Kalandiparos São Paulo-ban

Mai program. Meditálás a Copan tetején budhista papokkal. ( Nem kamuzok na.)

A Copan, Sao Paulo ikonikus épülete, a belváros szívében (tőlünk 2 percre.) Építője pedig a változatosság kedvéért, még mindig  Oscan Nimayer.

Klasszikus jelenet a Nincs kettő négy nélkül című filmből. A kuzin, Antonio Coimbra De La Coronia las Vego.

A terápia szót mi, magyarok általában gyógykezelésre használjuk, Brazíliában akinek  térápíá-ja van, pszichológushoz jár.

(Ez is egy téma lenne? De mennyire.)

Az a bizonyos Bud Spenser és Terence Hill film, a Nincs kettő négy nélkül remek referencia a brazil életstílusra. Szórakoztatóan összegzi az ország kliséit, aminek része a gazdagok pszichológiai kezelése. A pillangó lelkű brazil kuzinok a pszichológushoz rohannak minden gondjukkal, aki hipnotizálással információkat szed ki belőlük és később ezzel zsarolja őket.

Brazíliában nagy divatja van a pszichológiai kezelésnek. Aki teheti és kellő vastagságú a bukszája, iramodik a pszichológusához. Egy amerikainak ez biztosan nem újdonság, én viszont az öregkontinens azon szegletéből jöttem, ahol erre még rácsodálkozik az ember. Nem beszélhetek sem Európa sem Magyarország nevében, csupán baráti köröm és ismerőseim körét figyelembe véve, de ezek között senki nem járt kezelésre (tudtom szerint). Lívia barátnőm pszichológus, Dávid és Viki is ezt tanulta. Ami piciny ismeretem van, azt tőlük tudom, a páciensi oldalt egyáltalán nem ismerem. Úgy látom, hogy otthon még tabutéma, bár lehet, hogy mostanában kezd elterjedtebbé válni. Még mindig az az általános vélemény, hogy aki pszichológushoz jár, kettyós, depressziós, komoly gondjai vannak. Így sokan szégyenből, önmaguk előtt is tagadva, el sem jutnak oda, hogy segítséget kérjenek. Azt pedig, hogy olyan könnyedséggel beszéljenek erről, mint a fodrászukról, teljesen elképzelhetetlen. Miért? Hiszen mindenkinek van fogorvosa, nőgyógyásza, urológusa, mi olyan ciki abban, ha van pszichológusa is? Voltak pillanatok az én életemben is, amikor tisztában voltam azzal, hogy jó lenne egy külső vélemény, pár tanács, mert nem bírom cérnával. Magam előtt is szégyelltem. Ennyire nem lehetek gyenge, meg kell oldanom a saját problémáim. Egy idő után viszont előfordulhat, hogy ezek a gondok spirálszerűen rángatják maguk után az egész életünket, észre sem vesszük és ott tartunk, hogy összeomlott felettünk minden. Ilyenkor kell SOS összegyűjtenünk minden bátorságunkat, levetkőzni minden szégyent, gőgöt és segítséghez fordulni. Lássuk be, időnként mindenkinek szüksége van egy díványra, ahol kibeszélheti magát, egy szelíd, láthatatlan kézre, ami kisegít az útvesztőből. Felgyorsult a világ, megnőttek az igények, az elvárások és egyre nagyobb nyomás nehezedik mindenki életére. Egy kicsit mind meg vagyunk zakkanva, mindenki végigjárta a maga útját. Tökéletes példája ennek a mi generációnk. Elvárások az egyetem után, első munkahelyek, megrópáltatások, kudarcok, utazások, a hovatartozás kérdése, kapcsolatok. Mintha nem pontosan úgy alakulnának a dolgok, ahogy azt egyetemen megálmodtuk. Ráadásul mindenki szeretné folytatni a korábbi életvitelét, mulatni, szórakozni, barátok, fesztiválok, forevörjáng és sosehalunkmeg. Harminc közeledtével egyre nagyobb a belső nyomás, az irreális elvárásaink, aminek nem tudunk megfelelni egyre erősebben folytogatnak, át kell értékelnünk az életünket, le kell adnunk a szintből. Ez fizikailag és érzelmileg is kipurcantja az embert. Trauma, szembesülés, csendes szenvedés. Általában valahogy kikeveredünk a pityergő kicsigyerek állapotból vagy egyszerűen beletörődünk abba, ami van. Egy időre mindenképp elhallgat a belső hang, ami segítségért könyörög. Vannak szerencsésebb alkatúak, akik találnak módot arra, hogy megszabaduljanak a gyötrő gondolataiktól, vagy egyszerűen rá sem hederítenek ezekre az aggályokra.  Aki nem… nos nekik segíthetne egy objektív szemszög.

L is mesélte, hogy járt pszichológushoz. ( Csodálkoztam is. Valami baja lehetett? Vagy ez valami brazil hóbort?) ’- Nincs abban semmi különös, segített feldolgozni a rengeteg stresszt, ami felgyülemlett a munkahelyen.’ Válaszokat nem feltétlenül kapott, a problémáit sem oldották meg – az a mi dolgunk, de segítséggel sikerült megküzdenie a feladattal. Megkönnyebbült, nem üvöltötte le senkinek a fejét oktalanul és figyelt magára, hogy konstruktívan építse a belső világát.

A pszichológiai kezelés valóban részét képezi a paulistano hektikus életstílusának, teljesen természetes és általános.  A gazdagabbak körében tagadhatatlanul státuszszimbólum, de teremt rá az is, aki tudja hogy fontos erre áldozni. A túlélő ösztön erősebb a szégyenérzetnél. A munkahelyemen is ismertem pár embert, aki jár.  Csodákat zengtek róla, bár némelyik esetben igazi függőséget éreztem. Nem lenne elég nyíltan beszélni a gondokról egy barátnak, rokonnak, segítséget kérni tőlük? (Mennyire európai is vagyok.) Más kultúra ez, más normákkal, ritmussal. Az ember nem mutathatja magát gyengének. Felszínes nyavalygás alap, de igazi problémákról nem beszélnek. ( Mindezt annak tükrében, hogy életük legintimebb részleteit is képesek megosztani idegenekkel. Nem is beszélve arról, hogy mikről faggatóznak.)

Az a benyomásom is támadt, hogy vannak olyanok, akik a lelki segítséget is szeretnék megvenni – elvitelre. Fizet, tehát a pszichológus megoldja a gondját. Neki ujja hegyét sem kell mozdítania. Olyat is tapasztaltam, hogy teljesen ráhagyatkozott a pszichológusára: mindent úgy és annak megfelelően, ahogy a ’térápisztá’ előírta.

Láthatjuk, virágzik a lelkiterápia kultusza is az országban. Nekem nagyon tetszik a tény, hogy az emberek praktikusak és céltudatosak, minden szégyen nélkül. Gondjai vannak, van aki segíthet, meg tudja fizetni? Habozás nélkül megoldást keres. Nem szenveleg, nem hagyja elhatalmasodni magán a destruktív gondolatokat, nem nyomja el magában, titkolja vagy szégyenkezik. Senki nem ítélkezik a másik felett, mert kezelésre jár. Nem működik egy fogantyú ebben a vadul zakatoló gépezetben? Gyorsan meg kell szerelni, mert kiesik a ritmusból, lemarad. Mentálisan is egészségesnek kell lenni, hogy az ember fel tudja venni a harcot nap mint nap a helyi életformával és nem mellékesen eredményeket is érjen el.

 Ahogy hallom, manapság a pszichológusok zsírosra keresik magukat: egy alkalom magán praxisban húsz és hetven ezer forint között mozog. (Egy alkalom.)

A temperamentum adta galibát ebben az országban azért semmilyen pszichológus nem tudja korrigálni. Sok olyan helyzet van, amikor ámulok az emberek jámbor türelmén, ahogy hang nélkül tűrik ezt a kaotikus életformát: a dugókat, a város ritmusát, a sorbanállást, az árakat. Ugyanakkor semmiségeken olyan balhékat csapnak, hogy kő kövön nem marad. (Ehhez számoljunk még tíz percet és máris helyreállt a világbéke, ölelik egymást és nevetgélnek, saudades és ’igyunk meg valamit együtt’.)

Nekem is elkelt volna az elején egy pszichológus, hogy megértsem  a brazil vírtust. Hogyan maradjon egy gringo épelméjű Brazíliában, intenzív tanfolyam kezdőknek.

Kedvem, szándékom hatalmas, időm, energiám korlátolt és véges. Szeretnék sziporkázni, beszámolni, mesélni-mesélni…ehelyett csak filozofálásra vagyok képes.

Fegyelemmel, szorgalommal még mindig gondok vannak – kellene egy pálcás tanárbácsi, aki a vállam mögött figyelve szigorú tekintetével terrorizál. Írj lányom, írj!

Bármikor látok, hallok valami agyament dolgot (van bőven), mindig arra gondolok, hogy na ezt…ezt mindenképp meg kell osztanom veletek.

Majd hazaérek, agyam szivacs, szemem homályos, életfunkcióim kimerülnek annyiban, hogy eszem és alszom. sao Paulo-i életstílus. Persze nem lesz ez így, nem lehet. Elkényelmesedett, hedonista európai vagyok, arra születtem, hogy élvezzem az életet, hogy a munka szolgálja az én javam, nem pedig én a munkát. Most viszont erről szól. Adaptáció, útkeresés. Már tudom, hogy melyik oldalán kell feljönni a metrónak, de a élet nagy útvesztőjében bambán kóválygok. Ehhez a bambasághoz pedig semmi türelmem. Az a baj, hogy nincs türelmem. Mindent akarok, most azonnal. Önmagam akarok lenni, itt is, ebben a kultúrában is. Fénysebességgel haladnak, fejlődnek a dolgok, főleg, mert az elvárásaim egy pillanatra sem hagynak nyugodni, de így is. Pampogok, nyugtalankodom, elégedetlenkedem. Nem az életemmel, magammal.Szóval…nekiállok ám. Írok csókolozó, minden sarkon, metró megállóban, érzékien ölelkező, turbékoló párocskákról, gigászi ebéd adagokról, megismert, magyar balettintézet tulajdonosról, gyönyörű belvárosi építészetről, vasárnapi piacról, gyümölcsturmixokról, bolond motorosokról, megbízhatatlan futárokról és esztelen pultosokról. Kedves kollégákról, hatalmas sétákról a nagy Paulistán, dühről, meg bazsalikomfagyiról, vasárnapi esti bicajozásról, szilveszteri buliról a város legforróbb mulatójában, a szombat esti orgonakoncertkekről a mellettünk lévő templomban, megállás nélkül beszélő reklámszakemberekről, és hangerőről, hangerőről, aminek köszönhetően olyan hálás vagyok az itthoni csendnek A lista már összeírva, csak neki kell állni…tudooooom.

Full sminkben, görög istennőnek álcázva, nekiállok…sütőtöklevest főzni..utána pedig még írok

 Ha drága anyucikám tudtad volna, hogy kicsilányodnak ilyen sok gondja lesz a nevével, akaposan meggondolod, hogy ezt a gyönyörű nevet válaszd-e vagy sem.

 Én különlegesnek tartom és szeretem. Emlékszem Szigeten nem volt egy Tünde sem. Büszke voltam arra, hogy én vagyok az egyedüli. Kétségtelenül már ott elkezdődött ez az hercehurca. Az ü betű kifog minden nemzeten. A románok sem tudják kiejteni az ‘ü’-t, így otthon Tunde voltam. Még szerencse, hogy nem a kamaszkoromat töltöttem Brazíliában, mert biztosan nyomott hagyott volna a személyiségemen ez a sok ‘meghurcoltatás’ és komoly önértékelési válságot eredményezett volna.

Amióta átélptem Anglia határát, megtanultam, bárki külföldi fiával találkozom, bemutatkozásnál feszengés, értetlenkedés és névetimológiai magyarázkodás következik. Ez a név arra pont tökéletes, hogy az ember megőrizze inkognitóját. Úgy sem értették, visszakérdezni nem merik, ha visszakérdezik, még mindig nem értik, vagy már el is felejtették. Szóval marad a zavart mosoly és az igyekezet, hogy a nevem említése nélkül lehessen társalogni velem. A ‘ki is vagy, hogy is hívnak, mi is a neved, meg hogy is ejtik’ annyira mindennapivá vált, hogy nem is tulajdonítottam neki jelentőséget. Az angolok tisztában vannak vele, hogy nemzetüket elárasztotta a mindenféle nemzet, érhetetlen nevű jövevénye, fásultan, türelmesen betűznek vagy csak egyszerűen nem érdekli őket. Így az én nevem sem jelenetett nagyobb fennakadást (Edzettek a szigetlakók mindenféle furcsaságra.) Ők Thündhi-nek hívtak. Persze sokan Szindinek hallották elsőre, de ha meglátták az írott formát, már nem jelentett gondot. A portugálok…jóég nem is emlékszem már. Azt tudom, hogy ők voltak túlnyomórészt a némacsend, értetlen tekintet kategória, akikkel sikerült megőriznem az inkognitóm, mert egyébként is brazil akcentussal beszéltem a nyelvet. A többi nemzetiségű barátom megosztva hívott Tunde-nek (saját  nyelvük hanglejtésének megfelelően) vagy az angol Thündhi-nek. Furcsa módon a franciák nem tudják kiejteni az ü-t a nevemben, pedig sok ü van a nyelvükben, és mégsem. Mindenki csak Tundé-nek hívott, a szóvégi hangsúllyal.

És elértünk a brazilokhoz. Anyucikám, ha tudtad volna, hogy ezt a nemes, költői nevet az óperencia tengeren túl leamortizálódik Túndzsivá… meu Deus do céu.

Eddig sosem éreztem sértőnek vagy irritálónak ha megütköztek rajta, vagy rosszul ejtették ki, itt viszont meg kell mondanom már a a könyökömön jön ki az örökös magyarázkodás, értetlenkedés. Némelyik lokálcsókát azért nem nevezném a legjobb modorú egyénnek. Az, hogy a telefonba beleordítják, hogy ‘eeee?’ már fel sem tűnik és bár százszor megkérdezik, százszor elmondom, még mindig ugyanott tartunk.

Még új vagyok a munkahelyen, a nagyja még hátra van. Nem úszom meg, hogy ne menjek keresztül ezen a tortúrán – milliószor. Tudom, fel kell vérteznem magam. Néha már elkapott a düh és csak fortyogtam magamban, hogy a rohadt életbe, egy napon mindenki megtanulja kiejteni rendesen a nevemet. Kicsit gúnyosan is  állnak hozzá, mert biztos vagyok benne, hogy a Tundzsi a brazil fülének sem hangzik a legszofisztikáltabban. Ami a legirritálóbb, hogy ez téma. Téma a beszédben és téma  a fejemben. A nevem. Ugyanmár!!

Gabi és Rudi otthon Budapesten egyszer nekiállt viccelődni a nevem brazil változatával. Júúj de utáltam. Haragudtam is rájuk. Aztán szépen elterjedt. És most már mindenki Tündzsinek hív otthon. Sikerült is viccelődni vele, már megbékéltem vele.

Na de itt. Mindenki úgy néz rám, mint valami retardált marslakóra, akinek valami egészen borzasztó, hülye neve van. Ez már bosszantó. Amikor megkérdezik, hogy mi, csak néznek, ha látják írott formában, akkor…ááá..Túndzsi…ok. Százszor megkérdezik, százszor elmondom, mindegy..Túndzsi.csá. Örüljek, hogy ezt is meg tudják jegyezni.

Minden országnak megvan a saját szokása, hagyománya, kommunikációs formája. Itt fontos a név. Nem értem, de el kell fogadni. Amikor megszólítanak valakit vagy telefonálnak, elsőként mindig a névre kérdeznek rá. Én kicsit gorombának tartom, de itt így van . Lassan, határozottan építem fel a telefonbeszélgetéseim proceduráját, ahol a nevem említését igyekszem annyira mellőzni, amennyire csak lehet. Igyekszem, de mindhiába.

Egyik nap rácsörögtem irodán belül egy kollégára.

– Ki az? (tudni kell, hogy itt elég rosszak a vonalak vagy csak egyszerűen hozzátartozik a telenfonbeszélgetés kultúrájához, hogy mindenki üvölt a telefonban)

– Tünde ( Nem tudom, hogy ez egy spontán reakció, de ha valaki hangosan beszél, én automatikusan halkabban szólalok meg. Talán ezzel próbálja az ember jobb belátásra bírni a másikat, hogy kicsit vegyen vissza a hangerőből)

– Kiiiiii?

– (feladtam,mert tudtam, hogy értelmetlen. Lemondóan belevakkantottam a telefonba) Túndzsi…

– Ááá Túndzsi!!!

Percekig vihogtunk a telefonban.

Volt egy megbeszélésünk egy film rendezőjével és a producerrel. Rámkerült a sor, kiböktem a nevem, táguló pupillák, teljes zavar. A főnököm, hogy oldja a helyzet feszélyezettségét, közbevágta:

– Mi lenne ha inkább csak Máriának szólítanánk? Egyszerűbb!

Elkezdtem ezt a blogot figyelmen kívül hagyva egy apró, nem túl jelentéktelen szempontot – alig használom az anyanyelvem (heti egyszer talán), és végigfutva pár sort az eddig írtakból, jól elszégyelltem magam. Most vagyok a nyelvtanulásnak abban a szakaszában, amikor semelyik nyelven sem és már sehogy sem tudok komunikálni. Bízom benne, hogy az itteni kis firkantások segítenek visszatalálni édes anyanyelvünkhöz. Sokszor úgy fogalmazok meg dolgokat, ahogy a helyiek mondják, ami leginkább úgy hangzik mint egy külföldi szájából, aki magyarul tanul. Jót tesz nekem is, remélem idővel belejövök, hogy tényleg az legyen itt és olyan formában, ami velem történik, amit felfedezek, megismerek, amiben megbotlom vagy éppen, amit kritizálok. Csókok… lassan leredukálódik a komunikációs képességem vizuális szintre.

Sosem jelentett gondot, hogy összezabáljak mindenféle fűt, magot, zabot, babot, csak mert tudom, hogy egészséges. Jót tesz az egészségnek? Jöhet. Mindenféle ízetlen és ehetletlen izét erőszakolok magamba annak reményében, hogy ettől szép és egészséges leszek.

A mai vitaminbomba azért kifogott rajtam. Nem nagyon tudom letolni. 3 gigaméretű utilapú, ami egy tehénnek is kihívás lenne.  Azt mondják sok benne a vas. Kell a vas. Sápadt vagyok meg minden. Fő az egészség, de még annál is fontosabb a szépség 🙂 (A gyomrom  hírtelen bugyborékoló üzemmódba állt át, így nem is tudom: mindjárt szentjánosbogárrá változom, brazil Popey(a)  leszek vagy csak egyszerűen perceken belül a budin kötök ki , ami a legvalószínűbb.)

Egy nagyon kedves ismerősöm ajánlotta mondván, hogy ez mindent felülmúl. Miután megkóstóltam, szomorúan megszámoltam, hány lapu lapul még a szatyorban …oooh..túl sok. A recept ebből áll: ‘agua de coco’ (kókuszdióvíz), papaya és ez a lapu, aminek tisztességes neve ‘couve manteiga’. Sehol nem találtam meg a magyar megfelelőjét, egyetlen infó, amit találtam azt mondja, hogy a nevezetes zöldség magyarul TAKARMÁNYKÁPOSZTA! Gondoltam volna, hogy valaha a kérődzők táborát vogom gyarapítani?! Geísa azt mondta, hogy 1-2 lapu elég. Persze, hogy azon morfondíroztam, hogy még egy negyediket belepaszírozzak. Nem csoda, hogy olyan elviselhetetlen, keserű íze van. Gigagyors hatás elérése nem tudom mennyire reális – főleg annak tükrében, hogy leginkább gigagyors gyomormosást eredményezhet. De megcsináltam. És már jobbnak is látom megőrizni a felét holnapra 😉 Kíváncsi vagyok, mit fognak szólni a kollégiám, amikor meglátják ezt a zöld löttyöt a kezemben. Már így is dilisnek tartanak , mert múltkor petrezselymet rágcsáltam. Éva is biztosan ezt a keserű utilapút használta szemérme eltakarására a kiűzetése után… ha itt, Braziliában képzeljük el a Paradicsomot, nem csoda, hogy kiűzettetett.