Kalandiparos São Paulo-ban

Criolo – Não existe amor em SP

Annyi fantasztikus dolog van ebben az országban, akkor is ha nehéz, drága, kegyetlen meg a többi. A klisé, amiket mi gringok úgy imádunk, azok is nagyon jók, de ettől eltekintve megvan az ország saját művészi magja, jelene, élete – a zenében is. És olyan jó, hogy fontosnak tartom megosztani veletek.

Criolo, még sokat hallunk róla. Franciaország már felfedezte. Imádják. Mert jó a zenéje és tagadhatatlanul szép szál fiatalemberről van szó. Rap és soul a zenekar stílusa, a brazilok is nagyon szeretik, rendkívül büszkék rá, az új MPB (Música Popular Brasileiro) úttörőjének tekintik.

Ezt a felvételt pedig pontosan azért választottam, hogy a nagyérdemű megismerje a zenészt a hang mögött és azt a szívtipró típust, amiért olyan sok brazil fruska szíve dobog. (lázadó, alternativ, são paulo-i fruskákat értek ezen.)

A dal szövege annyira megkapó és igaz, bármennyire szomorú is nemcsoda, hogy mindekit levett a lábáról.

Não existe amor em SP – Nincs Sao Paulo-ban szeretet.

( És a dalszöveg: http://letras.mus.br/criolo-doido/1857556/)

Hónapokkal ezelőtt felraktam egy irományt, amit még otthoni, elkeseredett pillanataimban írtam. Találtam egy újabbat.(Van bőven.) Elszomorít, hogy mennyit kopott a szókincsem, de nem is búslakodom ezen, mert az sehová sem vezet. Ugyanakkor érdekes tükör ez arra, hogyan fejlődik az ember élete, hogyan változik a gondolkodásmódja. Ezt 2010 májusában írtam, felejthetetlen párizsi pályafutásom után. Akinek van türelme és kapacitása… érdekes lehet. ( Lineáris gondolatmenetet kedvelőktől elnézést kérek és óvva intem őket…)

Magányos merengések

Magányosnak érzem magam. Egyedül vagyok egész nap. Nem beszélek egész nap. Csak a gép elé meredek egész nap.

Afféle száműzetés a világból, aminek információáradatával az Interneten keresztül tartok kapcsolatot. Aminek eseményeiben, fejlődésében, örömében, bánatában nem veszek részt. Nem bandukolok álmosan, karikás szemekkel a metróhoz, hogy sok száz, hozzám hasonlóan mogorva ébredezővel vánszorogjak a munkahelyre. Nincsenek megszokott helyek, megszokott útvonal, sarkok, arcok, helyek. Nem is tudom, hogy hiányzik-e valójában. Csak kirekesztettnek érzem magam a mindennapokból és túlságosan is elszigetelődöm a valóságtól, ami túlzott érzékenységet is eredményez. Picit félek az emberektől. És nincs is kedvem beszélgetni. Pedig tudom, hogy ha valaki áldozatommá esik, végtelen szóáradattal terhelem, fárasztom, untatom. Hiányzik a létemből, a csevegés, csacsogás, elmélkedés. Annyi összegyűlt benyomás, gondolat van bennem.

De jó itt az albérletben ismét. Bár elkeseredett egésznapos, reménytelen munkakereséssel telik az idő, ha kinézek az erkélyen a kertre, azokra az egymással színben és pompában versengő fákra, amik nagy összevisszaságban, tömegben, egymás hegyén hátán alkotják ezt a nagy dzsumbujt, akkor nagyon örülök, hogy ezt láthatom. Hogy megélhetem. Ezt látom, ha kinézek az ablakon. A tavasz színeit. Az élénk zöldet ellentétben a sötét éggel, az eső friss illatát az orgonával keveredve. Nos ezek az apróságok igen nagy örömet okoznak napközben. Nem is beszélve arról, amikor szikrázó napsütésben, madárcsicsergéssel kezdem a reggelt. Akkor jó. És boldog.

Az embernek meg kell tanulnia boldognak lenni. És leginkább vigyáznia kell a boldogságára. Őrizni, tartogatni, elraktározni és legfőképp emlékezni, hogy legyen miből meritkezni, hogy erőt adjon.

Mennyi számtalan ok szól az elégedettség mellett az elkeseredéssel és a reménytelenséggel szemben. Egy szép lakás, gyönyörű kert. Egyáltalán egy hajlék, ahol az ember méltóságban és diszkrécióban élheti meg bánatát, örömét, mégha magányosan is. Kényelemben lenni magányosnak, nem érhet fel azzal a szomorúsággal, amikor utcán, emberek között, hajlék nélkül magányos.

Továbbá van egy társ, aki segít, támogat, jelen van. Aki éberen tart, akiért erősnek, kitartónak kell lenni, aki nem engedni lanyhulni a lángot. Akit bizony fel kell vidítani, boldoggá tenni, feladatokkal ellátni. És akkor máris adódik egy cél, egy feladat, egy pici küldetés. Bár ez a lelkesedés sem régi fényében tündöklik. Kicsit megfáradt, megtört.

(Talán a zene hatása az, ahogy írok most. Mennyire fontos is nekem a zene. Szeretném ha minden pillanatomban kísérne. Az viszont örökös merengést, ábrándozást, mélázást eredményezne. Nem nagyon tudok úgy zenét hallgatni, hogy közben mást csinálok. És fordítva. Magával ragad a zene,érzelmeket, indulatokat vált ki. Így, hogyan is lehetne bármire is összpontosítani. Számomra a zenehallgatás mindig a zenére való teljes figyelést jelentette.)

Csak magamról írok…és egy internetes blogon, amit más is megláthat, elolvashat. Remélem nem.

Ez talán azért van, mert én jelentőséget tulajdonítok minden apróságnak. Fontosnak tartom megőrizni a láttottakat, hallottakat. Emlékeimben konkrét szavakra nem emlékszem. De annál inkább a helyzetre, a helyszínre, a színekre és indulatra, amit akkor átéreztem, legyen boldog, szomorú vagy dühös. És a benyomások? Belekerülnek egy nagy üstbe és forrnak, bugyognak, előtünnek vagy eltünnek. Ez az üst pedig a kobakom és a lelkem. Az a kondér, ami a boldogságunkat irányítja. Azt a képességünket, hogy hogyan tudunk megbírkózni a jelenünkkel és önmagunkkal. Hogyan szembesülünk a tulajdonságainkkal, annak változásával és hibáival. Legtöbbször az embernek nincs ideje erre. Rohan. Millió dolga van, el kell intézni, fejben tartania dolgokat. Akkor nincs idő szembesíteni, ítéletet vagy eredményt hírdetni. De talán nem is baj. Az események lelassulásával, a tevékenységi kör szűkülésével azonban magunk felé fordul a figyelmünk. Észreveszünk, kiszurunk olyan dolgokat, amit addig nem. És el kezdünk sokmindenben kételkedni, ami addig fel sem merült bennünk. Ez a szembesülés folyamata, ami még nehezebb ha mások is szembesítenek adott dolgokkal. Itt természetesen a negatívumokat, hibákat értem. De mi is számít hibának? Mikor követünk el hibát, mikor vétünk mások, vagy magunk ellen? Mikor hozunk rossz döntést, vagy mikor hoztunk rossz döntést a múltban, amivel nincs mese, most szembesülnünk kell?

A tökéletességre való törekvés igen nagy teher. Saját magunk és más számára is. Örökös kételkedést és elégdetlenséget eredményez. Amit mások sokszor rossznéven vesznek és ami nem tudja elkerülni azt, hogy végül mindenki csak a negatívumot lássa bennünk….

Kezdek belebonyolódni….talán túl sokat gondolkodom.

A könny napja. Ilyen is van. Milyen képet is alkotunk magunkról? Legszebb, legvídámabb. Pörgünk, kicsattanunk. Rendkívüli élmények, események és csak a boldogság. Hiszi a piszi. Kudarcról, nehézségekről miért is írnánk. Nem is kell egyébként.Viszont nehéz így objektív képet mutatni. Pedig milyen sok ilyen helyzet is van az életben. Néha nem árt bevallani. Legalább önmagunknak. De mit is? Hogy esendők és halandók vagyunk. Nagy terhet veszünk így le a saját vállunkról.

(találtam. Morfondírozás van bőven – magyarul ritkábban, így leírom. Megnyugtat. Talán segít is abban, hogy megtaláljam a választ a kérdéseimre. )

Április 2.
Sao Paulo-ban vagyok.
Sao Paulo-ban élek. Most idetartozom. Ebben a világban próbálok otthonra lelni.
Még nem mondhatom, hogy ez az otthonom. Hogy is mondhatnám. Ilyen rövid idő után. Hosszú-hosszú időbe telik, hogy bárhol is otthon tudjam érezni magam. Ahhoz képest, hogy mennyire gyorsan váltok helyet, országot, életformát, annál nehezebben érzem magam bárhol is otthon.

Jelenleg nem érzem, hogy ez az állapot egy fejlődési folyamat. Hogy ez vezet valaholvá. Hogy van egy áhitott cél, hogy a jövő egy adott időpontjának élek. Hogy az éltet, az segít túlélni a jelent. A jelent élem. Minden pillanatában újdonsággal, kihívással és olyan kiéhezettséggel újdonságokra, eseményekre, ami valahol meg is öli az egészséges elégedettség érzetét. De a jelent élem és élvezem. Nem várom, hogy teljen az idő, nincs az a fullasztó érzés, hogy majd AKKOR jobb lesz. Ez új. Arra viszont még mindig, és mindig van igényem, hogy történjen valami. Valami új, valami nagyobb, több, más. Többre szomjazom, amikor azt sem tudja felfogni az agyam, amiben épp jelen pillanatban van.

Sokszor próbálok rálátni az életemre a kivülálló szemszögéből. Rácsodálkozni, hogy ki vagyok, mi vagyok, mik a képességeim, mit értem el az  életben.
Rácsodálkozni arra, hogy mennyire az álmaimnak élek, mennyire végletesen élem az életem, mennyire szerelemfüggő a lényem és hogy mekkora amplitudóval élem meg a jót és a rosszat. Azt, hogy kik, hogyan segítik, egyengetik az utam, kik mit látnak vagy nem látnak bennem, kik látják meg az igazi személyiségem és a hibáim. Ugyanazokat a hibákat, amik végigkísérnek az életem során, berögzodéseket, gesztusokat, amiket nem tudok levetkőzni.

Vagy csak, hogy egyszerűen fogtam a sátorfám, belegyömöszöltem az életem két bőröndbe és nekiindultam egy vadidegen világnak, egy másik kontinensnek, üres zsebbel. Hajtott a szerelem, a szeretet és a kalandvágy. Hajtottak az álmaim, a reményeim. De a hajtóerő leginkább egy nagyon egyszerű, de annál elementárisabb erő volt: a boldogság. A kiegyensúlyozottság, a harmónia, a kiteljesedettség érzete. Az a belső erő, ami elhajtott több ezer kilométerre, hogy a megpróbáltatások, lemondások és nehézségek,  időnkénti kiszolgáltatottság ellenére ez az érzés legyen az éltető erőm. Hogy ugyanúgy érezzem nap mint nap az ölelés és a csók hiányát, azt,hogy azok a napvégi, fáradt, csendes beszélgetések olyan sok reménnyel, hittel és kiteljesedettség érzetével töltenek el. Elkalandoztam és odakalandoztam, ahol mindig örömmel kötök ki, ahová akkor menekülök, ha a jelen megpróbáltatásait nem bírom elviselni. Hová is? A jelenenbe, a valóságomba. Csak nem árt emlékeztetnem magam időnként. Sokszor megéri leülnünk és mérlegelnünk. Mérlegelnünk, hogy mi adatott meg az életben, nagy hangsúlyt fektetni a jóra és mérlegelni, hogy a nem jó – ha objektíven, nagyítóval kielemzzük – tényleg annyira rossz és vajon, miért is az.

Kedvem, szándékom hatalmas, időm, energiám korlátolt és véges. Szeretnék sziporkázni, beszámolni, mesélni-mesélni…ehelyett csak filozofálásra vagyok képes.

Fegyelemmel, szorgalommal még mindig gondok vannak – kellene egy pálcás tanárbácsi, aki a vállam mögött figyelve szigorú tekintetével terrorizál. Írj lányom, írj!

Bármikor látok, hallok valami agyament dolgot (van bőven), mindig arra gondolok, hogy na ezt…ezt mindenképp meg kell osztanom veletek.

Majd hazaérek, agyam szivacs, szemem homályos, életfunkcióim kimerülnek annyiban, hogy eszem és alszom. sao Paulo-i életstílus. Persze nem lesz ez így, nem lehet. Elkényelmesedett, hedonista európai vagyok, arra születtem, hogy élvezzem az életet, hogy a munka szolgálja az én javam, nem pedig én a munkát. Most viszont erről szól. Adaptáció, útkeresés. Már tudom, hogy melyik oldalán kell feljönni a metrónak, de a élet nagy útvesztőjében bambán kóválygok. Ehhez a bambasághoz pedig semmi türelmem. Az a baj, hogy nincs türelmem. Mindent akarok, most azonnal. Önmagam akarok lenni, itt is, ebben a kultúrában is. Fénysebességgel haladnak, fejlődnek a dolgok, főleg, mert az elvárásaim egy pillanatra sem hagynak nyugodni, de így is. Pampogok, nyugtalankodom, elégedetlenkedem. Nem az életemmel, magammal.Szóval…nekiállok ám. Írok csókolozó, minden sarkon, metró megállóban, érzékien ölelkező, turbékoló párocskákról, gigászi ebéd adagokról, megismert, magyar balettintézet tulajdonosról, gyönyörű belvárosi építészetről, vasárnapi piacról, gyümölcsturmixokról, bolond motorosokról, megbízhatatlan futárokról és esztelen pultosokról. Kedves kollégákról, hatalmas sétákról a nagy Paulistán, dühről, meg bazsalikomfagyiról, vasárnapi esti bicajozásról, szilveszteri buliról a város legforróbb mulatójában, a szombat esti orgonakoncertkekről a mellettünk lévő templomban, megállás nélkül beszélő reklámszakemberekről, és hangerőről, hangerőről, aminek köszönhetően olyan hálás vagyok az itthoni csendnek A lista már összeírva, csak neki kell állni…tudooooom.

Régebben is firkantottam – akkor még ösztönös volt a gondolatok szavakba öntése – ma már csak érzek, de nem tudom, milyen nyelven… Igen, sajnos egyre jobban bánt ez a kérdés. Ezt a bejegyzést 2010. szeptemberében írtam, amikor az IT cégnél dolgoztam…illetve valamikor tavaly, nemsokkal a nagy változás beállta után. Csendes, jámbor boldogságot érzek ezt olvasva. Emlékeztet arra, hogy milyen szépen alakult az életem. Köszönöm! Mindenkinek.

A hét öt napján rab vagyok, létem lakás és munkahely között váltakozik. Reggel felkelek, elmegyek dolgozni, kimerülten haza, otthon elveszetten, agy nélkül semmitteszek és csak a lefekvés időpontját várom.

Létem jelenleg kimerül a munka, evés, alvás hármasában. Olyan erős béklyó ez, ami minden emberit elsöpör az életből és a lélekből. Prométeusz is így görgeti azt a követ. Beletörődötten, gépiesen, fásultan. Én is követem az utasításokat. Mint egy gép. De én nem vagyok az. Bár már egyre homályosabban látom az élet szépségét, szineit, ízeit, örömét, de még reménykedem. Reménykedem, hogy hamarosan ki tudok szakadni ebből az ördögi körből, ebből a mókuskerékből, ebből a lét értelmét megkérdőjelező nihil állapotból.

Lassan három hónapja töltök napi 8 órát egy gép előtt, egy fülhallgatóval a fülemen, több százszor elmondva ugyanazt az üdvözlő szöveget. Napi nyolc órám teljes kétségbeesésben, tanácstalanságban, reményvesztetten telik. Számolom a perceket, a megengedett és a kötelező perceket.Úgy telik el az életem, hogy azt várom, hogy teljen el. Mint a rab, aki letöltendő büntetését számolja.

Rab vagyok. Nem is. Lágermunkás. POntban nyolckor munka, megállás nélkül, társasás érintekzés nélkül, magányosan, vágyakozva egy jobb, szebb életforma után, felidézve mindazt, ami a múltban megadatott. Jövő? Mi is az? Lehetőség? Mikor? Hogyan? Lesz még egyszer, valaha lehetőségem.

Annyira kilátástalan az egész.

Megfojt a légkör, a magam reakciója, félelme, elutasítása, irtózata. Hogy nem tudok kitőrni ebből az álomból. Véresre csípkedem magam, hogy felébrdjek. Ébredés nincs. Vér van.

Tényleg annyira ébernek kell lenni az élet minden szakaszában? Minden döntésnek okosnak, megfontoltnak, jónak kell lennie, mert a legkisebb hiba csak azt eredményezi, hogy legurulunk a lejtőről. Eleinte még kapaszkodunk, próbálunk visszamászni és erőt ad a tudat, hogy egyszer ott voltunk a tetején. Aztán elfáradunk. És csak gurulunk, gurulunk lefelé. Semmit nem teszünk. Már nem fáj. Elfogadjunk a kudarcot.

Félek,hogy lassan eluralkodik rajtam is a beletörődés.

………….

Ezt a beírást nem is tudom, mikor írhattam. Hogy azóta mi is történt, sikerült-e felkapaszkodni a lejtőn, megerősödni, visszatalálni önmagamhoz? És miújság a beletörődéssel? Nos, az események folytán más választásom nincs is csak beletörődni, elfogadni a történteket.

Most ez maradt, ez az életforma, ez a munkahely. Kitörési lehetőség? Nagyon-nagyon erősnek kell lenni ahhoz. Kockázatot nem vállalhatok. Akkor azt a picit is, ami volt, elveszítem.

Mi is maradt? Maradtam én. Én önmagammal, a kudarcaimmal, kétségeimmel és a megoldatlan problémáimmal, amiket még mindig magam előtt görgetek, de amihez már egyre kevesebb erőm van. Pont most, amikor már elfogyott minden tartalék erőm, most kell rendkívülit teljesíteni, sokszorozott erővel kitörni ebből a bebetonozott reménytelenségből, kétségekből.

És mindezt… egyedül.