Kalandiparos São Paulo-ban

A brazil színházi világ egyik legkedvesebb és mindenki által ismert örökmosolyú dívája, a magyar születésű Eva Todor.

Fodor Éva 1919-ben született Budapesten, első színházi szereplései még Budapesthez köthetőek, ahol kisgyerekként táncolt az Operában. Családja az I. világháború utáni gazdasági nehézségek elől menekülve 1929-ben úgy döntött, Brazíliába költözik. A kis Éva érkezésük után rögtön, a rákövetkező évben folytatta balerina karrierjét a rio-i Nagyszínházban.

Színészi karrierje sem váratott sokáig: első szerepét 12 évesen kapta meg.

17 évesen a színház igazgatója megkérte a a fiatal színésznő kezét, ezek után pedig sorra írta az Éva személyiségére szabott darabokat.

A színésznő rendkívüli képességét a naív komika szerepében már ekkor megcsillogtatta.

Fiatal kora ellenére nagysikerű darabok legfőbb csillaga volt. Megalapította az ‘Éva és az ő művészei’ nevű társulatot, ahol a korszak legnagyobb színészeivel dolgozott együtt a ’60-as évek végéig.

A komédia nagmestere skatulyából a 60-as évek közepétől megjelenő drámai szerepeivel sikerült kilépnie.

Első filmszerepét 1960-ban kapta A két tolvaj szerepében, ami a korszakot fémjelző chanchada vígjáték filmirányzat egyik utolsó darabja volt.

 (Os dois ladrões – A két tolvaj tükör jelenete, a brazil filmművészet egyik epikus részlete.)

Az igazi sikert végül a televízió hozta meg a színésznő számára, aki 21 szappanoperában és minisorozatban szerepelt.

A TV sorozatok sorában, mind közül a leghíresebb a Locomotivas-ban (1977) nyújtott szerepe.

 Részlet a Locomotivas sorozatból, melyben a mi kedves Isaurank (Lucelia Santos) is szerepel. Eva Todor az 5. perc után tűnik fel a színen.)

Utolsó TV-s szereplése a Magyarországon is nagy sikert aratott India – Álmok útján  (Caminha da Índias) sorozatában szerepelt, ahol a brazil közönség által annyira kedvelt Dona Cidinha szerepét játszotta.

 (Részlet az India-Álmok útján című sorozatból Eva Todor, Dona Cidinha szerepében, a tipikus világoskék öltözetében és azzal a bizonyos utánozhatatlan huncut mosollyal.)

Utolsó filmes szereplése a Meu nome nao é Johnny című 2008-as nagyjétákfilmhez köthető. (lásd a képet.)

A cikkhez szükséges anyaggyűjtés során gondolom a művésznő életének a töredékét sem sikerült megismernem, mégis olyan mesés gazdagságú életútba sikerült betekintést nyerni, ami sok-sok ember álma. Brazília legkedvesebb Dona Eva-ja 94 évesen mai napig eleget tesz meghívásoknak, interjúknak, összejöveteleknek, kihasználva az élet minden apró, boldog pillanatát. Bárcsak találkozhatnék a művésznővel, adhatnék egy jó, nagy mackós, brazil ölelést, ő pedig azokkal az örökkön mosolygó szemeivel fogadva elmesélné a brazil színművészet egyik legtermékenyebb, legszínesebb és valószínüleg leghosszabb életútját. Dárga Évike néni, remélem nem veszi tolakodásnak, de azt hiszem, kutyakötelességem Önt felkeresni.

….

(A Magyarok és híresek Brazíliában sorozat korábbi szereplői:)

Marika Gidali, a modern, brazil balett megteremtője

Mestre da luz (a fény mestere), Thomaz Farkas

Tihany, a cirkuszok pápája

Edificio Martinelli,Dél-Amerika első, legmagasabb felhőkarcolója

Ofner, az édességek királynője

Két hónappal érkezésem után, amikor bekerültem a független filmforgalmazóhoz épp Wim Wenders, a híres német kortárs táncművészről, Pina Bausch-ról szóló filmjét dobtuk a brazil piacra. (Azt sem tudtam, melyik metrómegállóban kell leszálnom, hogy eljussak a munkahelyre, de hangzatosan ‘dobáltuk’ a filmeket hetente a 200 milliós ország piacára. Ennek menőn, magabiztosan, csöppnyi izgalom nélkül én is részese voltam.) Kapcsolatba kellett lépni a nagy tánctársulatokkal és orrom alá dugtak egy listát, hogy vegyem fel a kapcsolatot mindegyikkel. Ekkor mondták, hogy a legfontosabb a híres, nagymúltú Ballet Stagium, írjak Marika Gidalinak, a társulat vezetőjének. ‘Ó, de kedves, magyaros hangzású név’. Gyors kutatást végezve arra a következtetésre jutottam, hogy elmegyek a balettiskolába, meglepem a művésznőt. Büszkén, a são paulo-i közlekedési rendszer minimális ismerete nélkül, nekilódultam, hogy felkutassam az iskolát, ami a térképen annyira közel van. Órányi kóválygás után (az olyan nagyon veszélyes városban) megtaláltam a kívülről picinek ható épületet. Belépve megcsapott a hely légköre: valami nosztalgikus, régies és mindenképp fenkőlt és méltóságos. Az intézet ‘igazgatósága’ afféle nyitott, fogadóterem volt, ahol ott ült lelkiismeretesen vezetve az intézet ügyesbajos dolgait: Marika Gidali. Belépve, magyarul köszöntem, amire a művésznő csak ennyit tudott reagálni:  ‘- Hát te meg honnan pottyantál ide?’

(A film bemutatója körüli őrületben egyszer sikerült még beszélnem vele, utána teljesen beszippantott a munka, a város, felocsudtam a brazil valóságba, elmaradt a kapcsolat, később pedig szégyelltem is, hogy ennyire felszívódtam. A kedves, idős díva, erőtől és élettől csillogó, huncut szemeire viszont tisztán emlékszem. Szívesen kuporognék mellette elhallgatva órákig a történeteit arról, hogy hogyan is vált a hatalmas Brazília egyik legismertebb balerinájává.)

Gidali Mária 1937-ben született Budapesten. Szülei saját szabóműhelyet működtetve tartották fenn a családot. A háborút túlélve a család úgy döntött, Brazíliába költözik, ahol Marika egyik nagynénje várta őket São Paulo-ban.

Marika 13 évesen kezdett el táncolni a helyi, são paulo-i magyar klubban. Alig volt 16 éves, amikor csatlakozott a világhírű magyar koreográfus, Aurél M. Milloss társulatához, aki a kor legnagyobb európai intézeteivel dolgozott együtt. (Milloss Brazíliában 16 balett darabot rendezett a korszak- mai napig is – leghíresebb brazil művészeivel együtt működve, akik az előadások díszleteit tervezték és építették. Így a híres Roberto Burle Marx tájépítész, aki Oscar Niemeyerrel építette újjá Brazíliát, a híres festő Emiliano di Cavalvanti, aki festményeivel igyekezett megteremteni egy európai hatásoktól mentes, igazi brazil vizuális kulturát, Candido Portinari, a neorealizmus képviselője és Lasar Segall a kor híres szobrásza.) A későbbiekben Marika több kezdő, nemzetközi koreográfusokból alapított társulatnál is szerepelt.

Az ’50-es évek végén megalapította első, saját társulatát. Előadásokat kezdett el koreografálni tv műsoroknak, számtalan zenés film koreográfusa. Még a világhírű dívával, Marlene Dietrich-hel is táncolt egy előadásban, a világsztár 1959-es brazíliai látogatásán.

A 60-as évek közepén, a katonai diktatúra legnehezebb éveiben Marika Gidali társulata lett a színház és táncvilág egyik mentsvára, a művészvilág találkozó pontja.

Marika társulata az akkori brazil világ számtalan kihívásával együtt élve és alkotva építette fel mai zsánerét: szembesülniük kellett az anyagi korlátok okozta nehézségekkel, a teljesen különböző zenei és ritmusvilággal, tánctechnikákkal.  Munkásságában kiemelkedő szerepet játszott  a tánckultúra modern eszközeivel való kisérletezés, előtérbe helyezve a tánc performatív oldalát.

1971-ben férjével megalapította a brazil balettművészet mai napig legnagyobb presztizsű társulatát, azt a bizonyos Ballet Stagium-ot, amiről meséltem.

(Marika férjével és állandó táncpartnerével, Décio Otero-val.)

Első előadásaik koreográfiáját a brazil kultúra gyökereire építették, mellyel egy olyan esztétikát és identitást teremtettek meg, ami Brazíliában és Dél-Amerikában egyaránt meghatározó visszhangra talált.

(Gyönyörű videó a Ballet Stagium megalapításának nyitódarabjával, a Diadorimmal, Marika Gidali és férje, Décio Otero előadásában.)

A társulat repertoárjának nagy sikerű darabjait az ország történetére és társadalmi problémáira építették fel: Pantanal, Amazon erdő, Diadorim (híres irodalmi klasszikus feldolgozása), Kuarup előadásait a mai napig referenciaként használják a brazil nemzeti tánctörténet kortárs alkotásaiként. 

A társulat tagjainak ötletei és kísérletezései alapján a brazil valóságot próbálták tolmácsolni a kortárs balett feldolgozásában: a társadalom problémáit, az erőszak, a rasszizmus, az AIDS, az elnyomás és az etnikai tisztogatások kérdését mind belefoglalták a történeteikbe.

Fontos célnak tekintették, hogy minél szélesebb közönség ismerhesse meg a táncművészetet. Ezeket a koreográfiákat Brazília-szerte bemutatták, még az Amazonas mélyén rejlő Xingu indián törzsekhez is eljutottak.

Marika Gidali egész életében fontosnak tartotta a nehezesebb sorsú gyerekek és nők megsegítését. Segített azzal, amije volt: a tánccal.

Együtt dolgozva több rászoruló gyereket és kamaszt segítő karitatív szervezettel, valamint a város vezetőségével, társulatával felléptek a város perifériájának iskoláiban, elhozva a a tánc élményét  mintegy 80 ezer szegény gyereknek.

Számtalan nemzetközi fesztiválon vett részt, több neves díjat tudhat magának.

Munkájáért 2000-ben megkapta az Unicef kitüntetését.

Megalapítja a Joaninha alapítványt, melynek küldetése a gyerekek társadalmi integrálódása a tánc és a művészetek által.

Marika Gidali munkásságát a brazil állam is elismerte, mint a tánc a nevelésben való alkalmazásának legfontosabb képviselőjeként.

A rendkívül termékeny és szorgos pálya ezzel még nem ér véget: Marika Gidali, 76 évesen, mind a mai napig aktív vezetője a Ballet Stagium-nak és alapítványával rendületlenül segíti a rászoruló nőket és gyerekeket. Marika egy újabb példája azoknak a külföldi születésű művészeknek, akik a külső szemlélő kíváncsiságával, a helyi értékeket felismerve, azokat a legnagyobb tisztelettel és rajongással felhasználta munkásságában, hozzájárulva a brazil identitás megteremtéséhez.

……

(A Magyarok és híresek Brazíliában sorozat korábbi szereplői:)

Mestre da luz (a fény mestere), Thomaz Farkas

Tihany, a cirkuszok pápája

Edificio Martinelli,Dél-Amerika első, legmagasabb felhőkarcolója

Ofner, az édességek királynője

Brazília, a millióknak otthont adó fiatal ország, a két világháború elől menekülő európaiaknak menedéket, új lehetőséget nyújtott, és nem utolsó sorban intellektuális és kulturális érvényesülést. Számtalan nemzet fia egyesűlve, kulturális örökségükkel és tudásukkal építették fel a mai Brazíliát.

Kezdetben kíváncsian vártam, hogy ismerős hangzású neveket találjak a filmszakmában. Vajon Dél-Amerikában is úttörő szerepet játszottak a filmipar megteremtésében? Bármennyire is kerestem a magyar szálakat szenzációéhesen, nem találtam. Vagy mégis?

Sokszor elhagyta a fülem a ’Fárkász’ név, amiről sejtettem, hogy magyar származású, bár nem tudtam, hogy a brazil kultúra egyik legendás, mindenki által ismert neve, sőt a filmes körök egyik meghatározó referenciája.

Ki is volt hát a híres Thomaz Farkas?

A budapesti születésű Farkas Tamás György (1924-2011)  nevét a brazil köztudat a kép szóval asszociálja: a fénykép és a mozgókép mestereként, a brazil kulturális örökség egyik emblematikus alakjaként tartják számon. A modern fotóművészet úttörőjeként a brazil vizuális művészetek kulcsalakja, fotós tanulmányok kötelező tétele.

Farkas Tamás még kisgyerekként érkezett a ’30-as években Brazíliába. Apja alapító partnere a híres Fotoptica vállalatnak, mely egyike az első fotós felszereléseket értékesítő cégeknek az országban.

Fotós pályafutását a ’40-es években kezdte a a város legfontosabb fényképész egyesületének legaktívabb tagjaként. A Foto Cine Clube Bandeirantes fiatal tagjai a fényképészet új lehetőségeivel és művészi oldalával kísérleteztek. Nagy hatással volt rá a modern, észak-amerikai fotozás akkori két legnagyobb alakja, Anselm Adams és Edward Weston. Kezdetben balettársulatokat fényképezett, sport eseményeket és megörökítette a são paulo-i és riói városi élet mindennapjait.

1942-től képei megjelentek több hazai és nemzetközi kiállítóteremben. 25 évesen saját kiállítása volt az ország legfontosabb kortárs múzeumában, a MAM-ban (Museu de Artes Modernas, São Paulo), sőt a new york-i Metropolitan Museumban is. Következő évben fiatal kora ellenére meghívták tanítani a São Paulo-t fémjelző, az Avenida Paulista-n taláható, híres MASP múzeumba.

1957-től 1960-ig fényképeivel megörökítette Brazília ultramodern, a semmiből kinőtt, vadiúj fővárosának, Brazíliavárosnak az építését és felavatását.

A filmgyártás is felkeltette érdeklődését, fényképész karrierje csúcsán kísérletekbe kezdett a mozgófilmmel is. Gépész és villamosmérnöki végzettsége bizonyára sokban segítette az akkoriban sokkal nagyobb technikai tudást igénylő filmes próbálkozásaiban. Ebben az időszakban (1950) építették fel Brazília első grandiózus, de rövid életű filmgyárát, a legendás Vera Cruz filmstúdiót a mai  São Paulo egyik kűlvárosában, ahová Thomaz Farkas sűrűn járt kitanulni a filmgyártás trükkjeit.

A filmesek körében legendás hírű Caravana Farkas kísérleti dokumentumfilm iskola alapítójaként, barátokkal nyakukba vették az ország távoli, északi és észak-keleti régióját, a híres Nordeste területet, mely az ország egyik leggazdagabb kulturális örökséggel rendelkező vidéke. Akkoriba a szélesebb brazil közönség számára addig még ismeretlennek számított ez a vidék, kevesen jutottak el a brazil vadnyugatnak (vadkelet) számító területekre.

(Egyike a karaván általán készített filmeknek: Nossa Escola de Samba; rend: Manoel Horacio Gimenez; pt. nyelvű)

Kameráikkal felfedezve az ottani emberek életformáját, a brazil dokumentumfilm egyik legfontosabb irányzatát teremtették meg, mely a mai napig a dokumentumfilmesek egyik legfontosabb hazai referenciája.

Filmes karrierjéhez 30 dokumentumfilm és 8 játékfilm fűződik, melyekben producerként vállalt szerepet.

Ezen felül fontos szerepet  játszott kurátorként és professzorként a nemzeti identitás vizuális felfedezésében. Egy interjúban úgy nyilatkozott, hogy munkásságával egyetlen cél vezérelte egész életében:  Brazília kiaknázhatatlan kulturális gazdagságának a megismerése. Nemcsak megismertette egymással az ország különböző pontjain és államaiban élő brazilokat egymással, de megmutatta nekik, hogy milyen sokszínű és gazdag kulturális örökséggel rendelkeznek.

‘Thomaz Farkas, ‘a brazil.’ A híres elnevezés magában rejti a brazilok minden háláját, elismerését és csodáját a fény mestere iránt, aki olyan szeretettel és fáradhatatlan kiváncsísággal mutatta meg Brazília újabb és újabb arcát. Azt az országot, melyre büszke lehet mindenki.

Ó ha tudnák a tihanyiak, hány millió brazil szeme csillan fel e név hallattán. Hány millió ember őrzi emlékében a Tihany mágikus világát. Hadakozik az amerikai kontinens, észak és dél  a név tulajdonjoga felett. A miénk, a miénk. Tihany las vegas-i, a Tihany brazil. Senki nem tudja, hogy Tihany Európa kicsiny országához, Magyarországhoz tartozik.

Ez a Tihany viszont nem a miénk. Latin-Amerika kedvenc és a világ egyik legnagyobb cirkusza 50 éves működése során több, mint 80 millió embert kápráztatott el műsorával. Képzeljük el azt a több millió, Dél-Amerika eldugott helyein élő embert, akik életükben először láttak piros orrú bohócot, oroszlánt vagy mágust, akinek a kalapjából nyuszikák ugranak ki, vagy épp ketté fűrészeli a feleségét.

Hatalmas izgalom, öröm és telt ház fogadja a mai napig a cirkuszt, bármikor turnéznak Dél-Amerikában.  

Emlékszem épp egy szürke napon nyomorogtam a metrón, amikor megláttam egy mutatós, revük világát felidéző hírdetést egy cirkuszról. ‘A legendás társulat ismét Brazíliában.’

 Tihany. – Ó de nagyon magyar ez is. Alig vártam, hogy hazaérhessek és kiderítsem, mit is takar Brazíliában a kis, balatoni gyönygszem neve.

A történtet Magyarországra egy kisfiúhoz, Czeisler Ferenchez vezethető vissza, aki elvarázsolva a cirkusz mágikus világától, 11-12 éves korában, özvegy édesanyja tudta nélkül beállt egy társulathoz. Etette a cirkusz állatait, amiért cserébe megnézhette az előadásokat. Több cirkuszba is besegített, idővel pedig kitanulta, amire a legjobban vágyott: a bűvész mesterséget.

Egész fiatalon kezdődött a jövendőbeli mágus kalandos élete: 1930-ban, 13 évesen nagybátyjával Uruguaiba utazott, ahol az ottani híres spanyol bűvész, Blacaman segédje lett. Közben csokoládét árult a futbal történetének legelső világbajnokságán, amit pont Montevideóban tartottak abban az évben.

Tanoncaként tovább tökélétesítette tudását, a társulat  európai turnéján Párizsba is eljutott, ahonnan viszont visszament Magyarországra. Ekkor 18 éves. Megalapította saját társulatát, amivel az ország szegény vidékeit járta. A Tihany cirkusz elnevezése mögött nem rejlik semmilyen mágikus legenda, csupán egy egyszeri, tihanyi szereplés alkalmával megihletve nevezte el társulatát, ellentétben a téves forrásokkal, amik a mágus szülővárosaként említik a várost.

Tombolt a II. világháborús Holocaust űldözés, amikor Czeisler Ferenc pont Szabadkán járt. A náci csapatok bevették a várost, a zsidókat a Duna partra terelték, végül mindenkit a folyóba lőttek. Zsídó származásánál fogva ő is a halálraítéltek között nyomorgott. Életét hidegvérének köszönhette: mielőtt a katonák tüzet nyitottak volna, sikerült a folyóba ugrania.

Brazíliába 1953. május 6-án érkezett feleségével, Ilonával és 14 éves fiával, Ludwiggal. São Paulo legendás utcájában, a Rua Augusta-n bérelt egy üres szobát, ahol a földön aludtak, ruháikon kívül semmiük nem volt. Egy évig egy riói társulatnál dolgozott, míg végül a São Paulo-hoz közeli kisvárosban, Jacareí-ben megvett egy  4000 férőhelyes cirkuszsátrat.

Innen indult a A Tihany cirkusz mesés története.

( Nagyon kevés a fellelhető anyag az interneten, Czeisler úrról és a cirkusz kezdeti korszakáról pedig tulajdonképpen semmi. Esetleges dátumbéli hibákért elnézést kérek, azt használtam, amit találtam. Ez a téma is megérdemelne egy alapos kutatást.)

A legendás cirkusz alapítójának a nevéhez, akit csak Tihanynak hívnak, mert lehetetlennek tartják kiejteni a nevét, számos anekdota fűződik. Így például az egyik körútja során találkozott egy Juscelino Kubitschek nevezetű politikussal, akit véletlenül elnöknek szólított. Kubitschek kijavította az esetlenkedő mágust, hogy ő nem elnök. A cirkusz nagymestere így válaszolt: – Ha Tihany azt mondja, hogy Ön elnök lesz, az úgy is lesz. (És úgy is lett.)

Szintén egy kedves anektoda, ami a híres énekeshez, a több millió brazil női szívet megdobogtató Roberto Carlos-hoz fűződik. Czeisler úr egy előadás elkalmával észrevette, hogy egy csapat kölyök bemászott titokban a sátorba. Elkapta az egyiket és a fülénél fogva kivezette. Évtizedekkel később, amikor az argentinai Mar del Platan lépett fel a cirkuszával, ugyanabban az időben, a híres énekes is a városban turnézott. A mágus az előadás után tiszteletét tette az énekes öltözőjében, amikor Roberto Carlos neki szegezett egy kérdést.

– Ön Tihany úr?

– Igen, én vagyok

– Elszámolnivalóm van Önnel.

– Elszámolnivaló? Dehát még soha nem találkoztunk.

– Emlékszik arra a kölyökre, akit Ön a fülénél fogva vezetett ki a cirkuszsátorból Espírito Santo-ban? Az én voltam.

Czeisler úr számtalan nívós díjat nyert kivételes tehetségével. Csak a legnagyobbakat említve 1978-ban Academy of Magical Arts előadói díját kapta meg, 1987-ben pedig a Masters Fellowship-et, ami a legnagyobb kitűntetés, amit bűvész megkaphat, a mágusok Oscar életműdíja. A cirkusz nemzetközi nagykövete címet magától a monakói, királyi családtól kapta, a mexikói Puebla egyetem tiszteletbeli professzora és a Budapesti Nemzetközi Cirkuszfesztivál zsűrijének elnöke.

A cirkusz székhelyét a ’80-as évekbe áttette az Egyesült államokbeli Las Vegasba, ahonnan a mai napig irányítja Dél-Amerikában turnézó cirkuszát. A társulat repertoárján továbbra is kiemelt jelentősségű a bűvészet és az akrobatika.

Visszavonulása utána fia vette át a mágusi szerepet.

Naívan próbáltam kapcsolatba lépni Czeisler úrral valamilyen formában, írtam a Cirkusz nagykövetségnek, ahonnan meglepetésemre visszaírtak. Ha a sors keze esetleg Las Vegas-ba sodort volna sem lett volna alkalmam vele beszélni, egészségügyi okokra hivatkozva, kedvesen, de elutasították az érdeklődésem.

Van egy, a cirkuszi pályafutástól teljesen eltérő kérdés, amit szívesen feltennék Czeisler úrnak. Egy kérdés, ami a multikulturális életet élő emberhez szól. Melyik nyelv él mélyen a lelkében?  Milyen nyelven érez, álmodik? Melyik országot tekinti hazájának? Kisebb megszakításokkal Magyarországon élt 37 éves koráig, Brazíliában kezdte a mesés társulat pályafutását, az utóbbi években készített brazil interjúkban viszont vegyesen beszélt spanyolul és portugálul, hivatalos körökben a spanyolos Senor Tihanynak hívják, lakhelyét tekintve pedig már 30 éve az Egyesült Államokban él.

Czeisler Ferenc életútja az egykori kisfiú minden álmát felűlmúlta: megteremtette a maga bűvész világát, amivel megigézte az Újvilág mindkét földrészét.

Otthon megjelent egy életrajzi könyv a nagy mágus életútjáról, H. Mata Zsuzsanna: Tihany, Budapest 2008. Akinek van lehetősége, ajánlom szeretettel. ( Olvassa el és utána mesélje el nekem.)

A ‘Magyarok és híresek Brazíliában’ cikksorozat előző cikkei itt olvashatóak:

Edificio Martinelli, Dél-Amerika első, legmagasabb felhőkarcolója

Ofner cukrászda, az édességek királynője

Az első magyarok

Gyorstalpaló történelem óra

Magyarok és híresek Brazíliában

Az első épület, ami megragadta a figyelmem érkezésemkor, a híres Edifício Martinelli volt. Mindig ezt használtam referenciaként São Paulo számtalan építészetí stílust egybegyűjtő, kalandosan sokszínű belvárosához. A nevét se tudtam még, de emlékezetemben mélyen megmaradt az épület stílusa. Amikor megláttam, minding New York-ban éreztem magam.

Elképzeltem a ’20-as évek Amerikáját az elegáns kalapos-kutyás úri hölgyekkel, a bevándorolt ír és olasz munkásokkal. Sokszor elsétáltam az épület előtt és álmodoztam arról a híres képzeletbeli Amerikáról, ahol minden szabad, tüzesen szól a jazz és a rúzsozott,apró ajkú amerikai nők szaporán kapkodják hosszú lábaikat, ugyanúgy mint régi, fekete-fehér filmeken. Távolabb nem is állhattam volna az igazságtól.

A híres felhőkarcolót, mely kezdetben Brazília, sőt az egész Latin-Amerika legmagasabb épülete volt, a dúsgazdag olasz mágnás, Giuseppe Martinelli építette, akinek hatalmas hajózási vállalata volt Brazília kincseskamrájának számító kikötőjében, Santosban. A képzeletemben megfogalmazott amerikai álmot jelképező épület európai (szinte klasszicista) stílusokat ötvözött tervezője pedig egy magyar építész, Fillinger Vilmos volt. (Ennyit az amerikai álomról.)

Az építkezést 1924-ben kezdték el, végül 5 évre rá, 1929-ben adták át,  bűnös magasságokba törő 20 emelettel. Martinelli eredeti elképzelésének megfelelően tovább folytatták az építkezést, míg vegül 1934-ben elérte a tervezett 30 emeletet. Intrikák sora és az emberek félelme övezte az építkezést, hiszen 10 emeletnél magasabb épületet akkoriban még nem láttak.

Martinelli, hogy elhárítsa a babonákat és bebizonyítsa, hogy az épület nem dől össze, a felhőkarcoló tetejére építette saját rezidenciáját.

A történet a tulajdonos számára akkor ért véget, amikor további anyagi forrás hiányában el kellett adnia az épületet, amit az olasz állam vett meg. A brazil kormány, mintegy 10 évre rá pedig elkobozta, így végül az épület a brazil állam tulajdonába került.

Aranykorában, az 1.267 helyiségben szépségszalonok, éttermek, kaszinók, éjszakai mulatók, boltok működtek, a híres Hotel São Bento luxushotel, a nagynevű Cine Rosário mozi, sőt még egy templom is. Fényűző lakosztályaiban a város és talán az egész brazil társadalom legmódosabb urai éltek.

Az épület megélve a valaha látott legnagyobb fényűzést, rohamos hanyatlásnak indult az ’50-es évektől és hírhedt nyomortanyává vált, helyszínül szolgálva a korszak leghíresebb bűntényeinek és gyilkosságainak. A város vezetősége végül visszafoglalta az épületet 1975-ben, 4 év alatt kipucolták, felújították, azóta pedig a legfőbb pénzügyi intézetek székhelyeként szolgál.

Két éve megnyitotta a kapuit a közönség előtt is. Ingyen felmehetünk az épület tetejére, ahonnan lábunk előtt terül a são paulo-i épületrengeteg tájképe. Martinelli pénze nélkül nem készült volna el a felhőkarcoló, a mágnás neve mögött homályban maradt magyar építész nélkül viszont nem lett volna a város örökségét őrző híres épület.

Ki lehetett Fillinger Vilmos? Hogyan került São Paulo-ba? Hogyan lett Martinelli építésze? Milyen érzés lehetett a város aranykorát elindító, álomba illő terv kivitelezésében részt venni, a kontinens legimpozánsabb épületének az építésze lenni? Ha lenne egy időgépem, mennék a noteszommal, rohannék Fillinger úr után tervező asztalok és álványok között.

A paulistanok nevében is, köszönjük Fillinger úr!

São Paulo városának gasztronómiai sokszínűsége tagadhatatlanul az imigránsok öröksége. Aki a brazil gazdasági motornak számító megapoliszban él, olyan kulináris örömökben lehet része nap mint nap, amiért megbocsátható a város minden nehézsége.

Sokszor találjuk magunkat olyan helyzetben, hogy kitágult pupillákkal, gyönyörtől eltorzult tekintettel csak ennyit tudunk rebegni:  – Mennyei!

Édesszájúakra különös veszély leselkedik a városban. Jobb felvértezve érkezni egy cukrászdába: mindenképp együnk előtte, lehetőleg egy kis édeset is. Az sem árt ha észben tartjuk, hogy mekkora, szomorú gömböcökké dagadhatunk, ha nem vagyunk mértéktartóak. ( Legyek intő példa: ideköltözésem óta harmadjára voltam olyan rosszul, hogy elzöldűlt fejjel, rongybaba módjára kullogtam a kicsi kölykök mögött, mert rekordidő alatt belapátoltam 5 ember desszert adagját. Lett is belőle intim ölelkezés a wc kagylóval és üvöltve… nos tudjuk.)

A város méreténél és kulturális sokszínűségénél fogva több ezer hely igyekszik becsábítani a különösen édesszájú brazil közönséget.

Az Ofner egyike ezeknek a nagyobb neveknek. Háromszáz féle édesség különlegességből lehet választani, amiből mintegy 13 ezer darab fogy el naponta.

Jelentem, boldog áldozatként, én is szaporázom a lépteim a cukrászda irányába, bármikor arra vetődnék. Először az előkelő Jardim negyedben vittek el a helyiek által sikknek tartott cukrászdába. Ó azt az eclair-t soha nem fogom elfelejteni.

Egyszer utánanéztem, honnan is jön az Ofner név.  – Akár magyar is lehetne – gondoltam magamban. (Akkor pont minden és mindenki magyar volt körülöttem.)

Bingo.

Ofner Anna, a magyarországi születésű imigráns, jó háziasszony lévén, süteményeket készített a családnak, barátoknak, szomszédoknak. Híre terjedt az isteni réteseinek, tortáinak. Megrendelései lettek hamarosan, végül 1952-ben megnyitotta egyetlen cukrászdáját a belváros, tradicionális olasz negyedében, a Bela Vista-n.

A következő rendelkezésünkre álló adat új szelekről zeng: 1970-ben megvásárolták a mai tulajdonosai és felfuttaták az egyik legnevesebb brazil cukrászda hálózattá. Ma mintegy 17 cukrászdát működtetnek, kizárólag São Paulo városában.

                                                             (Az Ofner híres almás rétese.)

A nagyközönség számára fennálló adatok közül csupán ennyit találtam, bár biztos vagyok, hogy akad bőven, aki örömmel megosztaná a cukrászda mesés térhódítását és ott lapulnak a fényképek is valahol egy szekrény mélyén vagy valamelyik nagyobb archívumban. Újabb feladat, újabb ötletek egy kis kalandozásra a múltba, vizuális kísérletezgetésre (akarom mondani, dokumentumfilm készítésre.)

A fogyasztásra koncentrálva, az új tulajdonosok felépítették a több boltból álló hálozatukat, mely főleg a bevásárlóközpontok közönségét, illetve az előkelőbb negyedek lakosait célozta meg. Tény, hogy az Ofnert mindenki ismeri és a legjobbnak tartja.

A kedvenc süteményem  a pult ellenálhatatlan, bűvös-bűnös eleme, a Monet névre hallgató csokoládé és mogyoró mousse mini torta. Más süteményről még véleményt sem tudok alkotni, mert amióta felfedeztem, csak ezt eszem. (Gyorsan, bűntudatosan tömöm magamba, ücsörögve egyedül a többi, egyszemélyes orgiát átélő női sorstársam között. Néha váltunk pár zavart pillantást a szelid mamikákkal. Igen, senki nem tudhat erről.)

                                                                             (Doce Monet)

Az Ofner csak egyike a magyar sütemények brazíliai térhódításának.  Mit takar a Doces Húngaras kifejezés?

Na erről egy következő alkalommal.

Az hittem káprázik a szemem, amikor megláttam a kis étterem falán a képet a város legimpozánsabb, gyarmatkorabeli stílusú épületéről, amit épp hogy felfedeztünk. São Paulo állam legszebb tengerparti városának, Ubatuba kulturális örökségeként számon tartott épületét csak így említik mindenhol: Hotel e Restaurante Budapest.

Portugál dámákat, dúsgazdag gyarmatosítókat képzeltem el az impozáns épületbe. A sors fintora, hogy a fenmaradt adatok alapján említhetnék a házat eredeti tulajdonosa után, mégis a Budapest ‘fogadó’ név maradt a köztudatban, amiről semmilyen információt nem találni.

Az épületet 1846-ban építette egy dúsgazdag portugál kereskedő, aki kávéval, gyapottal, dohánnyal, cukornáddal és szeszesitallal kereskedett. Az épület újdonsága volt, hogy az alsó szintet raktárként használta, itt folyt az árukkal való kereskedés, a felső szinten pedig népes családjával élt.

Egyetlen adatot sikerült találni a titokzatos névről, miszerint 1926-ban lett az épületből a fogadó. Illetve ez az egyetlen kép. Tiszavirágéletű, 2 éves pályafutása után pedig semmilyen további információ nem maradt fenn. Tulajdonosa ‘bizonyára’ magyar lehetett. De ki? Hogyan?  Miért itt? (Látom, következő ubatubai hétvégével sherlock-i küldetésem lesz.)

Az épület ma kulturális központként, kiállítóteremként funkcionál.

(A képre vagy a kép két oldalán levő nyilacskákra kattintva további képek találhatóak.)

Kik voltak azok a szerencsés honfiak, akik Brazília felfedezése óta elsőként megláthatták a minden képzeletet felülmúló, trópusi paradicsomot?

Amíg otthon a törökökkel hadakoztunk, megállás nélkül szeletelték, toldották-foldották az országot, idegen birodalmak királya űlt a trónon, németül, latinul vagy franciául beszéltek a nagyurak, tombolt a feudalizmus és háborúkban, forradalmakban élte ki minden nyugtalanságát és energiáját az európai, addig pár magyar eljutott az Üveghegyeken, de még az Óperenciás tengeren túlra is.

Míg mi Európa apró harcterén gyepáltuk egymást, addig a portugál és a spanyol hódítók felosztották egymás között a világot olyan mesés messzeségekbe jutva el, olyan kincsekre és természeti csodákra bukkanva, amit legmerészebb álmunkban sem tudtunk volna elképzelni.

Néha irigylem az akkori felfedezők élményét – olyat láttak, mint előtte még soha. Mára sajnos elfogytak a felfedezetlen csodák: mindent tudunk, mindent  látunk, eljuthatunk bárhová és egy kattintással egy villogó műanyag kütyü előtt mindent láthatunk anélkül, hogy ki kellene másznunk a fotelből.

Képzeljük el milyen élmény lehetett a káprázatos színorgia, a buja növényzet és állatvilág, először látni az exotikus népeket, a szegény, elhúrcolta afrikai rabszolgákat, a benszülött indiánokat és a különböző kulturák keveredését. Felfedezni egy ilyen gigászi méretű, soha véget nem érő területet a sűrű, áthatolhatatlan esőerdővel. Milyen élmény lehetett túlélni a két-három hónapos hajóutat, először látni a brazil tengerpartot.

Kis időutazásra invitálva mindenkit, járjunk egyet az új brazil földön őseinkkel, a szerencsés tudósokkal, katonákkal és kalanadorokkal, akik mentek, láttak, győztek (vagy nem), maradtak és maradandót alkotva hozzájárultak Brazília gyarapodásához.

Feljegyzések szerint Varga János volt az első magyar, aki brazil földre tette a lábát. Pontos dátum is van e történelmi pillanatról: 1519. december 13-án látta meg először a Cukorsüveg hegyet Rio de Janeiro-ban, ami az akkoriban még vadabbul burjánzó esőerdő felett kandikált ki. Varga tüzérként szolgált a legendás Magellán expedíció egyik hajóján, amely megkerülte a világot.

A fenálló adatok szerint, a következő két név: Szentmártonyi Ignác és Szluha János matematikus és csillagás pároshoz tartozik, akik V. János király meghívására érkeztek 1749-ben brazil földre. A király nagylelkű meghívásának valódi célja az volt,  hogy felülvizsgáltassa az akkori Brazília határait. A Tordesillasi szerződés, melyben Spanyolország és Portugália felosztotta egymás között a világot, nem elégítette ki a portugál udvar igényeit.

Fáy Dávid és Kayling József misszionárius 1753-ban érkezett Brazíliába, hogy keresztény hitre térítse az ország északi részén található Maranhão régió indiánjait. ’Hálája jelenként’ a portugál Pombál márki elhurcoltatta és börtönbe vetette őket.

A legelső Brazíliáról készült rövid feljegyzések Zakarias János és Éder Xavér Ferenc tollából erednek.

Brazíliának van egy több száz tagból álló, híres családja: a Família Hungria. A család alapító ősei, a Hofbauer fivérek Győr városából érkeztek 1810-ben. (A brazil források Győrt, a magyar források Debrecent említenek. Lehet választani…) Nemsokkal később felvették a Hungria nevet. A Brazília-szerte ismert név ma mintegy 600 taggal büszkélkedik.

Gróf Pálffy Miklós 1817-ben, Habsburg Leopoldina hercegnő testőrségének parancsnokaként érkezett az újonnan kikáltott Brazil birodalomba. A hercegnő a birodalom alapítójának, I. Péter császárnak a menyasszonyaként jött új hazájába.

A Vámosy fivérek, József és Dániel 1828-ban szálltak ki Rio de Janeiro partjainál. A helyiek által ismert, rio de janeiro-i Wamosy család és az ország déli csücskében található Urugayana város alapítói. Alceu Wamosy, a XX. századi brazil költészet első évtizedeinek egyik legfontosabb alakja, a család leszármazottja.

 Kornis Károly jogász és történész, a szabadságharc leverése után érkezett Brazíliába, 1854-ben. Megnyitotta első, az akkori fényképészetnek számító, dagerotípia műhelyét. Ő lett a Számvevőszék  hivatalos fényképésze, sőt még II. Péter császár családjáról is készített fényképet. Később, amikor már beszélt portugálul, Brazília külföldi, diplomáciai képviseletének jogi tanácsadójaként szolgált. Harcolt a telepesek jogaiért, magyar borokat importált, számos tanulmány szerzője volt jog, latin tanítás, sőt még a polgári házasság témájában is.

Décsy János, a 1848-as szabadságharc egyik tisztje szintén 1854-ben érkezett és tanítóskodott a király székhelyéül szolgáló Petropolis városában. 1864-ben részt vett a são paulo-i toborzásokban és két évre rá csatlakozott a hadsereg Paraguay elleni hadműveletében. Katonai karrierjét megkoronázva Itajaí gyarmat elnöke lett.

 Szendrői Geőcze István, Garibaldi híve 1864-ben érkezett Brazíliába. Elragadtatva az ország természeti szépségeitől, a gazdag népművészettől és a brazil ember gondolkodásmódjától, legyezve benyomásait, tapasztalatait,megírta a legelső magyar nyelven írt könyvet Brazíliáról. (Utazás Braziliába és vissza)

Utolsó nevünk a listán Majlaszky Lajos Mátyás mérnöké, aki 1868-ban érkezett. Alapítója és építője volt az ország híres vasútvonalának, a Ferrovia Sorocaba-nak mely São Paulo és Sorocaba város acél üzeme között futott.

Következő alkalommal kezdődjön hát a híres nevek sora, akik magyar születésűek vagy leszármazottak, de mindenképp fontos alapkövei a brazil közéletnek. Balerina és bűvész, filmes és cukrász, a fordítás mágusa, a fény mestere, színésznők és foci zsonglőrök. Ízek, színek, formák, gondolatok és szavak felismerve a brazil kultúra mesés gazdagságát, ápolva és újraértékelve azt, egy másik szemszög és múlt megközelítésében.

Brazília, az Újvilág déli féltekén található fivére, Amerikához hasonlóan számtalan nemzet és kultúra olvasztótégelye – tagadhatatlanul trópusi változatban.  Millióknak nyújtott menedéket, lehetőséget az újrakezdéshez, a túléléshez, egyáltalán az élethez A több millió afrikainak, ugyanúgy mint az északi féltekén, pedig sajnos béklyót, rabszolgasorsot és szenvedést. Európából a XIX. században indult el egy nagyobb kivándorlási hullám Dél-Amerikába, de főleg a két világháború elől menekülve választották több millióan Brazíliát új hazájukként. Pár szám a nagyobb bevándorló nemzetek csoportjaiból: 28 millió olasz, 5 millió német, 1,5 millió japán. Hollandok, portugálok, spanyolok, oroszok, angolok, franciák, koreaiak, lengyelek és természetesen a magyarok. Milliók, akik a nyomorból és a háborúkból, a kesze-kusza politikai helyzetből egy kiutat láttak: hátrahagyni mindent, nekiindulni az ismeretlen távoli Dél-Amerikának, ahol béke és felfedezetlen kincsek, új lehetőségek és egy jobb élet reménye vár.

Ha Brazíliára gondolunk, általában a kreol bőrű, trópusi szépségideál jut eszünkbe, az afrikai és indián benszülött leszármazottak, de nehéz elképzelni, hogy Brazília is ugyanúgy mindenféle nemzet, bőrszín és karakter keveréke. Ugyanúgy lehet találni bőven sápadt, szőke brazilt, mint ázsiait vagy bármilyen európai kinézetűt. Az újonnan érkezett külföldire még rácsodálkoznak, azzal viszont mindenki tisztában van, hogy az országot a bevándorló nemzetek építették fel. Hemzseg az ország az európai és ázsiai nevektől, a különböző nemzetek keveredéseként pedig, Amerikához hasonlóan, megszületett egy fiatal és rendkívül sokszínű nemzedék. Kicsit talán szélesebb a mosolyuk, harsányabbak és temperamemtumosabbak, talán más a levegő és finomabbakat is esznek, de verükben ott van az Óvilág kultúrájának hagyatéka.

Minket viszont mindennél jobban érdekel, hogyan keveredett a magyar ilyen messzire, miért pont ide és van-e itt is híres-neves alakja kis hazánknak.

Hallani otthonról, hogy abban a szőrnyen szennyezett és veszélyes betonrengetegben, São Paulo-ban hatalmas magyar közösség él ( hát elment az eszük?), de ezzel nagyjából ki is merül a tudásunk. Aki arra adja a fejét, hogy kipróbálja az életet a világ egyik legnagyobb megapoliszában, örömmel töltheti el az érzés, amikor lehetősége nyílik találkozni hazai szálakkal, történetekkel és nevekkel a mindennapokban. Tényleg igaz.

Kezdetben katarzisba estem minden alkalommal, amikor felfedeztem, hogy magyar származású az az ismert személy, hazai az a híres süti, rólunk készítettek filmet, írtak könyvet. Dagadt a mellem, mint a kiskakasnak és be kell vallanom magamnak is, párszor valószínüleg épületes marhát csináltam magamból örökös kérkedésemmel. Ez is magyar, az is magyar. Én is az vagyok.

Lassan kezdek hozzászokni, hogy lépten-nyomon újabb hazai vonatkozású dolgokba futok bele: legyen az kultúra, tudomány, közélet vagy üzleti élet,  garantáltan találkozunk magyar(os) nevekkel. Így már nem ájulok el, ha nem bámulnak bambán, amikor azt mondom, hogy magyar vagyok. Ismerik a kultúrát, a filmművészetet, a focit (!), páran még a kibogozhatatlan történelmi szálakkal is tisztában vannak. És természetesen voltak Budapesten.

Kivétel nélkül mindig kedves mosoly fogad, amikor kiderül, hogy magyar vagyok. Érkeznek nyomban a referenciák, hogy kinek, milyen magyar leszármazott ismerőse, barátja van.

Vegyük például a lakóhelyünket. A ház 21 lakásából (amiből kb. 5-6 üres) hárman egy vérből származunk. Van még egy ismeretlen negyedik tag is, akinek az eredetére még nem derült fény: a garázsban található teherautóra ragasztott H betűt fontos bizonyítéknak tekintem. Ahogy nemrég megtudtam a 18-on az a divattervező lakik, akinek a magyar motívumokat használó kollekciójára tavaly bukkantam az ELLE magazinban. A barátom szerint a felettünk élő úriember kell legyen a másik magyar származású szomszéd.  Miért?   – Mert olyan magyaros kinézetű.

Amíg herkulesi bátorságra teszek szert és kapcsolatba merek lépni velük, addig bemutatok pár legendás alakot a brazil közéletből. A Magyarok és híresek Brazíliában cikksorozatban azokról a nevekről tereferélünk egy kicsit, amit minden brazil ismer, de nem tudja, hogy magyar. Olyan nevek, amik a brazil élet és kultúra mozaikjának fontos alapkövei. Balerina és bűvész, filmes és cukrász, a fordítás mágusa, a fény mestere, színésznők és foci zsonglőrök. Egy kis ízelítő vérbeli, brazil sikertörténetekről, magyaros fűszerezéssel.

Elsőként viszont kezdjük egy kis történelemórával.