Kalandiparos São Paulo-ban

Munkahelyi savanyú cukorka: A szabadság

A brazil nem dolgozik. A brazil lusta. Tengerparton lopja a napot vagy kocsmában hűs söröcske mellett tengődik, állandóan mulat. Valami hasonló.

Be lehet vallani, hogy a legtöbben ezzel a sztreotípiával illetik az ország fiát. Állandóan süt a nap, mindenki jókedvű, pénz sem kell a boldogsághoz, ezzel magyarázható a végtelen munkakerülés és az elmaradottság. De mi, fejlett országbeliek ezt teljesen megértjük.

Sao Paulo akkor nem Brazília. Másik planétán vagyunk itt.

Ha azt mondom, hogy itt napi 9-10 óránál kevesebbet senki nem dolgozik, de inkább többet? Többen a hétvégéjüket, a szabadidejüket (az életüket) feláldozzák a munkáért. Na? ( Persze a munkamorál is hozzájárul ehhez, mert ha fegyelmezettebben dolgoznának, nem kellene állandóan túlórázni. Ehhez is külön felzárkóztató óra kell a bamba, fegyelmezett külföldinek, mert idegösszeroppanásban elpatkol az első hónapokban.)

Képzeljük el az életünket napi 9-10 órás munkatempóval, ép ésszel felfoghatatlan mennyiségű munkával és káosszal. Képzeljük el az életünket, hogy ebben az életstílusban, frissen kezdett munkahelyünkön csak 1 ÉV UTÁN vehetünk ki szabadságot! Egy éven keresztül nem mehetünk sehová. Képzeljük el! Sikerült? (…) Hát nem csoda. Persze teljesen felháborodott a társaság, amikor sűrű káromkodások közepette az álam kerestem valahol az asztal alatt. Normálisak ezek? Egy évig ne lehessen kivenni szabadságot. ’- Ez rabszolgatartás, az emberi jogok teljes semmibevétele, kizsigerelés, a gyarmati birodalom maradványa. – A hülye, elkényelmesedett európai. Hát ezért tartotok most ott, ahol.’ Annyira ezt látom a tekintetekben, amikor szóba jön a téma. Megvallom a dühkitörés után teljesen magamba roskadtam. Már vízionáltam a végtelen, megfáradt napokat, amikor egyre elkeseredetebben vonom az igát a robot kilátástalan mezején. Kellett nekem pálmafa, meg ringatózó hullámok, meg lambadaszoknya. A nagy frászt!

Aztán jön a megvilágosodás. Az első lépés mindig a megbocsátás. El kell fogadni ezt a rendszert (is) úgy ahogy van. Cserébe tucatnyi szent meg hős járul hozzá, hogy hosszú hétvégén kicsit kiszusszantsuk magunkat. Sajnos van még egy megszorítás, ami hosszútávon is jámborságot és feletestvéri megértést kíván: a szabadságot egyszerre kell kivenni, ami kb. 1 hónap. Kivételek persze mindig vannak, de ez az általános. Otthon ellenkezőleg, ilyen hosszú időre senki sem léphet le. Ez is fejbe kólintott, mert ugyanazt az 1 éves korlátot jelenti. Ma már én is úgy látom, hogy eléggé el van eresztve otthon az ember, ráadásul a feldarabolt kicsi szabadságokkal minden fillért elköltünk. Itt robotolnak kőkeményen, gyűjtik a pénzt… amit egyszerre vernek el. Na jó. Megbarátkoztam ezzel a rendszerrel is, túrbózom magam, hogy így legalább építheti az ember a karrierjét és dagadhat a bukszája. Ahhoz, hogy komoly szakmai eredményeket érhessünk el, igenis áldozatot kell hozni, nem is kicsit. Az otthoni ’eredményeket, pénzt, sikert akarok, de azért legyen meg a kis időm, saját szférám, szabad terem is  gondolkodásmóddal bús egyhelyben torpanva lecsorog az életünk. ( Mint látjátok, lelkesen igyekszem magamévá tenni ezt az elméletet.) Sokan persze ügyesen zsonglörködve meg tudják ezt valósítani otthon is. Itt más. Egyrészt, nézzük az utazás kérdését. A nagy távolságok miatt (akár országon belül is) az utazás egy nagyobb befektetés, ami több hónapos, vagy éves megtakarítást igényel. Otthon a földrajzi fekvés lehetővé teszi a kisebb kiruccanásokat. Itt minden sokkal drágább. Már említettem, hogy az otthoni átlag életforma megteremtéséhez itt jóval több pénzre van szükség. Nagyobb a nyomás már fiatal korban, hogy az ember teremtsen magának exisztenciát. Sokan korábban kezdenek el dolgozni, nincs nyafogás, lázongás. Otthon, lássuk be, a mi generációnk él a mának és élvezi az életet – amíg lehet. Ebben a gigászi országban egyértelműen több a lehetőség, de több is a versenytárs. Minden pozícióra van helyettünk több száz lelkes jelentkező, aki mindent odaadna, hogy abban a bizonyos pozícióban lehessen. Sokkal nagyobbat lehet kaszálni és sokkal nagyobbat is lehet bukni.

A szabadság rendszere az egész országra vonatkozik, a munkamániát illetően viszont csak szűk pátriám nevében beszélhetek. Aki már unja a semmittevést, az egyhelyben toporgást és a kovászos uborka létet, Sao Paulo-ban a helye. Azalatt a bizonyos egy hónap alatt, ami a szabadságot jelenti, be lehet járni a világot, meglátogatni a családot, feltöltődni, szétcsapni magunkat fesztiválokon, hogy visszatérve, az aktív társadalom részeként hősiesen és boldogan, de legfőképp villámgyorsan bedilizzünk vagy megtollasodjunk.

Focimánia

Republica popular do Corinthians

Az a bizonyos reklám, amit említettem. Csak, hogy megértse az ember egy kicsit a Corinthians mániát ebben a városban és a brazil foci őrületet.

Váj koríííncsiájnsz!

Normal
0

false
false
false

EN-GB
X-NONE
X-NONE

image   

 

Arra ébredtem, hogy a Corinthians rugott egy gólt. Valaki akkorát durrantott, ami inkább egy légitámadáshoz hasonlított, hogy egyből tudtam, corinthiansi örömökről van szó. Petárdák, tüzijátékok sorozata, mélyről jövő, harci kiáltások, üdvrivalgás zaja visszhangzott hosszú perceken át. Érezni lehetett, ahogy dübörög a város. Azonnal fel lehet ismerni a Corinthians szurkolóktáborát: amikor ők játszanak, fel kell készülni egy négy-öt órás tébolyra, legyen az a nap bármely szakaszában. Ha lőnek egy gólt, az ember szinte  úgy érzi, azt is hallja ahogy 20-30 km-re  üvölt a nép. (Nem beszélhetek csak férfiseregről, mert tisztán hallani, a gyengébb nem maszkulin kitörését is.)

Szerda, reggel 9 óra, alig vannak autók a belváros legforgalmasabb sugárútján, a Consolacao-n.  Vajon kinyitottak a bárok is? Elképzelem, ahogy az az emberek a reggeliző butékukban csüngenek a banánfürtők és a papayak között, a nemrég kisütött péksütemények hegyén túl, frissen facsart narancslé helyettesíti a sört (vagy nem) a levegőben friss kávé és a a pao de queijo illata keveredik. A Corinthians csapatának van az egyik legnagyobb és legfanatikusabb szurkolótábora Brazíliában,  de Sao Paulo-ban mindenképp. Nem csupán szóvirág, hogy a foci itt vallás. Olyan megveszekedett szurkolók vannak ebben a városban, akik mellett az angol huligánok gügyögő, pirosfejű ovisok. Hatalmas tetoválásokkal teszik érthetővé mindenki számára, hogy kivel van dolguk: a  fociklub jelvénye fedi be az egész hátukat, ’ Eu amo Corinthians’ hatalmas felirata virít a karjukon.Corinthiano roxo. A roxo lilát jelent, amit arra használnak, hogy milyen fanatikus egy szurkoló. Van, aki nem engedi be a házuk küszöbén, aki nem nekik szurkol. Táskák, mezek az élet hétköznapi kellékei, zászlók kitéve az ablakokba, autókba,van egy TV adójuk és nemrég láttam a klub történetéről szóló albumot, ami egy hatalmas bársonykötésú könyv, a Szent Grál kódexét képzelem így el.

Ismertem a csapatot, mielőtt ideköltöztem, mert láttam egy iszonyat jó Nike reklámot róluk. ( Amikor megtudtam az egyik baráti összejövetelen, hogy ennek a reklámnak az alkotóival ülök szmben, pár percig tátott szájjal bámultam őket… áááá, itt minden lehetséges.) A reklám tökéletesen összegzi a szurkolók fanatizmusát, viszont amíg az ember nem látja saját szemével, nehéz elhinni, hogy ez tényleg igaz. Nem mindenki corinthiano, de ők a legelszántabbak, leghangosabbak és a legvadabbak. A csapat a mindennapi társalgás fontos eleme. Az angol az időjárásról beszél, a sao paulo-i a Corinthians-ról. ( Pro vagy kontra, de állandó beszédtéma, kikerülhetetlen.)

Engem mindig magával ragad ez az eufória, akkor is, ha nem tekintem magam corinhiana-nak. Mindig hozzámszegezik a kérdést: Vocé é corinthiana, né? ( Ugye a Corinthians-ért szurkolsz?) A hülye lázadót hozzák ki belőlem, mert mindenki az, akkora szurkolótáboruk van, minek én oda. Ilyenkor hivatkozhatok arra, hogy külföldi vagyok, nem tudom. Kilóra megveszem mindegyiket, amikor azt mondom, hogy nem, bár a világ legfantasztikusabb élménye ez az eufória. Így is gondolom. (Mi lesz itt a foci vb-n, amikor mindenki szíve AZ egyért dobog. Akkor brasileira leszek, kétség kívül.)

Azt hiszem vége a játéknak…. vagy rugtak megint egy gólt…te jóóóóóég. Micsoda hangzavaaaar!!!! Petárdák megállás nélkül, dudálás, üvölt a város reggel tízkor.

A Bajnokok ligájáról, mindig csak annyit tudtam, hogy az európai csapatok játszanak együtt, egy nyer, kap egy trófeát, sok pénzt, órákig ugribugriznak és kész. Brazíliában tudtam meg, hogy az ottani győztes csapatra még vár egy megmérettetés: a végső. A Copa de Libertadores (ez a latin-amerikai Bajnokok ligája) győztes csapatával csapnak össze minden év decemberében Japánban. ( Valaki majd elmagyarázhatná, hogy miért pont ott?) A Corinthians, hosszú idő után, megnyerte ezt a bajnokságot. Igen, itt voltam, hallottam, éreztem… leírhatatlan! ( Azért megpróbálom leírni, mert ha csak szavakban is, szeretnék átadni egy picit abból a mámoros diadalból.) Otthon a Chealsea nyert. Ez viszont nem a Chealsea elleni játszma volt, hanem egy kairói csapat. Nem értek semmit. Akkor van afrikai bajnokok ligája is? (Fölényes körberöhögést engedélyezem.) Amikor megébredtem, azt hittem ellenük játszanak és büszkeséggel töltötte el a hitetlen kutya lelkem, hogy rugtak ellenük egy gólt. Ez a kairói csapat nem tűnt Afrika legjobbikának, így nem is volt akkora kihívás játszani ellenük. (Sürgősen abba lehet hagyni a pukkasztgatást!) Azalatt a 10 perc alatt, amíg néztem a meccset, négyszer állították le a játékot, mert a 2 fokos hidegben szegény arabok hullottak, mint a legyek.

A híres Chealsea-Corinthians összecsapás jövő vasárnap lesz. Sajnálatos vagy nem, elmulasztom a kellemes, vasárnapi ébresztőt. Hullámok hátán, hasamat süttetve várom majd a világvégét Nordészcsin…

 (Utólagos javítás: a próximo domingo-nak mindig bedőlök. Az valójában a hét vasárnapját jelenti. Régiesen vasárnapi kezdéssel datálták a hetet. Itt voltunk, hallottuk, nyertek a Chelsea ellen. Világbajnok a Chorintians.)

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

/* Style Definitions */
table.MsoNormalTable
{mso-style-name:”Table Normal”;
mso-tstyle-rowband-size:0;
mso-tstyle-colband-size:0;
mso-style-noshow:yes;
mso-style-priority:99;
mso-style-qformat:yes;
mso-style-parent:””;
mso-padding-alt:0cm 5.4pt 0cm 5.4pt;
mso-para-margin:0cm;
mso-para-margin-bottom:.0001pt;
mso-pagination:widow-orphan;
font-size:11.0pt;
font-family:”Calibri”,”sans-serif”;
mso-ascii-font-family:Calibri;
mso-ascii-theme-font:minor-latin;
mso-fareast-font-family:”Times New Roman”;
mso-fareast-theme-font:minor-fareast;
mso-hansi-font-family:Calibri;
mso-hansi-theme-font:minor-latin;}

Mobil nézetre váltás Teljes nézetre váltás
Üdvözlünk a Cafeblogon! Belépés Regisztráció Tovább az nlc-re!