Stílusosan kaotikus és következetlen a blogom. Időrendi és logikai sorrendet kérem ne keressen a kedves olvasó. Koncepcionális, informatív és fegyelmezett leírással sajnos nem szolgálhatok, és nem is ez alapján a blog alapján fogjátok megismerni Brazíliát. Írom amit látok, hallok, érzek…de leginkább érzek. Írom, amikor van időm, amikor a rozsdás gépezet a kobakomban engedélyezi, hogy a nyelvi beállításokat magyarra módosítsam (ez a legproblematikusabb) és amikor az a csökönyös tunyaság nem veszi át az uralmat felettem. Pedig csuda ambícióval listát írtam, hogy miről, hogyan, mikor írjak, fényképes illusztrációval lássam el a mondandóm – akár egy igazi blogon, publikum, olvasók számára….áááá…. ugyanmár. Semmi értelme. Megöli az egész esszenciáját – és csak blokkoltan halasztgatom a ‘fegyelmezett’ cikkek írását, mert fogalmam sincs, hogy hogyan kell azt csinálni. Írok majd munkahelyről, utazásról, karneválról és mindenről…ahogy azt őfelsége, a Ihlet szeszélyessége megkívánja. Addig is repdesek az érzelmek szárnyán, hol boldog, hol nyűgös, hol hisztis vagy éppen harcias, világmegváltó hangulatban. Most éppen nosztalgikus. Találtam egy feljegyzést a noteszemben/noteszomban, amit épp egy éve írtam… Velencében. Megszöktem egy ismeretlen brazil férfival a Bienáléra 2 bugyikával, egy pólóval, egy pár Havaianas-szal és a személyimmel, hogy olyan 4 napban legyen részem, amit már egy Danielle Steel is túlzásnak tekintene. Azon a szürke, esős, de meleg nyári napon álmomban sem gondoltam volna, hogy 1 év múlva, a golyóbis másik oldalán, ennek az ismeretlennek az erkélyéről nézem a város éjszakai fényeit ( egy szürke, esős és hideg estén) és azon morfondírozok, hogy mennem kell másnap dolgozni, amikor inkább vele kuporognék a takaró alatt, mert itt a tél és hideg van.
Na de mit is firkantottam abban a kis kedves kávézóban, ahová a nyári zápor elől menekültünk a szépséges Velencében?
“Küldtem egy képeslapot a szülőknek. Velencéből. Mert itt vagyok. És imádom. Elképesztő. Mennyire szeretem az ilyet. Hogy amitől féltem, hogy már soha többé nem történhet meg, így, ilyen formában előtűnik. Mi is ez? Minden váratlan, titkon remélt, filmen látott, titkos, vágyott, irigyelt megvalósulása.Itt vagyok. Egy barokk stílusú szobában lakunk a csatorna mellett. Valahol… valahol… mennyire is jó ez. Hogy újra felfedezhetem az élet szépségét, a lehetőségeket, amik ott vannak… a lehetőségeket. Mire? Örömre, jókedvre, kedves beszélgetésekre, és hogy minden úgy van jól…ahogy van. 2011.06.07”
