Kalandiparos São Paulo-ban

És egy hivatalos videó az eseményről. Fantasztikus összegzése a fesztiválról. Három napig csak úgy lépkedtünk az Augusta-n, mint Alice csodaországban.

Na hol találtam ezt a képet? (Több magyar vonatkozású dologgal találkoztam Brazíliában egy év alatt mint eddig összesen az utazásaim során.) Museu de Imagem e Som (MIS), azaz Kép és Hang múzeum Sampában. Bármit mutatnék L-nak, mindenre azt válaszolja: ‘Tudom, ez is magyar.’

Egy szabadtéri kiállításon találtam ezt a feliratot az Avenida Paulista-n. ( Épp rohantam valahová, amikor megláttam egy építkezést elkerítő falon.) A kiállítás címe: Microroteiros da cidade, azaz Miniforgatókönyvek a városról. Élet a városban, annak különböző szakaszaiban, különböző társadalmi rétegeket, életformát bemutatva. Egyetlen referencia emigránsokra az egész hatalmas felületen ez az egy volt: egy magyar emigránsról. Furcsa volt ezt látni a rohanó pauliszta létben: egy történelmi vonatkozású feljegyzés abból a csöpp országból, ahonnan én jöttem. Elcsodálkoztam, gyorsan lefényképeztem és rohantam tovább.

A szöveg lefordítva így szól:

1957.02.25: magyar (férfi). Fagyit akar. nem beszél portugálul. A fagylaltos tábláján felirat: ma. mutatja a pultosnak. pultos: 25. nem vesz. nagyon drága.

Hölgyeim és Uraim, szeretném bemutatni Önöknek a híres Auditório Ibirapuera-t.

A koncertterem Sao Paulo legnagyobb és legszebb, központi fekvésű parkjában, a Parque Ibirapuera-ban található. Bár többször elbicajoztunk mellette, belülről még nem ismertem. Olvastam anno a híres épületről, aminek a színpadát hátulról megnyitva hatalmas szabadtéri színházzá tudják varázsolni. Az épület alapkoncepciója egy fektetett háromszög, ami olyan mint egy félbe vágott, trapéz alakú piramis. (Pontos építészeti meghatározással élve… magasságos!) Jellegzetességét a magasba csapó, vörös lángnyelv adja, ami a bejárat. A tervek már az 50’-es években készen álltak, a matuzsálemi kort megélt brazil építész, Oscar Niemeyer alkotása. Hogy ott felejtette volna Oscar bátya a fiókjában vagy csupán lefoglalta minden energiáját Brazília teljes átalakítása, a terv végül csak egy fél évszázad után,  2005-ben valósult meg. Azóta a város legnagyobb presztizsű eseményei, koncertek, divat show-k, zenei díjátadók mind-mind itt kerülnek megrendezésre.

A sao paulo-i nemzetközi filmfesztivál nyitóünnepségét is itt tartották. Így sikerült végül belülről is megismernem az Auditóriumot.

Az első képen az épület főbejárata látható. A másodikon a kolégáimmal pózolunk. ( Kiderült, hogy a fiú, akivel a képen vagyunk, Anita barátnőmmel együtt lógott párizsi ösztöndíjuk alatt… Sao Paulo azért annyira nem kicsi és mégis.) A harmadik képen az Auditórium belső tere látható. Épp a No című film producere ad interjút egy helyi TV-nek. Most fedeztem fel, hogy a negyedik képen a volt főnököm ad interjút. (Nagy filmes kutya, mindenki ismeri a filmes világban. Csak kimondom a cég nevét és már azonnal csillognak a szemek. Sőt, európai berkekben is tudják, hogy ki is az a Jean-Thomas a brazil filmpiacon. Amikor a European Film Promotion egyik kolégájával beszéltem, és megemlítettem, hogy neki dolgoztam, örömmel konstatálta, hogy megismerhet valakit a csapatából.) A két utolsó képen pedig pont az a bizonyos szabadtéri színpad látható: a fesztivál utolsó napján Murnau 1922-es némafilmjét, a Nosferatut mutatták be a Brazil Nemzeti Filmharmónikus Zenekar kíséretében. Sao Paulo esti fényei mellett, élőzenés némafilmen kuporogni a fűben igazán nem rossz dolog na.

Nem könnyű Sao Paulot egy szóval jellemezni. Amennyire elviselhetetlen és kegyetlen tud lenni, annyira egyedi, fantasztikus és kihagyhatatlan. Képzőművészek számára mindenképp egy Parnasszus, a kortárt művészet fellegvára, ahol a világ legnagyobb és legfontosabb kiállításai mind megtalálhatóak. Fantasztikus műhelyek, galériák hada sorakozik a híres Vila Madalenaban, a város legbohémabb negyedében.Helyi jellegzetesség, hogy az utcáról nézve még csak sejteni sem lehet, hogy mit rejtenek az épületek. A város legtöbb helyen mocskos, rendezetlen, mégis olyan lakások és belső terek rejtik a mesés brazil vagyont, amiről álmodni sem merünk. Ugyanígy a Vila Madalenaban sem látni az utcáról, hogy azok a pici, múlt század eleji házikók milyen galériákat, műhelyeket takarnak. Amikor megérkeztem, kapcsolatba léptem az egyik legfontosabb kortárs galériával, a Galeria Vermelho-val. Julia, a francia ismerősöm közvetítésével jutottam el hozzájuk. Pár éve együtt dolgoztak egy projekten, Julia pont jött volna ide, amikor Budapesten, Barusék esküvője előtt eltörte a lábát. ( A mi bensőséges barátságunk pedig úgy alakult ki, hogy jártam a korházat velük, amikor megtörtént a baleset, mert persze senki nem beszélte a másik nyelvét.)  A Galeria Vermelhoban felvilágosítottak arról, hogy Sao Paulo tényleg a világ egyik legfontosabb kortársművészeti központja ma. Nemcsak azért, mert minden fontos kiállítást elhoznak ide ( és Dél-Amerikában csak ide), hanem mert az itt alkotó művészek korunk legnagyobbjai közé tartoznak. Nem utolsósorban pedig komoly pénzek forognak ebben az iparágban is. ( Igen, létezik, sőt nagyon sok művész van, aki megél – nagyon jól – a munkájából.) A város állandóan pezseg, kiállítás-megnyitók, koktélok minden nap, mindenhol. Mivel elkezdtem dolgozni, sajnos csak egy kevés kiállításra jutottam el, de sikerült megízlelni ezt a világot is egy picit. L nagy fotós és elvitt egy megnyitóra. Számtalan kiállításon voltunk, sikerült megisnéznem pár kortárs brazil művész kiállítását, ezzel a megnyitóval viszont sikerült a függöny mögé lesnem, megismernem, hogy kik is vannak az alkotások mögött. Szokás szerint fél órával előtte tudtam meg, hogy program van. L nem viszi túlzásba az ismertetést és a tájékoztatást sem. Már megtanultam, hogy faggatnom kell, hogy megtudjak bármit is. Általában kedves barátok vagy volt munkatársak, valamilyen formában mind-mind a kreatív szakmából és mind nagy nevek. A kiállítás még februárban volt, épp, hogy megérkeztem. Minden új volt, mindenre rácsodálkoztam és csak bájosan somolyogtam, mert még nagyon kívülállónak éreztem magam és nem is beszéltem annyira jól a nyelvet. Ez a kiállítás is egy vila madalenai kis műhelyben volt, egy eldugott picike lakban. Barátok,műkedvelők, műértők és természetesen, mint mindig, azok, akik csak megjelenni akartak, megmutatni az új ruhájukat, rúzsukat, vagy csak egyszerűen enni-inni egy jót.  Nem tudtam eldönteni, hogy mindaz a jókedv és bensőségesség, amit az emberek kapcsolatában láttam csak művi jópofizás vagy a brazil közvetlenség megnyílvánulása volt-e. Azt hiszem mindkettő. Néha elveszetten kóvályogtam a képek között és csak arra gondoltam, hogy L képei százszor jobbak, néha meg ámulattal és csodálattal néztem, hogy sokak életében mennyire jelen van a művészet. Örömmel töltött el, hogy ennyire megjelent az enyémben is, hogy ösztönöz, megihlet. A legérdekesebb az egész kiállításban mégis az volt, ahogy a kolletiva (na most elszégyellem magam, de nem jut eszembe, hogy mondják magyarul) egyik tagja az európai kultúra örök, felsőrendű voltáról áradozott.  Büszkén dicsekedett arról, hogy nemsokára utaznak Hollandiába egy kurzusra. Ott tudják igazán, ott lehet megtanulni, ők számítanak az etalonnak. Egymás között beszélve arra a következtetésre jutottak, hogy csak ott lehet igazi tudásra szert tenni, ők voltak és mindig is ők lesznek a mérvadók. Azaz mi. Amikor pedig kiderült, hogy én is a szent kontinensről jöttem, tisztelet, csodálat és hatványozott kíváncsiság övezett. Magyar vagyok? És csak sorolták és sorolták a híres fényképészeket. Még egy lépés a skizofrénia felé, hogy az egyik miért magasztal annyira az egekbe, a másik pedig miért néz annyira levegőnek. Igyekszem ezt egyfajta kortárs szociológiai megközelítésként értelmezni, a latin újvilág interpretációjában.  Az európai kultúra örök csodálata pedig a helyi értelmiségi körök unalomig csépelt sajátja. Keveréke a nagyravágyásnak, komplexumoknak, társadalmi normáknak és a művész világban felállított normáknak, illetve sznobizmusnak. Az én meglátásom az, hogy egy múltban gyökerezett és egy jövőbe megálmodott kultúrát nem érdemes összehasonlítani. Ami ott van, itt talán soha nem lesz, és fordítva. Engem elkápráztat az utópia, ami itt körülvesz, ők nosztalgikusak egy valójában soha meg nem élt múlt után. Bárhogy is legyen, Sao Paulo forr, pezseg, egy kreatív olvasztótégely fantasztikus művészekkel, akik egy olyan világot álmodnak és alkotnak, ami megtestesíti a jövőt. Olyan víziók, ötletek és megközelítés önt formát a híres brazil képivilággal, ami tényleg csak egy fejlődésben lévő, jővöbe tekintő gépezet inspirálhat. Pont ma olvastam, hogy a robbanásszerűen fejlődő gazdaság és a sebesen tollasodó középosztály soha nemlátott forgalmat generál a brazil műkincspiacon.

Pénteken elkezdődött a sao pauloi Biennale. Alíg várom, hogy végignézhessem az összes kiállítást. Soha nem gondoltam, hogy ilyen közel kerülhetek a kortárs művészethez és ennyire magával ragadjon ez a világ. Igazán kortárs alkotásokat, nemzetközi porondon először a londoni Frieze Art Fair-en láttam 2005-ben, amikor ott dolgoztam (éppenséggel büfésként) Emlékszem csak a szabad pillanatokra vártam, amikor elcsatangolhattam és magamba szívhattam azt a megmagyarázhatatlan, provokatív, agyament kreációhalmot, amit kortárs művészetnek neveztek. A Tate modern-be jártam sokat még Londonban, majd sikerült megismernem a francia kortárs művészeket is. Végül tavaly, a velencei Bienale-on született meg bennem a felismerés, hogy milyen erősen vonzódom ehhez a világhoz (na persze nem az alkotók, hanem az alkotásaik világához) és mennyire lenyűgöz a modern világ kifejezési formája.

(Mondanom sem kell, hogy már ebben a témakörben is vannak ötleteim.)