Kalandiparos São Paulo-ban

http://www.youtube.com/watch?v=aqqIlpgJL9w

Kicsit eufemizált, de ez mind-mind igaz!! Ebben élünk nap mint nap. Én szeretem ezt a klipet, megdobogtatja a szívem és örömmel tölt el. Az én városom 🙂

Zsong a város. Határozottan élénkebb, zajosabb, vídámabb.

Péntek van. Hallani, ahogy a lenti kocsmák, bárok előtt mulatoznak, csevegnek az emberek. Érezni a az energiát, a jókedvet, ami az emberekből árad. Az a jókedv, amit a hétvége hozott. Türelmetlen dudálások. Munkából hazasiető emberek. Mindenki siet, hogy a jól megérdemelt hétvégéjén kipihenhesse magát. Olyan hangzavar van, mintha fesztivál lenne az egész városban. Egyszerűen csak vége a hétnek. Mindenki örül, költi a pénzét, élvezi az életet. Lesz mulatás, csajozás, pasizás, etyepetye, haverok, megtelnek a puccos éttermek és műanyagszékes bárok is, élvezi a pihenés örömét mindenki a maga módján. Ott van, forr a levegőben az eufórikus hangulat. A nevetés, a jókedv, mulatság….a hétvége.

Elérkezett az idő, amikor azt mondhatom, egy éve indultam neki az ismeretlennek két bőrönddel, sok-sok reménnyel, boldogságtól és kalandvágytól csordultig telt szívvel. Legfőképp fel sem fogtam az egészet. Otthoni idő szerint MOST van a percre pontosani évforduló (14:35-kor indult a repülő) – hogy hátra hagytam az öregkontinenst. Itt holnap is ünnepelek – hogy megérkeztem 🙂

Drága Ibike kísért ki a reptérre, vele rohantunk utolsó pillanatban, mert a változatosság kedvéért késésben voltam.

Csak hálával tartozom a Jóistennek!

(Ezek után pedig már nem lehet kifogás, hogy új vagyok és a többi.)

’Több információt nem vagyok képes befogadni!’

A kiborulás pillanatai, amikor bármennyire is szeretném, nem bírom tovább. Brazíliában éltem át azt az élményt elsőként, hogy nem bírom és nem akarom tovább. Elzártam az információs csapot én, aki mindig mindent tudni akar. Sao Paulo-ban is minél hamarabb el akartam igazodni, megismerni a legnépszerűbb mozikat, kávézókat, kik a legfelkapottabb írok, ki a leghíresebb énekes, melyik régió miről híres, kik szerepelnek a tévében, mi a divat ma, ismerni a vicceket, a szlenget, a helyi módit. Minden receptorom teljes felkészültségben, fülem hegyezve, szemem meresztve megismerni, tanulni akartam. Belepottyansz egy 200 milliós országba, egy non-stop  pörgő, 20 milliós metropoliszba, persze, hogy érteni szeretnéd, hogy mi folyik ott. A tájékozatlanság maga a teljes kiszolgáltatottság: esetlen és bamba lesz az ember. Vadul robog melletted az élet, te pedig árván, elszigetelten keseregsz, hogy mennyire hiányzik a régi életforma, mennyivel jobb volt az és mennyire elviselhetetlen a mostani. Az én esetem nem a legjobb példa, mert én fel sem fogtam, hogy az életem fenekestül felfordul és mostantól egy másik kontinens másik kultúrájában fogok élni, viszont átéltem párszor ezt a helyzetet, így tudom, hogy elkerülhetetlenek a kezdeti megpróbáltatások. Senki nem ússza meg. Végig kell küzdeni az út minden buktatóját és el kell fogadni, hogy egy ideig spájzolhatjuk minden, addig megszerzett tudásunkat. Kikerültünk a komfort zónánkból, seggre huppantunk és kezdhetjük előlről a világ felfedezését, mint a csecsemők. Gügyögve, csúszva-mászva, bukdácsolva. Kétségbeesetten bömbölünk, ha valami nagyon könnyű dolgot nem tudunk megszerezni, kacagunk és tapsikolunk minden apró sikerért és megállás nélkül tanulunk. Nem könnyű mindezt felnőtt fejjel és öntudattal, korábbi élettapasztalattal végigküzdeni. Leadni a szintből és türelmesen elfogadni azt, hogy most kevesebbek vagyunk. Minden gőg és nagyképűség méltó ellenfélre talál ebben a küzdelemben. A fényes, külföldi kárrierek kezdete  mindenkit megvisel. Letőrnek, mint a bili füle- csak épp nem regélnek erről mesés élettörténetükben.

Sosem értettem azokat, akik külföldön élve egyébről sem áradoznak, mint a szent anyaföldről, a régi életformáról, a régi ízekről. Nem azokról beszélek, akik háborúk, etnikai üldözés vagy bármilyen külső okból arra kényszerűltek, hogy elhagyják otthonukat. Őket kiszakították a régi életformájukból. Azok felett értetlenkedem, akik saját akaratukból hagyják el a hazájukat: megelégelték, megcsömörlöttek, vagy csak egyszerűen a pénz vagy jobb életkörülmények miatt úgy döntöttek, egy másik országba kezdenek új életet. Ősi, ösztönös reakció, hogy félünk az ismeretlentől és elitéljük azt. Nagyon nehéz feladat, viszont vállalnunk kell a döntéseink következményeit. Ezért amikor az ember belepottyan egy másik világba, egyedüli megoldás, hogy igyekszik azt megismerni a lehető leghamarabb és alkalmazkodik a helyi viszonyokhoz. Nem kell megtagadni a múltunkat, de tanácsos az újat egy ideig előtérbe engedni. Később saját tudásunkat és gyökereinket beágyazva az újba teljes értékű életet tudunk élni. (Szerintem ez Brazíliában nagyon jól működik.) Akad bőven, aki a  könnyebb utat választja, a múltban felállított normákkal próbál védekezni a helyi nehézségekkel szemben és állandóan a régi után ácsingózik. Bárhogy is legyen, előbb-utóbb elkerülhetetlenné válik a szembesülés, rá kell fanyalodni a helyire, különben csak kívülálló, elszigetelt életformában kergetjük a dicső múltat és hagyjuk, hogy az életünk elszálljon felettünk. Meg kell ismerni a helyit, energiát kell áldozni rá, mert annál búsásabb a jutalmunk: egy idő után otthon érezzük magunkat.

Ezt a hosszúra nyúlt kitérőt azért tartottam fontosnak, mert ahhoz, hogy e hősi feladatot elvégezhesse az ember Sao Paulo-ban, szükségeltetik egy  kivételesen nagy tárhelyű szürkeállomány és végtelen kitartás. Én bele is vetettem magam ebbe az információs dzsungelbe: mindent tudni akartam. Minden apró információt, részletetet úgy közelítettem meg, hogy ezt meg kell jegyeznem, ennek ilyen szempontból van jelentősége, az olyan szempontból érdekes, ez más, az új.  Mindent elolvastam, vizsgáltam, próbáltam memorizálni. A  stréber infovadászatban 2 hét alatt kiterültem. Pedig utána kezdődött csak igazán az információs össztámadás. Munka, azzal együtt a nyelvtanulás nagy kihívása, a város ismerete, helyi szokások, viselkedési formák.  Mindez egyszerre. Nevek, helyek, emberek, hírek erről, viccek arról, érdekességek, megdöbbentő adatok. Adat, adat, adat. Emellett nem lenne ildomos arról sem megfeledkezni, hogy honnan jött az ember, mi történik otthon, képben lenni a világ eseményeiről, angol hírek, francia hírek. ( A nyelvet se felejtsük el.) A görcsös igyekezetből végül hatalmas világégés lett. Kezdjük azzal, hogy sikerült törölni a fejemből a neveket. Személyek, írók, színészek, városok neve. Film és könyvcímek? Ugyanmár, azt se tudom, ki vagyok. Mindemellett raktározzam az ellenőrizhetetlenül gyarapodó benyomások áradatát és ne feledkezzem meg az érzelmeimről sem. Hétfejű sárkány legyen a talpán, aki erre képes. Olyan információkat próbáltam magamba erőltetni, amiről azt se tudtam, mire jó. Esztelen igyekezetem súlya alatt egyszer csak összeroppantam, csaptam egy hatalmas hisztit, bőgtem egy nagyot és úgy döntöttem, bojkottálok minden információt az életemből. Hónapoking halvány fogalmam sem volt, hogy mi történik a világban, egyáltalán nem akartam tudni semmiről. Csak csendet akartam. Ha kilőnek az űrbe, az még jobb. Ott éreztem volna igazán nyugalomban magam.

Görcsös nyomulásomban persze nem vettem észre, hogy rövid idő alatt tényleg rengeteget tanultam. Ma már megengedem magamnak a luxust, hogy arra hivatkozzam, külföldi vagyok, ha valamit nem tudok. Nem érzem azt a nyomást, mint korábban. Időközben rájöttem ennek az információs küzdelemnek az előnyére is: az ember megtanulja szelektálni a fontos információkat és nem ragad le a jelentéktelen semmiségek mellett. Levonja a következtetést, összegez, mérlegel és megy is tovább, mert rengeteg új és jó dolog vár felfedezésre, nincs idő hasztalanságokkal fecsérelni az életet.

Végszó, tanács vagy csattanó? Aki jönne, kössön még pár csomót a gatyamadzagjára, egót jegelni, lelkinyugalma érdekében pedig csak sodródjon az árral – jegyzettömbbel a zsebében.

Egy szabadtéri kiállításon találtam ezt a feliratot az Avenida Paulista-n. ( Épp rohantam valahová, amikor megláttam egy építkezést elkerítő falon.) A kiállítás címe: Microroteiros da cidade, azaz Miniforgatókönyvek a városról. Élet a városban, annak különböző szakaszaiban, különböző társadalmi rétegeket, életformát bemutatva. Egyetlen referencia emigránsokra az egész hatalmas felületen ez az egy volt: egy magyar emigránsról. Furcsa volt ezt látni a rohanó pauliszta létben: egy történelmi vonatkozású feljegyzés abból a csöpp országból, ahonnan én jöttem. Elcsodálkoztam, gyorsan lefényképeztem és rohantam tovább.

A szöveg lefordítva így szól:

1957.02.25: magyar (férfi). Fagyit akar. nem beszél portugálul. A fagylaltos tábláján felirat: ma. mutatja a pultosnak. pultos: 25. nem vesz. nagyon drága.

(találtam. Morfondírozás van bőven – magyarul ritkábban, így leírom. Megnyugtat. Talán segít is abban, hogy megtaláljam a választ a kérdéseimre. )

Április 2.
Sao Paulo-ban vagyok.
Sao Paulo-ban élek. Most idetartozom. Ebben a világban próbálok otthonra lelni.
Még nem mondhatom, hogy ez az otthonom. Hogy is mondhatnám. Ilyen rövid idő után. Hosszú-hosszú időbe telik, hogy bárhol is otthon tudjam érezni magam. Ahhoz képest, hogy mennyire gyorsan váltok helyet, országot, életformát, annál nehezebben érzem magam bárhol is otthon.

Jelenleg nem érzem, hogy ez az állapot egy fejlődési folyamat. Hogy ez vezet valaholvá. Hogy van egy áhitott cél, hogy a jövő egy adott időpontjának élek. Hogy az éltet, az segít túlélni a jelent. A jelent élem. Minden pillanatában újdonsággal, kihívással és olyan kiéhezettséggel újdonságokra, eseményekre, ami valahol meg is öli az egészséges elégedettség érzetét. De a jelent élem és élvezem. Nem várom, hogy teljen az idő, nincs az a fullasztó érzés, hogy majd AKKOR jobb lesz. Ez új. Arra viszont még mindig, és mindig van igényem, hogy történjen valami. Valami új, valami nagyobb, több, más. Többre szomjazom, amikor azt sem tudja felfogni az agyam, amiben épp jelen pillanatban van.

Sokszor próbálok rálátni az életemre a kivülálló szemszögéből. Rácsodálkozni, hogy ki vagyok, mi vagyok, mik a képességeim, mit értem el az  életben.
Rácsodálkozni arra, hogy mennyire az álmaimnak élek, mennyire végletesen élem az életem, mennyire szerelemfüggő a lényem és hogy mekkora amplitudóval élem meg a jót és a rosszat. Azt, hogy kik, hogyan segítik, egyengetik az utam, kik mit látnak vagy nem látnak bennem, kik látják meg az igazi személyiségem és a hibáim. Ugyanazokat a hibákat, amik végigkísérnek az életem során, berögzodéseket, gesztusokat, amiket nem tudok levetkőzni.

Vagy csak, hogy egyszerűen fogtam a sátorfám, belegyömöszöltem az életem két bőröndbe és nekiindultam egy vadidegen világnak, egy másik kontinensnek, üres zsebbel. Hajtott a szerelem, a szeretet és a kalandvágy. Hajtottak az álmaim, a reményeim. De a hajtóerő leginkább egy nagyon egyszerű, de annál elementárisabb erő volt: a boldogság. A kiegyensúlyozottság, a harmónia, a kiteljesedettség érzete. Az a belső erő, ami elhajtott több ezer kilométerre, hogy a megpróbáltatások, lemondások és nehézségek,  időnkénti kiszolgáltatottság ellenére ez az érzés legyen az éltető erőm. Hogy ugyanúgy érezzem nap mint nap az ölelés és a csók hiányát, azt,hogy azok a napvégi, fáradt, csendes beszélgetések olyan sok reménnyel, hittel és kiteljesedettség érzetével töltenek el. Elkalandoztam és odakalandoztam, ahol mindig örömmel kötök ki, ahová akkor menekülök, ha a jelen megpróbáltatásait nem bírom elviselni. Hová is? A jelenenbe, a valóságomba. Csak nem árt emlékeztetnem magam időnként. Sokszor megéri leülnünk és mérlegelnünk. Mérlegelnünk, hogy mi adatott meg az életben, nagy hangsúlyt fektetni a jóra és mérlegelni, hogy a nem jó – ha objektíven, nagyítóval kielemzzük – tényleg annyira rossz és vajon, miért is az.

Kedvem, szándékom hatalmas, időm, energiám korlátolt és véges. Szeretnék sziporkázni, beszámolni, mesélni-mesélni…ehelyett csak filozofálásra vagyok képes.

Fegyelemmel, szorgalommal még mindig gondok vannak – kellene egy pálcás tanárbácsi, aki a vállam mögött figyelve szigorú tekintetével terrorizál. Írj lányom, írj!

Bármikor látok, hallok valami agyament dolgot (van bőven), mindig arra gondolok, hogy na ezt…ezt mindenképp meg kell osztanom veletek.

Majd hazaérek, agyam szivacs, szemem homályos, életfunkcióim kimerülnek annyiban, hogy eszem és alszom. sao Paulo-i életstílus. Persze nem lesz ez így, nem lehet. Elkényelmesedett, hedonista európai vagyok, arra születtem, hogy élvezzem az életet, hogy a munka szolgálja az én javam, nem pedig én a munkát. Most viszont erről szól. Adaptáció, útkeresés. Már tudom, hogy melyik oldalán kell feljönni a metrónak, de a élet nagy útvesztőjében bambán kóválygok. Ehhez a bambasághoz pedig semmi türelmem. Az a baj, hogy nincs türelmem. Mindent akarok, most azonnal. Önmagam akarok lenni, itt is, ebben a kultúrában is. Fénysebességgel haladnak, fejlődnek a dolgok, főleg, mert az elvárásaim egy pillanatra sem hagynak nyugodni, de így is. Pampogok, nyugtalankodom, elégedetlenkedem. Nem az életemmel, magammal.Szóval…nekiállok ám. Írok csókolozó, minden sarkon, metró megállóban, érzékien ölelkező, turbékoló párocskákról, gigászi ebéd adagokról, megismert, magyar balettintézet tulajdonosról, gyönyörű belvárosi építészetről, vasárnapi piacról, gyümölcsturmixokról, bolond motorosokról, megbízhatatlan futárokról és esztelen pultosokról. Kedves kollégákról, hatalmas sétákról a nagy Paulistán, dühről, meg bazsalikomfagyiról, vasárnapi esti bicajozásról, szilveszteri buliról a város legforróbb mulatójában, a szombat esti orgonakoncertkekről a mellettünk lévő templomban, megállás nélkül beszélő reklámszakemberekről, és hangerőről, hangerőről, aminek köszönhetően olyan hálás vagyok az itthoni csendnek A lista már összeírva, csak neki kell állni…tudooooom.

Hétfőn este azon sopánkodtam, hogy senki nem locsolt meg Húsvét alkalmából, erre tegnap este maga a Jóisten pótolta az elmaradt szokást. Gondoskodott arról, hogy ebben az évben se hervadjak el, mert olya trópusi zuhéj kapott el, amit életemben először éltem meg.

Sao Paulo időjárására jellemző, mint magára a városra és a helyi életre: a teljes kiszámíthatatlanság. Sose tudni, mi fog történni, mire kell számítani, milyen idő lesz. Szikrázó napsütés reggel, égszakadás-földindulás délután, majd forró, fülledt éjszaka. Egyik nap nyár, utána londoni hideg és szürkeség. Pontosan ez a szürkeség fogadott, amikor megérkeztem. Csalódott is voltam. Hol a napom? Hol a virítóan kék ég? Mi ez a londoni szürkeség? Onnan jöttem, elég volt, köszönöm.
Az ernyőt sosem lenne szabad otthon felejteni. Igazán megtanulhattam volna. A kis kézi ernyők teljesen hasznavehetetlenek, mert ha elkap egy jó kis trópusi zuhé, ernyővel vagy anélkül, úgyis bőrig ázik az ember. Az elején, amikor mindenhol azokat a napernyő méretű ernyőket láttam az emberek kezében, letudtam a brazil megalomániának. Az is nagy.Ennyi. Most már értem.
A péntek is egy ilyen kiszámíthatatlan napnak indult, kellemes, napsütéses reggellel. Mostanában hál’Istennek jó melegek vannak, annak ellenére, hogy javában ősz van, és folyamatosan azzal riogatnak, hogy télen 5 fokig is lehűl az idő, de fűtés nincs. Pár hete, kabátos, pulcsis hideg volt, amikor már láttam a végzetem, hogy Brazília ide vagy oda, ezt a fránya hideget nem úszom meg. Hajszárítóm még nincs, de pár este olyan hideg volt, hogy nem láttam más megoldást, felkaptam a kis elektromos melegítőt, ami remélhetőleg megmenti az életem télen, és azzal szárítottam meg a hajam. (Fő a célszerűség. Budapesten emlékszem, amikor elromlott a hajszárítóm egy ideig a sütő előtt görnyedve szárítottam a hajam. Eredmény? Gyönyörű fürtök, izmos combok.)
A munkahelyem és a metrómegálló között jó 20 percnyi séta van – fel a  hegyre, le a hegyről. ( Igen, Sao Paulo is dimbes-dombos helyenként, mint Buda, csak pálmafákkal.) Amikor elindultam már csepergett, de már nem volt visszaút. Péntek esténként olyan dugók vannak a városban, hogy semmilyen járművel, ami föld felett közlekedik nem érdemes próbálkozni. Ha mégis, az ember számítson arra, hogy a péntek estéjét a dugóban tölti. Egyedüli megoldás metró vagy… helikopter.
Már a legelső percben csorgott a ruhámról a víz, így nem láttam értelmét aggódalmaskodásnak, idegeskedésnek. Ha már így alakult, akkor élvezzük. De mennyire élveztem! Kellemes, langyos zápor, forró, péntek este, egy hosszú, kimerítő hét után. Aznapesti státuszomat ‘kenyérre kenhető’ jelzővel illetném.
Szerencsére volt egy pár Havaianas a táskámban, gyorsan felvettem és boldogan csatangoltam a hatalmas pocsolyákban. Olyan jó érzés volt. Élveztem a záport, a meleg estét, a tényt, hogy péntek van, azt ahogy csurgott rólam a víz, mindenhonnan, élveztem az emberek értetlenkedő tekintetét és igen, a dudáló és füttyentgeto férfiak tekintetét is. A péntek esti sao paulo-i káosz kellős közepén, ahol az eső csak tetézi az apokaliptikus helyzetet, vídáman ugrándozva a pocsolyákban, csuromvizesen csak arra tudtam gondolni, hogy milyen fantasztikus ez az eső, milyen szép az élet, micsoda felszabadító érzés a munkából hazairamodó tömeggel sodródni, részese lenni a sao  paulo-i lüktető életnek és milyen csodás módon gondoskodott a Jóisten arról, hogy íme, legyen nekem is locsolkodás a messzi Brazíliában. Ha titkon irigyeltem azokat a leányokat, akiket huncut módon slaggal, vödörrel locsoltak meg a legények, elmondhatom, hogy lett nékem trópusi, meleg zápor. Egyenesen az égből.

Ezt a blogot a szüleimnek dedikálom abból az alkalomból, hogy nem tudunk túl sűrűn beszélni és akkor is, ha sikerül, elég szűkszavú vagyok. Sokminden van, amit nem tartok fontosnak megemlíteni, pedig tudom, hogy mindenre kíváncsiak és minden érdekes, az újdonság erejével hat. Ajánlom sok-sok szeretettel, tiszta szívből és mégegyszer, csupaszeretetből, hogy szemmel követhessék az eseményeket, kicsit belelapozhassanak életem forgatókönyvébe, megismerjék, a várost, ami most életem helyszínéül szolgál, az életformát, amibe belecsöppentem és ami lassan, tényleg, az életemmé válik. Talán a koponyám rejtett zugaiban rejlő mindenféle elszállt gondolatok által megismernek kicsit jobban engem is – így 12 ezer km távlatában.

Fogalmam sincs, hogy olvasói szempontból mennyire lesz érdekes, élvezetes, amit itt összefirkantok, főleg annak tükrében, hogy teljes káosz van a fejemben, nyelvek, kifejezések szempontjából, mit, melyik nyelven, hogyan kell használni. Néha mindegy melyik nyelven, csak az egyiken végre találjam meg annak az adott gondolatnak, érzésnek a megfelelő, verbális kifejezési formáját – ami nem nyökögés, hebegés-habogás és szépen, lassan lemondásba torkolló káromkodás.

Fogalmam sincs, hogy milyen gyakorisággal, mennyire részletesen, hogyan, miről…nekilátok. Hozzá lehet szólni, ha valami esetleg nem világos, túl kevés, túl sok vagy egyszerűen unalmas.

Ami igazából nem egyszerű most így hírtelen, elkapni az események szálát. Elindulni valahol, amikor már olyan sokminden történt, amikor az események nagyrésze már lepergett – mert jelen pillanatban leginkább csak a munka tölti ki az életem. Mostani kicsit leűlt állapot mindannak az eseménysorozatnak a következménye, ami még nem is olyan rég, halomra történt velem. Ha belegondolok, ez a kivülről látott monotonitás sem az valójában, mert minden nap egy hatalmas kihívás. Hátha ma már többre leszek képes, többet tudok mondani és mindaz az ötletáradat, ami úgy fojtogat belülről, érthető formában hallgatókra lel.

Na belevágok a közepébe… a következő alkalommal. Arról szeretnék írni, hogy végső lépésként sikerült nyitnom egy brazil bankszámlát. Végső lépés, mert minden dokumentumom meglett. Öröm és megkönnyebbülés, aminek a jelentőségét, elkényelmesedett európai állampolgárként elfelejtettem. Majd írok arról is, hogy mi szűlte bennem az elhatározást, hogy ebben az országban egyszer mindenki megtanulja helyesen kiejteni a nevem. Továbbá hétvégén húsvét van, amit helyi viszonylatokban semmi sem éreztet az édességhegyeken és gigacsokitojáson kívül. Azért sem érzem a jelentőségét, mert a húsvét mindig a családdal telik, meleg van és még mindig az az érzésem, hogy nyaralok és egyszer hazamegyek…pedig a haza, az most itt van, a Praca Franklin Roosevelt-en, a sao pauloi betonrengeteg kellős közepén.

Ez az én otthonom, édes otthonom jelenleg.