Kalandiparos São Paulo-ban

Most, hogy lett egy szusszanásnyi időm, nosztalgiázom és múltat idézek, pedig már jövőbe tervezek és nagyon élvezem a jelent. Csak így egyszerűen.

Eszembe jutott, hogy hónapok óta ízlelhetem azt, ami annyi ideig az elérhetetlen trópusokat jelentette és bár hozzászokhattam volna, akárhányszor megérzem azokat az illatokat, megjelenik a csiklandozó érzés, hogy ami csak ábránd volt, most valóság.

Rám nagyon erős hatással vannak az ízek, iIllatok, mélyen az emlékezetemben vésnek pillanatokat, lelkiállapotot, sőt egy egész korszakot.

Emlékszem évekkel később megéreztem valakin azt a parfümöt, amit egyetem alatt használtam, eszembejutott minden: barátok, szerelem, bulik, tanulás, küzdelem, álmok.  Most a születésnapi tortámon meggyújtottak egy csillagszórót. A csillagszóró illata mindig a család meghitt melegét idézi fel. Karácsony Máramarosszigeten, várjuk az angyalkát, megszólal a csengő az előszobában, megjött, szaladunk, énekelünk, csillagszórót gyújtunk. A menta tea íze mindig Bálint mamára emlékeztet. Tisztán emlékszem arra az estére, amikor Londonba költözésem első napjaiban ittam, Bálint mama halála után és jól elpityeregtem magam, mert egyszerre megrohamoztak az emlékek a finom reggelikről Sófalván, a tűzhelyen készített bundáskenyérrel és a citromos menta teával. A tea illatábam benne volt az emlék, ahogy kicsigyerekként fontoskodom és feleselgetek a konyhában, a nagymamám pedig sürög-forog a tűzhely körül és megállás nélkül szórakoztat ízes, székely vicceivel.

Múlt nyáron Windsorban sétálgatva elmentünk egy étterem előtt, ahonnan áradt az olajszag, a tagadhatatlan, angol ’fish and chips’ szaga. Egyszerre eszembejutottak a nehézségek, amit azok a bizonyos tanulóévek jelentettek Londonban. A pincérnői munkák, a kinlódás, a nyelvi megbéklyózottság első nagy küzdelme és az a bizonyos, filmbeillő felmondás, amikor az étterem konyhájában a szakáccsal üvöltve, megaláztatást nem tűrve kivágtam a lengőajtót, lerángattam magamról a kötényt és tudomására adtam az egész étteremnek, hogy otthagyom azt a rohadt helyet.

A garnélarák ízéről mind a mai napig az jut eszembe, amikor Cannes-ban, a filmfesztiválon el akartam menni Michael Haneke filmjének a bemutatójára. Utolsó pillanatban kezembe nyomtak egy meghívót: – Fuss Tünde, fuss! Csípd ki magad, menj! Hazarohantam a kis lakba, ahol megszálltunk és ezzel véget is ért a glamour aznap estére. Elfelejtettem a riasztó kódját, ami többszöri próbálkozás után is gyilkosan sípolt, biztosan veszítettem 10 évet a hallásomból és végül a medence szélén kötöttem ki egy villával kinyitott borosüveggel, amit fenékig kiittam. Mire hazajöttek a munkatársaim, teljesen el voltam ázva és ekkor készítették azt a vacsorát garnélarákkal, amiből az étel illatán és a zavaromon kívül semmire nem emlékszem, se arcokra, se magamra. (Ja, a legutolsó próbálkozáskor jól ütöttem be a kódot. Amikor a többiek nyugodtan besétáltak a házba és a riasztó nem szólalt meg, azt hittem befordulok a medencébe.) Sorolhatnám még naphosszat az ízek, illatok hatását, hogy milyen emlékeket, érzelmeket idéznek fel, melyik országban, kiknek a társáságában. Megállapíthatom, hogy az orrom és az ízlelőbimbóim rejtik emléktáram aranykulcsát.

Brazíliát, az egzotikus országot annak életörömével, napsütéssel és a tengerparttal számomra három íz, illat jelképezi: a maracuja, a Guarana üdítő és a goiaba, vagy ahogy Európában mondják, a guava. Mind a mai napig bármikor egyek-igyak belőlük vagy csak megérezzem az illatukat, egyszeribe előtűnik az a trópusi ország, amiről mindig is álmodoztam.

O meu Brasil.

Ha Guaranat iszom, mindig eszembejut az első repülőutam ide, amikor a fedélzeten először megkóstoltam. Furcsa volt, nem tudtam eldönteni, hogy ízlik-e vagy sem, de mindenképp nagyon egzotikusnak találtam.

 Benne volt az idős steward jókedve, a bossa nova ritmusa, a színes kavalkád, ami már a repülőn fogadott és mindaz az országról felállított klisé, aminek vajmi kevés köze van a brazil valósághoz. A Lambada, Izaura és a Nincs kettő négy nélkül világa. Igen, ezt érzem a mai napig, bármikor kinyitok egy Guaranat.  Megmosolyogtat, jókedvre derít és emlékeztet arra, hogy magasságos egek, tényleg Brazíliában vagyok.

A maracuja mindig is az első helyen volt a listámon. A brazil maracuja más, mint amit otthon ismerünk. Sárga héjú, méretes, húsos gyümölcs, olyan intenzív illattal, aminek nyomába sem ér a lila héjú portugál vagy ázsiai maracuja.

 Emlékszem első utam után Európába visszatérve mindent doptam egy maracuja mousse-os sütiért vagy a gyümölcsléért. Magyarországra hazaköltözve találtam egy bizonyos Angliában forgalmazott maracuja levet és mindenkit elkápráztattam a csöppet sem hasonlító mousse-ommal. Évekkel később pedig teljesen véletlenül leltem rá az igazi, brazil maracujára a fővámtéri piacon. Fonnyadt, összezsugorodott, sárgás-zöldes kis gumók voltak, amit egyből felismertem. Az árusoknak halvány gőzük nem volt, hogy mi az, ki akarták dobni és értetlenül áltak, amikor megállás nélkül hálálkodtam, áradoztam és megvettem az összeset. Majdnem elsírtam magam a gyönyörűségtől, amikor felbontottam az elsőt. A szürke, lucskos, pesti télben egyszerre megrohamoztak az emlékek: napsütés, pálmafák, nevetés és jókedv. Készítettem egy hatalmas adag mousse-t és egyszerre felfaltam az egészet. Túlzás nélkül, két napig rosszul voltam. Mai napig a desszertek királynőjének tekintek mindent, amiben van maracuja. Feketelistára került a hűtőnkből, mert ellenállhatatlan, felzabáljuk, megdagadunk.

A goiaba emlékidéző hatására pedig csak nemrég jöttem rá. Amikor kicsit el akarok menekülni a sao paulo-i betonrengetegből, eszem egy guavas fagyit, gyümilevet vagy sütikét.

Ez a gyümölcs egyből felidézi a brazil tengerpartot, a gazdag reggeliket a frissen készített gyümölcslevekkel és a guava fűszeres illatával, ami elvegyül a friss, tengeri szellővel. Legalábbis az emlékeimben. Nordeste szimbolikus sütije is fenséges guava töltelékkel készül. A ’bolo de rolo’, azaz tekert süti. (Szentséges Mária, tudom, hogy nem így mondják magyarul, de nem jut eszembe.) Sőt, tegnap ettünk guavas-túrós desszertet.

Folytassam?

Egyszer összegyűjtöm, mik lehetnek azok az illatok, melyek tipikusan jellemzik az országot. Az édeskömény mindenképp. Bárhová menjünk, a mosdókban édeskömény illatú folyékonyszappan van. Kaptam egy parfümöt, pitanga gyümölcs kivonatból készült, le sem tudom fordítani. Északon őshonos gyümölcs – legalábbis a paulisták szerint.) Jellegzetes, trópusi, helyi. Ezt is védőpáncélként használom a kockaélet ellen. Belebújok a ruhámba és máris pálmafák alatt érzem magam.

 Aki pedig sao paulo-i jellegzetes illatokra kíváncsi, küldhetek egy kis koncentrált szmogot, amit sehol máshol a világon nem érezni.

Caipirinhas jó reggelt!

Mert a NINCS KETTŐ NÉGY NÉLKÜL teszi teljessé az életünk, adja vissza az életbe vetett hitünk és remélem meghozza a kedvetek, hogy meglátogathassatok. Én ezt a filmet tekintem A FILM-nek és biztos vagyok benne, hogy a tudatalattim emiatt a film miatt is vezérelt ide. Apucikám, sok szeretettel Neked, a megállíthatatlan nevetéseink emlékére, amikor azért néztem a Bud Spenser&Terence Hill filmeket Veled, mert olyan jóízűen hahotáztál, hogy engem az nevettetett meg. Sajnos nincs magyar trailer, de gondolom fújjuk kívülről anélkül is.

NINCS KETTŐ NÉGY NÉLKÜL förevör, azaz para sempre!!!!

Álmomban Budapesten jártam. A tudatalattimban honvágyam lehet,  mert tudatosan nem érzem, de sokszor nosztalgiázom álmomban. Hiányzik a család, a barátok és a város. A szépséges Budapest. A selymes, nyári estékkel, kellemes sétákkal a belvárosban, sörözéssel a Gödörnél. ( Ami tudom, hogy az otthoniaknak is már csak történelem.) Hiányzik nagyon a bringázás szabadsága. Hogy végigtekerhessek a Dunaparton szabadon, boldogan. Korareggel gyönyörködni, ahogy a nap friss, reggeli köntöst borít Budára, vagy esténként ahogy a város felejthetetlenül elegáns fényárban úszik. Hogy láthassam azokat a gyönyörű épületeket a belvárosban, andaloghassak századjára a budai várban és átmehessek a Szabadság hídon. Ez nagyon hiányzik. Néha arra gondolok, hogy csak egy hétvégét, csak egy hétvégét szeretnék tölteni ott. (Fura, már nem is azt írom, hogy otthon. ) Meglátogatni a családot, bulizni egy hatalmasat hajnalig, napfelkeltekor kimerülten és boldogan hazakullogni, majd egy álmos, semmittevő vasárnapon, másnaposan, csendesen ebédelni egy hangulatos kis étteremben, feltöltődni egy kávézóban. Néha gondolatban végigcikázom a belváros utcáit, a Fővámtértől az Asztoriáig, Deák tér, Vörösmarty tér, Parlament, Margit hídon át, fel a Várba, vagy a Felvinczi utcába, ahol laktam. Az utolsó években nagyon sokat bringáztam, így alaposan megismertem a várost és az építészetét, melyre még most is azt mondom, hogy a legszebb a világon. Szelem az utcákat a kellemes napsütésben, nyugodt, csendes a város és boldog vagyok, hogy ott lehetek. Sao Paulo méretéhez képest viszont most aprónak tűnik Budapest. Olyan pici távolságok vannak vár és belváros között, Buda és Városliget között. Próbálom elképzelni, hogy milyen lesz az első alkalom, amikor visszamegyek látogatóba. A felhőkarcolók sűrű tájképe mellett mennyire érzem majd miniatűrnek az otthoni épületeket. Milyen lesz a közlekedés? Egy húsz milliós város, autóközlekedésen alapuló kulturájához képest hogyan látom majd az otthoni, egyre inkább előtérbe kerülő bringakultúrát? Igyekszem elképzelni. Álmomban is pont ezen morfondíroztam, Lucianoval az álmos Budáról beszélgettünk, amikor hírtelen a beszélgetés (álombeli) valósággá vált. Egyszer csak ott voltunk Budán. Jöttünk le a hegyről a Rózsadombon, a Bimbó utcán, azon az útvonalon, ahol minden reggel busszal mentem le a Mechwart térhez munkábamenet. Annyira valóságosnak tűnt. A színek, pont ahogy Chico Buarque írta a könyvében: Budapest sárga volt. Lágy, aranybarna színű budapesti nyár. Ebben a sárgás légkörben volt valami földöntúli, elérhetetlen. Az én Budapestem, ami már nem az enyém. Felszálltunk a Margitszigetnél a 6-os villamosra és hírtelen minden olyan természetes és hétköznapi volt. Első gondolatom az volt, hogy szólnom kell mindenkinek, hogy itt vagyok. Majd azon sopánkodtam, hogy milyen kár, hogy ezen a hétvégén kerültünk ide és nem a következőn, amikor Csuti esküvője lesz és mennyire jó lett volna, ha akkor sodor ide a szeszély, álom titkos keze.

Hát íme, az első nosztalgikus álmom. Eddig mindig azt álmondtam, hogy valamiért haza kellett mennem, de visszaúton lekésem a repülőt és már nem tudok visszajönni. Szorongás, kilátástalanság és kétségbeesés kísérte mindig ezeket az álmokat. Hogy soha többet nem láthatom Lucianot, hogy elszakadok az új életemtől, ottragadtam és kezdhetem megint előlről a küzdelmet.

Úgy tűnik elkezdődött egy új szakasz. A főhadiszállásom áttevődött ide. Régebben Szigettel, a szülővárosommal álmodtam rengeteget. Átéltem újra és újra a gyerekkorom abban a mesebeli kisvárosban. Budapest átvette ezt a szerepet. A mostani álmom felerősítette bennem a honvágyat és még jobban azt a nem túl egyszerű és kivetelezhető ábrándot, hogy egy hétvégét, csak egy hétvégét tölthessek otthon.

Egy Boci napolinit desszertre? Nem kell sopánkodni, ha egy kis hazaira vágyik az ember, mert bárhol rábukkanhat. Egyre több boltban találok magyar édességet. Vettem már Tibi szaloncukrot és magyar Mars csokit is. Mi motiválhatja a brazilokat, hogy magyar csokit importáljanak, amikor milliónyi édesség lepi el a boltokat? Nem is érdemes ezen morfondírozni, egyszerűen csak örülök. Kétségtelenül gasztroparadicsom ez a város, ahol a világ minden íze kipróbálható. Ha sushit vagy olasz konyhát szeretnénk, könnyen találunk fenséges kis japán vagy olasz éttermet bárhol. Belga csoki vagy spanyol bor, francia sajt vagy arab édességek, mexikói, portugál, német, kínai és még sorolhatnám, mind-mind fellelhető a számtalan, különleges delikatesz egyikében. Nem is beszélve az őshonos, helyi és regionális ételekről. Ne feledjük, hogy a brazilok nagyon szeretik a hasukat. Na, kedvet is kaptam egy sétához a város japán negyedében, a Liberdade-n.

Stílusosan kaotikus és következetlen a blogom. Időrendi és logikai sorrendet kérem ne keressen a kedves olvasó. Koncepcionális, informatív és fegyelmezett leírással sajnos nem szolgálhatok, és nem is ez alapján a blog alapján fogjátok megismerni Brazíliát. Írom amit látok, hallok, érzek…de leginkább érzek. Írom, amikor van időm, amikor a rozsdás gépezet a kobakomban engedélyezi, hogy a nyelvi beállításokat magyarra módosítsam (ez a legproblematikusabb) és amikor az a csökönyös tunyaság nem veszi át az uralmat felettem. Pedig csuda ambícióval listát írtam, hogy miről, hogyan, mikor írjak, fényképes illusztrációval lássam el a mondandóm – akár egy igazi blogon, publikum, olvasók számára….áááá…. ugyanmár. Semmi értelme. Megöli az egész esszenciáját – és csak blokkoltan halasztgatom a ‘fegyelmezett’ cikkek írását, mert fogalmam sincs, hogy hogyan kell azt csinálni. Írok majd munkahelyről, utazásról, karneválról és mindenről…ahogy azt őfelsége, a Ihlet szeszélyessége megkívánja. Addig is repdesek az érzelmek szárnyán, hol boldog, hol nyűgös, hol hisztis vagy éppen harcias, világmegváltó hangulatban. Most éppen nosztalgikus. Találtam egy feljegyzést a noteszemben/noteszomban, amit épp egy éve írtam… Velencében. Megszöktem egy ismeretlen brazil férfival a Bienáléra 2 bugyikával, egy pólóval, egy pár Havaianas-szal és a személyimmel, hogy olyan 4 napban legyen részem, amit már egy Danielle Steel is túlzásnak tekintene. Azon a szürke, esős, de meleg nyári napon álmomban sem gondoltam volna, hogy 1 év múlva, a golyóbis másik oldalán, ennek az ismeretlennek az erkélyéről nézem a város éjszakai fényeit ( egy szürke, esős és hideg estén) és azon morfondírozok, hogy mennem kell másnap dolgozni, amikor inkább vele kuporognék a takaró alatt, mert itt a tél és hideg van.

Na de mit is firkantottam abban a kis kedves kávézóban, ahová a nyári zápor elől menekültünk a szépséges Velencében?

“Küldtem egy képeslapot a szülőknek. Velencéből. Mert itt vagyok. És imádom. Elképesztő. Mennyire szeretem az ilyet. Hogy amitől féltem, hogy már soha többé nem történhet meg, így, ilyen formában előtűnik. Mi is ez? Minden váratlan, titkon remélt, filmen látott, titkos, vágyott, irigyelt megvalósulása.Itt vagyok. Egy barokk stílusú szobában lakunk a csatorna mellett. Valahol… valahol… mennyire is jó ez. Hogy újra felfedezhetem az élet szépségét, a lehetőségeket, amik ott vannak… a lehetőségeket. Mire? Örömre, jókedvre, kedves beszélgetésekre, és hogy minden úgy van jól…ahogy van. 2011.06.07”

Ez a kis pékség-étkezde tényleg megér egy említést. Annak a híres-neves Copan nevű épületnek az aljában van, amit a matuzsálemi kort megélt híres, brazil építész, Oscar Niemayer tervezett. Emlékszem apucikám, tőled hallottam először erről az épületről. Te mesélted, hogy olvastál Sao Paulo nevezetességeiről és ez a híres épület megragadta a figyelmedet. A Copan tényleg Sao Paulo egyik nevezetessége ( a tursiták nagy előszeretettel fényképeztetik magukat itt), mi pedig 2 percre lakunk tőle. Nem is említve, hogy milyen sűrűn látogatjuk a helyet –  a pékségnek köszönhetően. Sok ilyen pékséggel összekötött étkezde van Sao Paulo-ban. Fontos tudni erről a városról (vagy magáról az országról), hogy az evés az egyik legfontosabb tevékenység az emberek életében. Legyen az utcán, buszmegállóban, a nap bármely időpontjában, munkábamenet vagy éjszaka, mindig vannak árusok, bódék, étkezdék, pékségek, ahol ehetünk. A leleményes brazil mindig megtalálja a módját, hogy etessen és ehessen. A lényeg, hogy étel legyen és sok legyen. Sok pocsék étkezde van, de akad bőven olyan is, ami lepukkant a menüjük viszont pompás. Ez szép is, finom is (bár az utóbbi időben valami történhetett, mert úgy tűnik, mintha kevesebb lenne a választék, de az is lehet, hogy túl későn megyünk reggelizni.) Számtalan sós és édes péksüti található, sütemények, kenyerek, szendvicsek és mindenféle frissen készített gyümölcslé, turmixok. Vasárnaponként nagy versengés folyik szabad asztalért. Nincs is jobb, mint egy álmos, lusta vasárnapon reggelizni itt egy jót. Kezd lassan a szertartársunkká válni – egy kis sós, egy kis édes, kávé, gyümilé, álmos, morcos, de kedves szóváltás a melegengető napsugárban, és már készen is állunk egy termékenyen és lélekmelengetően semmittevő vasárnapra.

A minap találtam ezt a csodát. Vicces, de magyar kultúrának egész hagyománya van itt. Nagy a helyi magyar közösség. Meglepően sok a leszármazott, és nem mindenki bámul bambán, ha azt mondom, hogy Magyarországról jöttem, hanem ismerősökre, leszármazottakra, sőt ételekre és szokásokra hivatkoznak. Nemrég vettem L anyukájának egy könyvet a szülinapjára: Magyar édességek. Iyen is van. Sőt vannak magyar leszármazott szakácsnénik is (szép magyar névvel), akik nagy áhitattal írnak az anyaföld szent kulináriájáról. Már többször olvastam a torta húngara-ról, de az valami teljesen más süti volt. (Itt minden képlékeny.) Ebben a pékségben ezt találtam – ami a túrósbatyú és a kakaóscsiga tökéletes keveréke. Túróval mazsolával. Igazán meglepődtem, hogy igazi túrót ehetek, amikor tudomásom szerint Magyarországon és Németországon kívül máshol nincs. Na de itt a titok nyitja. Hatalmas német közösség alkotja Brazília déli részét – biztosan elcipelték a túrósrétes receptjét is.

A többi péksütiről pedig, írni nem is érdemes. Látni kell és ízlelni. Persze csak kis adagban…mert könnyen guruló, trópusi bálnákká válhatunk mi is.

Amikor megérkeztem Sao Paulo-ba, ezt az útravalót kaptam drága Elsa barátnőmtől. Nem tudom, hogy hogyan, honnan szerezte ezeket a csodaszép, egyszerűségükben megérintő képeket, portugál üzenettel. Mi is az üzenetük, mit kívánnak? Szeretetet, szerencsét, sikert, barátokat. Mindazt, amire egy új év, illetve egy új élet kezdetéhez nagy-nagy szükségünk van. Ha belegondolok, hogy egy éve még vele róttam Párizs utcáit és egy hétig filmszínésznő lehettem… Paris-ban.

Régebben is firkantottam – akkor még ösztönös volt a gondolatok szavakba öntése – ma már csak érzek, de nem tudom, milyen nyelven… Igen, sajnos egyre jobban bánt ez a kérdés. Ezt a bejegyzést 2010. szeptemberében írtam, amikor az IT cégnél dolgoztam…illetve valamikor tavaly, nemsokkal a nagy változás beállta után. Csendes, jámbor boldogságot érzek ezt olvasva. Emlékeztet arra, hogy milyen szépen alakult az életem. Köszönöm! Mindenkinek.

A hét öt napján rab vagyok, létem lakás és munkahely között váltakozik. Reggel felkelek, elmegyek dolgozni, kimerülten haza, otthon elveszetten, agy nélkül semmitteszek és csak a lefekvés időpontját várom.

Létem jelenleg kimerül a munka, evés, alvás hármasában. Olyan erős béklyó ez, ami minden emberit elsöpör az életből és a lélekből. Prométeusz is így görgeti azt a követ. Beletörődötten, gépiesen, fásultan. Én is követem az utasításokat. Mint egy gép. De én nem vagyok az. Bár már egyre homályosabban látom az élet szépségét, szineit, ízeit, örömét, de még reménykedem. Reménykedem, hogy hamarosan ki tudok szakadni ebből az ördögi körből, ebből a mókuskerékből, ebből a lét értelmét megkérdőjelező nihil állapotból.

Lassan három hónapja töltök napi 8 órát egy gép előtt, egy fülhallgatóval a fülemen, több százszor elmondva ugyanazt az üdvözlő szöveget. Napi nyolc órám teljes kétségbeesésben, tanácstalanságban, reményvesztetten telik. Számolom a perceket, a megengedett és a kötelező perceket.Úgy telik el az életem, hogy azt várom, hogy teljen el. Mint a rab, aki letöltendő büntetését számolja.

Rab vagyok. Nem is. Lágermunkás. POntban nyolckor munka, megállás nélkül, társasás érintekzés nélkül, magányosan, vágyakozva egy jobb, szebb életforma után, felidézve mindazt, ami a múltban megadatott. Jövő? Mi is az? Lehetőség? Mikor? Hogyan? Lesz még egyszer, valaha lehetőségem.

Annyira kilátástalan az egész.

Megfojt a légkör, a magam reakciója, félelme, elutasítása, irtózata. Hogy nem tudok kitőrni ebből az álomból. Véresre csípkedem magam, hogy felébrdjek. Ébredés nincs. Vér van.

Tényleg annyira ébernek kell lenni az élet minden szakaszában? Minden döntésnek okosnak, megfontoltnak, jónak kell lennie, mert a legkisebb hiba csak azt eredményezi, hogy legurulunk a lejtőről. Eleinte még kapaszkodunk, próbálunk visszamászni és erőt ad a tudat, hogy egyszer ott voltunk a tetején. Aztán elfáradunk. És csak gurulunk, gurulunk lefelé. Semmit nem teszünk. Már nem fáj. Elfogadjunk a kudarcot.

Félek,hogy lassan eluralkodik rajtam is a beletörődés.

………….

Ezt a beírást nem is tudom, mikor írhattam. Hogy azóta mi is történt, sikerült-e felkapaszkodni a lejtőn, megerősödni, visszatalálni önmagamhoz? És miújság a beletörődéssel? Nos, az események folytán más választásom nincs is csak beletörődni, elfogadni a történteket.

Most ez maradt, ez az életforma, ez a munkahely. Kitörési lehetőség? Nagyon-nagyon erősnek kell lenni ahhoz. Kockázatot nem vállalhatok. Akkor azt a picit is, ami volt, elveszítem.

Mi is maradt? Maradtam én. Én önmagammal, a kudarcaimmal, kétségeimmel és a megoldatlan problémáimmal, amiket még mindig magam előtt görgetek, de amihez már egyre kevesebb erőm van. Pont most, amikor már elfogyott minden tartalék erőm, most kell rendkívülit teljesíteni, sokszorozott erővel kitörni ebből a bebetonozott reménytelenségből, kétségekből.

És mindezt… egyedül.

Anyu drága! Itt vannak a szobanövényeid. Mindig Rád gondolok, amikor elmegyek egy ilyen gigászi fa vagy bokor mellett. Több olyat is láttam, ami azt hiszem a te gyűjteményedben is megtalálható. Egy kontinensnyi szobanövény – csak Neked. Egy nap megmutatom!