Megérkezett Brazíliába a tavasz. Ennek örömére gyönyörködjünk egy kicsit az ország legvirágosabb és leghollandabb városában, Holambra-ban, 250 km-re, 3 órányi autóútra van São Paulo-tól.
Holambra meglehetősen fiatal: 1991-ben alapították. A város neve a Holanda-America-Brasil hármasából született és az ország legbiztonságosabb és leggazdagabb városának számít. Holambra városa még egy példa Brazília sokszínűségére és a bevándorló nemzetek alkotta olvasztótégely trópusi változatára.
‘Papo, Pinga, Petisco’, a belváros legendás bohémtanyája, ami éppenséggel itt van alattunk, A Praça Roosevelten, a színházak sorában. Nagy kedvenc. Amikor először beléptem, egyből otthon éreztem magam. (Kicsit a Szimplára emlékeztetett. Olyan cachaça gyűjteményük van, hogy megnyaljuk a tíz ujjunkat utána.
Elis Regina, a brazil zenei élet legendás alakja 1965-ben, a helyi Ki mit tud?-on hódította meg Brazíliát. A MPB (Música Popular Brasileira) eminens alakja. Nincs brazil e golyóbison, aki ne tudná, hogy ki ő. Élete első koncertjét ebben a bárban adta. Büszkén is dicsekszünk boldog-boldogtalannak ezzel.
Papo Pinga Petisco, vagy paulistanosan (mindent abreviációval használnak) PPP, a híres sao paulo-i éjszakai élet egyik fontos állomásaként említ minden útikönyv. (Elvis nagy kedvencünk, itt jegyezték el egymást a barátaink.)
Itt jól el lehet bújni a sarokban, lemezek között válogatni és focimeccsre üvöltözni.
Aki erre keveredne, csak szóljon és lemegyek egy jót enni-inni ezer örömmel.
Nem csoda, hogy a brazilokról az járja, hogy a reklám istencsászárai.
Hogyan promotálj egy újonnan induló tv sorozatot? Hát így!
Ez a közönség kétségtelenül bekapta a csalit és nagyon jót szórakozott. ( Napokig kerengett ez a videó igaz esetként, amíg valaki le nem lőtte a poént. Lehet, hogy azért sem merült fel az emberekben a gyanú, mert hozzá vannak szokva az efféle afférokhoz? ) Ahhoz viszont, hogy egy ilyen egyszerű ötlet jól működhessen, elengedhetetlen egy ilyen csodálatos közönség, azaz a brazilok szenzációéhsége. Melyik országban áltak volna le ‘bátorítani’ a szeretőt? Hol vették volna ezt egyáltalán komolyan?
SÓ NO BRASIL, amin azt értem, amikor ezt hajtogatom, hogy csak Brazíliában történhet ez meg. Ez a közönség minden reklámszakember álma.
Igen, itt a grande família részeként mindenki szerves részét képezi a másik magánéletének.
Shakespeare után szabadon: ‘Szappanopera egész Brazília és szappanopera szereplő benne minden férfi és nő.’
Mai program. Meditálás a Copan tetején budhista papokkal. ( Nem kamuzok na.)
A Copan, Sao Paulo ikonikus épülete, a belváros szívében (tőlünk 2 percre.) Építője pedig a változatosság kedvéért, még mindig Oscan Nimayer.
A terápia szót mi, magyarok általában gyógykezelésre használjuk, Brazíliában akinek térápíá-ja van, pszichológushoz jár.
(Ez is egy téma lenne? De mennyire.)
Az a bizonyos Bud Spenser és Terence Hill film, a Nincs kettő négy nélkül remek referencia a brazil életstílusra. Szórakoztatóan összegzi az ország kliséit, aminek része a gazdagok pszichológiai kezelése. A pillangó lelkű brazil kuzinok a pszichológushoz rohannak minden gondjukkal, aki hipnotizálással információkat szed ki belőlük és később ezzel zsarolja őket.
Brazíliában nagy divatja van a pszichológiai kezelésnek. Aki teheti és kellő vastagságú a bukszája, iramodik a pszichológusához. Egy amerikainak ez biztosan nem újdonság, én viszont az öregkontinens azon szegletéből jöttem, ahol erre még rácsodálkozik az ember. Nem beszélhetek sem Európa sem Magyarország nevében, csupán baráti köröm és ismerőseim körét figyelembe véve, de ezek között senki nem járt kezelésre (tudtom szerint). Lívia barátnőm pszichológus, Dávid és Viki is ezt tanulta. Ami piciny ismeretem van, azt tőlük tudom, a páciensi oldalt egyáltalán nem ismerem. Úgy látom, hogy otthon még tabutéma, bár lehet, hogy mostanában kezd elterjedtebbé válni. Még mindig az az általános vélemény, hogy aki pszichológushoz jár, kettyós, depressziós, komoly gondjai vannak. Így sokan szégyenből, önmaguk előtt is tagadva, el sem jutnak oda, hogy segítséget kérjenek. Azt pedig, hogy olyan könnyedséggel beszéljenek erről, mint a fodrászukról, teljesen elképzelhetetlen. Miért? Hiszen mindenkinek van fogorvosa, nőgyógyásza, urológusa, mi olyan ciki abban, ha van pszichológusa is? Voltak pillanatok az én életemben is, amikor tisztában voltam azzal, hogy jó lenne egy külső vélemény, pár tanács, mert nem bírom cérnával. Magam előtt is szégyelltem. Ennyire nem lehetek gyenge, meg kell oldanom a saját problémáim. Egy idő után viszont előfordulhat, hogy ezek a gondok spirálszerűen rángatják maguk után az egész életünket, észre sem vesszük és ott tartunk, hogy összeomlott felettünk minden. Ilyenkor kell SOS összegyűjtenünk minden bátorságunkat, levetkőzni minden szégyent, gőgöt és segítséghez fordulni. Lássuk be, időnként mindenkinek szüksége van egy díványra, ahol kibeszélheti magát, egy szelíd, láthatatlan kézre, ami kisegít az útvesztőből. Felgyorsult a világ, megnőttek az igények, az elvárások és egyre nagyobb nyomás nehezedik mindenki életére. Egy kicsit mind meg vagyunk zakkanva, mindenki végigjárta a maga útját. Tökéletes példája ennek a mi generációnk. Elvárások az egyetem után, első munkahelyek, megrópáltatások, kudarcok, utazások, a hovatartozás kérdése, kapcsolatok. Mintha nem pontosan úgy alakulnának a dolgok, ahogy azt egyetemen megálmodtuk. Ráadásul mindenki szeretné folytatni a korábbi életvitelét, mulatni, szórakozni, barátok, fesztiválok, forevörjáng és sosehalunkmeg. Harminc közeledtével egyre nagyobb a belső nyomás, az irreális elvárásaink, aminek nem tudunk megfelelni egyre erősebben folytogatnak, át kell értékelnünk az életünket, le kell adnunk a szintből. Ez fizikailag és érzelmileg is kipurcantja az embert. Trauma, szembesülés, csendes szenvedés. Általában valahogy kikeveredünk a pityergő kicsigyerek állapotból vagy egyszerűen beletörődünk abba, ami van. Egy időre mindenképp elhallgat a belső hang, ami segítségért könyörög. Vannak szerencsésebb alkatúak, akik találnak módot arra, hogy megszabaduljanak a gyötrő gondolataiktól, vagy egyszerűen rá sem hederítenek ezekre az aggályokra. Aki nem… nos nekik segíthetne egy objektív szemszög.
L is mesélte, hogy járt pszichológushoz. ( Csodálkoztam is. Valami baja lehetett? Vagy ez valami brazil hóbort?) ’- Nincs abban semmi különös, segített feldolgozni a rengeteg stresszt, ami felgyülemlett a munkahelyen.’ Válaszokat nem feltétlenül kapott, a problémáit sem oldották meg – az a mi dolgunk, de segítséggel sikerült megküzdenie a feladattal. Megkönnyebbült, nem üvöltötte le senkinek a fejét oktalanul és figyelt magára, hogy konstruktívan építse a belső világát.
A pszichológiai kezelés valóban részét képezi a paulistano hektikus életstílusának, teljesen természetes és általános. A gazdagabbak körében tagadhatatlanul státuszszimbólum, de teremt rá az is, aki tudja hogy fontos erre áldozni. A túlélő ösztön erősebb a szégyenérzetnél. A munkahelyemen is ismertem pár embert, aki jár. Csodákat zengtek róla, bár némelyik esetben igazi függőséget éreztem. Nem lenne elég nyíltan beszélni a gondokról egy barátnak, rokonnak, segítséget kérni tőlük? (Mennyire európai is vagyok.) Más kultúra ez, más normákkal, ritmussal. Az ember nem mutathatja magát gyengének. Felszínes nyavalygás alap, de igazi problémákról nem beszélnek. ( Mindezt annak tükrében, hogy életük legintimebb részleteit is képesek megosztani idegenekkel. Nem is beszélve arról, hogy mikről faggatóznak.)
Az a benyomásom is támadt, hogy vannak olyanok, akik a lelki segítséget is szeretnék megvenni – elvitelre. Fizet, tehát a pszichológus megoldja a gondját. Neki ujja hegyét sem kell mozdítania. Olyat is tapasztaltam, hogy teljesen ráhagyatkozott a pszichológusára: mindent úgy és annak megfelelően, ahogy a ’térápisztá’ előírta.
Láthatjuk, virágzik a lelkiterápia kultusza is az országban. Nekem nagyon tetszik a tény, hogy az emberek praktikusak és céltudatosak, minden szégyen nélkül. Gondjai vannak, van aki segíthet, meg tudja fizetni? Habozás nélkül megoldást keres. Nem szenveleg, nem hagyja elhatalmasodni magán a destruktív gondolatokat, nem nyomja el magában, titkolja vagy szégyenkezik. Senki nem ítélkezik a másik felett, mert kezelésre jár. Nem működik egy fogantyú ebben a vadul zakatoló gépezetben? Gyorsan meg kell szerelni, mert kiesik a ritmusból, lemarad. Mentálisan is egészségesnek kell lenni, hogy az ember fel tudja venni a harcot nap mint nap a helyi életformával és nem mellékesen eredményeket is érjen el.
Ahogy hallom, manapság a pszichológusok zsírosra keresik magukat: egy alkalom magán praxisban húsz és hetven ezer forint között mozog. (Egy alkalom.)
A temperamentum adta galibát ebben az országban azért semmilyen pszichológus nem tudja korrigálni. Sok olyan helyzet van, amikor ámulok az emberek jámbor türelmén, ahogy hang nélkül tűrik ezt a kaotikus életformát: a dugókat, a város ritmusát, a sorbanállást, az árakat. Ugyanakkor semmiségeken olyan balhékat csapnak, hogy kő kövön nem marad. (Ehhez számoljunk még tíz percet és máris helyreállt a világbéke, ölelik egymást és nevetgélnek, saudades és ’igyunk meg valamit együtt’.)
Nekem is elkelt volna az elején egy pszichológus, hogy megértsem a brazil vírtust. Hogyan maradjon egy gringo épelméjű Brazíliában, intenzív tanfolyam kezdőknek.
Egy órával az özönvíz után, hét ágra süt a nap.
Fényárban úszó CCBB (Centro Cultural Banco do Brasil) a város szívében.
( Ilyen csodára a viharvert fényképezőm bizony nem képes.)
Aki arra adja a fejét, hogy Brazíliáról írjon, a kedves olvasó pedig arra, hogy erről olvasson, legfontosabb lépésként tisztában kell lenni a nagyságrendekkel, a feldolgozandó és megemésztendő információ mennyiségével. Nehéz itt bármiről is pár szóban beszélni.
Hogyan lehetne felvezetni a brazil kulturális életet: Az őshonos kultúrát és amit az európaiak hoztak? A kortárs művészet térhódítását? A brazilok kulturális igényét összehasonlítva a rendelkezésre álló terek arányával? A városok dominanciáját? Stb, stb,stb. Hónapokat lehetne beszélni erről, vaskos könyvek, megszámlálhatatlan kiállítások, hosszú sorok, növekvő kulturális étvágy, robbanásszerűen fejlődő műkereskedelem, kifogyhatatlan kreativitás mind-mind őrzi ennek a robosztus országnak a kulturális örökségét, fékezhetetlen pezsgését.
Lassan, igyekszem.
Brazíliában a bankok diktálnak minden téren, így kulturális téren is. A legnagyobb bankok széleskörű mecénásprogrammal támogatják a művészeteket, az ember csak bólogat szájtátva, hogy itt ilyen is van. (Természetesen mindezt annak tükrében, hogy milyen magas az országban a nincstelenek aránya még mindig.) Kulturális köpontokat hoztak létre, mozit, kiállító tereket, számtalan pályázatot, megjelenési lehetőséget teremtettek és rövid időn belül a brazil kultúra legmeghatározóbb pontjaivá váltak.
Lássuk a CCBB impozáns épületét, ami Sao Paulo belvárosában található és az állami bank első székhelyeként szolgált 1927-től. Az új évezredben, 2001-ben pedig megnyitotta kapuit a nagyközönség előtt, mint az egyik legmeghatározóbb kulturális központ az országban. A CCBB-nek Rióban, Brasiliában és Belo Horizonte-ban is van egy-egy egysége, ahol legtöbbször ingyen vagy jelképes összegért láthatunk világhírű kiállításokat, film fesztiválokat, vetítéseket, kortárs installációkat. (Megérkezésem után itt láttam a világhírű, de otthon teljesen ismeretlen dokumentarista, Forgács Péter filmjeit, télen volt magyar mese hétvége és nekem is lettek volna ötelteim… ha le nem maradok a pályázati határidőről. Na majd jövőre.)
Az impozáns épület a város dekadens központjában található, ami sokak szerint NY-hoz hasonlóan pár évtized alatt a város puccos, méregdrága központjává válhat. ( Álmodozni lehet, nem?) A tőzsde, a brazil gazdasági monstrum szíve itt található pár sarokra, túlélte a központ elnéptelenedését.
Kívánok kellemes andalgást a CCBB-ben!
Én tényleg annyira örülök!!!
Valaki kitalálta ezt a fantasztikus kezdeményezést, hogy örökítsük meg a várost, ki-ki a maga szempontjából, eszközével, érzékenységével a város születésnapja alkalmából, ami holnap, január 25-én van. Rengeteg csodálatos kép összegyűlt. Én a 95%-át imádom, kiplakátolnám vele a lakást. Olyan büszkeséggel tölti el az embert ezeket a képeket nézegetve. Azért nem rossz hely ez a SP.
Egyszer a képeim között ‘kotorászva’ ezt találtam. Fantasztikus pillanatot sikerült megörökíteni, oersze, hogy azonnal beküldtem. Viszont ennyi az egész nagy titok, szerencsém volt, hogy ezt láthattam, hogy nálam volt a gép (és működött. Szegény megviselt pára.). Fotóművészetről szó sincs, annál inkább a természet csodájáról. Speckó efektekkel se tudtam felcicomázni, ez így történt, ahogy a képen látható.
Szegénykéim, aki az arckönyvön van, már a fenébe kíván, gondolom:) Nem csodálnám, ha valaki letiltana 🙂 Egy picikét még ujjongok, ha nem gond.
