékszem egy időben Magyarországon végigsöpört egy hullám, amikor minden nő a derekára tetováltatott, mert az szexinek számított.  Egy idő után már inkább ciki volt. Sok ismerősöm is van, akinek itt-ott, egy-egy kisebb, egyedibb rajz tündököl a testén. A nonfigurativ jeleket és a kínai feliratokat én különösen elcsépeltnek tartottam, de annak is hatalmas rajongótábora lett.

Amivel itt Sao Pauloban leginkább bajom van és amit ízléstelenségnek tartok, az a mennyiség, a méret és a testrész, ahová a tetoválást tetetik. Nekem a legtöbb tetkó minden csak nem egyedi, minden csak nem diszkrét. Afféle hatalmas, randa, komolytalan, meggondolatlan megbélyegzése a testnek – örökre. Persze láttam sok  érdekes mintát, ami felkelti az ember érdeklődését, amire azt mondjuk, hogy esztétikus, viselőjét tökéletesen kiegészítí, éke, dísze a testének. Számtalan elgondolkodtató, elképesztően kreatív alkotás is van, amit jóleső elismeréssel nyugtáztam, hogy véééégre, valami érdekes. ( Nem tudok objektív lenni, de így látom L tetoválásait is. Egyediek, titokzatosak,  diszkrétek.) A legtöbb embert viszont nem értem. Amikor valakinek ellepik az egész karját piros rózsák, madarak, színes virágok és fantasy figurák, Isten bocsássa bűnöm, én halál gagyinak tartom. Mi van akkor, ha az ember már nincs együtt azzal az emberrel, akinek a neve belepi az egész alkarját. Te amo Karina! Na akkor mi van? Mit mond a következő delikvens? Mindenféle szenvedélyes, vallási frázist is lehet olvasni az emberek testéről, Corinthians rajongók, akik vérüket adnák a focicsapatukért büszkén hordják a csapat címerét. Láttam viccesebb angol nyelvű feliratokat is. Érdekesnek érdekes lehet, de nem unnak rá? Változnak az idők, a divat. Ugyanazzal a piros rózsával, leányarccal és felirattal öregednek meg. Nem lesz ciki egy idő után?

Mennyiség? Kétségtelenül lehet érdekes egy teljesen kitetovált kar vagy láb. Ritkán láttam ilyet, érdekesnek tartottam, de afféle személyes hóbortnak. Itt nagyon sokan hatalmas mennyiségű tetoválással lepik el az egész testüket. Talán nőt többet láttam mint férfit. Némelyik érdekesen mutat a nyári ruhával. Na de, hogy ott legyen állandóan? Azt nem lehet levenni, mint a ruhát. Elismeréssel vegyes értetlenséget érzek, hogy ilyen bátrak ugyanazt viselni életük végéig.

Méret? Itt szeretik, ha jó nagy. A diszkréció nem igazán divat ezekben a körökben. Nem értem, hogy miért kell egy hatalmas, mindent befedő, kidolgozott tetoválást csináltatni mondjuk a jobb felső combra? Csak egy nagy, fekete valamit lehet látni távolról. Egy hatalmas fekete szív a vádlin. Minden harmónia nélkül itt-ott egy egy gigaméretű rajz és csá.

Hol? Úgy tűnik, itt teljesen más normák vannak. Vagy nincsenek. Talán sokan túl egyedire akarják a tetoválásukat, ami végül izléstelenné válik, mert az ember csak azon tünődik, hogy miért pont oda került az a rajz. Általános itt a vádlin és a lábszáron, térd és talp között bármely magasságban. Egy francia kártya treff vagy szív a térd alatt, egy fekete masni… valahol elcsúszva, egy nagy kör a vádlin (vagy még nagyon sok, semmilyen rajz a vádlin). Másik kedvelt, de számomra teljesen érthetetlen a combon és a térd feletti terület. Nagy előszeretettel rakatnak oda hatalmas rajzokat. Minél nagyobb, annál jobb. Nyakon, csuklón, alsó karon, mellkason. Némelyik embernek olyan a tetoválása, mintha csak egy gyors vázlat lenne  vagy nem fejezték volna be. Arra is van példa, hogy több, különböző stílusú tetoválást csináltatnak az emberek. Egy mikiegér, egy molekula, egy felirat, rózsa és non-figuratív jelek. Mint akire mindenféle matricát ragasztottak. Ilyenkor tényleg csak arra tudok gondolni, hogy az emberek nem tisztelik a saját testüket? Semmitmondó, amatőr rajzokkal teljesen komolytalanná teszik magukat. Nem karakteres, egyedi, vagy akár felháborító, megbotránkoztató. Egyszerűen gagyi. Láttam Barbie díszekhez vagy gyerekcsomagolópapírhoz hasonló mintát is, ami belepte a fiatal lány teljes combját.

Egyszemélyes zsűriként, ha akarom, ha nem, pontozom a járókelőket. Vadászom az stílusos megjelenést, értékelem a művészi összhatást és végtelenül hálás vagyok, amikor valakin felfedezek egy extravagáns, kreatív rajzot. Kétségtelenül nagyon sok van, de a gagyi győzedelmeskedik az egyedi felett.

Egyszer pont rimánkodtam és rosszmájúan fröcsögtem az agyontetovált helyiekről. Erre egy ismerősöm azt mondta, hogy ugyanolyan, mint az én anyajegyeim. Én  is életem végéig hordom őket, nekem is egyre több van. Van, akinek tetszik van, akinek nem. Na ez egy pillanatra be is tapasztotta a szám. Összehasonlítani azért a kettőt nem lehet: én nem tudom kontrolálni a bőröm elváltozásait, mások viszont elcsúfítják a természetadta szépségüket.

Ezek után csak annyit szeretnék, hogy, aki erre jár, ossza meg velem a benyomásait. Hadd lássam, csak én vagyok ilyen finnyás és maradi vagy tényleg össznépi, esztétikai kiigazításra van szükség a ’hogyan becsüljem meg a saját szépségem’ jelszóval.

( A képek mind az Internetről vannak.)

Falatnyi ízelítő a sao paulo-i karácsonyi őrületről, pontosabban az Avenida Paulista visszafogott stílusú dekorációs kavalkádjáról.

Életemben nem töltöttem ennyi időt autóban, mint amióta Sao Pauloban élek. Pedig mindenhová tömegközlekedéssel járok és csak akkor ülök autóba, amikor L elvisz valahová vagy valaki megszán és ‘ad egy carona-t’, azaz hazavisz. Ennek ellenére áll a kijelentésem. Mára sikerült megszoknom a városi tájképet is, fel sem tűnik a több százezer hömpölygő autó, amit naponta látok. Az autó részét képezi az itteni életnek, ha akarjuk, ha nem. Elkerülhetetlen tényező. Minden utca dugig tömve parkoló autókkal, pedig több ezer parkoló van a leglehetetlenebb helyeken, mélységben és magasságban. Autó moraja adja az alapzajt 24 órán keresztül, dugók bénitják meg a várost nap mint nap. Sao Paulo legsúyosabb problémája a közlekedés és az autók által okozott szennyezettség, ami a légszennyezettség 90%-át teszi ki. (Gondolom nem mondok ezzel semmi újat.) Sokan fontolgatják, hogy meddig húzzák ki a városban és hová menekülnek el – örökre. Arról is olvastam, hogy a ’páulisztánu’ átlag évi 1 hónapnak megfelelő időt tölt autóban, ami 720 órának felel meg. Az kb. 2 óra naponta. ( Ennek máris ellent kell mondanom, mert jóval több.) Néha megfogalmazódik bennem, hogy a paulistano autóban tölti az egész életét. Autóban születnek, autóban oldják meg a gondjaikat, tárgyalják meg a magánéletüket, intézik el ügyes-bajos dolgaikat, de leginkább forr a fejük idegbajosan a tehetetlenségtől. A lábukat már nem is használják. Mi a központban lakunk, ahol nagyon jó a tömegközlekedés, könnyen eljutok bárhová egyedül is. Az utóbbi időben többet mászkáltam a város távolabbi pontjain és sikerült megtapasztalnom, hogy a város nagy részén autó nélkül lehetetlen létezni. Ha sikerül is kikeveredni bárhová tömegközlekedéssel (pár óra alatt), ha már beesteledett, vissza taxival kell jönni. Jobb esetben még van buszközlekedés, de ilyenkor már nem tanácsos Macskanőset játszani.

Az első dolog, ami feltűnt, amikor megérkeztem, az autók színének az egyhangúsága. A monoton szürkeséghez hozzájárul ez az színtelen metáltenger. Pont egy dugóban rostokoltunk, amikor felkiáltottam, mint egy kisgyerek: ’Ebben a városban csak fekete, szürke és fehér autók vannak!’ És tényleg. Ráadásul a fehér az általában a taxi. 70%-ban az autók feketék vagy szürkék. Otthon fekete autója van a politikusoknak, a temetkezési vállalkozónak és a maffiózóknak. Oh igen, Cannes-ban ilyen autókkal viszik 10 métert a hírességeket a piros szőnnyeg elé. Ennyi. Kinek jut eszébe ilyen lélekszomorító, szigorú Batmobilban furikázni a városban. (Alias Batmobil, egy csomó Batmobil krómozású autó is van. Teljesen úgy érzem magam, mint egy képregényben.) Amint ezt megállapítottam, azzal szórakoztattam magam hetekig, hogy számoltam a színes autókat. Hát nem sok. Pirosból van talán több, de a zöld, kék, sárga felejtős. Talán a régebbi típusok megfáradt színeiből látni egy párat vagy öreg VW bogarakat. Az oka ennek is egyszerű: minél kevésbe legyen figyelemfelkeltő, a rablók célpontja. Persze egy Mini vagy Aston Martin, akkor is figyelemfelkeltő, ha koromfekete. (És ne feledjük, autónagyhatalomban élünk, ahol a világ összes luxusautója megtalálható. Külön ’bevásárló útja’ van a luxus autó szalonoknak.) Én ilyenkor csak arra tudok gondolni, hogy ebben a városban egy fityinget sem költenék drága autókra, mert a 9 millió autó közül a Bentley is ugyanúgy rostokol a dugóban, egy a sok közül. (Persze én ezt nem érthetem.)

Egyedüli módja a siralmas szürkeség megtörésének az útmenti óriásgraffitik, amik tényleg egyediek és színt visznek a város életébe. Színesek még a szegény negyedek régi, színes házacskái. Itt valahogy minden egyszerre sokkal szürkébb és sokkal színesebb.

Ma már nem tűnik fel se a szűrke, se a színes. Hozzászoktam. Része a mindennapoknak, megyek én is a dolgom után. Egy régi noteszemben találtam egy kis szösszenetet erről, így jutott eszembe az a kezdeti kedes, naív megállapítás. Milyen kár, hogy idővel az ember elveszíti ezt a rácsodálkozó képességét.

(A képen látható sugárúton, az Avenida 23 de maio-n megy L minden nap munkába. Mily pompás kezdete ez a napnak!)

(szeptemberi irka-firka)

Lassan két hónapja nem esik. Hetekig tartó hőségben perzselődik a város és sehol egy csepp eső. Ritka jelenség ez Sao Paulo-ban. A várost legtöbbször úgy látom, mint Londont – trópusi verzióban: szürke és állandóan esik. Most viszont sehol semmi. Szenvednek, fuldokolnak a helyiek a száraz levegőtől. Nekem nem újdonság, otthon ehhez voltam hozzászokva és jobban viseli a szervezetem, mint a nedves levegőt. Hetek óta beszédtéma, tart a spekuláció, hogy mikor érkezik a megváltást hozó eső.  Az időjárás jelentésekbe beleszőnek pár kedélyt nyugtató  esti mesét a hétvégén érkező, régóta várt változásról –  végül fonnyadunk tovább. Tagadhatatlan, hogy nem lehet elviselni a hőséget, főleg azért, mert a meleg megreked az épüleletek sűrű rengetegében, az autók és a légkondícionálók által kibocsátott hő pedig hozzátész még kb. 5 fokot az amúgy is 40 fokos meleghez. Olvadunk, mint a vaj a tömény szmogban. Ahogy a helyiek mondják, calor infernal, azaz pokoli hőség van. Hősiesen próbálok nem rimánkodni és nem elájulni a buszon. Ez az időjárás kétségtelenül emlékeztet a budapesti augusztusokra. Ami a legrosszabb, hogy felsült a növényzet, csontszáraz minden és nagyon sok por van a levegőben. Poros minden: az utak, az épületek, vastag porréteg áll a fák lombozatán… és a fejkoronánkon. ( Komoly energiák és pénzek szükségeltetnek ahhoz, hogy az ember nő legyen Sao Paulo-ban.)

Ma viszont megcsapta az orromat az eső illata. Még nem eredt el, de borus az ég, esőre áll az idő. A város valamelyik pontjáról fújhatta ide a szellő az eső  illatát. A hosszú idő után áztatott, lélegző beton illatát. Üde párolgás, ami legyen a természetben vagy a városban, felszabadult örömet hoz. Lubickolunk megkönnyebbülten a friss levegőben, új erőre kapunk és azt sem bánjuk, ha elázunk. (Csodálatos érzés, még akkor is ha az embert elmossa a trópusi eső.)

Sajnos hamar kijózanít romantikus ábrándozásunkból az esős évszak, ami ránk vár. Akkor azért fogunk rimánkodni, hogy legalább egy hétvégénk legyen, amikor nem esik. (Furcsamód az égiek úgy alakítják, hogy a pauliszta még csak véletlenül se tudjon rendesen kikapcsolódni. Ha nem esett hétközben, biztosak lehetünk benne, hogy egész hétvégén zuhogni fog.)  ’Az ernyő legyen az a kellék, amit mindig magadnál tartasz!’ Az év elején sosem vettem komolyan az intéseket (ha egyszer utálok ernyőt cipelni) és mindig bőrig áztam. Lassan kezdem beadni a derekam. Összecsukható ernyőt itt csak nap ellen használnak, mert amilyen erősen esik, ugyanúgy elázik az ember, mint ernyő nélkül. Így viszont cipelni kell a giga napernyőket, amit persze állandóan elhagyunk. (Biztos vagyok benne, hogy esernyő-gyártó triliárdosokat termel ki ez a sok eső.)

Amíg viszont leszakad az ég, mámorosan megmártózóm a friss szellőben,  kiélvezem az eső illatát és gyorsan találok egy okot, hogy leszaladjak az utcára. (Ki kell próbálnom az új, piros gumicsizmám.)

Június 12, fontos dátum a brazil naptárban: ekkor tartják a Valentin-napot.

Brazíliában nagyon komolyan veszik a párkapcsolat kérdését. Aki kapcsolatban él, azt elkönyvelik házasnak. Akinek namorado-ja van (barát), az azt jelenti, hogy találkozgatnak, randizgatnak, de mindenki éli a saját életét. Az összeköltözés egyenlő a házassággal. Úgy is hívják: meu marido – a férjem. Nekem is marido-znak, amitől égnek áll a hajam, de mit tudok tenni. Hederítenek rám. ’Együtt éltek? Az már olyan, mint a házasság.’ (Hát.. nem tagadom.) A kapcsolat szent és sérthetetlen. Először a marido, aztán a barátok. (Legalábbis ezt hajtogatják.) Ha nem akarunk programot, legjobb kifogásként mindig fel lehet használni az embert. Szórakoztatónak találom, persze élvezem is, de jócskán túlzásnak tartom.

Szerintem az egésznek a mozgatórugója a brazilok fékezhetetlen féltékenysége. Pronto! Hogy gyakrabban csalnak-e itt, mint Európában, nem tudom, de mindenki lakattal őrzi a párját. Jobb elkerülni a bajt. Kicsit mindenki távolságtartóbb és visszafogottabb, amikor az ember a másikkal van. Senki nem akar ökölharcot az ismerőse barátjával, azt sem, hogy a barátnője megtépje, csak mert ábrándosan pillantgatott annak a barátjára vagy túl lelkesen érdeklődőtt iránta. Van egy határvonal, amit nem lépnek át és amivel, nekünk külföldieknek is tisztában kell lennünk, különben meggyűlik a bajunk. Persze ezzel a nagyon komoly kapcsolattal a feleknek sokkal nagyobb beleszólásuk is van a másik életébe (legalábbis megkövetelik).  Ehhez sem árt egy külön útmutató.

Ennek tükrében el lehet képzelni, milyen komolyan veszik e jeles napot. Jól kinevettem őket, amiért kicsit meg is sértődtek. A barátaim nagyrészének azért helyén van az esze, nem veszik túl komolyan ezt a szerelmi puccparádét. Maga az ötlet is giccses, hát még az opciók, amik rendelkezésre állnak. Akinek van barátja, annak muszáj valamivel előrukkolnia, különben balhé lesz, meg egyébként is, mit mesél másnap a többieknek. Akinek meg nincs, az a világ kincséért se felejtse el, hogy milyen nyomorult és Bridget Jones módjára keseregjen sonyorú sorsa felett egy üveg vodkával (bocsánat, cachaça-val.) Egészségére!

Sokakban ilyenkor komoly elvárások merülnek fel a kedvest illetően – főleg a női nem táborában.  Mert ugye megérdemeljük. Vegyen ajándékot, vigyen el vacsorázni a legpuccosabb étterembe, sőt legyen utazás, romantikus hétvége meg Isten tudja még mi – végtelen a latin ember kreativitása, ha szerelemről (és költekezésről) van szó. Vajon ki generálja ezt az egész felhajtást jobban? A nő vagy a férfi? Biztosan mindkettő örömmel eldicsekszik azzal, hogy mit kapott, mit adott. (Igen, kedves európai honfitársaim, itt bizony ilyen is van. Nem kell fenyegetőzni, Szent Johannát játszani, tejben-vajban fűrdetnek anélkül is – vagy fürdettetik magukat.) Magának vagy a kedvesnek akar-e imponálni? Nem számít.

Szórakoztatott, hogy a huszadik ember álla esett le annak hallatán, amikor mondtam, hogy megkértem a barátom, ne csináljunk semmit. Emlékszem, tavaly az Avenida Paulistan siettem táncórára, amikor hömpölygött a tömeg kikent-kifent hősszerelmesekkel. Férfiak öltönyben, büszke tekintettel rohantak nagy csokor vörös rózsákkal, a nők kisestéjiben, illatosan tipegtek 30 centis magas sarkúban. Hatalmas dugó volt a városban, mindenki étterembe igyekezett, én pedig elképedten bámultam az ’ünneplő tömeget’, mert nem hittem, hogy ekkora felhajtást csapnak az egészből.

Mi lehet emögött hatalmas parádé mögött? Mi dobbanthatja meg annyira a szerelmes szíveket? Ha vehet, ha költhet és másnap mindezt el is dicsekedheti – a szerelem nevében természetesen. (Ó, én elvadult, kelet-európai matróna.)