Kalandiparos São Paulo-ban

Boldog születésnapot!

Ma 69 éves Chico Buarque, a legendás MPB (Música Popular Brasileira) énekes, milliók kedvence, akinek, mi magyarok nagyban köszönhetjük a hírnevünket és a brazilok kedves fogadtatását. ‘Ááá, olvastam a könyvet, a Budapeste-it Chico Buarque-tól.’ (Budápéscsi! Van ennél fantasztikusabb módja kiejteni a város nevét?) Csillognak a szemek, a vágyakozó tekintetek egy megálmodott világ után és elismeréssel vegyes megszeppenés van bennük a nyelvünk iránt, ami Chico szerint ’ Az egyetlen  nyelv, amit még az ördög is tisztel.’

Nagyon köszönjük kedves Chico, Isten éltessen még nagyon sokáig.’

Brazil kulturális központ

Fényárban úszó CCBB (Centro Cultural Banco do Brasil) a város szívében.

( Ilyen csodára a viharvert fényképezőm bizony nem képes.)

CCBB – Centro Cultural Banco do Brasil

Aki arra adja a fejét, hogy Brazíliáról írjon, a kedves olvasó pedig arra, hogy erről olvasson, legfontosabb lépésként tisztában kell lenni a nagyságrendekkel, a feldolgozandó és megemésztendő információ mennyiségével. Nehéz itt bármiről is pár szóban beszélni.

Hogyan lehetne felvezetni a brazil kulturális életet: Az őshonos kultúrát és amit az európaiak hoztak? A kortárs művészet térhódítását? A brazilok kulturális igényét összehasonlítva a rendelkezésre álló terek arányával? A városok dominanciáját? Stb, stb,stb. Hónapokat lehetne beszélni erről, vaskos könyvek, megszámlálhatatlan kiállítások, hosszú sorok, növekvő kulturális étvágy, robbanásszerűen fejlődő műkereskedelem, kifogyhatatlan kreativitás mind-mind őrzi ennek a robosztus országnak a kulturális örökségét, fékezhetetlen pezsgését.

Lassan, igyekszem.

Brazíliában a bankok diktálnak minden téren, így kulturális téren is. A legnagyobb bankok széleskörű mecénásprogrammal támogatják a művészeteket, az ember csak bólogat szájtátva, hogy itt ilyen is van. (Természetesen mindezt annak tükrében, hogy milyen magas az országban a nincstelenek aránya még mindig.) Kulturális köpontokat hoztak létre, mozit, kiállító tereket, számtalan pályázatot, megjelenési lehetőséget teremtettek és rövid időn belül a brazil kultúra legmeghatározóbb pontjaivá váltak.

Lássuk a CCBB impozáns épületét, ami Sao Paulo belvárosában található és az állami bank első székhelyeként szolgált 1927-től.  Az új évezredben, 2001-ben pedig megnyitotta kapuit a nagyközönség előtt, mint az egyik legmeghatározóbb kulturális központ az országban. A CCBB-nek Rióban, Brasiliában és Belo Horizonte-ban is van egy-egy egysége, ahol legtöbbször ingyen vagy jelképes összegért láthatunk világhírű kiállításokat, film fesztiválokat, vetítéseket, kortárs installációkat. (Megérkezésem után itt láttam a világhírű, de otthon teljesen ismeretlen dokumentarista, Forgács Péter filmjeit, télen volt magyar mese hétvége és nekem is lettek volna ötelteim… ha le nem maradok a pályázati határidőről. Na majd jövőre.)

Az impozáns épület a város dekadens központjában található, ami sokak szerint NY-hoz hasonlóan pár évtized alatt a város puccos, méregdrága központjává válhat. ( Álmodozni lehet, nem?) A tőzsde, a brazil gazdasági monstrum szíve itt található pár sarokra, túlélte a központ elnéptelenedését.

Kívánok kellemes andalgást a CCBB-ben!

Bienáli bohóckodás

Azonnal magunkra ismertem a são paulo-i Bienal ezen képén 🙂

Recife egyszerűen, szerényen

(Annál leleményesebben és elragadóbban.)

A képet a híres recifei kerámiatorony alkotójának, Fransisco Brennand műhelyében láttuk.

Fotókiállítás kortárs módra

Nem könnyű Sao Paulot egy szóval jellemezni. Amennyire elviselhetetlen és kegyetlen tud lenni, annyira egyedi, fantasztikus és kihagyhatatlan. Képzőművészek számára mindenképp egy Parnasszus, a kortárt művészet fellegvára, ahol a világ legnagyobb és legfontosabb kiállításai mind megtalálhatóak. Fantasztikus műhelyek, galériák hada sorakozik a híres Vila Madalenaban, a város legbohémabb negyedében.Helyi jellegzetesség, hogy az utcáról nézve még csak sejteni sem lehet, hogy mit rejtenek az épületek. A város legtöbb helyen mocskos, rendezetlen, mégis olyan lakások és belső terek rejtik a mesés brazil vagyont, amiről álmodni sem merünk. Ugyanígy a Vila Madalenaban sem látni az utcáról, hogy azok a pici, múlt század eleji házikók milyen galériákat, műhelyeket takarnak. Amikor megérkeztem, kapcsolatba léptem az egyik legfontosabb kortárs galériával, a Galeria Vermelho-val. Julia, a francia ismerősöm közvetítésével jutottam el hozzájuk. Pár éve együtt dolgoztak egy projekten, Julia pont jött volna ide, amikor Budapesten, Barusék esküvője előtt eltörte a lábát. ( A mi bensőséges barátságunk pedig úgy alakult ki, hogy jártam a korházat velük, amikor megtörtént a baleset, mert persze senki nem beszélte a másik nyelvét.)  A Galeria Vermelhoban felvilágosítottak arról, hogy Sao Paulo tényleg a világ egyik legfontosabb kortársművészeti központja ma. Nemcsak azért, mert minden fontos kiállítást elhoznak ide ( és Dél-Amerikában csak ide), hanem mert az itt alkotó művészek korunk legnagyobbjai közé tartoznak. Nem utolsósorban pedig komoly pénzek forognak ebben az iparágban is. ( Igen, létezik, sőt nagyon sok művész van, aki megél – nagyon jól – a munkájából.) A város állandóan pezseg, kiállítás-megnyitók, koktélok minden nap, mindenhol. Mivel elkezdtem dolgozni, sajnos csak egy kevés kiállításra jutottam el, de sikerült megízlelni ezt a világot is egy picit. L nagy fotós és elvitt egy megnyitóra. Számtalan kiállításon voltunk, sikerült megisnéznem pár kortárs brazil művész kiállítását, ezzel a megnyitóval viszont sikerült a függöny mögé lesnem, megismernem, hogy kik is vannak az alkotások mögött. Szokás szerint fél órával előtte tudtam meg, hogy program van. L nem viszi túlzásba az ismertetést és a tájékoztatást sem. Már megtanultam, hogy faggatnom kell, hogy megtudjak bármit is. Általában kedves barátok vagy volt munkatársak, valamilyen formában mind-mind a kreatív szakmából és mind nagy nevek. A kiállítás még februárban volt, épp, hogy megérkeztem. Minden új volt, mindenre rácsodálkoztam és csak bájosan somolyogtam, mert még nagyon kívülállónak éreztem magam és nem is beszéltem annyira jól a nyelvet. Ez a kiállítás is egy vila madalenai kis műhelyben volt, egy eldugott picike lakban. Barátok,műkedvelők, műértők és természetesen, mint mindig, azok, akik csak megjelenni akartak, megmutatni az új ruhájukat, rúzsukat, vagy csak egyszerűen enni-inni egy jót.  Nem tudtam eldönteni, hogy mindaz a jókedv és bensőségesség, amit az emberek kapcsolatában láttam csak művi jópofizás vagy a brazil közvetlenség megnyílvánulása volt-e. Azt hiszem mindkettő. Néha elveszetten kóvályogtam a képek között és csak arra gondoltam, hogy L képei százszor jobbak, néha meg ámulattal és csodálattal néztem, hogy sokak életében mennyire jelen van a művészet. Örömmel töltött el, hogy ennyire megjelent az enyémben is, hogy ösztönöz, megihlet. A legérdekesebb az egész kiállításban mégis az volt, ahogy a kolletiva (na most elszégyellem magam, de nem jut eszembe, hogy mondják magyarul) egyik tagja az európai kultúra örök, felsőrendű voltáról áradozott.  Büszkén dicsekedett arról, hogy nemsokára utaznak Hollandiába egy kurzusra. Ott tudják igazán, ott lehet megtanulni, ők számítanak az etalonnak. Egymás között beszélve arra a következtetésre jutottak, hogy csak ott lehet igazi tudásra szert tenni, ők voltak és mindig is ők lesznek a mérvadók. Azaz mi. Amikor pedig kiderült, hogy én is a szent kontinensről jöttem, tisztelet, csodálat és hatványozott kíváncsiság övezett. Magyar vagyok? És csak sorolták és sorolták a híres fényképészeket. Még egy lépés a skizofrénia felé, hogy az egyik miért magasztal annyira az egekbe, a másik pedig miért néz annyira levegőnek. Igyekszem ezt egyfajta kortárs szociológiai megközelítésként értelmezni, a latin újvilág interpretációjában.  Az európai kultúra örök csodálata pedig a helyi értelmiségi körök unalomig csépelt sajátja. Keveréke a nagyravágyásnak, komplexumoknak, társadalmi normáknak és a művész világban felállított normáknak, illetve sznobizmusnak. Az én meglátásom az, hogy egy múltban gyökerezett és egy jövőbe megálmodott kultúrát nem érdemes összehasonlítani. Ami ott van, itt talán soha nem lesz, és fordítva. Engem elkápráztat az utópia, ami itt körülvesz, ők nosztalgikusak egy valójában soha meg nem élt múlt után. Bárhogy is legyen, Sao Paulo forr, pezseg, egy kreatív olvasztótégely fantasztikus művészekkel, akik egy olyan világot álmodnak és alkotnak, ami megtestesíti a jövőt. Olyan víziók, ötletek és megközelítés önt formát a híres brazil képivilággal, ami tényleg csak egy fejlődésben lévő, jővöbe tekintő gépezet inspirálhat. Pont ma olvastam, hogy a robbanásszerűen fejlődő gazdaság és a sebesen tollasodó középosztály soha nemlátott forgalmat generál a brazil műkincspiacon.

Pénteken elkezdődött a sao pauloi Biennale. Alíg várom, hogy végignézhessem az összes kiállítást. Soha nem gondoltam, hogy ilyen közel kerülhetek a kortárs művészethez és ennyire magával ragadjon ez a világ. Igazán kortárs alkotásokat, nemzetközi porondon először a londoni Frieze Art Fair-en láttam 2005-ben, amikor ott dolgoztam (éppenséggel büfésként) Emlékszem csak a szabad pillanatokra vártam, amikor elcsatangolhattam és magamba szívhattam azt a megmagyarázhatatlan, provokatív, agyament kreációhalmot, amit kortárs művészetnek neveztek. A Tate modern-be jártam sokat még Londonban, majd sikerült megismernem a francia kortárs művészeket is. Végül tavaly, a velencei Bienale-on született meg bennem a felismerés, hogy milyen erősen vonzódom ehhez a világhoz (na persze nem az alkotók, hanem az alkotásaik világához) és mennyire lenyűgöz a modern világ kifejezési formája.

(Mondanom sem kell, hogy már ebben a témakörben is vannak ötleteim.)

Jókedv

Ez a jókedv, a brazil jókedv. Na most, hogy a fenébe lehet így savanyodni?

Azért sokaknak elkelne ez a kis kellékecske, amit úgy hívunk, hogy…nevetés.

Egy falat Valencia São Paulo szívében

Ezt az  csodaszép kis palotát teljesen véletlenül fedeztük fel, hullafárdtan, miután végigszántottuk a központ lepukkant, mocskos negyedeit. Ezt a képet a Neten találtam, összehasonlíthatatlan a látvánnyal, amibe belefutottunk. Ugyanis mi este voltunk, kimerülten, nyügösen, csak arra gondolva, hogy aludhassunk. Ráadásul az utcáról nézve afféle ízléstelen, giccses épületnek tünt, ami max low-budget horrorfilmekhez használnak. Bementünk az udvarba és ebbe a kis gyönygyszembe bukkantunk. Apró kis lámpák, gondozott kertecske és nagy, kövér macskák minden kis kapualjban.  Nyugalom szigete a nagy betondzsungelben.Ez az igazi időutazás. Minden fárdtságunk egy pillanat alatt elillant és csak ott ücsörogtünk megszeppenve, boldogan és terveket szövögettünk arról, hogy mit, hogyan csinálnánk, ha miénk lehetne ez a mesés kis palota – a brazil metropolisz kellős közepén.

Boldog új évet!

Ezt nemsokkal érkezésem után, újév után láttam.Eddig boldog…és remélem, hogy sikerül elkezdeni az alkotó, megvalósító ámokfutást is – ha már ilyen inspiráló közegben lehetek

City of grafitti 2.

Ezek a graffitik a házunk előtt találhatóak. A felújítás alatt levő parkot kerítették el ezekkel a bádog lemezekkel. Jó ideje tarthat a park felújítása, ha az egész területet körbeölelő teljes felületet kihasználták. Én imádom. Mindenhol, a legváratlanabb zúgokban, stílusban és üzenettel. Mindig is tudtam, hogy a brazilok vizuális főmuftik. Sosem voltam egy szakértő, de teljesen odavagyok ezekért a ‘mesterművekért’ és megszállottá váltam- mindenhol ezeket fürkészem. Már csak meg kell örökíteni őket.

Mobil nézetre váltás Teljes nézetre váltás
Üdvözlünk a Cafeblogon! Belépés Regisztráció Tovább az nlc-re!