Olyan bolondok ezek a brazilok 🙂 Hálás vagyok érte. Egy ilyen elcseszett, izaurai hét után, öröm somolyogni.
Olyan bolondok ezek a brazilok 🙂 Hálás vagyok érte. Egy ilyen elcseszett, izaurai hét után, öröm somolyogni.
Szent meggyőződésem, hogy São Paulo-ban minden buszsofőr azt hiszi, ő Ayrton Senna reinkarnációja. Lelki szemeim előtt látom, ahogy a sao paulo-i BKV, a SpTrans elhagyatott, mocskos garázsaiban továbbképzést tartanak és a nagy mestert dicsőitik képével a falon, mint valami nagy elvtársat. Lelkére kötik minden buszvezetőnek, hogy eszük ágába ne jusson a megszégyenítő 80 km/órás sebességhatár alá menni, kanyarban nem szabad lassítani, mert így veszítenek a sebességből, kátyú, bucka egy brazil vezető számára nem visszatartó erő. A tempót kell szem előtt tartani, mindenfajta szabad vezetési stílus, mely az ikonikus pilóta lendületére emlékeztet, külön díjazásban részesül. Az utas nem lehet zavarótényező, könnyezni lehet a moziban, minden útvonal végén stopperórával mérik a futamidőt. Pontlevonás jár, ha lassítani mernek csak mert dugig van a busz…
Az a baj, hogy Brazíliában teljesen elfelejtettem káromkodni. Káromkodni magyarul. Persze nem akarom magamra vonni a figyelmet, de mennyit segítene. Amikor hírtelen lendülettel nekiered a busz és nekivág a korlátnak, amikor érzem, ahogy az inak a csuklómban szinte pattanásig nyúlnak, amikor jól beverem a térdem vagy a fejem egy előttem lévő ülésbe. Vagy amikor a 80 éves mamika mátrixos könnyedséggel a hátsó üveghez vágódik, amikor sorra egymás ölében kötnek ki az utasok, amikor szinte kettőt pörög a kezünkben a táska egy hírtelen fékezéskor vagy a légtelenséget vizsgáló titkos kísérleti csapat nyulainként folyamatosan a plafon és az ülés között lebegünk. Amikor a buszsofőrbácsi álmatag szeszélyességgel odazár az ajtóhoz és játszhatunk mi is japán, csuris kislányosat. De akár Die Hard-osat is, Bruce Willis-ként leszállunk vagy felszállunk a hatvannal száguldó kinyíló ajtónál.
Hogy azt a…. és ilyenkor elfelejtem. Szidnám, ütném-verném, sikítanék, mert lehetetlen, hogy ennyire felelőtlenek legyenek. Hány balesetet okoztak már? Hány ember sérült meg?
Az utasok rezignált türelmét látva tudom, zöldfülű kezdő vagyok. Felcsavarodik a korlátra egy hírtelen fékezéstől? Egy szó nélkül, jámboran utazik tovább. Edzettek lelkileg és testileg is. Mert láss csodát: eddig még senkinek nem lett baja csak mert 5 métert gurult, felkenődött, nekiment, ráesett vagy kicsavarodott. Kellemesen ringatóznak a gyilkosan száguldó járművön a képzelt Ayrton Sennakra bízva az életüket nevetgélve, cseverészve. De legfőképp kapaszkodva!
Ideje tanulni egy újabb ‘brazil’ szót.
Kezdetnek úgy gondoltam összegyűjtöm azokat a szavakat, amivel kimentheti magát az ember egy vérmes, brazil bandita karmai közül. Első leckében a saudades szót tanulhattuk meg, ami a hiányérzet érzelgős, brazil megnyílvánulása. Második alkalommal a sei lá kifejezését tartottam fontosnak megtanítani, ami annyit jelent: mit tudom én. Harmadik fontos eleme kis listámnak a beijo. (Felebaráti szeretet vagy elmeháborodottság a bíróságon is mentő körülmény.)
BEIJO, azaz a béjzsu szó puszit jelent.
A brazil szókincs egyik nélkülözhetetlen eleme a puszika. Ezzel végződnek a beszélgetések, ezzel köszön el a fontoskodó a fontostól, TV-ben a cuki műsorvezetők. Sőt, a vadidegennel is, akivel egyszer beszéltünk telefonon vagy váltottunk e-mailt, béjzsuzunk. A szeretet olvasztótégelyében egyként puszikáljuk egymást. Karótnyelt magamfajtáját kicsit megpirongatta ez a közvetlenség, majd az adaptációnak áldozva boldog boldogtalannak béjzsuztam én is. Egyébként is, azokban a nagyon okos üzleti és etikai útmutatókban óvva intik az embert: ’ Csak lazán Brazíliában, itt mindenki havercsóka!’ Így én is csókoltattam a fimrendezőt, a producert sőt a cégvezetőt, puszikát küldtem a híres irodalmárnak, de még a nagykövetségnek is. ( Mit tehetek, ha itt így járja?) Egy idő után kezdett derengeni, hogy a csudi nagy lelkesedésemmel csak a helyieket szórakoztatom. Miután az ember hülyét csinált magából és erre rá is jön, hírtelen szuperkonzervatívvá válik és a puritanizmus eminens úttörője lesz. Béjzsúkból olyan formalitásba és körülményességbe váltottam, ami már engem is fárasztott.
Fontos nyelvészetileg tudni a brazilokról, hogy imádják a szóvirágokat, a kicsinyítőképzőt és a fokozást. (Lelkes diákként ezt is egyből magamévá tettem.) Minden szónak több változata van. Így a beijo esetében is van:
BEIJINHO, azaz béjzsínyu, puszika kicsinyítóképzővel.
BEIJÃO, béjzsao, ami egy jóóóó nagy puszit jelent fokozással vagy ‘nagyító képzővel’.
BEIJOCA,béjzsoka, ami…nem is tudom, a kettő keveréke.
Ez a három jut igazából eszembe, illetve van még a beijo na boca, ami csókot jelent.
Most el is köszönnék.
Beijoca
Vannak azok az alaptémák, amit egy frissen érkezett külföldinek, legyen az bármelyik országban, mindenképp meg kell emésztenie: így a közlekedés, az étkezés, a nyelv vagy akár a helyi mentalitás kérdése. Biztosan említettem már a metrót annak kapcsán, amikor meséltem arról a rekordnagyságú, 300 km-es dugóról a városban. Sztrájkolt a Metro Sao Paulo-ban, amiből olyan káosz kerekedett, amit még nem látott a világ.
Ne essünk tévedésbe, szerény metróhálózattal dicsekedhet a város méretéhez képest. Annyit tudok, hogy a 20 milliós városnak (amiről azt mondják, hogy aglomerációjával együtt 29 milliós) 63 km-es hálózata van, 5 vonallal. (Londonnak 400 km-es hálózata van körülbelül 10 millió lakosra.) Ehhez tartozik még a helyi HÉV vagy vonathálózat, a CPTM ami kiegészíti a központi útvonalat, egész nagy, 260 km vonathálózattal. Így egész messze is eljuthatunk, de így sem enyhít sokat a város terheltségén, amihez több másik szempont is hozzájárul.
A legtöbb vonalon embertelen tömeg van, aki teheti, igyekszik elkerülni azt a kellemetlen élményt, mintha naponta ötven idegennel hált volna. Sokan azt mondják, használnák, ha nem lenne ennyire zsúfolt. Továbbá ott van az előítélet kérdése is. A tömegközlekedés a szegényember járműve, úri brazil oda be nem teszi a lábát. Azt hiszem a legaljának a a buszközlekedést tekintik. (A buszhálózat viszont nagyon jó. Kötélidegekkel és tengernyi idővel a város bármely pontjára el lehet jutni.) Különbség van metróvonalak között is – van az úribb és a prolibb. ( Ötből nem nehéz választani.) Itt színekkel nevezik meg a vonalakat: van a piros, kék, zöld, sárga és a lila vonal. A kék vonalra mondják, hogy a legputribb – ez a legzsúfoltabb vonal is, a legsikkesebbnek pedig a zöld vonal számít. A sárga vadiúj, nemrég adták át, áldják, imádják, azt mondják, sokat könnyített a helyzeten. ( Mi lehetett itt korábban?) Szupermodern, igazán jó érzes használni – mondjuk vasárnap, reggel 9-kor.
(Népoktató felirat: Felszállás előtt, engedje az utasokat kiszállni.)
Emlékszem, épp csak megérkeztem és teljesen le voltam döbbenve: Itt ennyire jó a metró? És alig használják? (Ne feledjük, a nyári szünet közepén érkeztem, üres volt a város.) Tiszta, rendezett, új metrókocsik, gördülékenyen működik az egész hálózat. Kár, hogy olyan csúnyák a megállók. Csupaszon hagyták a szürke betonfalakat, a legtöbb helyen semmilyen dekoráció, de még csak homlokzat sincs. (Jó az a pórnépnek.)
Nemsokkal rá belecsöppentem a sűrűjébe: napi küzdelem a reggeli tömeggel a piros és a kék vonalon, csúcsidőben. Keserves időket éltem, pedig szavam sem lehet, mert nagyon keveset kellett utaznom, átszállással együtt hat megállót. Ennyi embert utoljára a shanghai metrón láttam. (Bár ott profin kiépített metróhálózat van.) Számtalan megálló kordonnal van felszerelve, hogy az embereket, mint a bírkákat, a metróajtókhoz tereljék. (Vajon hány száz ember lett a sao pauloi metró mártirja, mert lelökték a peronról?)
Reggelente civilőrök moderálják a népet, hogy a mondjuk száz férőhelyes kocsiba ne akarjanak háromszázan bepaszírozódni. Diszkréciótól és szeméremtől itt nem kell tartani. Férfiak és nők egymás hegyén-hátán, seggek, mellek, karok, lábak keresztezik egymást halomban. Akaratomon kívül olyan pozíciókba sodort a tömeg, amivel alapos anatómiai vizsgálatot végezhettem a brazil fajról. (Megbizonyosodhattam, hogy a hatalmas, brazil hátsó nem csak mítosz.) Olyat is láttam, hogy egy férfi tolt egyet a tömegen, hogy ő is felszállhasson. Én a ruháimat tömködöm így a bőröndbe. Hányszor késtem el a munkahelyről, mert nem fértem be, vagy nem akartam szardíniakrém lenni. Hányszor fogott el a tömegundor, szidtam a büdös fajtáját, akaratlanul is sznobbá váltam. Pedig én is része voltam annak a tömegnek. Egy idő után próbáltam alternatív útvonalat találni a föld felett, így sikerült megúsznom a pszichiátriai kezelést. Ma már edzettebb és szenvtelenebb vagyok, el is felejtettem azokat a borzalmas reggeleket.
Azt mondják lassan kezd felébredni a város vezetősége, nagy a nyomás a foci vb miatt, kezdik figyelembe venni a pórnép igényeit is. Egyszerre több vonalat építenek, fel van túrva az egész város, a nagy felhajtás ígéretes eredményeket sejtet. (Fő a pozitív hozzáállás.) Már csak arra kell őket rávenni, hogy az esztétikára is áldozzanak. Adjanak egy ecsetet a kezembe, megyek és festem. Teljes igénytelenség jellemzi a megállókat. Bár… ott vannak a hírdetések és a TV-k. Még nem meséltem?! Óóóó, még nem meséltem. TV-vel van felszerelve a megálló, a metrókocsi, sőt a busz is. Ha lemaradtunk volna az esti szappanoperáról, bármikor figyelemmel követhetjük a képernyőn két mell között, az eseményeket kommentáló felirattal: ’ Maria Augusta pofon vágta Joao-t. Az megsértődött.’
Oh, a média és a szappanopera világa. Na erről részletesen és alaposan egy következő epizódban.
Azonnal magunkra ismertem a são paulo-i Bienal ezen képén 🙂
Sei lá!
Második, igen fontos kifejezés, amit helyi körökben igen sűrűn lehet használni. (én talán életemben nem hajtogattam ennyit)
Jelentése: ‘Mit tudom én’ vagy ‘Fogalmam sincs’.
A kiejtést tekintve az l-nek nagyon fontos szerepe van. A nyelvünkkel csettintve, az l-t hangsúlyozva, olyan Britney Spears-esen kell kiejteni, palócos Á-val.
Egy próbát?
SZÉJ LLLÁ!!!
Hogy életben maradjon, ha valakit idevetne a sors kegyetlen marka.
SZÁUDÁDZSÍ
Kezdetnek ennyi elégséges is.
( Ja: hogy mi is ez? Saudade, azaz a hőn szeretett kifejezés, amit az emberek olyan sűrűn használnak. Saudade-ja van, ha már nem látta egy napig a szerelmét, a barátait, saudade-ja van egy hely után, egy szituáció után. Azaz hiányzérzet, nosztalgia helyi brazil formája… com muito carinho.. na ezt a következő alkalommal.)
Szóval az úgy történt, hogy születésnapi bulira voltunk hivatalosak. Fontos tudni, hogy az átlag korhatár 40 felett volt, mi voltunk a legfiatalabbak. Rámjött a para, hogy nem vagyok ezek közé az emberek közé való, egyébként is mindenki szuperfontos meg miegymás. Arra számítottam, hogy kis asztalkák mellett üldögélünk egy folytogatóan puccos környezetben, kedvesen elbeszélgetünk egy pohár borocska mellett, felszolgálók járnak körbe ezüst tálcáikkal, bájosan mosolygok, mert valójában rám sem hederítenek és pronto. L sem nagyon tudta, hogy mire számítsunk, csak annyit tudtunk, hogy az ünnepelt valami híres séf, a férje pedig szintén neves fotós-kurátor. Szimpatikus emberek, gyönyörű házban élnek és…ennyi. Ehhez képest életem legviccesebb bulijában voltam, ahol kis harmincasként szendén andalogtam a vadul ropó örökifjúk tömegében, mindenki figyelmes és elképesztően szórakoztató volt. Persze megint levettek a lábamról: sziporkáztak, érdekességeket vonultattak fel a magyar ismerettségükről, ilyen magyar származású ismerős, olyan magyar származású újságíró, ‘következő állomás Budapest lesz’. Érdeklődtek, meséltek, ötleteltünk, tanácsokat adtak, közben kihámoztam, hogy ki, milyen fontos, érdekes és máris otthon éreztem magam. Aztán valahonnak előkerültek a jelmezek – és ekkor szabadult el az eufórikus hangulat, amiből szabadkozva, pironkodva menekültünk el hajnali négykor. Mert ugye, mit mondhattunk volna: Nem bírjuk tovább? Az egész banda ott volt még, könyörtelenül tolták – 40 és 80 között.
Szolgáljon ez intésként nekünk, akik hátrahagytuk a zavaros huszas éveinket, nyafogunk és néha nevetségesek is vagyunk nagy beletörődöttségünkben, hogy bizony van élet 30 után. Sőt úgy tűnik, 40 után kezdődik csak igazán 😉 Egész hétvégén ezeken a képeken nevettünk. Mert mit akarunk? Fiatalok vagyunk, előttünk az élet és 60 után is ugyanolyan lükék és huncutok lehetünk, mint fiatalon. Legfeljebb kicsit óvatosabban pogózunk 😉
(Jaj remélem nem teszek rosszat azzal, hogy felrakom ezeket a képeket. Igyekeztem a legkonszolidáltabbakat kiválasztani 🙂 )
Egyetemi éveimből mélyen megmaradt bennem egy név: Tarkovszkij. Egy orosz filmrendező neve. Bár az égvilágon semmit nem tudtam róla, rövid idő alatt arra a következtetésre jutottam, hogy egyetlen filmjét sem akarom látni, egy sort sem akarok olvasni róla, nem érdekel. Sikerült ismeretlenbe is száműzni a nagy mestert. Ennek pedig igen egyszerű oka volt: ha az ember akkoriban szóba elegyedett a parnasszusi magasságokban trónoló filmszakosokkal (mondanom sem kell, hogy tisztelet illeti a kivételt) két perc alatt fölényesen elintézték az illetőt azzal, hogy Tarkovszkij a király és a dilettáns alja azt sem tudja, mi az a filmművészet. (Beletrafáltak, mert nekem fogalmam sem volt, hogy ki az, ráadásul egyetem előtt tényleg szinte semmit nem tudtam a filmről, mint hetedig művészet.) Nagy divat volt akkoriban, mert minden, magát kivételesnek és egyedinek tartó cinefil (elsüllyedek szégyenemben, de fogalmam sincs, hogy mondják ezt magyarul) ezt a nevet hajtogatta – Truffaut, Godard e Bunuel apó mellett. Ennyi űberművelt filmenciklopédia mellett jól elszégyelltem magam, végül annyira irritált a kioktató dumájuk, hogy visszavágásképp bájosan megkértem őket, hogy ajánljanak mai rendezőket. Lett belőle sértődött kuss és nagy nulla a filmszakos barátok számát illetően. (Fiatalság, bolondság. Mit is fogtunk fel még akkor, 20 évesen a világból?) Gőgös sértettségemben, amikor jól elintéztek a filmszakos felvételin, csak azzal vígasztaltam magam, hogy így legalább a büdös életben nem kell szenvednem Tarkovszkijjal. A sors huncut fintora, hogy 10 évre rá, a világ másik sarkában visszaköszönt ez a név.
Amikor elkezdtem dolgozni a filmfesztiválon, kiderült, hogy a fesztivál, a nagy orosz rendezőnek, Andrej Tarkovszkijnak emléket állítva kiállítást, retrospektív vetítéseket szervez, gyűjtemény, kerekasztal beszélgetések, orosz rendezők garmadája és egy teljesen felajzott brazil moziközönség visszhangozza két héten keresztül azt a bizonyos nevet. Megmosolyogtatott, mert egyből megrohamoztak az egyetemi emlékek a hátulkötős évekről, a saját, ostoba gőgömről és azon bizonyos emberek üres hencegéséről.
A fesztivál vége felé megnéztem a rendező polaroid képeiből rendezett kiállítást… Csodaszép! Kalandos életéről is sikerült egy keveset megtudnom. Mondanom sem kell, hogy arra a következtetésre jutottam a nagy Brazíliában, hogy… tramtatatatam, pampam: szeretném megismerni az összes filmjét és megtudni, hogy ki volt ez a nagy mágus. Ideje nekem is hasonló okosságokkal traktálnom… önmagam.
A nyitóünnepségre menet ott kuporogtunk a kisbuszban Tarkovszkij fia mögött, hangosan csacsorásztunk egymás között portugálul és a világ legtermészetesebb dolgának tűnt, hogy a filmtörténet ikonikus alakjának a fiával zötykölődünk a sao paulo-i dugóban.
Ez jutott hát nekem a nagy Tarkovszkijból.
Caipirinhas jó reggelt!
Mert a NINCS KETTŐ NÉGY NÉLKÜL teszi teljessé az életünk, adja vissza az életbe vetett hitünk és remélem meghozza a kedvetek, hogy meglátogathassatok. Én ezt a filmet tekintem A FILM-nek és biztos vagyok benne, hogy a tudatalattim emiatt a film miatt is vezérelt ide. Apucikám, sok szeretettel Neked, a megállíthatatlan nevetéseink emlékére, amikor azért néztem a Bud Spenser&Terence Hill filmeket Veled, mert olyan jóízűen hahotáztál, hogy engem az nevettetett meg. Sajnos nincs magyar trailer, de gondolom fújjuk kívülről anélkül is.
NINCS KETTŐ NÉGY NÉLKÜL förevör, azaz para sempre!!!!