Kalandiparos São Paulo-ban

Első képeslapom Barcelonából. Noémival egyetem alatt lógtunk sokat együtt, majd belevetettük magunkat a felnőtt életbe és mindketten eltüntünk. Most, hogy mindketten jó messze kerültünk otthonról,  ismét egymásra találtunk. Nagyon köszönöm drága Noémi, beszámoló késlekedik, de pótolom!

(Oh, csak úgy megjegyzem, a senhorita a jobb oldali toronyházban dolgozik… nem mindenki dicsekedhet ilyen impozáns munkahellyel. )

Egyetemi éveimből mélyen megmaradt bennem egy név: Tarkovszkij. Egy orosz filmrendező neve. Bár az égvilágon semmit nem tudtam róla, rövid idő alatt arra a következtetésre jutottam, hogy egyetlen filmjét sem akarom látni, egy sort sem akarok olvasni róla, nem érdekel. Sikerült ismeretlenbe is száműzni a nagy mestert. Ennek pedig igen egyszerű oka volt:  ha az ember akkoriban szóba elegyedett a parnasszusi magasságokban trónoló filmszakosokkal (mondanom sem kell, hogy tisztelet illeti a kivételt) két perc alatt fölényesen elintézték az illetőt azzal, hogy Tarkovszkij a király és a dilettáns alja azt sem tudja, mi az a filmművészet. (Beletrafáltak, mert nekem fogalmam sem volt, hogy ki az, ráadásul egyetem előtt tényleg szinte semmit nem tudtam a filmről, mint hetedig művészet.) Nagy divat volt akkoriban, mert minden, magát kivételesnek és egyedinek tartó cinefil (elsüllyedek szégyenemben, de fogalmam sincs, hogy mondják ezt magyarul) ezt a nevet hajtogatta – Truffaut, Godard e Bunuel apó mellett.  Ennyi űberművelt filmenciklopédia mellett jól elszégyelltem magam, végül annyira irritált a kioktató dumájuk, hogy visszavágásképp bájosan megkértem őket, hogy ajánljanak mai rendezőket. Lett belőle sértődött kuss és nagy nulla a filmszakos barátok számát illetően. (Fiatalság, bolondság. Mit is fogtunk fel még akkor, 20 évesen a világból?) Gőgös sértettségemben, amikor jól elintéztek a filmszakos felvételin, csak azzal vígasztaltam magam, hogy így legalább a büdös életben nem kell szenvednem Tarkovszkijjal. A sors huncut fintora, hogy 10 évre rá, a világ másik sarkában visszaköszönt ez a név.

Amikor elkezdtem dolgozni a filmfesztiválon, kiderült, hogy a fesztivál, a nagy orosz rendezőnek, Andrej Tarkovszkijnak emléket állítva kiállítást, retrospektív vetítéseket szervez, gyűjtemény, kerekasztal beszélgetések, orosz rendezők garmadája és egy teljesen felajzott brazil moziközönség visszhangozza két héten keresztül azt a bizonyos nevet. Megmosolyogtatott, mert egyből megrohamoztak az egyetemi emlékek a hátulkötős évekről, a saját, ostoba gőgömről és azon bizonyos emberek üres hencegéséről.

A fesztivál vége felé  megnéztem a rendező polaroid képeiből rendezett kiállítást… Csodaszép! Kalandos életéről is sikerült egy keveset megtudnom. Mondanom sem kell, hogy arra a következtetésre jutottam a nagy Brazíliában, hogy… tramtatatatam, pampam: szeretném megismerni az összes filmjét és megtudni, hogy ki volt ez a nagy mágus. Ideje nekem is hasonló okosságokkal traktálnom… önmagam.

 A nyitóünnepségre menet ott kuporogtunk a kisbuszban Tarkovszkij fia mögött, hangosan csacsorásztunk egymás között portugálul és a világ legtermészetesebb dolgának tűnt, hogy a filmtörténet ikonikus alakjának a fiával zötykölődünk a sao paulo-i dugóban.

Ez jutott hát nekem a nagy Tarkovszkijból.

Nos ismét eltűnök egy darabig, pedig annyi írni mesélnivalóm van, hogy azt sem tudom, melyiket mondjam. November 2-ig a São Paulo-i nemzetközi filmfesztiválon dolgozom, reggeltől hajnalig rohangálok eszeveszetten a városban, filmesekért a reptérre, filmesekkel vetítésekre, rendezvényekre, interjúkra. Semmit nem tudok igazából. Két napja jöttünk vissza a tengerpartról, még mindig a hallom a tenger moraját, a pálmafák susogását és elkápráztat az a végtelen kék tenger. Pedig már javában itt kellene lennem fejben is. Mint mindig… bele a mélyvízbe, útközben megtudom. Úgy tűnik, hogy nagy dolog, nagy dili, a paulista-k már teljesen be vannak zsongva. Azt mondják kb. 470 filmet fognak vetíteni. Itt mindig csak úgy dobálóznak a számokkal. Mi meg mint a kergemarhák rohanunk egyik helyről a másikra, egyeztetés, logisztika, bemutatás, fordítok mindenféle nyelvre, meg azt sem tudom még mi. Megkaptuk a fesztiválkézikönyvet, de annyi információ van benne, hogy örülök, hogy el tudtam olvasni. És annak megfelelően kell majd végezni a napi munkát hahahah 🙂 Mindjárt mennem kell – nemsokára fény derül a titokra, megtudok mindent. Szóval brazil filmforgalmazásból vissza a nemzetközi film fesztiválok porondjára. Eddig a másik oldalon álltam, lássuk most, milyen lesz szervezőként dolgozni. Ahogy érzékelem a szervezettségből – konstans káosz, csak úgy mint mindig. De már nem félek, alaposan fel vagyok vértezve eddigi tapasztalataimnak köszönhetően és örömmel vetem magam ismét a brazil filmvilág csataterére. (Luciano tervezett nekem szép névjegykártyácskát, egy régi mozijegy stílusában. Osztom boldog boldogtalannak. Mert bemutatkozásnál bizony… szentséges tündérország. Lesz itt káosz)

Beijos és akkor 17 nap múlva itt.

Büszkén dicsekszem el ezzel a képeslappal, amit Kenyából kaptam. Philip, az ír cimborám küldte, akivel még Budapestről ismerjük egymást. Története van ennek a lapnak megviselt, rongyos szélével, besárgult hátoldalával. Európai útja előtt vette Philip és könyvjelzőként használva végighúrcolta Írországtól Svájcon át Budapestig. Látott-hallott örömöt, jókedvet, számtalan baráti ölelést és hektoliternyi sört. Sok-sok szeretetet szívott magába, az öreg kontinens nosztalgiáját, majd Afrikába visszatérve végül postára került, hogy eljusson Dél-Amerikába. Azta mindenségit! Nagyon köszönöm! (Tudom, hogy érted Philip)

31 éves lettem én. Nem titok, nem is szégyellendő. Néha elkerülhetetlen a műbalhé és a rimánkodás: telik az idő, egyre több ráncom és ősz hajszálam van blablabla. Nevetséges – vagyok. Arra kell godnolnom, hogy mennyi csodálatos élményt tudhatok magaménak, milyen szép családom és fantasztikus barátaim vannak, milyen őrült kalandokban volt részem és ami legfontosabb, hogy egészséges vagyok, jó helyen vagyok. Több tervem vár megvalósításra, mint valaha és igen, még mindig reménytelen álmodozó vagyok.

Az elmúlt hetekben, hónapokban néha már az összeomlás szélén álltam, kilátástalannak tűnt minden. Az élet csak a munkáról szólt. Ha becsuktam a szemem, a végtelen listáimra gondoltam, álmomban, ha felébredtem, nyugodt perceimben egyébre sem tudtam gondolni, csak a munkára. Teljesen megszakadt a kapcsolatom a külvilággal, barátokkal. Elfelejtettem, hogy milyen kikapcsolódni, felhőtlenül, gondtalanul vihorászni, vagy egy bárban ücsörögni, filozofálni, álmodozni, semmit tenni. Felőrölt,  felemésztett. Mindennek ellenére viszont örömmel és büszkeséggel töltött el ez a teljes odaadás, amit a munka megkívánt. Végre azt csinálhatom, ami igazán közel áll hozzám, a nap végére pedig azért vagyok zombi, mert egész nap ötletelés, alkotás folyt. Mindez persze a legveszettebb tempóban, alkalmazkodás és tanulás, örökös változások és szervezetlenség közepette.

A mai nap viszont igazán rendkívüli volt. Hogy ennyi kedves üzenetet, figyelmet és szeretetet kapjak egy napba sürítve. Be kell vallanom, hogy teljesen ki vagyok purcanva. Fel sem tudom fogni mindezt. Valóságos invázióban volt részem. Elárasztott mindenki a figyelmével, szeretetével. Hercegnő, elkényeztett kicsi gyerek, mindenki szemefénye voltam ma. Azzal kezdődött, hogy Luciano magyarul köszöntött fel, a legtökéletesebb magyarossággal ejtve ki minden egyes szót. Utána jött az a sok-sok kedves szó, ölelés és figyelem a munkahelyen. Üzenetek áradata az arckönyvön, régi kedves barátok a világ minden tájáról. Beszéltem a családdal, kicsivel- naggyal, láttuk egymást skype-on, volt vigyorgás és sikorászás ( mindez az irodában, az asztal alatt gubbasztva a kis gépemmel, mert az internetkábel nagyon rövid volt) Ezzel együtt szinte sokként ért a sok régi emlék eddigi életemről, annak szereplőiről. Hisz a mostani életemben semmilyen kötelékem nincs a régivel – senki és semmi nem emlékeztet arra a 30 évre, amit eddig megéltem.  Ezen a napon minden visszatért: szinte hallottam a barátaim hangját, eszembe jutottak azok a helyek, ahol régebben együtt lógtunk, visszatértek az élmények, hogy kit, hogyan, honnan ismertem meg, országok, kulturák, kalandok. Mindezzel egyszerre megrohamoztak az emlékek az ‘előző önmagamról’. A köszöntések tükrében, a régi emlékeket felidézve egyszeribe ölembe zuhant mindaz, ami vagyok, aki vagyok. Az, amit itt nagyon kevés embernek tudok megmutatni és csak keveseket érdekel, vagy egyszerűen nem értik, nem értékelik. Nagyon rövid idő alatt, ép ésszel felfoghatatlan intenzitással történtek a dolgok körülöttem, belecsöppentem ebbe az eszetlen mókuskerékbe, ahol nem tudtam azzal foglalkozni, amim már van. Azzal kellett megküzdenem nap mint nap, hogy nem tudom, nem ismerem, máshogy látom, másképp értelmezem. Mindezzel értékét veszítette a régi és maradt helyette az űr és a gyötrelem, hogy ebben a világban fabatkát sem érek.

Így a legszebb ajándék ezen a születésnapon az, hogy kezd viszzatérni a régi énem, kezdek önmagam lenni és sikerül rálátnom a saját értékeimre, tudásomra. Lassan kezdek egyre több emberrel találkozni, akiket érdekel, hogy ki vagyok és milyen kulturális örökséggel rendelkezem és kezdenek megismerni annak, aki valójában vagyok.

Gyertyafújás és kívánság helyett így csak egy köszönömmel tartozom – az életnek és a Jóistennek a lehetőségért és a erőért.

Amikor megérkeztem Sao Paulo-ba, ezt az útravalót kaptam drága Elsa barátnőmtől. Nem tudom, hogy hogyan, honnan szerezte ezeket a csodaszép, egyszerűségükben megérintő képeket, portugál üzenettel. Mi is az üzenetük, mit kívánnak? Szeretetet, szerencsét, sikert, barátokat. Mindazt, amire egy új év, illetve egy új élet kezdetéhez nagy-nagy szükségünk van. Ha belegondolok, hogy egy éve még vele róttam Párizs utcáit és egy hétig filmszínésznő lehettem… Paris-ban.

Ok, nem tajtékzom és nem rohangálok körbe szakadt hálóingben, zilált hajjal, értelmetlen dolgokat hadorászva. Egyszerűen csak nekiálltam kicsit főzni. Hiányzik. Jólesik. Megnyugtat.

A receptkönyveim mind otthon hagytam – örülnék, ha itt lennének velem. Türelmem Interneten keresgélni nincs, igazán jó receptkönyvet pedig még nem találtam a könyvesboltokban. Persze olyat keresek, amiben a mennyei mannát a brazilok fejlesztették ki, amiben a trópusi gyümölcsöket őrült módon vegyítik a többi összetevővel és egyszerűen olyat, amilyet mi, halandó külföldiek elvárunk. A feijoada, churrascot ismerem, az innovatívabb, trópusi kulináriával viszont még nem találkoztam. Milyen is a világ. A szomszéd fűje mindig zöldebb. Nekünk, Európában ezek számítanak exotikumnak, különlegességnek, nehezen beszerezhető, drága hozzávalókkal. Itt pedig pont fordítva. Gomba, ami nincs. Keresnem kell valami szakmai cikket arról, hogy miért nincs gomba Brazíliában. Ezen kívül spárga erdei gyümölcsök, cseresznye, meggy. Természetesen a francia meg az olasz kulinária. Bár tudni kell, hogy Sao Paulo kulináris giga főhadiszállás, komolyan kell venni, mert nagyon sok, nagyon pompás étterem található itt. Én viszont helyit akarok. Helyi összetevőkkel varázsolni, vegyészkedni.

Végül tényleg beköszöntött az ősz, vagy inkább azt mondanám, hogy tél. Hideg van, határozottan hideg. Csípős hideg és a nap fénye is afféle éles, őszi napsütés. Nem túl könnyű elképzelni, ugye? Kuporgok az ágyban, takaró alatt az egyetlen meleg ruhában, amit hoztam. Később alternatív megoldásként magamra öltök minden nyári ruhát.

Szóval itt kuporogtam és arra gondoltam, főzni kellene egy jó kis, lélekmelegítő levesecskét. Olyat és úgy, mint otthon. A hideg, őszi vagy téli estékre. A legnagyobb specialitásom a sütőtökleves, ezt viszont már túl sokszor készítettem. Isteni is lett. Ma a kókusztejes csirkeleves és a céklaleves között hezitáltam – minden összetevő szerencsére adott, nem kellett lemennem a boltba – ki a hidegbe!

A leves kész, már csak arra vár, hogy a srácok kipróbálják. Figyelmeztettem is mindenkit, hogy nem kötelező szenvedni vele. Nyugodtan be lehet vallani, hogy ehetetlen.

Nekem ízlik. Pikáns, érdekes. Na de mit is raktam bele? Szentatyaég! Belekezdek. Az eleje még hagyományos: vajon pirítottam hagymát, fokhagymát, rá a céklát, leveskocka, kis krumpli sűrítésképp, víz, főzőtejszín. Az itteni creme de leite, a főzőtejszín megfelelője, nagyon krémes, sűrű, isteni. Nos itt kezdődött az ámokfutás. Facsartam sok-sok narancsot,  raktam bele gyömbért, banánt, bazsalikomot és oreganot – meg persze egy csipetnyi sót. Jól összeturmixoltam. A gyömbértől pikánsan csípős lett, a banántól pedig olyan krémes, mint a legfinomabb mousse. A színe pedig. Nos a színe az a mély, mályvás rózsaszín, amit én biztosan használnék dekorációs elemnek – bútorokhoz, ruhákhoz, falat festeni. Egészen fantasztikus lett a színe. A sütőtökleves színétől is odavoltunk már, sőt a minap nézegettem a zöld turmixaim színét – gyönyörű, mély zöld. Egyszer összehozom mindegyiket és nekiállunk vele festeni – food painting.

Na megyek is – főpróba van. Mellé pirítóst eszünk és csináltam pirított sajtszírmokat oregánóval. ( Vékony sajtszeleteket egyszerűen ráraktam egy teflon serpenyőre, láng fölött megolvasztottam, megpirítottam, megszórtam oregánóval, hogy olvadjon bele a sajtba.)

Függönyt fel!

Néha megmagyarázhatatlan durrogtatások hangja rázza fel az éjszakát. Mint például most. Nem tudom, mi lehet a hangok eredete. Nem tűnik lövöldözésnek, de lehetne. Puff-puff..bumm. Itt is, ott is. Visszhangzik az egész. Lehet akár egy összeomló épület, lehet petárda, lehet egy papírzacskó (sorozatpukkasztás), de lehet lövöldözés is. Az elején még el is tudtam képzelni, és ösztönös, letagadhatatlan szenzációéhségem titkon megkövetelte, hogy legyen valami. ( Oh én balga.) Valami, ami megfelel a kívülálló, gringo elvárásainak a veszélyes Brazíliával szemben. Ma már szinte elképzelhetetlennek tartom a valószínüségét, hogy baj legyen.  Ami inkább baj, hogy nem félek sehol. Nem ártt tisztában lenni azzal, hogy bármi történhet, bármikor. Nagy valószínűségét nem látom, de lehetséges. Amit mindenki mond, vagy amit otthonról hallunk, hogy Sao Paulo veszélyes.  Kérdeztem is L-t anno, hogyan fogok közlekedni a városban. Taxival vagy mi lesz? ( Elég ciki. ) Bizonygattam, hogy nem vagyok félős, de mindenki óvva int, hogy ügyeljek, mert veszélyes.. Ő pedig, lazán és nyugodtan mondta, hogy nem lesz semmi bajom, nyugodtan mászkálhatok a városban. Kicsit mindenképp szkeptikus voltam, amikor megérkeztem, vártam a szenzációt, sehol semmi. Uncsi…. a nagy fenét. Már az elején is éreztem, hogy nincs itt semmi, figyelni kell, elvegyülni és nem történhet semmi. Londonban állandóan arról lehetett olvasni, hogy lövöldöznek, rabolnak, lincselnek. Most, hogy itt vagyok pedig azt mondom, hogy a brazil médiánál szenzációéhesebb nincs a világon, ahol egyébről sincs szó csak lövöldözésről, rablásról, balesetekről, halálról….világvégéről. Van Sao Paulo-ban is, mint mindenhol. De sokkal kevesebb, mint azt gondoljuk. Eddig legalábbis nem láttam semmi jelét – remélem tovább is így lesz.

Emlékszem megérkezésem után 1-2 héttel sétáltam egy nagyot a városban, csatangoltam egyet, amit nyomban közzétettem az arckönyvön. Büszke voltam magamra. Hogy lám, képes vagyok, bátor vagyok, nem ismerek félelmet. (Megmosolyogtat a naivságom.) Szenzációként adtam elő, de olyan is volt a fogadtatása. Kaptam is egy aggódó hozzászólást, hogy vigyázzak magamra. Azóta sokszor mászkáltam egyedül, esténként itt a lakásunk környékén. Munkahelyről például, amikor hazaesem, már sötét van, este 8 körül. A központban lakunk, ami elég sok helyi által lenézett, veszélyesnek, lepukkantnak tekintett környék. Tény, hogy nem lakunk olyan messze a hírős Cracolandiatól – ami az egyik  legelhagyatottabb negyed mindenféle sötét alakkal, hajléktalannal, kurvákkal és drogosokkal (kemény drogosokkal, akik crack-et fogyasztanak – innen a Cracolandia elnevezés). Favellákat is láttam, de azokat inkább a város szélén. Nem nagyon tudom, hol vannak. Az az igazság, hogy még nagyon nem ismerem a várost. Amíg nem dolgoztam igyekeztem feltérképezni amennyire csak lehetett, de elég szerény urbanisztikai tudásra tettem szert, amióta pedig dolgozom nincs időm semmire. Ettől eltekintve számtalan pontja van a városnak, amit ismerek, mint a tenyerem (helyi túlzással élve), de túl sok mindent kell megjegyeznem, nem fér el minden a kobakomban. Elmentettem a gépemen egy térképet a negyedek neveivel, de legalább egy A2-es lap kellene, hogy kiolvashatóak is legyenek a nevek. Egy monsztrum ez a város, ép ésszel felfoghatatlan a mérete.  A biztonságra visszatérve, többször jöttem haza éjfél körül egyedül – taxin vagy gyalog. Itt vagyok. Nem éreztem, hogy veszélyben lennék. Remélhetőleg ez így is marad. Sőt…múlt szombaton tévedésből Cracolandiaban kötöttem ki. Meg kell vallanom, picit meg voltam szeppenve. Micsoda piszkos, félelmetes népség. Határozott léptekkel mentem – előre. Mert nem nagyon tudtam, hogy merre, csak körülbelül saccoltam, hogy melyik irányba lehet a központ, ahol lakunk. Sokat jártan már így Sao Paulo ban: mentem az orrom után. Pont ebben a ‘szörnyűséges büntényektől’ hemzyegő városban. Emlékszem, első nagy sétám, január 2-án volt, ugyanilyen megfontoltsággal és előrelátással. Körülbelül ‘éreztem’ az irányt, mentem és vissza is találtam. Hinné ezt bárki is, amikor Budapest belvárosában is képes vagyok eltévedni. Szóval a hírös Cracolandia. Busszal már többször is átmentem ezen a negyeden, amikor még januárban intéztem a vízumom. Láttam is, amint hét elején nagy kilakoltatásokat csináltak. Szomorú azért. Szomorú látni azt, amilyen szintre lealjasodnak az emberek, de leginkább szomorú látni azt a kiszolgáltatottságot és reménytelenséget, ahogy az autoritárius rendőrség bábuivá, kegyetlenségük eszközeivé válnak. Szomorú látni azt a sok elcsigázott, kimerült embert aludni a hídak alatt, útszélén, a leglehetetlenebb zugokban és helyzetekben, szószerint egy kartonlappal takarózva. Nagyon sokan, túl sokan vannak. Elszorul a szívem, ha látom, de mit tudok tenni? Emlékszem láttam egy fiatal lányt, aki valahol már a téboly, teljes elkorcsosulás szélén volt és talán drogok hatása alatt, egyik pillanatról a másikra, olyan keservesen, halálraváltan és magányosan kezdett el zokogni, hogy elszorúlt a szívem. Nagyon. Sír, milliónyi embertömeg halad el mellette és senki ügyet sem vet rá… csak hálás lehetek a Jóistennek, hogy gondomat viseli, biztonságban, boldogságban élhetek. A többi már csak rajtunk múlik, nem?

Szóval a műanyagzacskót pukkasztgató, akciófilmet forgató felelőtlen,  állampolgárokat megkérem, hogy éjszakánként ne zavarják honfitársaik nyugalmát.

(találtam. Morfondírozás van bőven – magyarul ritkábban, így leírom. Megnyugtat. Talán segít is abban, hogy megtaláljam a választ a kérdéseimre. )

Április 2.
Sao Paulo-ban vagyok.
Sao Paulo-ban élek. Most idetartozom. Ebben a világban próbálok otthonra lelni.
Még nem mondhatom, hogy ez az otthonom. Hogy is mondhatnám. Ilyen rövid idő után. Hosszú-hosszú időbe telik, hogy bárhol is otthon tudjam érezni magam. Ahhoz képest, hogy mennyire gyorsan váltok helyet, országot, életformát, annál nehezebben érzem magam bárhol is otthon.

Jelenleg nem érzem, hogy ez az állapot egy fejlődési folyamat. Hogy ez vezet valaholvá. Hogy van egy áhitott cél, hogy a jövő egy adott időpontjának élek. Hogy az éltet, az segít túlélni a jelent. A jelent élem. Minden pillanatában újdonsággal, kihívással és olyan kiéhezettséggel újdonságokra, eseményekre, ami valahol meg is öli az egészséges elégedettség érzetét. De a jelent élem és élvezem. Nem várom, hogy teljen az idő, nincs az a fullasztó érzés, hogy majd AKKOR jobb lesz. Ez új. Arra viszont még mindig, és mindig van igényem, hogy történjen valami. Valami új, valami nagyobb, több, más. Többre szomjazom, amikor azt sem tudja felfogni az agyam, amiben épp jelen pillanatban van.

Sokszor próbálok rálátni az életemre a kivülálló szemszögéből. Rácsodálkozni, hogy ki vagyok, mi vagyok, mik a képességeim, mit értem el az  életben.
Rácsodálkozni arra, hogy mennyire az álmaimnak élek, mennyire végletesen élem az életem, mennyire szerelemfüggő a lényem és hogy mekkora amplitudóval élem meg a jót és a rosszat. Azt, hogy kik, hogyan segítik, egyengetik az utam, kik mit látnak vagy nem látnak bennem, kik látják meg az igazi személyiségem és a hibáim. Ugyanazokat a hibákat, amik végigkísérnek az életem során, berögzodéseket, gesztusokat, amiket nem tudok levetkőzni.

Vagy csak, hogy egyszerűen fogtam a sátorfám, belegyömöszöltem az életem két bőröndbe és nekiindultam egy vadidegen világnak, egy másik kontinensnek, üres zsebbel. Hajtott a szerelem, a szeretet és a kalandvágy. Hajtottak az álmaim, a reményeim. De a hajtóerő leginkább egy nagyon egyszerű, de annál elementárisabb erő volt: a boldogság. A kiegyensúlyozottság, a harmónia, a kiteljesedettség érzete. Az a belső erő, ami elhajtott több ezer kilométerre, hogy a megpróbáltatások, lemondások és nehézségek,  időnkénti kiszolgáltatottság ellenére ez az érzés legyen az éltető erőm. Hogy ugyanúgy érezzem nap mint nap az ölelés és a csók hiányát, azt,hogy azok a napvégi, fáradt, csendes beszélgetések olyan sok reménnyel, hittel és kiteljesedettség érzetével töltenek el. Elkalandoztam és odakalandoztam, ahol mindig örömmel kötök ki, ahová akkor menekülök, ha a jelen megpróbáltatásait nem bírom elviselni. Hová is? A jelenenbe, a valóságomba. Csak nem árt emlékeztetnem magam időnként. Sokszor megéri leülnünk és mérlegelnünk. Mérlegelnünk, hogy mi adatott meg az életben, nagy hangsúlyt fektetni a jóra és mérlegelni, hogy a nem jó – ha objektíven, nagyítóval kielemzzük – tényleg annyira rossz és vajon, miért is az.