Kalandiparos São Paulo-ban

Dühöngtem, reklamáltam, amikor viszont több hetes késéssel megkaptam a bankkártyám, teljesen elérzékenyültem. Hogy nemtörődömségében tündérnek nevezzen a neves pénzintézet körültekintő személyzete, mélyen meghatott. Bár isteni csodának tartom, hogy egyáltalán megérkezett a kártya, mert a fiúcska, aki a bankban felvette az adataim, aznap kezdett és egy órányi beavatás keretén belül sikerült csak kiderítenie, hogy hová kell írni a nevem, hol találja az útlevélben a születési helyet és melyik a regisztrációs számom. Annak rendje-módja szerint pedig jó el is cseszte a regisztrálásom. Azóta már kértem egy másik bankkártyát, maradtam ismét Túúndzsi pénzügyi körökben is, ezt pedig kedves relikviaként megőrzöm.

Egy másik bájos esetben is megkaptam a Tündér címet (nemsokkal a bankkártyás eset után.) Fenn, Recifen regisztrálták így a nevem.

Az ok nagyon egyszerű. Ha azt mondom Tünde, ahhoz hogy a de-t ne dzsi-nek, hanem tényleg dé-nek ejtsék, írott formában szügségeltetik az R. Így tündérke révén megmenekül a becsületem és reménykedhetem egy emberi Túúndé-ben. Híú ábránd ez csupán, mert voltam és maradok egy: Túúúndzsi.

Itt lakom én. A híres Praça Franklin Roosevelt-en. Miért híres? Mert mindenki ismeri São Paulo-ban. Csak annyit mondok, hogy abban az utcában, ahol a színházak vannak és már tudják is. Egyszer összeszámolom, de legalább öt színház van az utcánkban. Egymást érik a színházak együtt az alternatív bárokkal, bodegákkal. Igyekszem majd készíteni pár képet, hogy láthassátok, mi az a varázs, ami ebből a helyből árad. Van egy szuper kis kocsma is, afféle Szimpla jellegű hely, mindenféle érdekes kütyüvel és berendezéssel. A híres brazil énekesnő, Elis Regina itt lépett fel először São Paulo-ban. Jó érzés egy olyan helyre járni, ahol tudja az ember, hogy zenetörténelem született. Ezen a helyen focit is néztünk már – és fogunk még feltétlenül. A színházak mini, alternatív színházak, azt mondják minden bizonnyal innen kerül ki a jövő színésznemzedéke. Nemrég nyitotta meg kapuit a legnagyobb és legfontosabb színésziskola is. Belecsöppentem ennek is  a közepébe. Eleinte mindenféle szentimentális gondolataim voltak, hogy én is beíratkozom a tanodába. Sodródva a munkával, ezek a romantikus álmok sajnos valahogy elkoptak. (Vigyáznom kell rájuk.) A mi utcánk SP egyik legbohémabb csomópontja a város legbohémabb közönségével. Emellett két másik fontos gyűjtőpontja van a városnak, ahol a legnagyobb és leghíresebb alternatív partik és bárok vannak. A Rua Augusta itt található mellettünk szuperebbnél szuperebbb partihelyekkel és éttermekkel, a Vila Madalena-ban pedig szintén nagyon sok szórakozóhely, étterem és főleg kortárs művészeti galéria van. A mi utcánk viszont a színházé. A kisebb színházak mellett van egy híresebb is, ami pár éve leégett. A lakás egyik ablakából látni is a kiégett teret, az elhagyatott nézőteret. Szomorú látvány, mégis nagyon sok méltóságot sugároz magából. De nem kell aggódni, ezt is újraépítik majd. (Mert itt mindent csak úgy építenek, felépítenek, újjáépítenek) A hét minden napján zajos tömeg mulatozik az egész utcában. Esténként, munkából hazabaktatva mindig látom ezt a bohém, iddogáló, filozofáló népséget. Néha irigykedem a semmittevő fajtájára, de jó érzéssel tölt el a légkör, mely inspiráló, családias és latinosan művészi. Karneválkor áll a bál, emellett mindenféle fesztivál és a jóég tudja, milyen ünnepség zajlik itt – mert mindig van valami. Ok a jókedvre, nevetésre, táncra. Időnként előtűnik egy gitáros társaság és körtácot járnak az utcán, máskor felvonulnak, volt már gólyalábas, de volt már eset arra, hogy hajnali ötkor egy részeg bolond magánelőadást tartott arról, hogy mekkora marha és megérdemli. ( Ízes káromkodás formájában ostorozva magát. Emlékszem arra ébredtem, hogy hangosan nevetek a hallottakon.)

A tér viszont ennél összetettebb. Ezen a környéken találhatók SP leghírhedtebb kuplerájai. Emellett van még 2 templomunk, egy épülőfélben lévő park, a park másik oldalán egy … nem is tudom ezeket a neveket… egy bodega (?), ami csak péntek és szombat esténként nyit ki és szamba esteket tartanak élőzenélvel. Ó és a vasárnapi piac. Szórakoztató ez a sokféle nép, amivel itt összefut az ember. Művészek, hajléktalanok, prostituáltak. A hajléktalanok sokszor úgy próbálnak összekuporgatni egy kis pénzt, hogy vigyáznak az utcán parkoló autókra pár reál fejében. Ez van egész SP-ban. A mi utcánkban is van kettő. Egyikük megtévesztésig hasonlít a híres amerikai színészre, Daniel Day Lewis-ra. Egészen elképesztő. Már sokszor megverhették, mert el van deformálódva az arca, de még így is. Sajnálom ezeket a hajléktalanokat, de segíteni nem tudok rajtuk. Néha igyekszem, a magam módján. Ami a legérdekesebb ebben az emberben, hogy mintha alkalmazkodna a színházi légkőrhöz, elegánsan öltözködik, állandóan zakóban van. Honnan szerzi, nem tudom. Ilyenkor egyfajta előkelő méltósággal és hanyagsággal támaszkodik az autókhoz és cigarettázik. Elegánsnak érzi magát – és az is. Egy művész. Néha figyelem a teraszról. Amikor öltönyben van szinte megvetően beszél a társaival. Viszont láttam már megtépázva, rongyosan is. A színházi maszk ekkor teljesen eltűnik– marad a megviselt, megalázott, utcalakó valója. Egyszer hetekig eltűnt. Már kezdtem aggódni érte. Aztán megjelent zakóban, magasra pöckölt gallérú fehér ingben, magabiztos, sármos járással. Örültem. Olyan kíváncsi lennék, hogy ki is lehet, ki lehetett valaha, hogy jutott ide, mik a vágyai. Csodálatraméltó az ereje, a naiv gőgje. De leginkább egy tökéletes tükör nekem, hogy szembesűljek mindazzal a jóval és áldással, ami az életemben jelen van. Pampogós kedvemben lennék? Kimegyek egy kicsit az erkélyre, lenézek az utcára… és máris elszégyellem magam.

Eszembe jutott az a gigantikus vitaminbomba turmix, amit nemrég összedobtam, pont mielőtt utaztunk északra. Tele volt a hűtő mindenféle ízletes gyümölccsel, nem akartam, hogy kárba vesszen. A különböző gyümikből végül isteni ambrózia született.

‘Istenek eledele’ ( Kreativitásom ma az egeket súrolja.)

Összetevők:

– utilapú (nem tudom, hogy van-e magyar neve: couve manteiga…valami vaj.Hatalmas levele van és ódákat zengenek a magas vastartalmáról.)

– szójatej

-avokádó

– lime citrom

– banán

– maracuja

– papaya

– friss aloe vera

-csillaggyümölcs

( Nem is tudom, ment-e még valami? A végén már kissé úgy éreztem, túlzásba estem az összetevők mennyiségét illetően, de sikerült összehoznom egy igen finom és tápláló turmixot.)

Rengeteg finomabbnál finomabb gyümölcs van ebben az országban. Nem is értem a helyieket, alig esznek gyümölcsöt. Na ebben én túlzába esek – minden túlzás nélkül. Nagyon sokat és sokfélét eszem. ( Ebből már gondom is lett… beszámoló a fogorvosos cikkemben nemsokára.) Az utóbbi időben sokszor veszek friss gyömbért és aloe verat, ami rögtön landol is a turmixgépben. Az aloe veráról nem árt tudni, hogy nagyon gusztustalan. Az a takony, nyál valami, amiket az Alien horrorfilmekben látni, ahogy azok a szörnyű teremtmények tocsognak a nyálban. Meg kell vallanom magamnak, hogy nagyon bátor vagyok. Legelső alkalommal megettem egy szeletet – egész nap hányingerem volt. Borzasztó íze van. Egy ideig el is ment a bátorságom, turmixban, más gyümölcsökkel együtt végül sikerül letolnom. A lime az  állandó kellék. Nagyon olcsó. A citrom itt ritka áru, különlegesség és drága. Amikor voltunk esküvőn márciusban ( kedves, de igencsak puccos esküvő) a citromot és a kiwit afféle különlegességként ajánlották. Vissza az aloe-hoz. Az általános variációk: lime, maracuja, aloe. A gyömbért is nagy vehemenciával gyűröm magamba: gyömbér, lime…tisztán..pura poesia. Tudni kell, hogy nagyon csíp, de jót tesz a toroknak és megfázásra is tökéletes.

Még egy álom, ami megvalósult: Brazíliában lehessek azért, hogy sok-sok trópusi gyümölcsöt ehessek.  És láss csodát!

Az, hogy öt alkalomból négyszer rossz buszra szállok, tökéletes alkalmat nyújt arra, hogy megismerjem São Paulo belvárosát. Obrigada SPtrans.

Pedig jól kezdődött az egész gerilla akció. Csalogató illatok, elismerő szimatolások. Beköszöntött az ősz, hűvös, szürke napok vannak, úgy gondoltam csináljunk egy olyan igazi, otthoni téli napot – finom meleg, kedves, őszi ízekkel. Ötlet egyszerű: sütőtökleves, szilvás pite és padlizsánkrém (ez talán nem illik bele az őszi képbe…dehogynem…itt minden, minden körülmények között megengegedett) Hűvös, unalmas vasárnap, kuporgunk a takaró alatt, sorozatokon kuncogunk és tunkoljuk magunkba az isteni sütőtöklevest és a meleg, zamatos szilvás pitét. Teremtek egy kis Európát, mindenki elismerően bólogat, hümmöget, két pofára tömi a főztöm és nem tud betelni, hogy milyen fantasztikus szakács is vagyok. A főpróba már garantálta a világsikert…aztán felgördült a függöny.Van olyan, hogy nem úgy sikerül az étel, ahogy azt elképzeltük. Van olyan, hogy a mindenfélét összekotyvasztunk és nem az lesz belőle, amiről álmodozunk. De hogy egy egész napot főzéssel töltsünk és a nap végén minden a kukában kössön ki? Mindenki örömmel dicsekszik arról, hogy épp micsoda mesterművet alkotott a konyhában. Műgonddal elkészített fotók, részletes, élvezetes leírás, incsiklandozó jelzők, lelkes, korgó gyomrú olvasók. Ez egy eredményes főzés sikeres dokumentálása. Na arról, hogy mennyire égette el, cseszte el, arról szerintem kevesebben írnak.

Én mint zseniális és egyedi kukta csak érdekeset és exotikusat alkohatok. ( Nem árt néha megkostólni, hogy mit kutyulgat az ember.) Sütőtök és papaya…csak finom lehet. Lehet, hogy az volt ám, csak nem tetszett az állaga. Sürítésképp úgy gondoltam a banán tökéletes szerepet tölt majd be. Pépes, krémes állagú, kicsit édeskés…mindenképp exotikus…pompázatos. Első megkóstoláskor meggyőztem magam, hogy… határozottan érdekes. Másodjára már elbizonytalanodtam… és teleszórtam sóval és sajttal. Az állaga borzasztó lett…afféle sárgaborsófőzelék, durván pépesítve. Bedühödtem, morogtam és úgy döntöttem, a toalettbe hajítom az egészet. Majd úgy gondoltam, várok egy kicsit. (Mire számítottam, nem tudom.)

Nekiálltam a szilvás piskótának. Nem elhanyagolandó tényező, hogy nincs habverő a házban, csak az a turmixgép, amiben mindenféle gyümölcsturmixot csinálok. Nem jelent ez gondot nekem. Meglepő gyorsasággal magamévá téve a helyi találékonyságot, (én mindent tudok, mindent lehet…bárhogy) magabiztosan méricskéltem a tojásfehérjét a turmixgépbe. Aztán itt már elakadt a szalag, felborult a világrend. ( Ebben is a helyi hatásokat vélem felismerni.) Tojásfehérje, cukorral turmixgépben. Majd én eldicsekszem, hogy milyen leleményes vagyok és PERSZE, hogy lehetséges. Lett abból elázott, makacsul folyékony sárga lötty  – alias kemény, tojáshab. A víz is valahogy a tojásfehérjéhez keveredett, így amikor összekevertem a tojássárgáját a liszttel, csak egy csomós gyurma lett belőle. Itt kínonban már elkezdtem nevetgélni. Voltam elég szívbajos ahhoz, hogy összeöntsem ezt a tojásfehérjével…ááá..nem is találok jelzőket rá. Nekiálltam nagy dirrel-durral elpakolni, a fiúk csak pislogtak, hogy mi bajom. Kisebb jelenetet rendeztem, hogy katasztrófa… égszakadás, földindulás, kidobok mindent… és ezt a férfiak nem érthetik. Jött a kedveskedő, kiengesztelő cirogatás:  ugyanmár és nem szükséges, biztosan finom lesz. Amikor az ember tudja, hogy ami el van cseszve, az el van cseszve. El kellene fogadni. Mit csináltam én? Ezt a maszlagot beleöntöttem a turmixgépbe, hogy ott valami természetfeletti erőben bízva, a szeletelő kések centrifugálása következtében krémes habbá alakuljon át a szomorú löttyöm. Csoda, hogy nem így történt? Nem baj, majd a sütőben. Szilvákat szépen beledobáltam a híg lébe – majd megkel a sütőben…el is kezdett kelni, kezdtem megkönnyebbülni, hogy mentve a becsületem. Lehet, hogy jó is lett volna – ha időben kiveszem a sütőből. Ehhez képest szénné égett az alja és kökemény lett. A legnagyobb csapás pedig az volt, hogy mivel nagyon finom illat töltötte be a lakást, így mindenki meg akarta kóstolni…na oda is lett a becsületem. Micsoda szééégyen, magasságos Szent Mihály! Mindeközben fényeveszetten és megalázottan nekiálltam a padlizsánkrémnek, mert bizony a sűlt padlizsánnak is isteni volt az illata. Finom, mediterrán padlizsánkrém helyett lett hagymakrém padlizsánnal, nem túl elenyésző mennyiségű bors körettel.

Hősiesen kipróbáltatott a leves. ( Azon igyekezet, hogy mindenféle arcrezzenést palástoljanak legalább kiérdemel egy éves, hisztimentes bérletet) Landolt is oda, ahová tartozik – a budiban. A süti és a padlizsánkrém még a hűtő kompozícióját alkotja  – hát nem aranyosak, hogy senki nem nyúl hozzá, pedig tudják a tutit? Jaaa, majdnem elfelejtettem. Készítettem egy adag, szénné égett, vajban, cukorban mártott (égett) sárgarépát is, amit még anno egy rióban élő, magyar plasztikai sebész készített nekünk.

Nos, ezek után merjem-e megkérdezni L-t, hogy meg akarja-e hívni a barátait egy vacsorára – ahol természetesen én főzök?

Nem vagyok valami profi fotós és nem is nagyon akarok villogni turista létemmel. Inkább a paparazzi kategóriába sorolnám magam. Igyekszem észrevétlenül kattogtatni, minden feltünés nélkül megörökíteni azt, amit épp látok, ahogy érzem. Oda sem nézek, csak katt-katt-katt. Meg tudom nézni később a számítógépen. Meglepetés. Ezen a képen teljesen véletlenül sikerült megörökítenem azt az életképet, ami a brazil tengerpartra jellemző: naphosszat partot róvó, lelkes és sohasem lankadó árusok hadát, akik mindenféle hasztalanságot árulnak. Paparazzi voltom legnagyobb érdeményeként mégis azt tekintem, hogy sikerült megörökítenem a kép bal oldalán feszítő pocakgyurkót, aki kapitányi szigorral kémleli a partot és gömbölyíti azt a csodaszép kis bendőjét.

 Ha drága anyucikám tudtad volna, hogy kicsilányodnak ilyen sok gondja lesz a nevével, akaposan meggondolod, hogy ezt a gyönyörű nevet válaszd-e vagy sem.

 Én különlegesnek tartom és szeretem. Emlékszem Szigeten nem volt egy Tünde sem. Büszke voltam arra, hogy én vagyok az egyedüli. Kétségtelenül már ott elkezdődött ez az hercehurca. Az ü betű kifog minden nemzeten. A románok sem tudják kiejteni az ‘ü’-t, így otthon Tunde voltam. Még szerencse, hogy nem a kamaszkoromat töltöttem Brazíliában, mert biztosan nyomott hagyott volna a személyiségemen ez a sok ‘meghurcoltatás’ és komoly önértékelési válságot eredményezett volna.

Amióta átélptem Anglia határát, megtanultam, bárki külföldi fiával találkozom, bemutatkozásnál feszengés, értetlenkedés és névetimológiai magyarázkodás következik. Ez a név arra pont tökéletes, hogy az ember megőrizze inkognitóját. Úgy sem értették, visszakérdezni nem merik, ha visszakérdezik, még mindig nem értik, vagy már el is felejtették. Szóval marad a zavart mosoly és az igyekezet, hogy a nevem említése nélkül lehessen társalogni velem. A ‘ki is vagy, hogy is hívnak, mi is a neved, meg hogy is ejtik’ annyira mindennapivá vált, hogy nem is tulajdonítottam neki jelentőséget. Az angolok tisztában vannak vele, hogy nemzetüket elárasztotta a mindenféle nemzet, érhetetlen nevű jövevénye, fásultan, türelmesen betűznek vagy csak egyszerűen nem érdekli őket. Így az én nevem sem jelenetett nagyobb fennakadást (Edzettek a szigetlakók mindenféle furcsaságra.) Ők Thündhi-nek hívtak. Persze sokan Szindinek hallották elsőre, de ha meglátták az írott formát, már nem jelentett gondot. A portugálok…jóég nem is emlékszem már. Azt tudom, hogy ők voltak túlnyomórészt a némacsend, értetlen tekintet kategória, akikkel sikerült megőriznem az inkognitóm, mert egyébként is brazil akcentussal beszéltem a nyelvet. A többi nemzetiségű barátom megosztva hívott Tunde-nek (saját  nyelvük hanglejtésének megfelelően) vagy az angol Thündhi-nek. Furcsa módon a franciák nem tudják kiejteni az ü-t a nevemben, pedig sok ü van a nyelvükben, és mégsem. Mindenki csak Tundé-nek hívott, a szóvégi hangsúllyal.

És elértünk a brazilokhoz. Anyucikám, ha tudtad volna, hogy ezt a nemes, költői nevet az óperencia tengeren túl leamortizálódik Túndzsivá… meu Deus do céu.

Eddig sosem éreztem sértőnek vagy irritálónak ha megütköztek rajta, vagy rosszul ejtették ki, itt viszont meg kell mondanom már a a könyökömön jön ki az örökös magyarázkodás, értetlenkedés. Némelyik lokálcsókát azért nem nevezném a legjobb modorú egyénnek. Az, hogy a telefonba beleordítják, hogy ‘eeee?’ már fel sem tűnik és bár százszor megkérdezik, százszor elmondom, még mindig ugyanott tartunk.

Még új vagyok a munkahelyen, a nagyja még hátra van. Nem úszom meg, hogy ne menjek keresztül ezen a tortúrán – milliószor. Tudom, fel kell vérteznem magam. Néha már elkapott a düh és csak fortyogtam magamban, hogy a rohadt életbe, egy napon mindenki megtanulja kiejteni rendesen a nevemet. Kicsit gúnyosan is  állnak hozzá, mert biztos vagyok benne, hogy a Tundzsi a brazil fülének sem hangzik a legszofisztikáltabban. Ami a legirritálóbb, hogy ez téma. Téma a beszédben és téma  a fejemben. A nevem. Ugyanmár!!

Gabi és Rudi otthon Budapesten egyszer nekiállt viccelődni a nevem brazil változatával. Júúj de utáltam. Haragudtam is rájuk. Aztán szépen elterjedt. És most már mindenki Tündzsinek hív otthon. Sikerült is viccelődni vele, már megbékéltem vele.

Na de itt. Mindenki úgy néz rám, mint valami retardált marslakóra, akinek valami egészen borzasztó, hülye neve van. Ez már bosszantó. Amikor megkérdezik, hogy mi, csak néznek, ha látják írott formában, akkor…ááá..Túndzsi…ok. Százszor megkérdezik, százszor elmondom, mindegy..Túndzsi.csá. Örüljek, hogy ezt is meg tudják jegyezni.

Minden országnak megvan a saját szokása, hagyománya, kommunikációs formája. Itt fontos a név. Nem értem, de el kell fogadni. Amikor megszólítanak valakit vagy telefonálnak, elsőként mindig a névre kérdeznek rá. Én kicsit gorombának tartom, de itt így van . Lassan, határozottan építem fel a telefonbeszélgetéseim proceduráját, ahol a nevem említését igyekszem annyira mellőzni, amennyire csak lehet. Igyekszem, de mindhiába.

Egyik nap rácsörögtem irodán belül egy kollégára.

– Ki az? (tudni kell, hogy itt elég rosszak a vonalak vagy csak egyszerűen hozzátartozik a telenfonbeszélgetés kultúrájához, hogy mindenki üvölt a telefonban)

– Tünde ( Nem tudom, hogy ez egy spontán reakció, de ha valaki hangosan beszél, én automatikusan halkabban szólalok meg. Talán ezzel próbálja az ember jobb belátásra bírni a másikat, hogy kicsit vegyen vissza a hangerőből)

– Kiiiiii?

– (feladtam,mert tudtam, hogy értelmetlen. Lemondóan belevakkantottam a telefonba) Túndzsi…

– Ááá Túndzsi!!!

Percekig vihogtunk a telefonban.

Volt egy megbeszélésünk egy film rendezőjével és a producerrel. Rámkerült a sor, kiböktem a nevem, táguló pupillák, teljes zavar. A főnököm, hogy oldja a helyzet feszélyezettségét, közbevágta:

– Mi lenne ha inkább csak Máriának szólítanánk? Egyszerűbb!

Sosem jelentett gondot, hogy összezabáljak mindenféle fűt, magot, zabot, babot, csak mert tudom, hogy egészséges. Jót tesz az egészségnek? Jöhet. Mindenféle ízetlen és ehetletlen izét erőszakolok magamba annak reményében, hogy ettől szép és egészséges leszek.

A mai vitaminbomba azért kifogott rajtam. Nem nagyon tudom letolni. 3 gigaméretű utilapú, ami egy tehénnek is kihívás lenne.  Azt mondják sok benne a vas. Kell a vas. Sápadt vagyok meg minden. Fő az egészség, de még annál is fontosabb a szépség 🙂 (A gyomrom  hírtelen bugyborékoló üzemmódba állt át, így nem is tudom: mindjárt szentjánosbogárrá változom, brazil Popey(a)  leszek vagy csak egyszerűen perceken belül a budin kötök ki , ami a legvalószínűbb.)

Egy nagyon kedves ismerősöm ajánlotta mondván, hogy ez mindent felülmúl. Miután megkóstóltam, szomorúan megszámoltam, hány lapu lapul még a szatyorban …oooh..túl sok. A recept ebből áll: ‘agua de coco’ (kókuszdióvíz), papaya és ez a lapu, aminek tisztességes neve ‘couve manteiga’. Sehol nem találtam meg a magyar megfelelőjét, egyetlen infó, amit találtam azt mondja, hogy a nevezetes zöldség magyarul TAKARMÁNYKÁPOSZTA! Gondoltam volna, hogy valaha a kérődzők táborát vogom gyarapítani?! Geísa azt mondta, hogy 1-2 lapu elég. Persze, hogy azon morfondíroztam, hogy még egy negyediket belepaszírozzak. Nem csoda, hogy olyan elviselhetetlen, keserű íze van. Gigagyors hatás elérése nem tudom mennyire reális – főleg annak tükrében, hogy leginkább gigagyors gyomormosást eredményezhet. De megcsináltam. És már jobbnak is látom megőrizni a felét holnapra 😉 Kíváncsi vagyok, mit fognak szólni a kollégiám, amikor meglátják ezt a zöld löttyöt a kezemben. Már így is dilisnek tartanak , mert múltkor petrezselymet rágcsáltam. Éva is biztosan ezt a keserű utilapút használta szemérme eltakarására a kiűzetése után… ha itt, Braziliában képzeljük el a Paradicsomot, nem csoda, hogy kiűzettetett.