Kalandiparos São Paulo-ban

Banánfa São Paulo belvárosában, annak is az egyik legforgalmasabb sugárútján, a 9 de Julho-n.
(Nagy ‘bosszúságomra’ ekkor szinte alig volt autó az úton. )

Egy igazán meleg fogadtatás São Paulo-ba visszatérve: a reptéri futószalagon magányosan kerengő női bugyika sok huncut mosolyt csalt az arcunkra…
Ennél jobb évkezdést nem is kívánhatnánk kockabolygó ege alatt. Feliz 2014 São Paulo!

Azaz több jókedvet és kevesebb nyafogást.

(A mimimi-t a brazilok a panaszkodás, nyafogás kifejezésére, imitálására használják… lehet, hogy nem csak itt? Ebben nem vagyok biztos.)

Fontos téma. A kockafejű európainak mindenképp.

Emlékszem mindig a bátyómra gondoltam, amikor az első napokban szeltük a várost. Mindenre felkaptam a fejem, mindenen dörmögtem, elkerekedett szemekkel, ölig esett állal ráztam a fejem. Ma már nem teszem. Hozzászoktam volna?

Írtam volna hosszasan-hosszasan, részletekbemenően, szencációéhesen fröcsögve a latin nemtörődömségről. Mindezt tényleg megtettem volna, ha közben nem megyünk el Buenos Airesbe, ahol olyat láttam, amit szerintem sehol nem tudnak felülmúlni. Lehet nekem Kabul vagy Mexikóváros, biztos, hogy ott ilyen nincs. Argentina is hemzseg az ellentmondásoktól, mi tagadás. Nem azt mondták, hogy az olyan nagyon európai hely? Ehhez képest megérkezve a reptérre a taxisofőr olyan szlalomozást, ringatózást levágott a buenos aires-i csúcsforgalomban, amit még soha nem láttam. Vezetési stílusának legfontosabb eleme a záróvonalak keresztbe átszelése volt,  állandóan a szemközti sávban mentünk (haladni kellett na!) és a körforgalomban balról úgy átkerültünk a túloldali kivezetőre, hogy olyat csak Knight Rider csinálna. ( Bár az is lehet, hogy valami angol leszármazott volt.) Azt hittem semmi nem tudja ezt felülmúlni, mindaddig, amíg egy este, életünk legelbűvölőbb estéjéről hazamenet beültünk egy taxiba. Minden túlzás nélkül úgy éreztem magam, mint egy videójátékokban. Igen, a Need for speed-ben. Ez is egy elcseszett autóversenyző lehetett, egyenesen egy pillanatig nem mentünk, pirosnál is épp hogy lassított, de már burrogtatta tovább a rozoga autót. Ne feledjük, az autós videójátékok meghatározó eleme a zene, ha nem lenne elég az adrenalinból. Ennek megfelelően itt is kőkemény rock szaggatta a hangfalakat .Mi lenne ez ha nem egy vicc? A szenvedélyes tangóestből fél pillanat alatt kijózanodtunk.

Ehhez képest, mit tudok mondani São Paulo-ról? Lágyan ringatóznak az autók, max. néptelen utcákban mennek át a piroson. Repkednek a motorosok két sáv között, mint a kolibrik. Na jó, lámpa előtti záróvonalat dekorációs elemként kezelik és van egy pirinka háború autós és gyalogos között a zebrán. Ennyi!! Ennél többet nem is tudok mondani.

Micsoda egy fegyelmezett társaság.

Lehet, hogy mégiscsak itt kellene megcsinálnom a jogsim?

Ubatuba egy igazi trópusi paradicsom olyan buja, káprázatos természeti gazdagsággal, amit tényleg csak a Verne regényekből tudunk elképzelni. A kis, eldugott utcácskánk a Mata (őserdő) közepén is tele van nagyon szimpatikus emberekkel. Mégis van egy nagyon furcsa szokás itt, ami, hát fene a gőgös vérem, nem tudok megszokni – pedig teljesen logikus: mivel a kapuk nagyrészén nincs csengő, amikor látogató van és nem tudja a ház urának a nevét, tapsol. Először puffogtam magamban, hogy ki a fene tapsolgat itt és miért nem hagyja már abba. Hozzánk jöttek!
Bármikor meghallom – magyarázatot nem tudok adni rá, de mindig az jut eszembe, amikor gyerekkoromban, Székelyföldön tereltük ki a kecskéket a csűrből – szerintem azoknak tapsoltunk így, ők meg nagy bambán előbandukoltak. Igaz lenne vagy nem, bármikor meghallom, mindig ez jut eszembe. Én meg nem akarok az a bamba kecske lenni, pedig hát csak előbandukolok én is…

Az év (számomra) legviccesebb reklámja. Hányszor is néztem már meg

 Brazilos egyszerűséggel a japán stílusú lámpákkal együtt láthatjuk a bahiai jósnőket és a gyarmatkorabeli, barokk stílusú templomot.

‘A szeretet az, amikor kiesik egy fogad, de nem félsz mosolyogni, mert tudod, hogy a barátaid akkor is szeretni fognak, ha hiányzik egy darab belőled.’

Nem csoda, hogy a brazilokról az járja, hogy a reklám istencsászárai.

Sokszor úgy érzem magam ebben az országban, mintha egy Romana regény szemtanúja lennék.

’És akkor Joao Paulo szenvedélyesen magához ragadta Maria Luisa-t a metrókijáratnál, lágyan a falhoz tolta, egyik kezével gyengéd, de határozott mozdulattal átölelte a derekát, a másikkal pedig a nyakát cirogatta. Mélyen a szemébe nézett. Mindkettejükben fékezhetetlen vágy perzselt, szinte felfalták egymást tekintetükkel. Komoly erőfeszítést igényelt, hogy ne essenek egymásnak mindjárt ott a patkán. Szenvedélyüket végtelen csókokban próbálták levezetni. Olyan gyengéden és odaadással tapadt egymáshoz az ajkuk, mintha attól félnének, ha kicsit erélyesebben érintik meg a másikat, darabokra törik, mint a kínai porcelán. Lehúnyt szemük forró vágyat rejtett és egy pillanatra sem engedték el egymást, egy pillanatra sem szakadt el ajkuk egymástól. Maria-Luisa lassan felhúzta az egyik lábát a falhoz így a behajtott térdével, mintegy hajlékot nyújtott ágyékával Joao Paulo-nak. Ugyanakkor tudomására adta a világnak, hogy ez a férfi az élete értelme, az ő tulajdona, senki még csak a közelébe sem érhet…’ Blablablabla.

Nem hinném, hogy prűd lennék, de ezek a párok kihoznak belőlem valami konvencionalizmust. Egyrészt, én nem tartom túl stílusosnak, ahogy bármelyik szegletben, sarokban, fal mellett, falat támasztva, csúcsidőben, a legnagyobb tömeg kellős közepén hősszerelmeset játszanak. Ennyi, szemellenzős, nyílvánosan turbékoló párocskát életemben nem láttam. Cukkolják is a brazilokat, hogy állandóan ’latin-lovert’ játszanak, de az nem lehet, hogy valaki ilyen elképesztő szenvedéllyel csókolja a múlt hétvégén felszedett csaját a hazafelé igyekvő tumultus kellős közepén. Esténként biztosan láthatunk pár leánykérős jelenetet a mozgólépcső lábánál – épp csak, hogy nem térdelnek le a nők előtt. (Azt én is megerősítem, hogy itt teljesen normális és elfogadott a párkapcsolatban élők párukkal szembeni nyílvános gyengédség és figyelem. Itt így járja. Arról, hogy mennyire macho ez a társadalom, micsoda sportot űznek sokan abból, hogy éppen hány nője van egyszerre, az egy külön Romana, szappanopera, minden, amit akartok.)  

Otthon ezt teljesen elképzelhetetlennek tartom. Ki is nevetnék az embert. Ha nem is bélyegzik meg erkölcstelenséggel, senki nem él privát életet a villamoson. Itt máson bontránkoznak meg, ebből a szempontból nem szégyenlősek. ( Úgy tűnik az ellentmondásosságot mindenképp el kell fogadni a nagyobb népességű országokban. Nem éri meg hadakozni: egy fecske nem csinál brazil nyarat.)

Meg kell azért említeni, hogy ezek a csókolózó párok semmi erkölcstelent nem csinálnak. Ne úgy képzeljük el őket, hogy vadul, ellenőrizhetetlen vággyal esnek egymásnak, a másik szájában kotorászva. A nyilvános csókolózás  – talán ez az elfogadott norma, amit nem tartanak erkölcstelennek – végtelenül gyengéd, csupa tapintat, csupa figyelem, csupa odaadás. És csupa nyál. ( El lehet könyvelni elvadult kelet-európai matrónának, de nekem akkor is furcsa.) Átszelleműlten tapadnak egymáshoz, egy pillanatra sem hagyják abba, nyitják ki a szemüket vagy változtanak pozíciót. Azon is fennakadhat az ember, hogy ezek a párok egy percre sem engedik el a másikat 10 cm-nél messzebb. Ebben az ölelésben egyértelműen benne van a birtoklási vágy, a féltékenység – az a híres, brazil féltékenység.

Tegnap egy idős, 50 feletti párt láttam a buszmegállóban csókolózni. Egy pillanatra sem hagyták abba, végtelenül gyengédek voltak a mozdulataik, kicsit mégis olyanon voltak, mintha halakat látna az ember csókolózni. (Na jó gonosz leszek, nekem két bálna jutott az eszembe.)  A kövér, kopasz bácsi áhitattal támasztotta a falat, a kövér néni mindkét karjával átölelve – jobb szó nincs rá – a nyakát cirogatta.  Ők is, koreográfiaszerűen, egy pillanatra sem hagyták abba, egy pillanatra sem változtattak pozíciót és tényleg mintha ők is a stáb részét képezve, egy nagy brazil ’live performance’-ban lennének – amit szappanoperának hívnak.

Tudom,  a végtelenül szellemes sorok között ott van a gúny és rosszindulat is – lássuk be, ez sokoszor az irigység köntöse. Nem halvérű a magyar sem, de idősebb párocskák szerelmes turbékolását biztosan nem látni otthon. Pedig igazán szívderítő látvány, boldog mosolyt csal az ember arcára.

Akinek pedig ifjúkorában nem voltak Romana regények  a párnája alá rejtve, szeretettel ajánlok egy egyhetes, sao paulo-i metrótúrát.