Kalandiparos São Paulo-ban

Szent meggyőződésem, hogy São Paulo-ban minden buszsofőr azt hiszi, ő Ayrton Senna reinkarnációja. Lelki szemeim előtt látom, ahogy a sao paulo-i BKV, a SpTrans elhagyatott, mocskos garázsaiban továbbképzést tartanak és a nagy mestert dicsőitik képével a falon, mint valami nagy elvtársat. Lelkére kötik minden buszvezetőnek, hogy eszük ágába ne jusson a megszégyenítő 80 km/órás sebességhatár alá menni, kanyarban nem szabad lassítani, mert így veszítenek a sebességből, kátyú, bucka egy brazil vezető számára nem visszatartó erő.  A tempót kell szem előtt tartani, mindenfajta szabad vezetési stílus, mely az ikonikus pilóta lendületére emlékeztet, külön díjazásban részesül. Az utas nem lehet zavarótényező, könnyezni lehet a moziban, minden útvonal végén stopperórával mérik a futamidőt. Pontlevonás jár, ha lassítani mernek csak mert dugig van a busz…

Az a baj, hogy Brazíliában teljesen elfelejtettem káromkodni. Káromkodni magyarul. Persze nem akarom magamra vonni a figyelmet, de mennyit segítene. Amikor hírtelen lendülettel nekiered a busz és nekivág a korlátnak, amikor érzem, ahogy az inak a csuklómban szinte pattanásig nyúlnak, amikor jól beverem a térdem vagy a fejem egy előttem lévő ülésbe. Vagy amikor a 80 éves mamika  mátrixos könnyedséggel a hátsó üveghez vágódik, amikor sorra egymás ölében kötnek ki az utasok, amikor szinte kettőt pörög a kezünkben a táska egy hírtelen fékezéskor vagy a légtelenséget vizsgáló titkos kísérleti csapat nyulainként folyamatosan a plafon és az ülés között lebegünk. Amikor a buszsofőrbácsi álmatag szeszélyességgel odazár az ajtóhoz és játszhatunk mi is japán, csuris kislányosat. De akár Die Hard-osat is, Bruce Willis-ként leszállunk vagy felszállunk a hatvannal száguldó kinyíló ajtónál.

Hogy azt a…. és ilyenkor elfelejtem. Szidnám, ütném-verném, sikítanék, mert lehetetlen, hogy ennyire felelőtlenek legyenek. Hány balesetet okoztak már? Hány ember sérült meg?

Az utasok rezignált türelmét látva tudom, zöldfülű kezdő vagyok. Felcsavarodik a korlátra egy hírtelen fékezéstől? Egy szó nélkül, jámboran utazik tovább. Edzettek lelkileg és testileg is. Mert láss csodát: eddig  még senkinek nem lett baja csak mert 5 métert gurult, felkenődött, nekiment, ráesett vagy kicsavarodott. Kellemesen ringatóznak a gyilkosan száguldó járművön a képzelt Ayrton Sennakra bízva az életüket nevetgélve, cseverészve. De legfőképp kapaszkodva!

http://www.youtube.com/watch?v=aqqIlpgJL9w

Kicsit eufemizált, de ez mind-mind igaz!! Ebben élünk nap mint nap. Én szeretem ezt a klipet, megdobogtatja a szívem és örömmel tölt el. Az én városom 🙂

Zsong a város. Határozottan élénkebb, zajosabb, vídámabb.

Péntek van. Hallani, ahogy a lenti kocsmák, bárok előtt mulatoznak, csevegnek az emberek. Érezni a az energiát, a jókedvet, ami az emberekből árad. Az a jókedv, amit a hétvége hozott. Türelmetlen dudálások. Munkából hazasiető emberek. Mindenki siet, hogy a jól megérdemelt hétvégéjén kipihenhesse magát. Olyan hangzavar van, mintha fesztivál lenne az egész városban. Egyszerűen csak vége a hétnek. Mindenki örül, költi a pénzét, élvezi az életet. Lesz mulatás, csajozás, pasizás, etyepetye, haverok, megtelnek a puccos éttermek és műanyagszékes bárok is, élvezi a pihenés örömét mindenki a maga módján. Ott van, forr a levegőben az eufórikus hangulat. A nevetés, a jókedv, mulatság….a hétvége.

Vannak azok az alaptémák, amit egy frissen érkezett külföldinek, legyen az bármelyik országban, mindenképp meg kell emésztenie: így a közlekedés, az étkezés, a nyelv vagy akár a helyi mentalitás kérdése. Biztosan említettem már a metrót annak kapcsán, amikor meséltem arról a rekordnagyságú, 300 km-es dugóról a városban. Sztrájkolt a Metro Sao Paulo-ban, amiből olyan káosz kerekedett, amit még nem látott a világ.

Ne essünk tévedésbe, szerény metróhálózattal dicsekedhet a város méretéhez képest. Annyit tudok, hogy a 20 milliós városnak (amiről azt mondják, hogy  aglomerációjával együtt 29 milliós)  63 km-es hálózata van, 5 vonallal. (Londonnak 400 km-es hálózata van körülbelül 10 millió lakosra.) Ehhez tartozik még a helyi HÉV vagy vonathálózat, a CPTM ami kiegészíti  a központi útvonalat, egész nagy, 260 km vonathálózattal. Így egész messze is eljuthatunk, de így sem enyhít sokat a város terheltségén, amihez több másik szempont is hozzájárul.

A legtöbb vonalon embertelen tömeg van, aki teheti, igyekszik elkerülni azt a kellemetlen élményt, mintha naponta ötven idegennel hált volna. Sokan azt mondják, használnák, ha nem lenne ennyire zsúfolt. Továbbá ott van az előítélet kérdése is. A tömegközlekedés a szegényember járműve, úri brazil oda be nem teszi a lábát. Azt hiszem a legaljának a a buszközlekedést tekintik. (A buszhálózat viszont nagyon jó. Kötélidegekkel és tengernyi idővel a város bármely pontjára el lehet jutni.) Különbség van metróvonalak között is – van az úribb és a prolibb. ( Ötből nem nehéz választani.) Itt színekkel nevezik meg a vonalakat: van a piros, kék, zöld, sárga és a lila vonal. A kék vonalra mondják, hogy a legputribb – ez a legzsúfoltabb vonal is, a  legsikkesebbnek pedig a zöld vonal számít. A sárga vadiúj, nemrég adták át, áldják, imádják, azt mondják, sokat könnyített a helyzeten. ( Mi lehetett itt korábban?) Szupermodern, igazán jó érzes használni – mondjuk vasárnap, reggel 9-kor. 

(Népoktató felirat: Felszállás előtt, engedje az utasokat kiszállni.)

Emlékszem, épp csak megérkeztem és teljesen le voltam döbbenve: Itt ennyire jó a metró? És alig használják? (Ne feledjük, a nyári szünet közepén érkeztem, üres volt a város.) Tiszta, rendezett, új metrókocsik, gördülékenyen működik az egész hálózat. Kár, hogy olyan csúnyák a megállók. Csupaszon hagyták a szürke betonfalakat, a legtöbb helyen semmilyen dekoráció, de még csak homlokzat sincs. (Jó az a pórnépnek.)

Nemsokkal rá belecsöppentem a sűrűjébe: napi küzdelem a reggeli tömeggel a piros és a kék vonalon, csúcsidőben. Keserves időket éltem, pedig szavam sem lehet, mert nagyon keveset kellett utaznom, átszállással együtt hat megállót.  Ennyi embert utoljára a shanghai metrón láttam. (Bár ott profin kiépített metróhálózat van.) Számtalan megálló kordonnal van felszerelve, hogy az embereket, mint a bírkákat, a metróajtókhoz tereljék. (Vajon hány száz ember lett a sao pauloi metró mártirja, mert lelökték a peronról?) 

Reggelente civilőrök moderálják a népet, hogy a mondjuk száz férőhelyes kocsiba ne akarjanak háromszázan bepaszírozódni. Diszkréciótól és szeméremtől itt nem kell tartani. Férfiak és nők egymás hegyén-hátán, seggek, mellek, karok, lábak keresztezik egymást halomban. Akaratomon kívül olyan pozíciókba sodort a tömeg, amivel alapos anatómiai vizsgálatot végezhettem a brazil fajról. (Megbizonyosodhattam, hogy a hatalmas, brazil hátsó nem csak mítosz.) Olyat is láttam, hogy egy férfi tolt egyet a tömegen, hogy ő is felszállhasson. Én a ruháimat tömködöm így a bőröndbe. Hányszor késtem el a munkahelyről, mert nem fértem be, vagy nem akartam szardíniakrém lenni. Hányszor fogott el a tömegundor, szidtam a büdös fajtáját, akaratlanul is sznobbá váltam. Pedig én is része voltam annak a tömegnek. Egy idő után próbáltam alternatív útvonalat találni a föld felett, így sikerült megúsznom a pszichiátriai kezelést. Ma már edzettebb és szenvtelenebb vagyok, el is felejtettem azokat a borzalmas reggeleket.

Azt mondják lassan kezd felébredni a város vezetősége, nagy a nyomás a foci vb miatt, kezdik figyelembe venni a pórnép igényeit is. Egyszerre több vonalat építenek, fel van túrva az egész város, a nagy felhajtás ígéretes eredményeket sejtet. (Fő a pozitív hozzáállás.) Már csak arra kell őket rávenni, hogy az esztétikára is áldozzanak. Adjanak egy ecsetet a kezembe, megyek és festem.  Teljes igénytelenség jellemzi a megállókat. Bár… ott vannak a hírdetések és a TV-k. Még nem meséltem?! Óóóó, még nem meséltem. TV-vel van felszerelve a megálló, a metrókocsi, sőt a busz is. Ha lemaradtunk volna az esti szappanoperáról, bármikor figyelemmel követhetjük a képernyőn két mell között, az eseményeket kommentáló felirattal: ’ Maria Augusta pofon vágta Joao-t. Az megsértődött.’

Oh, a média és a szappanopera világa. Na erről  részletesen és alaposan egy következő epizódban.

Ma küldtem pár üdvözletet ismerősöknek és a képeket keresgélve, lassan el kezdett derengeni, hogy karácsony van. ( Virtuálisan meggyőződtem.) Az elmúlt napokban lefényképeztem pár helyen a karácsonyi forgatagot, amit meg is mutattam itt, de azokat a képeket mind gépiesen lőttem el anélkül, hogy felfognám a képek jelentését. A tudatomig nem jutott el, hogy mindez igaz és a karácsony ünnepéhez kapcsolódik.

Még mindig úgy érzem, hogy csak álmodom, mert csak az álmokban vannak ilyen szürreális dolgok, hogy 34 fok, ájuldozunk a melegben, süt a nap, zuhog az eső, közben mindenhol ki van világítva a város és gigaméretű játékok meg mikulások rémisztgetik az embert. Igen, én  kissé rémisztőnek találom, mert ilyen méretes játékokat csak a horrorfilmekben vagy rémálmunkban látunk. Fanyalogtam eleget ezen a giccsparádén, de rá kellett jönnöm, hogy ez, itt ilyen. Tombol a nyár, mindennek közepén pedig ünnepelni kell a karácsonyt. Mindenki tisztában van ezzel, de aki tapasztalta, ne mondja, hogy nem volt megkergülve, mert nem hiszem el. Vicces és érdekes . Ez is egy nagy karnevál. Imádják a díszleteket, kitesznek magukért és olyan gazdag és pompázatos dekorációval árasztják el a várost, amit csak egy Disney mesében látni. Így kezdeti rémüldözést félretéve én is azt mondom: Feliz Natal.

Itt is mindenki idegbeteg, évvégi vásárlásban tapossák egymást és kétségbeesetten számolják a napokat, hogy mikor lesz vége az évnek. A fogyasztói társadalom mintaképe ez az ország, így képzeljük el hatványozottan a kígyózó sorokat. Közben ámítják a pórnépet és boldogítják a gyerekeket. Erről szól mindenhol. Itt a különbség csak annyi, hogy a fa alatt bikiniben leszünk és csobbanunk is gyorsan a tengerben, mert elviselhetetlen a meleg.

Tehát, Feliz Natal, bármennyire nem vagyok képes elhinni, karácsony van.

Íme gyorsan pár kép, hogyan fest a são paulo-i karácsonyi forgatag. (A képeket a Netről vannak.)

A legelső képen, aki meg tudja magyarázni, hogy milyen szerepet tölt be a diszkógömb a karácsonyi dekoráció szerepében, esküszöm, küldök egy pár Havaianast.

Az Avenida Paulista-n vannak ezek a túlméretezett játékfigurák a körút felé épített, hatalmas kapun.

Itt a hóemberek a fán is lógnak.

Boldog karácsonyt a Praça Roosevelt-ről. Ott, a távolban látni a mi erkélyünket is. (Amióta átadták az új teret, celebek lettünk.)

Ha nem tévedek ezek pálmafák. Múltkor láttam egy hatalmas pálmafát körbeaggatva tucatnyi mikulással, teljesen kivilágítva. Az ámulattól a lépcsőkön bukdácsoltam, lefényképezni már nem mertem.

A Parque Ibirapuera karácsonyi fényárban.

A híres Ponte Estaiada, ami a város újonnan fejlődő részén található.

Az egyik legnagyobb brazil bank épületétből, mértéktartást nem ismerve, olyan karácsonyi lakot rittyentettek, amit csak a mesekönyvekben látunk. Tegnap elsétáltam mellette, épp plüssmackók kórusa előtt nyomorgott a nép. (A macik játékmacik voltak, táncoltak, énekeltek és pislogtak.)

És végül a híres Sé katedrális, amit színtén ünnepi díszbe öltöztettek.

Sacit mindenki ismeri Brazíliában. A féllábú néger a brazil folklór egyik legfontosabb alakja, aki mágikus vörös sapkájával bármikor láthatatlanná válhat. Nagy kópénak tartják, helyenként veszélyesnek is, de mindenképp nagy tréfamesterként él a köztudatban. Pár éve megjelent Sao Paulo utcáin is, Saci Urbano néven, a város több pontján láthatunk számtalan graffitit róla.

( Sajnos én minden jelentéktelen hülyeséget észreveszek.)

Vajon lehet kapni otthon brazil fűmagot? 🙂

Épp a Parque Ibirapuera-ban élveztem az édes semmittevést (először, amióta itt vagyok.)

Falatnyi ízelítő a sao paulo-i karácsonyi őrületről, pontosabban az Avenida Paulista visszafogott stílusú dekorációs kavalkádjáról.

Életemben nem töltöttem ennyi időt autóban, mint amióta Sao Pauloban élek. Pedig mindenhová tömegközlekedéssel járok és csak akkor ülök autóba, amikor L elvisz valahová vagy valaki megszán és ‘ad egy carona-t’, azaz hazavisz. Ennek ellenére áll a kijelentésem. Mára sikerült megszoknom a városi tájképet is, fel sem tűnik a több százezer hömpölygő autó, amit naponta látok. Az autó részét képezi az itteni életnek, ha akarjuk, ha nem. Elkerülhetetlen tényező. Minden utca dugig tömve parkoló autókkal, pedig több ezer parkoló van a leglehetetlenebb helyeken, mélységben és magasságban. Autó moraja adja az alapzajt 24 órán keresztül, dugók bénitják meg a várost nap mint nap. Sao Paulo legsúyosabb problémája a közlekedés és az autók által okozott szennyezettség, ami a légszennyezettség 90%-át teszi ki. (Gondolom nem mondok ezzel semmi újat.) Sokan fontolgatják, hogy meddig húzzák ki a városban és hová menekülnek el – örökre. Arról is olvastam, hogy a ’páulisztánu’ átlag évi 1 hónapnak megfelelő időt tölt autóban, ami 720 órának felel meg. Az kb. 2 óra naponta. ( Ennek máris ellent kell mondanom, mert jóval több.) Néha megfogalmazódik bennem, hogy a paulistano autóban tölti az egész életét. Autóban születnek, autóban oldják meg a gondjaikat, tárgyalják meg a magánéletüket, intézik el ügyes-bajos dolgaikat, de leginkább forr a fejük idegbajosan a tehetetlenségtől. A lábukat már nem is használják. Mi a központban lakunk, ahol nagyon jó a tömegközlekedés, könnyen eljutok bárhová egyedül is. Az utóbbi időben többet mászkáltam a város távolabbi pontjain és sikerült megtapasztalnom, hogy a város nagy részén autó nélkül lehetetlen létezni. Ha sikerül is kikeveredni bárhová tömegközlekedéssel (pár óra alatt), ha már beesteledett, vissza taxival kell jönni. Jobb esetben még van buszközlekedés, de ilyenkor már nem tanácsos Macskanőset játszani.

Az első dolog, ami feltűnt, amikor megérkeztem, az autók színének az egyhangúsága. A monoton szürkeséghez hozzájárul ez az színtelen metáltenger. Pont egy dugóban rostokoltunk, amikor felkiáltottam, mint egy kisgyerek: ’Ebben a városban csak fekete, szürke és fehér autók vannak!’ És tényleg. Ráadásul a fehér az általában a taxi. 70%-ban az autók feketék vagy szürkék. Otthon fekete autója van a politikusoknak, a temetkezési vállalkozónak és a maffiózóknak. Oh igen, Cannes-ban ilyen autókkal viszik 10 métert a hírességeket a piros szőnnyeg elé. Ennyi. Kinek jut eszébe ilyen lélekszomorító, szigorú Batmobilban furikázni a városban. (Alias Batmobil, egy csomó Batmobil krómozású autó is van. Teljesen úgy érzem magam, mint egy képregényben.) Amint ezt megállapítottam, azzal szórakoztattam magam hetekig, hogy számoltam a színes autókat. Hát nem sok. Pirosból van talán több, de a zöld, kék, sárga felejtős. Talán a régebbi típusok megfáradt színeiből látni egy párat vagy öreg VW bogarakat. Az oka ennek is egyszerű: minél kevésbe legyen figyelemfelkeltő, a rablók célpontja. Persze egy Mini vagy Aston Martin, akkor is figyelemfelkeltő, ha koromfekete. (És ne feledjük, autónagyhatalomban élünk, ahol a világ összes luxusautója megtalálható. Külön ’bevásárló útja’ van a luxus autó szalonoknak.) Én ilyenkor csak arra tudok gondolni, hogy ebben a városban egy fityinget sem költenék drága autókra, mert a 9 millió autó közül a Bentley is ugyanúgy rostokol a dugóban, egy a sok közül. (Persze én ezt nem érthetem.)

Egyedüli módja a siralmas szürkeség megtörésének az útmenti óriásgraffitik, amik tényleg egyediek és színt visznek a város életébe. Színesek még a szegény negyedek régi, színes házacskái. Itt valahogy minden egyszerre sokkal szürkébb és sokkal színesebb.

Ma már nem tűnik fel se a szűrke, se a színes. Hozzászoktam. Része a mindennapoknak, megyek én is a dolgom után. Egy régi noteszemben találtam egy kis szösszenetet erről, így jutott eszembe az a kezdeti kedes, naív megállapítás. Milyen kár, hogy idővel az ember elveszíti ezt a rácsodálkozó képességét.

(A képen látható sugárúton, az Avenida 23 de maio-n megy L minden nap munkába. Mily pompás kezdete ez a napnak!)