Kalandiparos São Paulo-ban

A brazil nem dolgozik. A brazil lusta. Tengerparton lopja a napot vagy kocsmában hűs söröcske mellett tengődik, állandóan mulat. Valami hasonló.

Be lehet vallani, hogy a legtöbben ezzel a sztreotípiával illetik az ország fiát. Állandóan süt a nap, mindenki jókedvű, pénz sem kell a boldogsághoz, ezzel magyarázható a végtelen munkakerülés és az elmaradottság. De mi, fejlett országbeliek ezt teljesen megértjük.

Sao Paulo akkor nem Brazília. Másik planétán vagyunk itt.

Ha azt mondom, hogy itt napi 9-10 óránál kevesebbet senki nem dolgozik, de inkább többet? Többen a hétvégéjüket, a szabadidejüket (az életüket) feláldozzák a munkáért. Na? ( Persze a munkamorál is hozzájárul ehhez, mert ha fegyelmezettebben dolgoznának, nem kellene állandóan túlórázni. Ehhez is külön felzárkóztató óra kell a bamba, fegyelmezett külföldinek, mert idegösszeroppanásban elpatkol az első hónapokban.)

Képzeljük el az életünket napi 9-10 órás munkatempóval, ép ésszel felfoghatatlan mennyiségű munkával és káosszal. Képzeljük el az életünket, hogy ebben az életstílusban, frissen kezdett munkahelyünkön csak 1 ÉV UTÁN vehetünk ki szabadságot! Egy éven keresztül nem mehetünk sehová. Képzeljük el! Sikerült? (…) Hát nem csoda. Persze teljesen felháborodott a társaság, amikor sűrű káromkodások közepette az álam kerestem valahol az asztal alatt. Normálisak ezek? Egy évig ne lehessen kivenni szabadságot. ’- Ez rabszolgatartás, az emberi jogok teljes semmibevétele, kizsigerelés, a gyarmati birodalom maradványa. – A hülye, elkényelmesedett európai. Hát ezért tartotok most ott, ahol.’ Annyira ezt látom a tekintetekben, amikor szóba jön a téma. Megvallom a dühkitörés után teljesen magamba roskadtam. Már vízionáltam a végtelen, megfáradt napokat, amikor egyre elkeseredetebben vonom az igát a robot kilátástalan mezején. Kellett nekem pálmafa, meg ringatózó hullámok, meg lambadaszoknya. A nagy frászt!

Aztán jön a megvilágosodás. Az első lépés mindig a megbocsátás. El kell fogadni ezt a rendszert (is) úgy ahogy van. Cserébe tucatnyi szent meg hős járul hozzá, hogy hosszú hétvégén kicsit kiszusszantsuk magunkat. Sajnos van még egy megszorítás, ami hosszútávon is jámborságot és feletestvéri megértést kíván: a szabadságot egyszerre kell kivenni, ami kb. 1 hónap. Kivételek persze mindig vannak, de ez az általános. Otthon ellenkezőleg, ilyen hosszú időre senki sem léphet le. Ez is fejbe kólintott, mert ugyanazt az 1 éves korlátot jelenti. Ma már én is úgy látom, hogy eléggé el van eresztve otthon az ember, ráadásul a feldarabolt kicsi szabadságokkal minden fillért elköltünk. Itt robotolnak kőkeményen, gyűjtik a pénzt… amit egyszerre vernek el. Na jó. Megbarátkoztam ezzel a rendszerrel is, túrbózom magam, hogy így legalább építheti az ember a karrierjét és dagadhat a bukszája. Ahhoz, hogy komoly szakmai eredményeket érhessünk el, igenis áldozatot kell hozni, nem is kicsit. Az otthoni ’eredményeket, pénzt, sikert akarok, de azért legyen meg a kis időm, saját szférám, szabad terem is  gondolkodásmóddal bús egyhelyben torpanva lecsorog az életünk. ( Mint látjátok, lelkesen igyekszem magamévá tenni ezt az elméletet.) Sokan persze ügyesen zsonglörködve meg tudják ezt valósítani otthon is. Itt más. Egyrészt, nézzük az utazás kérdését. A nagy távolságok miatt (akár országon belül is) az utazás egy nagyobb befektetés, ami több hónapos, vagy éves megtakarítást igényel. Otthon a földrajzi fekvés lehetővé teszi a kisebb kiruccanásokat. Itt minden sokkal drágább. Már említettem, hogy az otthoni átlag életforma megteremtéséhez itt jóval több pénzre van szükség. Nagyobb a nyomás már fiatal korban, hogy az ember teremtsen magának exisztenciát. Sokan korábban kezdenek el dolgozni, nincs nyafogás, lázongás. Otthon, lássuk be, a mi generációnk él a mának és élvezi az életet – amíg lehet. Ebben a gigászi országban egyértelműen több a lehetőség, de több is a versenytárs. Minden pozícióra van helyettünk több száz lelkes jelentkező, aki mindent odaadna, hogy abban a bizonyos pozícióban lehessen. Sokkal nagyobbat lehet kaszálni és sokkal nagyobbat is lehet bukni.

A szabadság rendszere az egész országra vonatkozik, a munkamániát illetően viszont csak szűk pátriám nevében beszélhetek. Aki már unja a semmittevést, az egyhelyben toporgást és a kovászos uborka létet, Sao Paulo-ban a helye. Azalatt a bizonyos egy hónap alatt, ami a szabadságot jelenti, be lehet járni a világot, meglátogatni a családot, feltöltődni, szétcsapni magunkat fesztiválokon, hogy visszatérve, az aktív társadalom részeként hősiesen és boldogan, de legfőképp villámgyorsan bedilizzünk vagy megtollasodjunk.

Hölgyeim és Uraim, szeretném bemutatni Önöknek a híres Auditório Ibirapuera-t.

A koncertterem Sao Paulo legnagyobb és legszebb, központi fekvésű parkjában, a Parque Ibirapuera-ban található. Bár többször elbicajoztunk mellette, belülről még nem ismertem. Olvastam anno a híres épületről, aminek a színpadát hátulról megnyitva hatalmas szabadtéri színházzá tudják varázsolni. Az épület alapkoncepciója egy fektetett háromszög, ami olyan mint egy félbe vágott, trapéz alakú piramis. (Pontos építészeti meghatározással élve… magasságos!) Jellegzetességét a magasba csapó, vörös lángnyelv adja, ami a bejárat. A tervek már az 50’-es években készen álltak, a matuzsálemi kort megélt brazil építész, Oscar Niemeyer alkotása. Hogy ott felejtette volna Oscar bátya a fiókjában vagy csupán lefoglalta minden energiáját Brazília teljes átalakítása, a terv végül csak egy fél évszázad után,  2005-ben valósult meg. Azóta a város legnagyobb presztizsű eseményei, koncertek, divat show-k, zenei díjátadók mind-mind itt kerülnek megrendezésre.

A sao paulo-i nemzetközi filmfesztivál nyitóünnepségét is itt tartották. Így sikerült végül belülről is megismernem az Auditóriumot.

Az első képen az épület főbejárata látható. A másodikon a kolégáimmal pózolunk. ( Kiderült, hogy a fiú, akivel a képen vagyunk, Anita barátnőmmel együtt lógott párizsi ösztöndíjuk alatt… Sao Paulo azért annyira nem kicsi és mégis.) A harmadik képen az Auditórium belső tere látható. Épp a No című film producere ad interjút egy helyi TV-nek. Most fedeztem fel, hogy a negyedik képen a volt főnököm ad interjút. (Nagy filmes kutya, mindenki ismeri a filmes világban. Csak kimondom a cég nevét és már azonnal csillognak a szemek. Sőt, európai berkekben is tudják, hogy ki is az a Jean-Thomas a brazil filmpiacon. Amikor a European Film Promotion egyik kolégájával beszéltem, és megemlítettem, hogy neki dolgoztam, örömmel konstatálta, hogy megismerhet valakit a csapatából.) A két utolsó képen pedig pont az a bizonyos szabadtéri színpad látható: a fesztivál utolsó napján Murnau 1922-es némafilmjét, a Nosferatut mutatták be a Brazil Nemzeti Filmharmónikus Zenekar kíséretében. Sao Paulo esti fényei mellett, élőzenés némafilmen kuporogni a fűben igazán nem rossz dolog na.

Egyetemi éveimből mélyen megmaradt bennem egy név: Tarkovszkij. Egy orosz filmrendező neve. Bár az égvilágon semmit nem tudtam róla, rövid idő alatt arra a következtetésre jutottam, hogy egyetlen filmjét sem akarom látni, egy sort sem akarok olvasni róla, nem érdekel. Sikerült ismeretlenbe is száműzni a nagy mestert. Ennek pedig igen egyszerű oka volt:  ha az ember akkoriban szóba elegyedett a parnasszusi magasságokban trónoló filmszakosokkal (mondanom sem kell, hogy tisztelet illeti a kivételt) két perc alatt fölényesen elintézték az illetőt azzal, hogy Tarkovszkij a király és a dilettáns alja azt sem tudja, mi az a filmművészet. (Beletrafáltak, mert nekem fogalmam sem volt, hogy ki az, ráadásul egyetem előtt tényleg szinte semmit nem tudtam a filmről, mint hetedig művészet.) Nagy divat volt akkoriban, mert minden, magát kivételesnek és egyedinek tartó cinefil (elsüllyedek szégyenemben, de fogalmam sincs, hogy mondják ezt magyarul) ezt a nevet hajtogatta – Truffaut, Godard e Bunuel apó mellett.  Ennyi űberművelt filmenciklopédia mellett jól elszégyelltem magam, végül annyira irritált a kioktató dumájuk, hogy visszavágásképp bájosan megkértem őket, hogy ajánljanak mai rendezőket. Lett belőle sértődött kuss és nagy nulla a filmszakos barátok számát illetően. (Fiatalság, bolondság. Mit is fogtunk fel még akkor, 20 évesen a világból?) Gőgös sértettségemben, amikor jól elintéztek a filmszakos felvételin, csak azzal vígasztaltam magam, hogy így legalább a büdös életben nem kell szenvednem Tarkovszkijjal. A sors huncut fintora, hogy 10 évre rá, a világ másik sarkában visszaköszönt ez a név.

Amikor elkezdtem dolgozni a filmfesztiválon, kiderült, hogy a fesztivál, a nagy orosz rendezőnek, Andrej Tarkovszkijnak emléket állítva kiállítást, retrospektív vetítéseket szervez, gyűjtemény, kerekasztal beszélgetések, orosz rendezők garmadája és egy teljesen felajzott brazil moziközönség visszhangozza két héten keresztül azt a bizonyos nevet. Megmosolyogtatott, mert egyből megrohamoztak az egyetemi emlékek a hátulkötős évekről, a saját, ostoba gőgömről és azon bizonyos emberek üres hencegéséről.

A fesztivál vége felé  megnéztem a rendező polaroid képeiből rendezett kiállítást… Csodaszép! Kalandos életéről is sikerült egy keveset megtudnom. Mondanom sem kell, hogy arra a következtetésre jutottam a nagy Brazíliában, hogy… tramtatatatam, pampam: szeretném megismerni az összes filmjét és megtudni, hogy ki volt ez a nagy mágus. Ideje nekem is hasonló okosságokkal traktálnom… önmagam.

 A nyitóünnepségre menet ott kuporogtunk a kisbuszban Tarkovszkij fia mögött, hangosan csacsorásztunk egymás között portugálul és a világ legtermészetesebb dolgának tűnt, hogy a filmtörténet ikonikus alakjának a fiával zötykölődünk a sao paulo-i dugóban.

Ez jutott hát nekem a nagy Tarkovszkijból.

Normal
0

false
false
false

EN-GB
X-NONE
X-NONE

A sao paulo-i filmfesztivál épp annyira kaotikus és monumentális, mint a város maga. Első nap téblábolás, második nap szervezésbeli galiba, halálunalmas nyitóünnepség, tök vicces nyitóbuli, első fesztivál napon gigakáosz, összerogyásig dolgozás, 2,5 orás alvás után reggel négykor reptéren szerencsétlenkedés, majd ismét rohangálás és galiba, siker és kudarc, most itt vagyok és már hiányzik, hogy írjak a blogra. Arra gondoltam, hogy írok valami gyorsat, vicceset, egyszerűt. A fesztiválról nem tudok. Ezt is órkán keresztül ecsetelem majd, mint a volt munkám a filmforgalmazónál.

(közben elfáradtam…szóval végül inkább megyek alszom egy kicsit…tényleg csak egy kicsit sajnos, ez a rohadt számítógép az én drogom…)

Csókok a fesztiválról. (Eszembejutott, hogy csinálok egy kis videót arról, hogy hogyan is működik ez a fesztiválmunka :). csak el ne felejtsem és legyen rá energiám.)

/* Style Definitions */
table.MsoNormalTable
{mso-style-name:”Table Normal”;
mso-tstyle-rowband-size:0;
mso-tstyle-colband-size:0;
mso-style-noshow:yes;
mso-style-priority:99;
mso-style-qformat:yes;
mso-style-parent:””;
mso-padding-alt:0cm 5.4pt 0cm 5.4pt;
mso-para-margin:0cm;
mso-para-margin-bottom:.0001pt;
mso-pagination:widow-orphan;
font-size:11.0pt;
font-family:”Calibri”,”sans-serif”;
mso-ascii-font-family:Calibri;
mso-ascii-theme-font:minor-latin;
mso-fareast-font-family:”Times New Roman”;
mso-fareast-theme-font:minor-fareast;
mso-hansi-font-family:Calibri;
mso-hansi-theme-font:minor-latin;}

Nos ismét eltűnök egy darabig, pedig annyi írni mesélnivalóm van, hogy azt sem tudom, melyiket mondjam. November 2-ig a São Paulo-i nemzetközi filmfesztiválon dolgozom, reggeltől hajnalig rohangálok eszeveszetten a városban, filmesekért a reptérre, filmesekkel vetítésekre, rendezvényekre, interjúkra. Semmit nem tudok igazából. Két napja jöttünk vissza a tengerpartról, még mindig a hallom a tenger moraját, a pálmafák susogását és elkápráztat az a végtelen kék tenger. Pedig már javában itt kellene lennem fejben is. Mint mindig… bele a mélyvízbe, útközben megtudom. Úgy tűnik, hogy nagy dolog, nagy dili, a paulista-k már teljesen be vannak zsongva. Azt mondják kb. 470 filmet fognak vetíteni. Itt mindig csak úgy dobálóznak a számokkal. Mi meg mint a kergemarhák rohanunk egyik helyről a másikra, egyeztetés, logisztika, bemutatás, fordítok mindenféle nyelvre, meg azt sem tudom még mi. Megkaptuk a fesztiválkézikönyvet, de annyi információ van benne, hogy örülök, hogy el tudtam olvasni. És annak megfelelően kell majd végezni a napi munkát hahahah 🙂 Mindjárt mennem kell – nemsokára fény derül a titokra, megtudok mindent. Szóval brazil filmforgalmazásból vissza a nemzetközi film fesztiválok porondjára. Eddig a másik oldalon álltam, lássuk most, milyen lesz szervezőként dolgozni. Ahogy érzékelem a szervezettségből – konstans káosz, csak úgy mint mindig. De már nem félek, alaposan fel vagyok vértezve eddigi tapasztalataimnak köszönhetően és örömmel vetem magam ismét a brazil filmvilág csataterére. (Luciano tervezett nekem szép névjegykártyácskát, egy régi mozijegy stílusában. Osztom boldog boldogtalannak. Mert bemutatkozásnál bizony… szentséges tündérország. Lesz itt káosz)

Beijos és akkor 17 nap múlva itt.

31 éves lettem én. Nem titok, nem is szégyellendő. Néha elkerülhetetlen a műbalhé és a rimánkodás: telik az idő, egyre több ráncom és ősz hajszálam van blablabla. Nevetséges – vagyok. Arra kell godnolnom, hogy mennyi csodálatos élményt tudhatok magaménak, milyen szép családom és fantasztikus barátaim vannak, milyen őrült kalandokban volt részem és ami legfontosabb, hogy egészséges vagyok, jó helyen vagyok. Több tervem vár megvalósításra, mint valaha és igen, még mindig reménytelen álmodozó vagyok.

Az elmúlt hetekben, hónapokban néha már az összeomlás szélén álltam, kilátástalannak tűnt minden. Az élet csak a munkáról szólt. Ha becsuktam a szemem, a végtelen listáimra gondoltam, álmomban, ha felébredtem, nyugodt perceimben egyébre sem tudtam gondolni, csak a munkára. Teljesen megszakadt a kapcsolatom a külvilággal, barátokkal. Elfelejtettem, hogy milyen kikapcsolódni, felhőtlenül, gondtalanul vihorászni, vagy egy bárban ücsörögni, filozofálni, álmodozni, semmit tenni. Felőrölt,  felemésztett. Mindennek ellenére viszont örömmel és büszkeséggel töltött el ez a teljes odaadás, amit a munka megkívánt. Végre azt csinálhatom, ami igazán közel áll hozzám, a nap végére pedig azért vagyok zombi, mert egész nap ötletelés, alkotás folyt. Mindez persze a legveszettebb tempóban, alkalmazkodás és tanulás, örökös változások és szervezetlenség közepette.

A mai nap viszont igazán rendkívüli volt. Hogy ennyi kedves üzenetet, figyelmet és szeretetet kapjak egy napba sürítve. Be kell vallanom, hogy teljesen ki vagyok purcanva. Fel sem tudom fogni mindezt. Valóságos invázióban volt részem. Elárasztott mindenki a figyelmével, szeretetével. Hercegnő, elkényeztett kicsi gyerek, mindenki szemefénye voltam ma. Azzal kezdődött, hogy Luciano magyarul köszöntött fel, a legtökéletesebb magyarossággal ejtve ki minden egyes szót. Utána jött az a sok-sok kedves szó, ölelés és figyelem a munkahelyen. Üzenetek áradata az arckönyvön, régi kedves barátok a világ minden tájáról. Beszéltem a családdal, kicsivel- naggyal, láttuk egymást skype-on, volt vigyorgás és sikorászás ( mindez az irodában, az asztal alatt gubbasztva a kis gépemmel, mert az internetkábel nagyon rövid volt) Ezzel együtt szinte sokként ért a sok régi emlék eddigi életemről, annak szereplőiről. Hisz a mostani életemben semmilyen kötelékem nincs a régivel – senki és semmi nem emlékeztet arra a 30 évre, amit eddig megéltem.  Ezen a napon minden visszatért: szinte hallottam a barátaim hangját, eszembe jutottak azok a helyek, ahol régebben együtt lógtunk, visszatértek az élmények, hogy kit, hogyan, honnan ismertem meg, országok, kulturák, kalandok. Mindezzel egyszerre megrohamoztak az emlékek az ‘előző önmagamról’. A köszöntések tükrében, a régi emlékeket felidézve egyszeribe ölembe zuhant mindaz, ami vagyok, aki vagyok. Az, amit itt nagyon kevés embernek tudok megmutatni és csak keveseket érdekel, vagy egyszerűen nem értik, nem értékelik. Nagyon rövid idő alatt, ép ésszel felfoghatatlan intenzitással történtek a dolgok körülöttem, belecsöppentem ebbe az eszetlen mókuskerékbe, ahol nem tudtam azzal foglalkozni, amim már van. Azzal kellett megküzdenem nap mint nap, hogy nem tudom, nem ismerem, máshogy látom, másképp értelmezem. Mindezzel értékét veszítette a régi és maradt helyette az űr és a gyötrelem, hogy ebben a világban fabatkát sem érek.

Így a legszebb ajándék ezen a születésnapon az, hogy kezd viszzatérni a régi énem, kezdek önmagam lenni és sikerül rálátnom a saját értékeimre, tudásomra. Lassan kezdek egyre több emberrel találkozni, akiket érdekel, hogy ki vagyok és milyen kulturális örökséggel rendelkezem és kezdenek megismerni annak, aki valójában vagyok.

Gyertyafújás és kívánság helyett így csak egy köszönömmel tartozom – az életnek és a Jóistennek a lehetőségért és a erőért.

Az utóbbi hetekben teljesen megszűnt a kapcsolatom az otthoniakkal. Azt sem tudom, mikor beszéltem utoljára magyarul. Fura. Időnként igen nehéz is. Múlt éjszaka babiloni álmom volt. Próbáltam portugálul beszélni a munktatársaimmal, de csak angolul és franciául jöttek ki a szavak a számon. Igazából már azt sem tudom, hogy milyen nyelven gondolkodom. Épp azon, ami az adott pillanatban a legkézenfekvőbb. Árnyaltabb kifejezéseknél még mindig az anyanyelv segít ki, praktikusabb gondolatok viszont már portugálul vagy angolul fogalmazódnak meg bennem. Még szerencse, hogy angolul beszélünk Lucianoval, mert az is elkopna idővel. Sok kifejezés spontán módon portugálul tör fel bennem. Lassan négy hónapja, napi 9 órában (vagy inkább több) extra sűrű portugál nyelvű légkörben töltöm a napjaim. Egyszerre öten beszélnek, gigasebességgel, közben telefonon és e-mailen kell megoldani rendkívül fontos, már megint határidőn túli ügyeket. Gyorsan, gyorsan. Azonnal. Gondolkodni nincs idő, arra pedig végképp nem, hogy megértési és fogalmazási problémáim legyenek. Cselekedni kell és tüzet oltani. Most már nyugodtan mondhatom, hogy ez nem jelent gondot. Az első hetek viszont igen megpróbálóak voltak. Úgy kezdtem el dolgozni  két hónap után egy nemzeti cégnél, ahol csak brazil munkatársak vannak, hogy igazából alapszinten el tudtam társalogni, de 10 perc beszélgetés után már kisült az agyam. Úgy érkeztem Brazíliába, hogy már 5 éve nem használtam a nyelvet, amit egyébként is csak úgy szedtem fel, soha nem tanultam és teljesen eltűnt a francia miatt. Fel sem nagyon fogtam, hogy mit jelent ez valójában és milyen megpróbáltatásokba ütközhetek. Annyira felpörögtek az események, amióta elhatároztam, hogy nekiindulok a nagyvilágnak és megyek Londonba dolgozni, hogy tényleg nem tudtam mérlegelni, hogy mennyire lesz ez nehéz valójában. Érkezésem után, január 2-án már intéztem a vízumom és büszke voltam arra, hogy el tudok igazodni hivatalos ügyekben. Ez csak a kezdeti siker volt. Idővel lassan rájöttem, hogy ez a tudás vajmi kevés. Lett is ebből jó kis pánik és frusztráció – á la Tünde. (Ez a kép, a céklás ujjaimmal, jól reprezentálja azt az érzést, amit a kezdetekkor éreztem)

A munkát megkaptam és el is kezdtem dolgozni. Ez viszont nem arról szólt, hogy idővel, szépen, lassan beletanulok. Annyira kaotikus volt a helyzet, többen elmentek, bemutatók csúsztak, projektek függőben voltak, iszonyat sok film, még több elveszett információ – és a kis gringa, aki azt sem tudja, hogy melyik bolygón van, hogy hívják…de azonnal össze kell állni és lebonyolítani ennek és annak a filmnek a bemutatóját.  Amikor tudod, hogy képes vagy, megvan a tudásod, tapasztalatod, sőt még több is, csak a legfőbb elem, a kommunikáció és az ehhez szükséges elem, a nyelv hiányzik. Én ehhez papírkutya vagyok. De tényleg. Csodálom az emberek tűrőképességét. Engem ezek a dolgok mindig megviselnek. Kőkemény próba volt az első pár hét. Olyan fejfájással, olyan kétségbeesetten és hullafáradtan értem haza minden nap, hogy csak csendet, sötétséget és magányt akartam. Csendet. Semmilyen emberi hangot, semmilyen nyelven. Elkezdtem rajzolni, katalógusokat vagdosni és kétségbeesetten keresni a belső hangom. Ami ekkor igencsak eltűnt.

Százszor feladtam, százszor újrakezdtem. Nem volt más választásom. Csak egyet akartam: hogy önmagam lehessek ezen a nyelven is. Kicsit önmagam csak Lucianoval sikerült lennem, amikor angolul beszélhettem, ami már nagyobb megkönnyebbülést jelentett. Hosszú téma ez, órákat beszélhetnék erről…unalmas. Aki egyszer már átélte, tudja, hogy elég embertpróbáló. Egyszer. Amikor már harmadjára mész túl ugyanazokon a megpróbáltatásokon, már eléri az elviselhetetlen szintet, amikor az ember már feladja, mielőtt elkezdte volna. Megint végigmenni ugyanazon a tortúrán, ugyanazokkal a kioktató tekintetekkel szembesülni, ugyanazokat az idióta sutaságokat elkövetni. Először az ember türelmes, mert tudja, hogy erről szól. Nincs mese. Idővel viszont, nem is tudom, öregszünk, elkényelmesedünk, kapaszkodót, biztos pontot keresünk az életünkben. Ráadásul a korábbi sérelmeket felhamozva kiélezettebbek leszünk mindenféle apróbb, csípős megjegyzéssel, sőt jótanáccsal szemben is. Én legalábbis mindenképp… De nehéz. Nehéz az asztaltól és a széktől kezdeni, amikor az ember szeretné megosztani az életről alkotott képét, tanulni, művészetről, érzelmekről beszélni, emberi kapcsolatokról elmélkedni. Ehhez képest be kell érni a ’hu de szuperul beszélsz portugálul’ kezdetű (és sokszor végű) társalgásokkal. Ettől egy idő után bizony letört a bili füle, volt pityergés és és világfájdalom, meg az  ’úgy hiányoznak a régi jó beszélgetések’ típusú sápítozások. Ez persze nem jelenti azt, hogy mindez rossz, ami van, csak a kezdeti nehézségeket senki nem ússza meg és azt sem, hogy mindez néha elszomorítsa az embert mindannak ellenére, hogy elégedett az életével úgy, ahogy van. 

Arról viszont, hogy hogyan tűnt el mindez észrevétlenül az életemből és hogyan sikerül egyre több kedves emberrel ismeretséget kötnöm és szépen lassan önmagammá lennem…na erről majd egy másik alkalommal.