Kalandiparos São Paulo-ban

Voltam Rióban – 3 órát.

Recife-be utaztunk karácsonykor, de csak átszállással kaptunk jegyet. Pontosabban ez az opció fért bele a megfizethető kategóriába. ( Azt mondják karácsonyra annyira felmentek a belföldi járatok árai, hogy sokan inkább Európába vagy az USA-ban kapcsolódtak ki az ünnepek alatt, mert olcsóbban megúszták.)  Teljesen felvillanyozott a tény, hogy betehetem a lábam a brazil fény és napsütés városba, ha csak átutazóban és pár órára is. Arra viszont nem számítottam, hogy ezalatt a pár óra alatt megtapasztalom a heted hét államon híres riói káoszt.

Az ámokfutás már Sao Paulo-ban elkezdődött. A járatunk, mily meglepő, késett. A Congonhas-on, Sao Paulo belföldi repterén a járatok késése teljesen elfogadott tény. Mégis mind közül, a riói járatok azok, amik kivétel nélkül mindig csúszással indulnak vagy érkeznek annak ellenére, hogy egy röpke 40 perces útról van szó.  Ballagtunk a néppel egyik kaputól a másikig, egyik emeletről a másikra, mert hírtelen mindig máshonnan indult a repülő és egyre később.

A riói érkezéskor arra számítottam, hogy láthatom a várost fényárban úszni a Cukorsüveg heggyel és ezzel le is tudom a legfontosabbat – elmondhatom, hogy láttam Riót. Elmaradt a katarzis, mert a nemzetközi reptéren landolt a gép, így se város, se tenger, csak a sivár puszta fogadott bennünket. Már leszálláskor mutatkoztak a maszek helyzetmegoldás jelei. Több járat átszálló utasait bepaszírozták egy picike váróterembe, ahol egy szűk ajtón keresztül verekedték át magukat, hogy egy mozgólépcsőn eltűnjenek egy süllyesztőben, ami következő járatukhoz tereli őket. A kijelzőn semmilyen változást, késést nem tűntettek fel. Éjfél után indult a gépünk? Makacsul tíz órát mutatott, hogy még jobban felcsessze az ember agyát. ( Ekkor már túlléptük az illedelmes megértés határát. Egyébként is, néha úgy érzem, hogy itt az illem is csak egy letűnt korabeli hóbort.) A picike ajtó előtt olyan tumultus alakult ki, hogy szinte verekedésbe torkollott. Egy szigorú tekintetű, de gyengécske légiutaskísérő állta el az utat a felbőszült tömeg előtt.  A szélrózsa minden irányából nyomult a hullámzó emberáradat, hogy az egy méter átmérőjű ajtón beszippantsa őket a mélység. Amint említettem a kijelzők elegánsan, komótosan a hivatalos indulási időt mutatták, az utaskísérők sértődötten válaszoltak a felháborodott kérdésekre, a hangosbemondóban néha elüvöltötte magát egy nő, hogy ehhez és ehhez a járathoz most azonnal induljanak az utasok, mert a gép máris indul. Felejtsük el az elegáns reptéri légkört. Hosszú idő után, eszembe jutatta a régi szép időket, amikor a ’80-as évek Romániájában vonatállomások között kóvályogtunk, hosszú órákat várva szagos parasztbácsik és parsztnénik között, élet-halál harcot vívva, hogy felnyomulhassunk a vonatra.

Amikor két órás késéssel riadót fújtak nekünk is, hogy azonnal fel kell szállnunk a repülőre, kedves meglepetésben volt részünk: a repülőtér alkalmazottai kissé megleckéztettek minket  – az elkámpicsorodott, semmirekellő fajtáját. Szerintem a pokolba is így jut az elkárhozott lélek. A mozgólépcső, az egyedüli járható út, veszett sebességgel repítette az embereket az alsó szintre. Ráadásul kettő volt belülük, így a kettő közötti fordulón óriásira duzzadt a tömeg, mert mint a futószalagon, hátulról villámgyorsan jött az utánpótlás. Se előre, se hátra. Jajveszékelés, felháborodás, időnként valaki felsikoltott, repültek a karok, huppantak a pocakok, én meg úgy éreztem, visznek máris a vágóhídra.

Felszálláskor a szokásos, kedves, gépies hang köszöntötte az elgyötört utasokat. Egy szóval sem említettek késést vagy kértek elnézést. Szemtelen könnyedséggel, szemérnyi aggodalom nélkül indultunk neki a menetrend szerinti utunknak (a tábla szerint). Mi azért emlékszünk arra a három órára. 

Mit lehet ilyenkor mondani? Ja, Rió!

São Paulo, 2013 február.

Szent meggyőződésem, hogy São Paulo-ban minden buszsofőr azt hiszi, ő Ayrton Senna reinkarnációja. Lelki szemeim előtt látom, ahogy a sao paulo-i BKV, a SpTrans elhagyatott, mocskos garázsaiban továbbképzést tartanak és a nagy mestert dicsőitik képével a falon, mint valami nagy elvtársat. Lelkére kötik minden buszvezetőnek, hogy eszük ágába ne jusson a megszégyenítő 80 km/órás sebességhatár alá menni, kanyarban nem szabad lassítani, mert így veszítenek a sebességből, kátyú, bucka egy brazil vezető számára nem visszatartó erő.  A tempót kell szem előtt tartani, mindenfajta szabad vezetési stílus, mely az ikonikus pilóta lendületére emlékeztet, külön díjazásban részesül. Az utas nem lehet zavarótényező, könnyezni lehet a moziban, minden útvonal végén stopperórával mérik a futamidőt. Pontlevonás jár, ha lassítani mernek csak mert dugig van a busz…

Az a baj, hogy Brazíliában teljesen elfelejtettem káromkodni. Káromkodni magyarul. Persze nem akarom magamra vonni a figyelmet, de mennyit segítene. Amikor hírtelen lendülettel nekiered a busz és nekivág a korlátnak, amikor érzem, ahogy az inak a csuklómban szinte pattanásig nyúlnak, amikor jól beverem a térdem vagy a fejem egy előttem lévő ülésbe. Vagy amikor a 80 éves mamika  mátrixos könnyedséggel a hátsó üveghez vágódik, amikor sorra egymás ölében kötnek ki az utasok, amikor szinte kettőt pörög a kezünkben a táska egy hírtelen fékezéskor vagy a légtelenséget vizsgáló titkos kísérleti csapat nyulainként folyamatosan a plafon és az ülés között lebegünk. Amikor a buszsofőrbácsi álmatag szeszélyességgel odazár az ajtóhoz és játszhatunk mi is japán, csuris kislányosat. De akár Die Hard-osat is, Bruce Willis-ként leszállunk vagy felszállunk a hatvannal száguldó kinyíló ajtónál.

Hogy azt a…. és ilyenkor elfelejtem. Szidnám, ütném-verném, sikítanék, mert lehetetlen, hogy ennyire felelőtlenek legyenek. Hány balesetet okoztak már? Hány ember sérült meg?

Az utasok rezignált türelmét látva tudom, zöldfülű kezdő vagyok. Felcsavarodik a korlátra egy hírtelen fékezéstől? Egy szó nélkül, jámboran utazik tovább. Edzettek lelkileg és testileg is. Mert láss csodát: eddig  még senkinek nem lett baja csak mert 5 métert gurult, felkenődött, nekiment, ráesett vagy kicsavarodott. Kellemesen ringatóznak a gyilkosan száguldó járművön a képzelt Ayrton Sennakra bízva az életüket nevetgélve, cseverészve. De legfőképp kapaszkodva!

Vannak azok az alaptémák, amit egy frissen érkezett külföldinek, legyen az bármelyik országban, mindenképp meg kell emésztenie: így a közlekedés, az étkezés, a nyelv vagy akár a helyi mentalitás kérdése. Biztosan említettem már a metrót annak kapcsán, amikor meséltem arról a rekordnagyságú, 300 km-es dugóról a városban. Sztrájkolt a Metro Sao Paulo-ban, amiből olyan káosz kerekedett, amit még nem látott a világ.

Ne essünk tévedésbe, szerény metróhálózattal dicsekedhet a város méretéhez képest. Annyit tudok, hogy a 20 milliós városnak (amiről azt mondják, hogy  aglomerációjával együtt 29 milliós)  63 km-es hálózata van, 5 vonallal. (Londonnak 400 km-es hálózata van körülbelül 10 millió lakosra.) Ehhez tartozik még a helyi HÉV vagy vonathálózat, a CPTM ami kiegészíti  a központi útvonalat, egész nagy, 260 km vonathálózattal. Így egész messze is eljuthatunk, de így sem enyhít sokat a város terheltségén, amihez több másik szempont is hozzájárul.

A legtöbb vonalon embertelen tömeg van, aki teheti, igyekszik elkerülni azt a kellemetlen élményt, mintha naponta ötven idegennel hált volna. Sokan azt mondják, használnák, ha nem lenne ennyire zsúfolt. Továbbá ott van az előítélet kérdése is. A tömegközlekedés a szegényember járműve, úri brazil oda be nem teszi a lábát. Azt hiszem a legaljának a a buszközlekedést tekintik. (A buszhálózat viszont nagyon jó. Kötélidegekkel és tengernyi idővel a város bármely pontjára el lehet jutni.) Különbség van metróvonalak között is – van az úribb és a prolibb. ( Ötből nem nehéz választani.) Itt színekkel nevezik meg a vonalakat: van a piros, kék, zöld, sárga és a lila vonal. A kék vonalra mondják, hogy a legputribb – ez a legzsúfoltabb vonal is, a  legsikkesebbnek pedig a zöld vonal számít. A sárga vadiúj, nemrég adták át, áldják, imádják, azt mondják, sokat könnyített a helyzeten. ( Mi lehetett itt korábban?) Szupermodern, igazán jó érzes használni – mondjuk vasárnap, reggel 9-kor. 

(Népoktató felirat: Felszállás előtt, engedje az utasokat kiszállni.)

Emlékszem, épp csak megérkeztem és teljesen le voltam döbbenve: Itt ennyire jó a metró? És alig használják? (Ne feledjük, a nyári szünet közepén érkeztem, üres volt a város.) Tiszta, rendezett, új metrókocsik, gördülékenyen működik az egész hálózat. Kár, hogy olyan csúnyák a megállók. Csupaszon hagyták a szürke betonfalakat, a legtöbb helyen semmilyen dekoráció, de még csak homlokzat sincs. (Jó az a pórnépnek.)

Nemsokkal rá belecsöppentem a sűrűjébe: napi küzdelem a reggeli tömeggel a piros és a kék vonalon, csúcsidőben. Keserves időket éltem, pedig szavam sem lehet, mert nagyon keveset kellett utaznom, átszállással együtt hat megállót.  Ennyi embert utoljára a shanghai metrón láttam. (Bár ott profin kiépített metróhálózat van.) Számtalan megálló kordonnal van felszerelve, hogy az embereket, mint a bírkákat, a metróajtókhoz tereljék. (Vajon hány száz ember lett a sao pauloi metró mártirja, mert lelökték a peronról?) 

Reggelente civilőrök moderálják a népet, hogy a mondjuk száz férőhelyes kocsiba ne akarjanak háromszázan bepaszírozódni. Diszkréciótól és szeméremtől itt nem kell tartani. Férfiak és nők egymás hegyén-hátán, seggek, mellek, karok, lábak keresztezik egymást halomban. Akaratomon kívül olyan pozíciókba sodort a tömeg, amivel alapos anatómiai vizsgálatot végezhettem a brazil fajról. (Megbizonyosodhattam, hogy a hatalmas, brazil hátsó nem csak mítosz.) Olyat is láttam, hogy egy férfi tolt egyet a tömegen, hogy ő is felszállhasson. Én a ruháimat tömködöm így a bőröndbe. Hányszor késtem el a munkahelyről, mert nem fértem be, vagy nem akartam szardíniakrém lenni. Hányszor fogott el a tömegundor, szidtam a büdös fajtáját, akaratlanul is sznobbá váltam. Pedig én is része voltam annak a tömegnek. Egy idő után próbáltam alternatív útvonalat találni a föld felett, így sikerült megúsznom a pszichiátriai kezelést. Ma már edzettebb és szenvtelenebb vagyok, el is felejtettem azokat a borzalmas reggeleket.

Azt mondják lassan kezd felébredni a város vezetősége, nagy a nyomás a foci vb miatt, kezdik figyelembe venni a pórnép igényeit is. Egyszerre több vonalat építenek, fel van túrva az egész város, a nagy felhajtás ígéretes eredményeket sejtet. (Fő a pozitív hozzáállás.) Már csak arra kell őket rávenni, hogy az esztétikára is áldozzanak. Adjanak egy ecsetet a kezembe, megyek és festem.  Teljes igénytelenség jellemzi a megállókat. Bár… ott vannak a hírdetések és a TV-k. Még nem meséltem?! Óóóó, még nem meséltem. TV-vel van felszerelve a megálló, a metrókocsi, sőt a busz is. Ha lemaradtunk volna az esti szappanoperáról, bármikor figyelemmel követhetjük a képernyőn két mell között, az eseményeket kommentáló felirattal: ’ Maria Augusta pofon vágta Joao-t. Az megsértődött.’

Oh, a média és a szappanopera világa. Na erről  részletesen és alaposan egy következő epizódban.

’Több információt nem vagyok képes befogadni!’

A kiborulás pillanatai, amikor bármennyire is szeretném, nem bírom tovább. Brazíliában éltem át azt az élményt elsőként, hogy nem bírom és nem akarom tovább. Elzártam az információs csapot én, aki mindig mindent tudni akar. Sao Paulo-ban is minél hamarabb el akartam igazodni, megismerni a legnépszerűbb mozikat, kávézókat, kik a legfelkapottabb írok, ki a leghíresebb énekes, melyik régió miről híres, kik szerepelnek a tévében, mi a divat ma, ismerni a vicceket, a szlenget, a helyi módit. Minden receptorom teljes felkészültségben, fülem hegyezve, szemem meresztve megismerni, tanulni akartam. Belepottyansz egy 200 milliós országba, egy non-stop  pörgő, 20 milliós metropoliszba, persze, hogy érteni szeretnéd, hogy mi folyik ott. A tájékozatlanság maga a teljes kiszolgáltatottság: esetlen és bamba lesz az ember. Vadul robog melletted az élet, te pedig árván, elszigetelten keseregsz, hogy mennyire hiányzik a régi életforma, mennyivel jobb volt az és mennyire elviselhetetlen a mostani. Az én esetem nem a legjobb példa, mert én fel sem fogtam, hogy az életem fenekestül felfordul és mostantól egy másik kontinens másik kultúrájában fogok élni, viszont átéltem párszor ezt a helyzetet, így tudom, hogy elkerülhetetlenek a kezdeti megpróbáltatások. Senki nem ússza meg. Végig kell küzdeni az út minden buktatóját és el kell fogadni, hogy egy ideig spájzolhatjuk minden, addig megszerzett tudásunkat. Kikerültünk a komfort zónánkból, seggre huppantunk és kezdhetjük előlről a világ felfedezését, mint a csecsemők. Gügyögve, csúszva-mászva, bukdácsolva. Kétségbeesetten bömbölünk, ha valami nagyon könnyű dolgot nem tudunk megszerezni, kacagunk és tapsikolunk minden apró sikerért és megállás nélkül tanulunk. Nem könnyű mindezt felnőtt fejjel és öntudattal, korábbi élettapasztalattal végigküzdeni. Leadni a szintből és türelmesen elfogadni azt, hogy most kevesebbek vagyunk. Minden gőg és nagyképűség méltó ellenfélre talál ebben a küzdelemben. A fényes, külföldi kárrierek kezdete  mindenkit megvisel. Letőrnek, mint a bili füle- csak épp nem regélnek erről mesés élettörténetükben.

Sosem értettem azokat, akik külföldön élve egyébről sem áradoznak, mint a szent anyaföldről, a régi életformáról, a régi ízekről. Nem azokról beszélek, akik háborúk, etnikai üldözés vagy bármilyen külső okból arra kényszerűltek, hogy elhagyják otthonukat. Őket kiszakították a régi életformájukból. Azok felett értetlenkedem, akik saját akaratukból hagyják el a hazájukat: megelégelték, megcsömörlöttek, vagy csak egyszerűen a pénz vagy jobb életkörülmények miatt úgy döntöttek, egy másik országba kezdenek új életet. Ősi, ösztönös reakció, hogy félünk az ismeretlentől és elitéljük azt. Nagyon nehéz feladat, viszont vállalnunk kell a döntéseink következményeit. Ezért amikor az ember belepottyan egy másik világba, egyedüli megoldás, hogy igyekszik azt megismerni a lehető leghamarabb és alkalmazkodik a helyi viszonyokhoz. Nem kell megtagadni a múltunkat, de tanácsos az újat egy ideig előtérbe engedni. Később saját tudásunkat és gyökereinket beágyazva az újba teljes értékű életet tudunk élni. (Szerintem ez Brazíliában nagyon jól működik.) Akad bőven, aki a  könnyebb utat választja, a múltban felállított normákkal próbál védekezni a helyi nehézségekkel szemben és állandóan a régi után ácsingózik. Bárhogy is legyen, előbb-utóbb elkerülhetetlenné válik a szembesülés, rá kell fanyalodni a helyire, különben csak kívülálló, elszigetelt életformában kergetjük a dicső múltat és hagyjuk, hogy az életünk elszálljon felettünk. Meg kell ismerni a helyit, energiát kell áldozni rá, mert annál búsásabb a jutalmunk: egy idő után otthon érezzük magunkat.

Ezt a hosszúra nyúlt kitérőt azért tartottam fontosnak, mert ahhoz, hogy e hősi feladatot elvégezhesse az ember Sao Paulo-ban, szükségeltetik egy  kivételesen nagy tárhelyű szürkeállomány és végtelen kitartás. Én bele is vetettem magam ebbe az információs dzsungelbe: mindent tudni akartam. Minden apró információt, részletetet úgy közelítettem meg, hogy ezt meg kell jegyeznem, ennek ilyen szempontból van jelentősége, az olyan szempontból érdekes, ez más, az új.  Mindent elolvastam, vizsgáltam, próbáltam memorizálni. A  stréber infovadászatban 2 hét alatt kiterültem. Pedig utána kezdődött csak igazán az információs össztámadás. Munka, azzal együtt a nyelvtanulás nagy kihívása, a város ismerete, helyi szokások, viselkedési formák.  Mindez egyszerre. Nevek, helyek, emberek, hírek erről, viccek arról, érdekességek, megdöbbentő adatok. Adat, adat, adat. Emellett nem lenne ildomos arról sem megfeledkezni, hogy honnan jött az ember, mi történik otthon, képben lenni a világ eseményeiről, angol hírek, francia hírek. ( A nyelvet se felejtsük el.) A görcsös igyekezetből végül hatalmas világégés lett. Kezdjük azzal, hogy sikerült törölni a fejemből a neveket. Személyek, írók, színészek, városok neve. Film és könyvcímek? Ugyanmár, azt se tudom, ki vagyok. Mindemellett raktározzam az ellenőrizhetetlenül gyarapodó benyomások áradatát és ne feledkezzem meg az érzelmeimről sem. Hétfejű sárkány legyen a talpán, aki erre képes. Olyan információkat próbáltam magamba erőltetni, amiről azt se tudtam, mire jó. Esztelen igyekezetem súlya alatt egyszer csak összeroppantam, csaptam egy hatalmas hisztit, bőgtem egy nagyot és úgy döntöttem, bojkottálok minden információt az életemből. Hónapoking halvány fogalmam sem volt, hogy mi történik a világban, egyáltalán nem akartam tudni semmiről. Csak csendet akartam. Ha kilőnek az űrbe, az még jobb. Ott éreztem volna igazán nyugalomban magam.

Görcsös nyomulásomban persze nem vettem észre, hogy rövid idő alatt tényleg rengeteget tanultam. Ma már megengedem magamnak a luxust, hogy arra hivatkozzam, külföldi vagyok, ha valamit nem tudok. Nem érzem azt a nyomást, mint korábban. Időközben rájöttem ennek az információs küzdelemnek az előnyére is: az ember megtanulja szelektálni a fontos információkat és nem ragad le a jelentéktelen semmiségek mellett. Levonja a következtetést, összegez, mérlegel és megy is tovább, mert rengeteg új és jó dolog vár felfedezésre, nincs idő hasztalanságokkal fecsérelni az életet.

Végszó, tanács vagy csattanó? Aki jönne, kössön még pár csomót a gatyamadzagjára, egót jegelni, lelkinyugalma érdekében pedig csak sodródjon az árral – jegyzettömbbel a zsebében.

Az utóbbi időben elmaradtak a helyi életet bemutató szösszeneteim, helyette írtam bőven magamról. Van egy végtelen listám, ami nőttön nő további témákkal, érdekességekkel, benyomásokkal, amiről mindenképp írnom kell. Kissé eltünődni, értetlenkedni vagy megdícsérni.

Ebben a városban, vagy talán egész Brazíliában, jobb, ha az ember megbarátkozik az örökös tudathasadással. Okot, magyarázatot nem keresve, elfogadja azt, ami van. Elfogadja a cikázó gondolatok, az értetlenség és sokk élményét. Rájuk se hederítve, sodródik az árral.

Idő. 

Megfoghatatlan, értelmezhetetlen, érzékelhetetlen.

Lassan 1 éve vagyok itt, de nem tudom meghatározni, hogy ez soknak vagy kevésnek tűnik-e. Néha úgy érzem, hogy már évek óta itt élek, annyi minden történt, annyi információt magamba erőltettem, annyi embert megismertem. Mindez persze nagyon jó. Ugyanakkor már összezavarodom annak tükrében, hogy mire vágyom és mik az elvárásaim. Így már egyből megment a belső óra. 11 hónapnyi kitartó gyakorlás mellett portugál igeidő-géniusz lehetnék. 11 hónapnyi szorgalmas írás mellett szépen papíron nyugodnának a benyomásaim, híres írónő lehetnék ( álmodozás az élet megrontója… de olyan jó). 11 hónap szorgos kutakodás után átláthatnám, hogy mik a lehetőségek ebben az országban, mik az én lehetőségeim. Vagy csak egyszerűen 11 hónapon keresztül minden reggel 5 percet erősítek, nyújtok – olyan brazil hátsót növeszthettem volna, hogy a szambakirálynők megirigyelnék. Persze ez a 11 hónap főleg szuperintenzív alkalmazkodással telt – így dobhatom a kukába irreális elvárásaim listáját.

Irandóm legelején levonhatom a következtetést, hogy saját magunk határozzuk meg az idő múlását attól függően, hogy mennyire tudjuk elvégezni a célul kitűzött feladatotokat és mennyire tudunk egyensúlyt tartani kötelezettség és privát élet között.  A helytállás képessége határozza meg a boldogságunkat és a belső óránkat is.

Mi a helyzet egy északi féltekéről, déli féltekére pottyant, elkényelmesedett öregkontinensbelivel? Kösse fel a gatyáját. Bár az időeltolódás nyáron öt, télen pedig csak három óra, készüljön fel az ember egy teljesen más dimenzóbeli időszámításra. Más fogalmat nyer a munkában töltött idő, a közlekedésben elpazarol idő, a szabadidő és a pihenés. A barátok társaságában töltött idő, a produktív idő és a semmittevés. Át is értékeljük a jelentőségüket.

Nemrég láttam egy BBC dokumentumfilmet Sao Paulo-ról. Minek az allegóriája ez a város? A munkáé. Ide azért jönnek az emberek, hogy dolgozzanak. Nincsenek világraszóló nevezetességei, kivételes szabadidős lehetőségei. Itt egy van: munka. Ide mindenki azért jön, hogy dolgozzon. Hogy termeljen, alkosson és haladjon. Munka, munka, munka. Ez a város motorja, a hely szelleme. Alkot, gyárt, termel. Gyárban vagy építkezésen, műhelyben vagy tervezőasztalon, nem számít. Ezt pedig egyből megérezni a levegőben: olyan veszett tempóban telik az idő, hogy ha nem vesszük fel ezt a ritmust, biztosak lehetünk abban, hogy elveszítjük az irányítást a saját életünk felett. Első és legfontosabb lépésként meg kell tanulni elfogadni ezt az életstílust. Átprogramozni a belső óránkat és egy teljesen más időbeosztást felállítani. Megtanulni, hogy akár órákat tölthetünk munkábamenet a dugóban vagy a tömegközlekedésben. A 8 órás munkaidőről, mint múltbéli kuriózum, megfeledkezni. Elfogadni a tényt, hogy barátságokat fenntartani az idő hiánya, a nagy távolságok miatt sokkal nehezebb, így a velük töltött idő sokkal kevesebb, mint azt szeretnénk. Elfogadni a tényt, hogy hétköznapokon a ’munka, haza, vacsora, alvás’ vagy rutinosabbaknak ’munka, valamilyen tanfolyam, haza nagyon későn, vacsora, alvás’ programban ki is merül. Tényként kell elfogadni, hogy hétköznap, otthon tulajdonképpen az ember semmit nem tud csinálni. Ennek tükrében a hétvégébe próbál mindenki mindent belepréselni: pihenés, barátok, család, önmegvalósítás, vásárlás, szabadidős tevékenység vagy csak egyszerűen semmittevés. Emlékszem, amikor Londonban éltem brazilokkal, mindig felháborodottan konstatáltam, hogy milyen lusta, tétlen nép a brazil, amikor mindegyik azt mondja, hogy kedvenc időtöltése az alvás és a semmittevés. Azóta értékelem és élvezem én is az édes semmittevés, alvás pillanatait, amióta itt élek.

Kezdetben az ember felett tényleg összeomlik az élete, mert csak egy kilátástalan, elgépiesedett, elmagányosodott életformát lát maga előtt. Lassabb tempóval, lassabb reakcióidővel, nyugodtabb, kényelmesebb életformával érkezve teljesen begolyózhatunk.

Mindehhez hozzájárul az az információs támadás, amiben nap mint nap részünk van, amivel fel kell venni a versenyt. Sao Paulo a legtöbb brazil számára is egy elképzelhetetlen hely. Hát még egy külföldinek, aki a nyelvtanulás folyamatában van, aki teljesen nulláról kell felépítse kulturális ismereteit, a helyi kódrendszert, a helyi életformához szükséges ismereteket. Boldogok a lelkiszegények és a közöyösek, mert így nem kergülnek meg. Innen is a teljes tudathasadás, mert annyira gyorsan repül az idő az intenzív időbeosztás miatt, az állandó munka és időnként monoton életstílus miatt. Ugyanakkor egy héttel korábban történt sörözés, vacsora, tengerpart vagy pihenés emléke mindig hónapoknak tűnik, vagy legyen csak akár pár nap, el is felejtettük. Vajon ez annak tudható be, hogy itt nem fnagyon fordul az ember az elmúlt események felé, hanem csak az előtte tornyosuló feladatok után lohol? Hol is lehet ilyenkor az időérzék?

A kegyetlen hajtás mellett az időjárás is beleszól a belső óránk menetébe – ha nem lennénk kellőképpen összezavarodva. Sao Paulo a teljes kiszámíthatlanság maga. Az, hogy egy nap alatt háromszor változik az időjárás, magától érthetődő – nem túlzok na. Továbbá a tény, hogy az év nagy részében szürke, felhős idő van (igen, ez így van) a teljes időfelettiség érzetét kelti. Nem tudni melyik hónapban, milyen évszakban vagyunk. Az év legtöbb napja ugyanolyan: napos, szürke, esik. Szürke, esik, esik, szürke. Napos. Én például december 30-án belecsöppenve a nyárba, kánikulába, esős időszakba azóta is kutatom azt az eltűnt időt. Amikor az én biológiai órám szerint tavaszodik, melegedik, virágba borul a táj, itt szomorodik, kissé hűvösebb, élesebb színekkel közeledik a tél. Hogy életem 30 nyara után vacogjak, szenvedjek júniustól szeptemberig – ehhez is kell egy manuális átállítás koponyám gépezetében.

Ezek természetesen a frissen érkezett, északi féltekebeli élményei, ami a kezdeti megpróbáltatások részét képezik az alkalmazkodás elkerülhetetlen részeként. Amikor már sikerült felvennünk a ritmust, megtanuljuk mi is ugyanolyan tempóban tolni a munkát, tanulunk, intézzük az életünket, megteremtjük a saját szabadidőnket, szórakozunk és barátokkal lógunk. Teljes értékű életet élünk, mint korábban – egy teljesen más időbeosztásban természetesen. Találunk időt arra, hogy elolvassunk egy könyvet, sétáljunk egyet a parkban, főzzünk valamit. Talán nem olyan sűrűséggel, mint régebben, de annál nagyobb örömmel. Idővel talán fel is fogjuk, hogy milyen évszakban vagyunk és hanyadika van. Felfogjuk és érzékeljük az időt, annak múlását. Lesz időnk felfogni a múltbéli élményeket, nosztalgiázhatunk az eltűnt idő nyomában.

Jelenleg nincs erre kapacitás. Hedonistaként élvezzük a jelen minden pillanatát és futunk sebesen a jövőnk után. Időnk rá most…nincs.

Nem kell Brazília szakértőnek lennünk ahhoz, hogy két dologgal asszociálhassuk Sao Paulo-t: autók és szmog. Az országgal kapcsolatos általános sztereotipiák a tengerpart és a pálmafák, szíkrázóan kék ég, meleg. A legtöbb külföldi számára az országot Rio városa képviseli. Ha esetleg valamit kapizsgálunk Sao Paulo-ról, akkor a elviselhetetlenül sok autó, dugók, szmog és a betonrengeteg juthat eszünkbe– valami futurisztikus, élhetetlen közeg az apokalipszis után.

Minden túlzás nélkül, ez mind igaz. A dugók és a szmog egyre nagyobb gondot jelentenek. Tisztában voltam ezzel, amikor megérkeztem, mindenki figyelmeztetett, óvva intett. Felkészültem, számítottam rá, így nem volt olyan nagy sokk. El kell fogadni. A szervezetemet azért megviselte. Szükségem volt pár hétre, hogy hozzászokjak ehhez a szmoghoz, állandóan beteg voltam, nem is említve, hogy milyen pompázatos hatással volt a bőrömre és a hajamra ez a hamvas levegő. Lassan, de kezdek hozzászokni. A baj inkább az, hogy sokat vagyok úton. Metró és lakás, metró és munkahely, munkahely és tánc között a leforgalmasabb csomópontoknál kell gyalogolnom. Ez a szmog sokaknak nem jelent gondot, mert a garázsban beűlnek a kocsiba és csak a parkolóban szállnak ki belőle. Így bármilyen asztmával túl lehet élni a várost.

Hogy tisztába legyünk a jelenlegi helyzettel, kilenc millió autó van Sao Pauloban. Kilenc millió! A lakosságot 18 és 20 millió között becsülik. Tíz, tizenkét sávos sugárutakon hömbölyögnek az autók, autó van MINDENHOL, nem is említve, hogy parkolóházak lepik el az egész várost, ahol persze lehetetlen helyet találni. Először az volt a benyomásom, hogy kevesen használják a metrót. Mekkorát tévedtem. Elviselhetetlen tömeg lepi el a metrót is nap mint nap. ( Erről is írnom kell majd.) Akit ismerek, pár suhancabb munkatársamat kivéve, mindenkinek van autója. Az autó a személyes tárgyak részét képezi úgy, mint a mobiltelefon. Ez a nép az autóval éli le az életét.

Kora reggel és munka után a város megbénul. Dugók mindenhol. Elviselhetetlen a légszennyezettség, érezni a fullasztó üzemanyag szagát. Valamelyik nap nagyon korán, 7-kor mentünk dolgozni, L elvitt és már akkor felfoghatatlan mennyiségű autó lepte el a várost átszelő sugárutakat. Itt az emberek soha nem alszanak?

Esténként tudósítanak a város különböző pontjait ellepő dugókról. 35 km-es dugó délen, 57 km-es dugó keleten. Már ez a szám értelmezhetetlen a számomra. Hogy 57 ezer méteren keresztül álljanak az autók? Viszont csekély számnak bizonyult mindez ahhoz képest, ami múlt héten volt. ’Életemben nem láttam ilyet!’ Amióta megérkeztem ebbe az országba egyebet sem hallok csak a helyiek panaszkodását. Hét órás dugó a városba visszajövet, sorok, fullasztó szmog. Egyre aggasztóbb méretet ölt a közlekedési káosz a város egész területén és egyre kétségbeesettebben akarják egyre többen elhagyni a várost.

Múlt hét szerdán L-val mentem dolgozni ismét. Szokás szerint az Avenida 23 de maio-n mentünk ( Itt egész naptárt kell bemagolni az utcanevekhez.) Feltűnt, hogy valamivel több autó van a szokásosnál és kicsit lasabban is haladunk. Amikor megérkeztem a munkahelyre azon kevesek, akik ott voltak hülledeztek, hogy hogyan sikerült bejutnom, amikor mindenki késik vagy egyszerűen ma nem tud bejönni. Ugyan miért? Mert metro sztrájk van. Gyorsan megnéztem a Neten – megbénult az egész város. Akik a metrót használják, busszal próbálkoztak vagy autóba ültek. 9 millió autó (valószínüleg) lepte el a várost. A sztrájk miatt kénytelenek voltak feloldani a forgalmi korlátozást, ami azt jelenti, hogy  adott napokon csak adott rendszámú autók közlekedhetnek, így próbálnak enyhíteni a szmogon. Ez viszont teljesen ellehetetlenítette a közlekedést. A világ történelmének legnagyobb dugója volt ezen a napon Sao Paulo-ban, 291 km megrekedt autóval. Ki tud ilyen számokat ésszel felfogni?

 Égszakadás, földindulás vagy csak egyszerűen… Apokalipszis most. (Hazafelé menet én sem úsztam meg a káoszt.)

Pedig jól kezdődött az egész gerilla akció. Csalogató illatok, elismerő szimatolások. Beköszöntött az ősz, hűvös, szürke napok vannak, úgy gondoltam csináljunk egy olyan igazi, otthoni téli napot – finom meleg, kedves, őszi ízekkel. Ötlet egyszerű: sütőtökleves, szilvás pite és padlizsánkrém (ez talán nem illik bele az őszi képbe…dehogynem…itt minden, minden körülmények között megengegedett) Hűvös, unalmas vasárnap, kuporgunk a takaró alatt, sorozatokon kuncogunk és tunkoljuk magunkba az isteni sütőtöklevest és a meleg, zamatos szilvás pitét. Teremtek egy kis Európát, mindenki elismerően bólogat, hümmöget, két pofára tömi a főztöm és nem tud betelni, hogy milyen fantasztikus szakács is vagyok. A főpróba már garantálta a világsikert…aztán felgördült a függöny.Van olyan, hogy nem úgy sikerül az étel, ahogy azt elképzeltük. Van olyan, hogy a mindenfélét összekotyvasztunk és nem az lesz belőle, amiről álmodozunk. De hogy egy egész napot főzéssel töltsünk és a nap végén minden a kukában kössön ki? Mindenki örömmel dicsekszik arról, hogy épp micsoda mesterművet alkotott a konyhában. Műgonddal elkészített fotók, részletes, élvezetes leírás, incsiklandozó jelzők, lelkes, korgó gyomrú olvasók. Ez egy eredményes főzés sikeres dokumentálása. Na arról, hogy mennyire égette el, cseszte el, arról szerintem kevesebben írnak.

Én mint zseniális és egyedi kukta csak érdekeset és exotikusat alkohatok. ( Nem árt néha megkostólni, hogy mit kutyulgat az ember.) Sütőtök és papaya…csak finom lehet. Lehet, hogy az volt ám, csak nem tetszett az állaga. Sürítésképp úgy gondoltam a banán tökéletes szerepet tölt majd be. Pépes, krémes állagú, kicsit édeskés…mindenképp exotikus…pompázatos. Első megkóstoláskor meggyőztem magam, hogy… határozottan érdekes. Másodjára már elbizonytalanodtam… és teleszórtam sóval és sajttal. Az állaga borzasztó lett…afféle sárgaborsófőzelék, durván pépesítve. Bedühödtem, morogtam és úgy döntöttem, a toalettbe hajítom az egészet. Majd úgy gondoltam, várok egy kicsit. (Mire számítottam, nem tudom.)

Nekiálltam a szilvás piskótának. Nem elhanyagolandó tényező, hogy nincs habverő a házban, csak az a turmixgép, amiben mindenféle gyümölcsturmixot csinálok. Nem jelent ez gondot nekem. Meglepő gyorsasággal magamévá téve a helyi találékonyságot, (én mindent tudok, mindent lehet…bárhogy) magabiztosan méricskéltem a tojásfehérjét a turmixgépbe. Aztán itt már elakadt a szalag, felborult a világrend. ( Ebben is a helyi hatásokat vélem felismerni.) Tojásfehérje, cukorral turmixgépben. Majd én eldicsekszem, hogy milyen leleményes vagyok és PERSZE, hogy lehetséges. Lett abból elázott, makacsul folyékony sárga lötty  – alias kemény, tojáshab. A víz is valahogy a tojásfehérjéhez keveredett, így amikor összekevertem a tojássárgáját a liszttel, csak egy csomós gyurma lett belőle. Itt kínonban már elkezdtem nevetgélni. Voltam elég szívbajos ahhoz, hogy összeöntsem ezt a tojásfehérjével…ááá..nem is találok jelzőket rá. Nekiálltam nagy dirrel-durral elpakolni, a fiúk csak pislogtak, hogy mi bajom. Kisebb jelenetet rendeztem, hogy katasztrófa… égszakadás, földindulás, kidobok mindent… és ezt a férfiak nem érthetik. Jött a kedveskedő, kiengesztelő cirogatás:  ugyanmár és nem szükséges, biztosan finom lesz. Amikor az ember tudja, hogy ami el van cseszve, az el van cseszve. El kellene fogadni. Mit csináltam én? Ezt a maszlagot beleöntöttem a turmixgépbe, hogy ott valami természetfeletti erőben bízva, a szeletelő kések centrifugálása következtében krémes habbá alakuljon át a szomorú löttyöm. Csoda, hogy nem így történt? Nem baj, majd a sütőben. Szilvákat szépen beledobáltam a híg lébe – majd megkel a sütőben…el is kezdett kelni, kezdtem megkönnyebbülni, hogy mentve a becsületem. Lehet, hogy jó is lett volna – ha időben kiveszem a sütőből. Ehhez képest szénné égett az alja és kökemény lett. A legnagyobb csapás pedig az volt, hogy mivel nagyon finom illat töltötte be a lakást, így mindenki meg akarta kóstolni…na oda is lett a becsületem. Micsoda szééégyen, magasságos Szent Mihály! Mindeközben fényeveszetten és megalázottan nekiálltam a padlizsánkrémnek, mert bizony a sűlt padlizsánnak is isteni volt az illata. Finom, mediterrán padlizsánkrém helyett lett hagymakrém padlizsánnal, nem túl elenyésző mennyiségű bors körettel.

Hősiesen kipróbáltatott a leves. ( Azon igyekezet, hogy mindenféle arcrezzenést palástoljanak legalább kiérdemel egy éves, hisztimentes bérletet) Landolt is oda, ahová tartozik – a budiban. A süti és a padlizsánkrém még a hűtő kompozícióját alkotja  – hát nem aranyosak, hogy senki nem nyúl hozzá, pedig tudják a tutit? Jaaa, majdnem elfelejtettem. Készítettem egy adag, szénné égett, vajban, cukorban mártott (égett) sárgarépát is, amit még anno egy rióban élő, magyar plasztikai sebész készített nekünk.

Nos, ezek után merjem-e megkérdezni L-t, hogy meg akarja-e hívni a barátait egy vacsorára – ahol természetesen én főzök?

Történelmi nap a mai – vettem egy hajszárítót. Nem kell félni, nem piperkőcködésről fogok írni. (Bár legalább nem kell ezentúl hősugárzóval a kezemben egyensúlyozva hajat szárítanom.) Azért tulajdonítok ekkora jelentőséget ennek az eseménynek, mert hajlandó voltam rávenni magam 2 hónap után arra, hogy kifizessem ezt a bicskanyitogató összeget egy ilyen jelentéktelen, mindennapi használati tárgyra. Ó de visszasírom én a gagyi kínait. Lassan, nagyon lassan kezdem beadni a derekam. Elején még terveket szövögettem, hogy mit, kivel fogok postán küldetni, miből hány tucatot fogok bespájzolni és micsoda nagyker felvásárló hadjáratot indítok, ha egyszer hazajutok. Itt persze el is akadt a szalag. Mert mikor jutok én haza? Ideje felhagyni ezzel a hiú ábránddal és elfogadni a valóságot. Hogy itt minden háromszor, négyszer drágább – legkisebb túlzás nélkül. Ruha, kenceficék… eddig jutott a limitált türelmem – technológiai kütyük áráról már tudni sem akarok. Puffogtam, fújtattam, sápítoztam (a hülye gringa), de mindhiába. Igen-igen, tudják, Európában sokkal olcsóbb, itt minden vérlázítóan drága. Idővel pedig megtanultam, hogy ildomosabb befognom a pofikám, mert tényleg idegesítő lehet az örökös összehasonlítgatásom. Elég baj nekik így is, hogy ilyen drága ez a város – és hogy egyre drágább. Bevásárlóközpontba már nem is megyek – mindig kisebb szívszélhűdést kapok. Hogy a magasságos puttyba képesek elkérni 900 reaist (ami kicsit több, mint 100e Ft) egy közönséges pár sport cipőért? És 40e Ft-ot egy fényképészetről szóló könyvért? Lehet. Mert mindig lesz, aki megvegye. Kicsit, mint otthon. Valaki mesélte, hogy Obama megköszönte a braziloknak, hogy hozzájárulnak az USA gazdasági fellendüléséhez – ami azt jelenti, hogy oda járnak vásárolni. (Már én is el kezdtem álmodozni a legendás new york-i bevásárlótúráról, ahová majd üres bőröndökkel megyek és dugig tömött, bőrönd hegyekkel térek vissza.)

Most viccen kívül, utat kell tőrnöm a brazil Olympos felé, ahol a szappanopera méltóságok trónolnak – jó pénzért. Olvastam valahol, hogy Sao Paulo a világ második legdrágább városa. Jaj, ha belegondolok, hogy Londonban hogyan dúskáltunk a mindenféle földi jóban. Persze tudjuk nagyon jól, hogy ott is nagyon drága az élet. De ennyi pénzért ott már gyémánt berakásos, hőérzékelős, 4 nyelven beszélő hajszárítót vehettem volna, ami még lelki problémákra is megoldást talál. Hát igen, sok időre volt szükségem, hogy le tudja vetkőzni ezt. A pampogást – minden területen. Továbbá felhagyni az illúzióval, hogy lehet ez másképp is. Itt így van. Talán az bosszantott a legjobban, hogy ez mennyire központi téma lett megint az életemben – hogy az embernek már megint számolnia kell. Ezért kell sok-sok pénzt keresni. Hogy ugyanazt az életformát, mint otthon fentarthassuk. Olvastam pont egy német közgazdásszal készített riportot, aki ugyanezt mondta. Itt nagyon keményen kell dolgozni és nagyon sok pénzt kell keresni ahhoz, hogy az ember fentarthassa az átlag európai életformát.

Ahhoz pedig, hogy legyen elégséges bankó a retikülünkben, jobb ha előbb kupán vágatjuk magunkat, hogy amnéziát szenvedjünk és elfelejtsük az otthoni kényelmes, unalmas életünket. Nekem ez a pörgés viszont mindig bejött – még akkkor is, ha még pampogok… egy pirinkát.