Kalandiparos São Paulo-ban

Eszembe jutott az a gigantikus vitaminbomba turmix, amit nemrég összedobtam, pont mielőtt utaztunk északra. Tele volt a hűtő mindenféle ízletes gyümölccsel, nem akartam, hogy kárba vesszen. A különböző gyümikből végül isteni ambrózia született.

‘Istenek eledele’ ( Kreativitásom ma az egeket súrolja.)

Összetevők:

– utilapú (nem tudom, hogy van-e magyar neve: couve manteiga…valami vaj.Hatalmas levele van és ódákat zengenek a magas vastartalmáról.)

– szójatej

-avokádó

– lime citrom

– banán

– maracuja

– papaya

– friss aloe vera

-csillaggyümölcs

( Nem is tudom, ment-e még valami? A végén már kissé úgy éreztem, túlzásba estem az összetevők mennyiségét illetően, de sikerült összehoznom egy igen finom és tápláló turmixot.)

Rengeteg finomabbnál finomabb gyümölcs van ebben az országban. Nem is értem a helyieket, alig esznek gyümölcsöt. Na ebben én túlzába esek – minden túlzás nélkül. Nagyon sokat és sokfélét eszem. ( Ebből már gondom is lett… beszámoló a fogorvosos cikkemben nemsokára.) Az utóbbi időben sokszor veszek friss gyömbért és aloe verat, ami rögtön landol is a turmixgépben. Az aloe veráról nem árt tudni, hogy nagyon gusztustalan. Az a takony, nyál valami, amiket az Alien horrorfilmekben látni, ahogy azok a szörnyű teremtmények tocsognak a nyálban. Meg kell vallanom magamnak, hogy nagyon bátor vagyok. Legelső alkalommal megettem egy szeletet – egész nap hányingerem volt. Borzasztó íze van. Egy ideig el is ment a bátorságom, turmixban, más gyümölcsökkel együtt végül sikerül letolnom. A lime az  állandó kellék. Nagyon olcsó. A citrom itt ritka áru, különlegesség és drága. Amikor voltunk esküvőn márciusban ( kedves, de igencsak puccos esküvő) a citromot és a kiwit afféle különlegességként ajánlották. Vissza az aloe-hoz. Az általános variációk: lime, maracuja, aloe. A gyömbért is nagy vehemenciával gyűröm magamba: gyömbér, lime…tisztán..pura poesia. Tudni kell, hogy nagyon csíp, de jót tesz a toroknak és megfázásra is tökéletes.

Még egy álom, ami megvalósult: Brazíliában lehessek azért, hogy sok-sok trópusi gyümölcsöt ehessek.  És láss csodát!

Ok, nem tajtékzom és nem rohangálok körbe szakadt hálóingben, zilált hajjal, értelmetlen dolgokat hadorászva. Egyszerűen csak nekiálltam kicsit főzni. Hiányzik. Jólesik. Megnyugtat.

A receptkönyveim mind otthon hagytam – örülnék, ha itt lennének velem. Türelmem Interneten keresgélni nincs, igazán jó receptkönyvet pedig még nem találtam a könyvesboltokban. Persze olyat keresek, amiben a mennyei mannát a brazilok fejlesztették ki, amiben a trópusi gyümölcsöket őrült módon vegyítik a többi összetevővel és egyszerűen olyat, amilyet mi, halandó külföldiek elvárunk. A feijoada, churrascot ismerem, az innovatívabb, trópusi kulináriával viszont még nem találkoztam. Milyen is a világ. A szomszéd fűje mindig zöldebb. Nekünk, Európában ezek számítanak exotikumnak, különlegességnek, nehezen beszerezhető, drága hozzávalókkal. Itt pedig pont fordítva. Gomba, ami nincs. Keresnem kell valami szakmai cikket arról, hogy miért nincs gomba Brazíliában. Ezen kívül spárga erdei gyümölcsök, cseresznye, meggy. Természetesen a francia meg az olasz kulinária. Bár tudni kell, hogy Sao Paulo kulináris giga főhadiszállás, komolyan kell venni, mert nagyon sok, nagyon pompás étterem található itt. Én viszont helyit akarok. Helyi összetevőkkel varázsolni, vegyészkedni.

Végül tényleg beköszöntött az ősz, vagy inkább azt mondanám, hogy tél. Hideg van, határozottan hideg. Csípős hideg és a nap fénye is afféle éles, őszi napsütés. Nem túl könnyű elképzelni, ugye? Kuporgok az ágyban, takaró alatt az egyetlen meleg ruhában, amit hoztam. Később alternatív megoldásként magamra öltök minden nyári ruhát.

Szóval itt kuporogtam és arra gondoltam, főzni kellene egy jó kis, lélekmelegítő levesecskét. Olyat és úgy, mint otthon. A hideg, őszi vagy téli estékre. A legnagyobb specialitásom a sütőtökleves, ezt viszont már túl sokszor készítettem. Isteni is lett. Ma a kókusztejes csirkeleves és a céklaleves között hezitáltam – minden összetevő szerencsére adott, nem kellett lemennem a boltba – ki a hidegbe!

A leves kész, már csak arra vár, hogy a srácok kipróbálják. Figyelmeztettem is mindenkit, hogy nem kötelező szenvedni vele. Nyugodtan be lehet vallani, hogy ehetetlen.

Nekem ízlik. Pikáns, érdekes. Na de mit is raktam bele? Szentatyaég! Belekezdek. Az eleje még hagyományos: vajon pirítottam hagymát, fokhagymát, rá a céklát, leveskocka, kis krumpli sűrítésképp, víz, főzőtejszín. Az itteni creme de leite, a főzőtejszín megfelelője, nagyon krémes, sűrű, isteni. Nos itt kezdődött az ámokfutás. Facsartam sok-sok narancsot,  raktam bele gyömbért, banánt, bazsalikomot és oreganot – meg persze egy csipetnyi sót. Jól összeturmixoltam. A gyömbértől pikánsan csípős lett, a banántól pedig olyan krémes, mint a legfinomabb mousse. A színe pedig. Nos a színe az a mély, mályvás rózsaszín, amit én biztosan használnék dekorációs elemnek – bútorokhoz, ruhákhoz, falat festeni. Egészen fantasztikus lett a színe. A sütőtökleves színétől is odavoltunk már, sőt a minap nézegettem a zöld turmixaim színét – gyönyörű, mély zöld. Egyszer összehozom mindegyiket és nekiállunk vele festeni – food painting.

Na megyek is – főpróba van. Mellé pirítóst eszünk és csináltam pirított sajtszírmokat oregánóval. ( Vékony sajtszeleteket egyszerűen ráraktam egy teflon serpenyőre, láng fölött megolvasztottam, megpirítottam, megszórtam oregánóval, hogy olvadjon bele a sajtba.)

Függönyt fel!

Sosem jelentett gondot, hogy összezabáljak mindenféle fűt, magot, zabot, babot, csak mert tudom, hogy egészséges. Jót tesz az egészségnek? Jöhet. Mindenféle ízetlen és ehetletlen izét erőszakolok magamba annak reményében, hogy ettől szép és egészséges leszek.

A mai vitaminbomba azért kifogott rajtam. Nem nagyon tudom letolni. 3 gigaméretű utilapú, ami egy tehénnek is kihívás lenne.  Azt mondják sok benne a vas. Kell a vas. Sápadt vagyok meg minden. Fő az egészség, de még annál is fontosabb a szépség 🙂 (A gyomrom  hírtelen bugyborékoló üzemmódba állt át, így nem is tudom: mindjárt szentjánosbogárrá változom, brazil Popey(a)  leszek vagy csak egyszerűen perceken belül a budin kötök ki , ami a legvalószínűbb.)

Egy nagyon kedves ismerősöm ajánlotta mondván, hogy ez mindent felülmúl. Miután megkóstóltam, szomorúan megszámoltam, hány lapu lapul még a szatyorban …oooh..túl sok. A recept ebből áll: ‘agua de coco’ (kókuszdióvíz), papaya és ez a lapu, aminek tisztességes neve ‘couve manteiga’. Sehol nem találtam meg a magyar megfelelőjét, egyetlen infó, amit találtam azt mondja, hogy a nevezetes zöldség magyarul TAKARMÁNYKÁPOSZTA! Gondoltam volna, hogy valaha a kérődzők táborát vogom gyarapítani?! Geísa azt mondta, hogy 1-2 lapu elég. Persze, hogy azon morfondíroztam, hogy még egy negyediket belepaszírozzak. Nem csoda, hogy olyan elviselhetetlen, keserű íze van. Gigagyors hatás elérése nem tudom mennyire reális – főleg annak tükrében, hogy leginkább gigagyors gyomormosást eredményezhet. De megcsináltam. És már jobbnak is látom megőrizni a felét holnapra 😉 Kíváncsi vagyok, mit fognak szólni a kollégiám, amikor meglátják ezt a zöld löttyöt a kezemben. Már így is dilisnek tartanak , mert múltkor petrezselymet rágcsáltam. Éva is biztosan ezt a keserű utilapút használta szemérme eltakarására a kiűzetése után… ha itt, Braziliában képzeljük el a Paradicsomot, nem csoda, hogy kiűzettetett.