Kalandiparos São Paulo-ban

Kényes témát boncolgatok, remélhetőleg nem lesz negatív visszhangja az irományomnak. Egyébként is, egy vagyok a hangyabolyban, plátóni bölcsességgel megáldva, olyan szubjektív véleménnyel, hogy  csak na.

Szóval, milyen a brazil a külföldivel?

Mint az élet minden egyes területén Brazíliában, ebben a témában sem lehet úgy kijelentést tenni, hogy az ember ne ütközzön ellentmondásokba és kivételekbe, ne kérdőjelezze meg önmagát, korábbi kijelentéseit és végül ne zavarodjon teljesen össze. A kontinensen minden kicsit egyszerűbb, egyértelműbb. Itt mindig a sorok között kell olvasni. Hazaérsz a nap végén tucatnyi benyomással, következtetéssel, úgy érzed, ami fekete az fekete, ami fehér, az fehér, másnap meg puff. Összeomlott minden freud-i elméleted, kezdhetsz mindent előlről, kibogozni, hogy mi a fenét is jelent az a megjegyzés, az a viselkedésforma, az a gesztus.

A brazilok köztudottan vídám, jókedvű emberek, de nem feltétlenül annyira nyitottak, mint gondolnánk. Vannak az általános sztereotípiák a különböző országok fiairól, melyik bunkó, melyik jófej, melyik kocka és melyik hal. Mindez persze megtalálható egy országon belül is, feleslegesen vicsorgunk kajánul.

Legelső benyomásom megérkezve az volt, hogy mennyivel vídámabbak itt az emberek, mennyivel boldogabbak, gondtalanabbak, harsányabbak. Minden, amire a téli, európai hónapokban annyira szükségünk van.( Tagadhatatlanul ez is egyike a tengerpart-napfény-szamba-foci klisécsoportnak, amit gondol a világ  a brazilokról.) Ma már árnyaltabban látom a helyzetet, bár még mindig áll az állításom, hogy sokkal pozitívabb, gondtalanabbak az emberek, mint mondjuk az öregkontinensen. Ugyanakkor meglepetésként érhet bennünket  a feszült, elfolytott valóság a versengéssel, irigységgel és mérhetetlenül sok stresszel. Talán ez van  minden nagy metropoliszban (győzzön az erősebb), kevés a személyes tapasztalatom ebben. Természetesen ez is tudathasadáshoz vezetett, hogy az olyan kedves mosolyú, miért olyan elutasító, aki annyira utált végig, utólag miért kedvel annyira. Ellentmondások vannak minden téren. A fene nagy kérdés, amit a mai napig felteszek magamnak egy szigorú, elutasító tekintettel szemben, amikor kiderül, hogy külföldi vagyok, hogy mi a fene bajuk van a braziloknak a külföldiekkel? (Főleg az európaiakkal.)

Jelentem Brazíliában is ugyanazok tünetek mutatkoznak, mint bármelyik másik országban. Az ok más persze (talán pont az ellenkezője, mint ahogy mi tapasztaltuk), de hasonló a végeredmény. Lehet, hogy Budapesten túlságosan is egyértelmű volt, hogy külföldiekkel élünk egy városban. Én természetesnek tartottam és nagyon szerettem.

Bármelyik országba menne az ember, nem mindig egyértelmű a helyiekkel való kapcsolatteremtés. Általában kell egy kapocs, ami a kapcsolat vagy a munka által valósulhat meg. Ekkor könnyebb bekerülni a társadalom vérkeringésébe, a helyi életformába. Mi, magyarok hozzá szokhattunk már, hogy Európában általában lenézik a kelet-európait. Kis hazánkat illetően nagyrészt fogalmuk sincs a földrajzi viszokonyról, így sokszor közönnyel találkozhatunk, amit szintén nem könnyű áthidalni. Bár, Budapestnek köszönhetően manapság hatalmas érdeklődés övezi az országot, de ez az elmúlt pár év eredménye. Vannak bunkózások, mellőzések, na de hozzászokik ehhez az ember. Itt más a helyzet. Személy szerint szerencsésnek mondhatom magam, nagyon sok kedves embert sikerült megismernem, munkatársak, barátok, csoporttársak. Szinte csak brazil.

Ha az ember bajba keveredik gringo (külföldi) léte miatt, tudnia kell, hogy leginkább az irigység és a híúság célpontja. ( Ne higgyük, hogy csak itt van ilyen. Otthon számtalanszor láttam, hogyan konfrontálódtak a külföldi barátaim a helyiekkel. Tény, hogy Budapest kivétel ez alól, hisz annyira nemzetközi.) A brazilokban is megmaradt az a bizonyos harmadik világbeli frusztráció, így sokan nem szeretik ha valaki az annyira csodált, egekig dícsért Európából jön ide.

’Mi mind nagyképűek vagyunk, lenézzünk őket és azt hisszük magunkról, hogy mindig, mindent jobban tudunk.’ ( Hányszor szembesültem ezzel.) Nagyon sok emberben az a félelem, hogy a tökéletes (!) oktatást kapott, több diplomás, több nyelvet beszélő külföldi elhappolja a munkát előlük. ( Ettől nem kell félniük, mert nekem inkább az ellenkezője a tapasztalatom. Külföldiként ugyanolyan nehéz munkát találni, mint bárhol máshol.) Ugyanúgy találkoztam számtalan, őszinte, kíváncsi érdeklődéssel és tisztelettel, mint irigy elutasítással, leckéztetéssel és gonoszsággal. Elvégre az emberi balgaság nem nációhoz köthető.

Bőgtem sokat értetlenkedve, hogy újra és újra,  mi a bajuk velem, mit csináltam. Sokan kisebbrendűségi-komplexusukat rosszindulatú leckéztetésben élték ki, amit nem tudtam kezelni. Más értékrend, módszer, megközelítés, világokbéli különbségek, megannyi surlódási pont, aminek úgyis az a vége, hogy a hülye gringo azt hiszi, hogy mindig mindent jobban tud. Találkoztam bőven olyannal, aki mint a sebzett vad, védekezésképp harapott, de nagyon. Talán már említettem párszor, hogy ebben a világban a végtelen rugalmasság és a türelem kell legyen az ember legerősebb fegyvere, a legértékesebb kincse. Valójában ők is kíváncsiak, érdeklődnének, de ott a gőg és híúság kérdése.  Ebben az országban viszont a gőgöt is ugyanúgy, mint egy veszekedést, sip-sup elfelejtenek. Ismerek olyat, aki a kezdetekben nem volt a legkegyesebb hozzám, ma már nagyon jóban vagyunk, vagy olyat, aki visszafolytott szégyenéből kibontakozva elárasztott a kíváncsiságával. Haragnak nincs értelme, megbocsátásról sincs szó, én úgy élem ezt meg, hogy örülök a jónak, ami megtörtént, a rosszat pedig igyekszem felfogni leckének.

Ide talán még nem jutott el az a globális nomád sereg, ami a golyóbist szeli, rácsodálkoznak még a külföldire. Pedig jönnek, egyre többen, sőt itt Sao Paulo-ban  nagyon sokan vannak – bár fogalmam sincs, hogy hol. Egy külföldi viszont csak úgy tud teljes értékű életet élni, ha integrálódik, megtanulja a nyelvet, helyi szabályok szerint éli az  életét és ugyanolyan széles mosollyal küldi el a másikat a fenébe, mint ahogy az vele történik. Manapság nem azokról az imigrációkról van szó, akik tízezrével érkeztek, megadatva a lehetőség, hogy nyelvüket, kulturájukat az új hazában is továbbvigyék, ápolják. Itt lehet mindezt ápolni – második műszakban.

Meglehet, hatalmas marhaságokat hordok itt össze, hiszen személyes tapasztalatról beszélek, munkahelyileg pedig egy zártabb világgal, filmiparbeliekkel kellett megbírkóznom, ami egy nőnek nem olyan glamour, mint azt gondolnánk. A legnagyobb téboly mindebben viszont, hogy amennyire otthon éreztem itt magam a kezdetektől fogva, amennyire nyitottak és kedvesek a legtöbben,  ugyanolyan éles ellentétekkel is szembesülök. Amint a nyílvános ignorálás átcsap gyermeki kíváncsiságba, a kioktatás megértésbe és végül  mindenki csak saudades-izik? A fene egye meg az összeset! Mit lehet ezzel kezdeni? Haragudni? Ugyanmár. Annyi vídám pillanatban van az embernek része ebben a túlhajszolt, túlstresszelt életben, semmi értelme ezzel elrontani.

Az viszont tény, hogy egyáltalán nincs a köztudatban, hogy jövőre Brazíliát elárasztja a világ a foci vb-n, azokat pedig fogadni kell, széles mosollyal, vendégszeretettel és megértéssel. És mind hasonló lesz, mint én: hülye gringo.

A brazil nem dolgozik. A brazil lusta. Tengerparton lopja a napot vagy kocsmában hűs söröcske mellett tengődik, állandóan mulat. Valami hasonló.

Be lehet vallani, hogy a legtöbben ezzel a sztreotípiával illetik az ország fiát. Állandóan süt a nap, mindenki jókedvű, pénz sem kell a boldogsághoz, ezzel magyarázható a végtelen munkakerülés és az elmaradottság. De mi, fejlett országbeliek ezt teljesen megértjük.

Sao Paulo akkor nem Brazília. Másik planétán vagyunk itt.

Ha azt mondom, hogy itt napi 9-10 óránál kevesebbet senki nem dolgozik, de inkább többet? Többen a hétvégéjüket, a szabadidejüket (az életüket) feláldozzák a munkáért. Na? ( Persze a munkamorál is hozzájárul ehhez, mert ha fegyelmezettebben dolgoznának, nem kellene állandóan túlórázni. Ehhez is külön felzárkóztató óra kell a bamba, fegyelmezett külföldinek, mert idegösszeroppanásban elpatkol az első hónapokban.)

Képzeljük el az életünket napi 9-10 órás munkatempóval, ép ésszel felfoghatatlan mennyiségű munkával és káosszal. Képzeljük el az életünket, hogy ebben az életstílusban, frissen kezdett munkahelyünkön csak 1 ÉV UTÁN vehetünk ki szabadságot! Egy éven keresztül nem mehetünk sehová. Képzeljük el! Sikerült? (…) Hát nem csoda. Persze teljesen felháborodott a társaság, amikor sűrű káromkodások közepette az álam kerestem valahol az asztal alatt. Normálisak ezek? Egy évig ne lehessen kivenni szabadságot. ’- Ez rabszolgatartás, az emberi jogok teljes semmibevétele, kizsigerelés, a gyarmati birodalom maradványa. – A hülye, elkényelmesedett európai. Hát ezért tartotok most ott, ahol.’ Annyira ezt látom a tekintetekben, amikor szóba jön a téma. Megvallom a dühkitörés után teljesen magamba roskadtam. Már vízionáltam a végtelen, megfáradt napokat, amikor egyre elkeseredetebben vonom az igát a robot kilátástalan mezején. Kellett nekem pálmafa, meg ringatózó hullámok, meg lambadaszoknya. A nagy frászt!

Aztán jön a megvilágosodás. Az első lépés mindig a megbocsátás. El kell fogadni ezt a rendszert (is) úgy ahogy van. Cserébe tucatnyi szent meg hős járul hozzá, hogy hosszú hétvégén kicsit kiszusszantsuk magunkat. Sajnos van még egy megszorítás, ami hosszútávon is jámborságot és feletestvéri megértést kíván: a szabadságot egyszerre kell kivenni, ami kb. 1 hónap. Kivételek persze mindig vannak, de ez az általános. Otthon ellenkezőleg, ilyen hosszú időre senki sem léphet le. Ez is fejbe kólintott, mert ugyanazt az 1 éves korlátot jelenti. Ma már én is úgy látom, hogy eléggé el van eresztve otthon az ember, ráadásul a feldarabolt kicsi szabadságokkal minden fillért elköltünk. Itt robotolnak kőkeményen, gyűjtik a pénzt… amit egyszerre vernek el. Na jó. Megbarátkoztam ezzel a rendszerrel is, túrbózom magam, hogy így legalább építheti az ember a karrierjét és dagadhat a bukszája. Ahhoz, hogy komoly szakmai eredményeket érhessünk el, igenis áldozatot kell hozni, nem is kicsit. Az otthoni ’eredményeket, pénzt, sikert akarok, de azért legyen meg a kis időm, saját szférám, szabad terem is  gondolkodásmóddal bús egyhelyben torpanva lecsorog az életünk. ( Mint látjátok, lelkesen igyekszem magamévá tenni ezt az elméletet.) Sokan persze ügyesen zsonglörködve meg tudják ezt valósítani otthon is. Itt más. Egyrészt, nézzük az utazás kérdését. A nagy távolságok miatt (akár országon belül is) az utazás egy nagyobb befektetés, ami több hónapos, vagy éves megtakarítást igényel. Otthon a földrajzi fekvés lehetővé teszi a kisebb kiruccanásokat. Itt minden sokkal drágább. Már említettem, hogy az otthoni átlag életforma megteremtéséhez itt jóval több pénzre van szükség. Nagyobb a nyomás már fiatal korban, hogy az ember teremtsen magának exisztenciát. Sokan korábban kezdenek el dolgozni, nincs nyafogás, lázongás. Otthon, lássuk be, a mi generációnk él a mának és élvezi az életet – amíg lehet. Ebben a gigászi országban egyértelműen több a lehetőség, de több is a versenytárs. Minden pozícióra van helyettünk több száz lelkes jelentkező, aki mindent odaadna, hogy abban a bizonyos pozícióban lehessen. Sokkal nagyobbat lehet kaszálni és sokkal nagyobbat is lehet bukni.

A szabadság rendszere az egész országra vonatkozik, a munkamániát illetően viszont csak szűk pátriám nevében beszélhetek. Aki már unja a semmittevést, az egyhelyben toporgást és a kovászos uborka létet, Sao Paulo-ban a helye. Azalatt a bizonyos egy hónap alatt, ami a szabadságot jelenti, be lehet járni a világot, meglátogatni a családot, feltöltődni, szétcsapni magunkat fesztiválokon, hogy visszatérve, az aktív társadalom részeként hősiesen és boldogan, de legfőképp villámgyorsan bedilizzünk vagy megtollasodjunk.

’Több információt nem vagyok képes befogadni!’

A kiborulás pillanatai, amikor bármennyire is szeretném, nem bírom tovább. Brazíliában éltem át azt az élményt elsőként, hogy nem bírom és nem akarom tovább. Elzártam az információs csapot én, aki mindig mindent tudni akar. Sao Paulo-ban is minél hamarabb el akartam igazodni, megismerni a legnépszerűbb mozikat, kávézókat, kik a legfelkapottabb írok, ki a leghíresebb énekes, melyik régió miről híres, kik szerepelnek a tévében, mi a divat ma, ismerni a vicceket, a szlenget, a helyi módit. Minden receptorom teljes felkészültségben, fülem hegyezve, szemem meresztve megismerni, tanulni akartam. Belepottyansz egy 200 milliós országba, egy non-stop  pörgő, 20 milliós metropoliszba, persze, hogy érteni szeretnéd, hogy mi folyik ott. A tájékozatlanság maga a teljes kiszolgáltatottság: esetlen és bamba lesz az ember. Vadul robog melletted az élet, te pedig árván, elszigetelten keseregsz, hogy mennyire hiányzik a régi életforma, mennyivel jobb volt az és mennyire elviselhetetlen a mostani. Az én esetem nem a legjobb példa, mert én fel sem fogtam, hogy az életem fenekestül felfordul és mostantól egy másik kontinens másik kultúrájában fogok élni, viszont átéltem párszor ezt a helyzetet, így tudom, hogy elkerülhetetlenek a kezdeti megpróbáltatások. Senki nem ússza meg. Végig kell küzdeni az út minden buktatóját és el kell fogadni, hogy egy ideig spájzolhatjuk minden, addig megszerzett tudásunkat. Kikerültünk a komfort zónánkból, seggre huppantunk és kezdhetjük előlről a világ felfedezését, mint a csecsemők. Gügyögve, csúszva-mászva, bukdácsolva. Kétségbeesetten bömbölünk, ha valami nagyon könnyű dolgot nem tudunk megszerezni, kacagunk és tapsikolunk minden apró sikerért és megállás nélkül tanulunk. Nem könnyű mindezt felnőtt fejjel és öntudattal, korábbi élettapasztalattal végigküzdeni. Leadni a szintből és türelmesen elfogadni azt, hogy most kevesebbek vagyunk. Minden gőg és nagyképűség méltó ellenfélre talál ebben a küzdelemben. A fényes, külföldi kárrierek kezdete  mindenkit megvisel. Letőrnek, mint a bili füle- csak épp nem regélnek erről mesés élettörténetükben.

Sosem értettem azokat, akik külföldön élve egyébről sem áradoznak, mint a szent anyaföldről, a régi életformáról, a régi ízekről. Nem azokról beszélek, akik háborúk, etnikai üldözés vagy bármilyen külső okból arra kényszerűltek, hogy elhagyják otthonukat. Őket kiszakították a régi életformájukból. Azok felett értetlenkedem, akik saját akaratukból hagyják el a hazájukat: megelégelték, megcsömörlöttek, vagy csak egyszerűen a pénz vagy jobb életkörülmények miatt úgy döntöttek, egy másik országba kezdenek új életet. Ősi, ösztönös reakció, hogy félünk az ismeretlentől és elitéljük azt. Nagyon nehéz feladat, viszont vállalnunk kell a döntéseink következményeit. Ezért amikor az ember belepottyan egy másik világba, egyedüli megoldás, hogy igyekszik azt megismerni a lehető leghamarabb és alkalmazkodik a helyi viszonyokhoz. Nem kell megtagadni a múltunkat, de tanácsos az újat egy ideig előtérbe engedni. Később saját tudásunkat és gyökereinket beágyazva az újba teljes értékű életet tudunk élni. (Szerintem ez Brazíliában nagyon jól működik.) Akad bőven, aki a  könnyebb utat választja, a múltban felállított normákkal próbál védekezni a helyi nehézségekkel szemben és állandóan a régi után ácsingózik. Bárhogy is legyen, előbb-utóbb elkerülhetetlenné válik a szembesülés, rá kell fanyalodni a helyire, különben csak kívülálló, elszigetelt életformában kergetjük a dicső múltat és hagyjuk, hogy az életünk elszálljon felettünk. Meg kell ismerni a helyit, energiát kell áldozni rá, mert annál búsásabb a jutalmunk: egy idő után otthon érezzük magunkat.

Ezt a hosszúra nyúlt kitérőt azért tartottam fontosnak, mert ahhoz, hogy e hősi feladatot elvégezhesse az ember Sao Paulo-ban, szükségeltetik egy  kivételesen nagy tárhelyű szürkeállomány és végtelen kitartás. Én bele is vetettem magam ebbe az információs dzsungelbe: mindent tudni akartam. Minden apró információt, részletetet úgy közelítettem meg, hogy ezt meg kell jegyeznem, ennek ilyen szempontból van jelentősége, az olyan szempontból érdekes, ez más, az új.  Mindent elolvastam, vizsgáltam, próbáltam memorizálni. A  stréber infovadászatban 2 hét alatt kiterültem. Pedig utána kezdődött csak igazán az információs össztámadás. Munka, azzal együtt a nyelvtanulás nagy kihívása, a város ismerete, helyi szokások, viselkedési formák.  Mindez egyszerre. Nevek, helyek, emberek, hírek erről, viccek arról, érdekességek, megdöbbentő adatok. Adat, adat, adat. Emellett nem lenne ildomos arról sem megfeledkezni, hogy honnan jött az ember, mi történik otthon, képben lenni a világ eseményeiről, angol hírek, francia hírek. ( A nyelvet se felejtsük el.) A görcsös igyekezetből végül hatalmas világégés lett. Kezdjük azzal, hogy sikerült törölni a fejemből a neveket. Személyek, írók, színészek, városok neve. Film és könyvcímek? Ugyanmár, azt se tudom, ki vagyok. Mindemellett raktározzam az ellenőrizhetetlenül gyarapodó benyomások áradatát és ne feledkezzem meg az érzelmeimről sem. Hétfejű sárkány legyen a talpán, aki erre képes. Olyan információkat próbáltam magamba erőltetni, amiről azt se tudtam, mire jó. Esztelen igyekezetem súlya alatt egyszer csak összeroppantam, csaptam egy hatalmas hisztit, bőgtem egy nagyot és úgy döntöttem, bojkottálok minden információt az életemből. Hónapoking halvány fogalmam sem volt, hogy mi történik a világban, egyáltalán nem akartam tudni semmiről. Csak csendet akartam. Ha kilőnek az űrbe, az még jobb. Ott éreztem volna igazán nyugalomban magam.

Görcsös nyomulásomban persze nem vettem észre, hogy rövid idő alatt tényleg rengeteget tanultam. Ma már megengedem magamnak a luxust, hogy arra hivatkozzam, külföldi vagyok, ha valamit nem tudok. Nem érzem azt a nyomást, mint korábban. Időközben rájöttem ennek az információs küzdelemnek az előnyére is: az ember megtanulja szelektálni a fontos információkat és nem ragad le a jelentéktelen semmiségek mellett. Levonja a következtetést, összegez, mérlegel és megy is tovább, mert rengeteg új és jó dolog vár felfedezésre, nincs idő hasztalanságokkal fecsérelni az életet.

Végszó, tanács vagy csattanó? Aki jönne, kössön még pár csomót a gatyamadzagjára, egót jegelni, lelkinyugalma érdekében pedig csak sodródjon az árral – jegyzettömbbel a zsebében.

Az utóbbi időben elmaradtak a helyi életet bemutató szösszeneteim, helyette írtam bőven magamról. Van egy végtelen listám, ami nőttön nő további témákkal, érdekességekkel, benyomásokkal, amiről mindenképp írnom kell. Kissé eltünődni, értetlenkedni vagy megdícsérni.

Ebben a városban, vagy talán egész Brazíliában, jobb, ha az ember megbarátkozik az örökös tudathasadással. Okot, magyarázatot nem keresve, elfogadja azt, ami van. Elfogadja a cikázó gondolatok, az értetlenség és sokk élményét. Rájuk se hederítve, sodródik az árral.

Idő. 

Megfoghatatlan, értelmezhetetlen, érzékelhetetlen.

Lassan 1 éve vagyok itt, de nem tudom meghatározni, hogy ez soknak vagy kevésnek tűnik-e. Néha úgy érzem, hogy már évek óta itt élek, annyi minden történt, annyi információt magamba erőltettem, annyi embert megismertem. Mindez persze nagyon jó. Ugyanakkor már összezavarodom annak tükrében, hogy mire vágyom és mik az elvárásaim. Így már egyből megment a belső óra. 11 hónapnyi kitartó gyakorlás mellett portugál igeidő-géniusz lehetnék. 11 hónapnyi szorgalmas írás mellett szépen papíron nyugodnának a benyomásaim, híres írónő lehetnék ( álmodozás az élet megrontója… de olyan jó). 11 hónap szorgos kutakodás után átláthatnám, hogy mik a lehetőségek ebben az országban, mik az én lehetőségeim. Vagy csak egyszerűen 11 hónapon keresztül minden reggel 5 percet erősítek, nyújtok – olyan brazil hátsót növeszthettem volna, hogy a szambakirálynők megirigyelnék. Persze ez a 11 hónap főleg szuperintenzív alkalmazkodással telt – így dobhatom a kukába irreális elvárásaim listáját.

Irandóm legelején levonhatom a következtetést, hogy saját magunk határozzuk meg az idő múlását attól függően, hogy mennyire tudjuk elvégezni a célul kitűzött feladatotokat és mennyire tudunk egyensúlyt tartani kötelezettség és privát élet között.  A helytállás képessége határozza meg a boldogságunkat és a belső óránkat is.

Mi a helyzet egy északi féltekéről, déli féltekére pottyant, elkényelmesedett öregkontinensbelivel? Kösse fel a gatyáját. Bár az időeltolódás nyáron öt, télen pedig csak három óra, készüljön fel az ember egy teljesen más dimenzóbeli időszámításra. Más fogalmat nyer a munkában töltött idő, a közlekedésben elpazarol idő, a szabadidő és a pihenés. A barátok társaságában töltött idő, a produktív idő és a semmittevés. Át is értékeljük a jelentőségüket.

Nemrég láttam egy BBC dokumentumfilmet Sao Paulo-ról. Minek az allegóriája ez a város? A munkáé. Ide azért jönnek az emberek, hogy dolgozzanak. Nincsenek világraszóló nevezetességei, kivételes szabadidős lehetőségei. Itt egy van: munka. Ide mindenki azért jön, hogy dolgozzon. Hogy termeljen, alkosson és haladjon. Munka, munka, munka. Ez a város motorja, a hely szelleme. Alkot, gyárt, termel. Gyárban vagy építkezésen, műhelyben vagy tervezőasztalon, nem számít. Ezt pedig egyből megérezni a levegőben: olyan veszett tempóban telik az idő, hogy ha nem vesszük fel ezt a ritmust, biztosak lehetünk abban, hogy elveszítjük az irányítást a saját életünk felett. Első és legfontosabb lépésként meg kell tanulni elfogadni ezt az életstílust. Átprogramozni a belső óránkat és egy teljesen más időbeosztást felállítani. Megtanulni, hogy akár órákat tölthetünk munkábamenet a dugóban vagy a tömegközlekedésben. A 8 órás munkaidőről, mint múltbéli kuriózum, megfeledkezni. Elfogadni a tényt, hogy barátságokat fenntartani az idő hiánya, a nagy távolságok miatt sokkal nehezebb, így a velük töltött idő sokkal kevesebb, mint azt szeretnénk. Elfogadni a tényt, hogy hétköznapokon a ’munka, haza, vacsora, alvás’ vagy rutinosabbaknak ’munka, valamilyen tanfolyam, haza nagyon későn, vacsora, alvás’ programban ki is merül. Tényként kell elfogadni, hogy hétköznap, otthon tulajdonképpen az ember semmit nem tud csinálni. Ennek tükrében a hétvégébe próbál mindenki mindent belepréselni: pihenés, barátok, család, önmegvalósítás, vásárlás, szabadidős tevékenység vagy csak egyszerűen semmittevés. Emlékszem, amikor Londonban éltem brazilokkal, mindig felháborodottan konstatáltam, hogy milyen lusta, tétlen nép a brazil, amikor mindegyik azt mondja, hogy kedvenc időtöltése az alvás és a semmittevés. Azóta értékelem és élvezem én is az édes semmittevés, alvás pillanatait, amióta itt élek.

Kezdetben az ember felett tényleg összeomlik az élete, mert csak egy kilátástalan, elgépiesedett, elmagányosodott életformát lát maga előtt. Lassabb tempóval, lassabb reakcióidővel, nyugodtabb, kényelmesebb életformával érkezve teljesen begolyózhatunk.

Mindehhez hozzájárul az az információs támadás, amiben nap mint nap részünk van, amivel fel kell venni a versenyt. Sao Paulo a legtöbb brazil számára is egy elképzelhetetlen hely. Hát még egy külföldinek, aki a nyelvtanulás folyamatában van, aki teljesen nulláról kell felépítse kulturális ismereteit, a helyi kódrendszert, a helyi életformához szükséges ismereteket. Boldogok a lelkiszegények és a közöyösek, mert így nem kergülnek meg. Innen is a teljes tudathasadás, mert annyira gyorsan repül az idő az intenzív időbeosztás miatt, az állandó munka és időnként monoton életstílus miatt. Ugyanakkor egy héttel korábban történt sörözés, vacsora, tengerpart vagy pihenés emléke mindig hónapoknak tűnik, vagy legyen csak akár pár nap, el is felejtettük. Vajon ez annak tudható be, hogy itt nem fnagyon fordul az ember az elmúlt események felé, hanem csak az előtte tornyosuló feladatok után lohol? Hol is lehet ilyenkor az időérzék?

A kegyetlen hajtás mellett az időjárás is beleszól a belső óránk menetébe – ha nem lennénk kellőképpen összezavarodva. Sao Paulo a teljes kiszámíthatlanság maga. Az, hogy egy nap alatt háromszor változik az időjárás, magától érthetődő – nem túlzok na. Továbbá a tény, hogy az év nagy részében szürke, felhős idő van (igen, ez így van) a teljes időfelettiség érzetét kelti. Nem tudni melyik hónapban, milyen évszakban vagyunk. Az év legtöbb napja ugyanolyan: napos, szürke, esik. Szürke, esik, esik, szürke. Napos. Én például december 30-án belecsöppenve a nyárba, kánikulába, esős időszakba azóta is kutatom azt az eltűnt időt. Amikor az én biológiai órám szerint tavaszodik, melegedik, virágba borul a táj, itt szomorodik, kissé hűvösebb, élesebb színekkel közeledik a tél. Hogy életem 30 nyara után vacogjak, szenvedjek júniustól szeptemberig – ehhez is kell egy manuális átállítás koponyám gépezetében.

Ezek természetesen a frissen érkezett, északi féltekebeli élményei, ami a kezdeti megpróbáltatások részét képezik az alkalmazkodás elkerülhetetlen részeként. Amikor már sikerült felvennünk a ritmust, megtanuljuk mi is ugyanolyan tempóban tolni a munkát, tanulunk, intézzük az életünket, megteremtjük a saját szabadidőnket, szórakozunk és barátokkal lógunk. Teljes értékű életet élünk, mint korábban – egy teljesen más időbeosztásban természetesen. Találunk időt arra, hogy elolvassunk egy könyvet, sétáljunk egyet a parkban, főzzünk valamit. Talán nem olyan sűrűséggel, mint régebben, de annál nagyobb örömmel. Idővel talán fel is fogjuk, hogy milyen évszakban vagyunk és hanyadika van. Felfogjuk és érzékeljük az időt, annak múlását. Lesz időnk felfogni a múltbéli élményeket, nosztalgiázhatunk az eltűnt idő nyomában.

Jelenleg nincs erre kapacitás. Hedonistaként élvezzük a jelen minden pillanatát és futunk sebesen a jövőnk után. Időnk rá most…nincs.

31 éves lettem én. Nem titok, nem is szégyellendő. Néha elkerülhetetlen a műbalhé és a rimánkodás: telik az idő, egyre több ráncom és ősz hajszálam van blablabla. Nevetséges – vagyok. Arra kell godnolnom, hogy mennyi csodálatos élményt tudhatok magaménak, milyen szép családom és fantasztikus barátaim vannak, milyen őrült kalandokban volt részem és ami legfontosabb, hogy egészséges vagyok, jó helyen vagyok. Több tervem vár megvalósításra, mint valaha és igen, még mindig reménytelen álmodozó vagyok.

Az elmúlt hetekben, hónapokban néha már az összeomlás szélén álltam, kilátástalannak tűnt minden. Az élet csak a munkáról szólt. Ha becsuktam a szemem, a végtelen listáimra gondoltam, álmomban, ha felébredtem, nyugodt perceimben egyébre sem tudtam gondolni, csak a munkára. Teljesen megszakadt a kapcsolatom a külvilággal, barátokkal. Elfelejtettem, hogy milyen kikapcsolódni, felhőtlenül, gondtalanul vihorászni, vagy egy bárban ücsörögni, filozofálni, álmodozni, semmit tenni. Felőrölt,  felemésztett. Mindennek ellenére viszont örömmel és büszkeséggel töltött el ez a teljes odaadás, amit a munka megkívánt. Végre azt csinálhatom, ami igazán közel áll hozzám, a nap végére pedig azért vagyok zombi, mert egész nap ötletelés, alkotás folyt. Mindez persze a legveszettebb tempóban, alkalmazkodás és tanulás, örökös változások és szervezetlenség közepette.

A mai nap viszont igazán rendkívüli volt. Hogy ennyi kedves üzenetet, figyelmet és szeretetet kapjak egy napba sürítve. Be kell vallanom, hogy teljesen ki vagyok purcanva. Fel sem tudom fogni mindezt. Valóságos invázióban volt részem. Elárasztott mindenki a figyelmével, szeretetével. Hercegnő, elkényeztett kicsi gyerek, mindenki szemefénye voltam ma. Azzal kezdődött, hogy Luciano magyarul köszöntött fel, a legtökéletesebb magyarossággal ejtve ki minden egyes szót. Utána jött az a sok-sok kedves szó, ölelés és figyelem a munkahelyen. Üzenetek áradata az arckönyvön, régi kedves barátok a világ minden tájáról. Beszéltem a családdal, kicsivel- naggyal, láttuk egymást skype-on, volt vigyorgás és sikorászás ( mindez az irodában, az asztal alatt gubbasztva a kis gépemmel, mert az internetkábel nagyon rövid volt) Ezzel együtt szinte sokként ért a sok régi emlék eddigi életemről, annak szereplőiről. Hisz a mostani életemben semmilyen kötelékem nincs a régivel – senki és semmi nem emlékeztet arra a 30 évre, amit eddig megéltem.  Ezen a napon minden visszatért: szinte hallottam a barátaim hangját, eszembe jutottak azok a helyek, ahol régebben együtt lógtunk, visszatértek az élmények, hogy kit, hogyan, honnan ismertem meg, országok, kulturák, kalandok. Mindezzel egyszerre megrohamoztak az emlékek az ‘előző önmagamról’. A köszöntések tükrében, a régi emlékeket felidézve egyszeribe ölembe zuhant mindaz, ami vagyok, aki vagyok. Az, amit itt nagyon kevés embernek tudok megmutatni és csak keveseket érdekel, vagy egyszerűen nem értik, nem értékelik. Nagyon rövid idő alatt, ép ésszel felfoghatatlan intenzitással történtek a dolgok körülöttem, belecsöppentem ebbe az eszetlen mókuskerékbe, ahol nem tudtam azzal foglalkozni, amim már van. Azzal kellett megküzdenem nap mint nap, hogy nem tudom, nem ismerem, máshogy látom, másképp értelmezem. Mindezzel értékét veszítette a régi és maradt helyette az űr és a gyötrelem, hogy ebben a világban fabatkát sem érek.

Így a legszebb ajándék ezen a születésnapon az, hogy kezd viszzatérni a régi énem, kezdek önmagam lenni és sikerül rálátnom a saját értékeimre, tudásomra. Lassan kezdek egyre több emberrel találkozni, akiket érdekel, hogy ki vagyok és milyen kulturális örökséggel rendelkezem és kezdenek megismerni annak, aki valójában vagyok.

Gyertyafújás és kívánság helyett így csak egy köszönömmel tartozom – az életnek és a Jóistennek a lehetőségért és a erőért.

Az utóbbi hetekben teljesen megszűnt a kapcsolatom az otthoniakkal. Azt sem tudom, mikor beszéltem utoljára magyarul. Fura. Időnként igen nehéz is. Múlt éjszaka babiloni álmom volt. Próbáltam portugálul beszélni a munktatársaimmal, de csak angolul és franciául jöttek ki a szavak a számon. Igazából már azt sem tudom, hogy milyen nyelven gondolkodom. Épp azon, ami az adott pillanatban a legkézenfekvőbb. Árnyaltabb kifejezéseknél még mindig az anyanyelv segít ki, praktikusabb gondolatok viszont már portugálul vagy angolul fogalmazódnak meg bennem. Még szerencse, hogy angolul beszélünk Lucianoval, mert az is elkopna idővel. Sok kifejezés spontán módon portugálul tör fel bennem. Lassan négy hónapja, napi 9 órában (vagy inkább több) extra sűrű portugál nyelvű légkörben töltöm a napjaim. Egyszerre öten beszélnek, gigasebességgel, közben telefonon és e-mailen kell megoldani rendkívül fontos, már megint határidőn túli ügyeket. Gyorsan, gyorsan. Azonnal. Gondolkodni nincs idő, arra pedig végképp nem, hogy megértési és fogalmazási problémáim legyenek. Cselekedni kell és tüzet oltani. Most már nyugodtan mondhatom, hogy ez nem jelent gondot. Az első hetek viszont igen megpróbálóak voltak. Úgy kezdtem el dolgozni  két hónap után egy nemzeti cégnél, ahol csak brazil munkatársak vannak, hogy igazából alapszinten el tudtam társalogni, de 10 perc beszélgetés után már kisült az agyam. Úgy érkeztem Brazíliába, hogy már 5 éve nem használtam a nyelvet, amit egyébként is csak úgy szedtem fel, soha nem tanultam és teljesen eltűnt a francia miatt. Fel sem nagyon fogtam, hogy mit jelent ez valójában és milyen megpróbáltatásokba ütközhetek. Annyira felpörögtek az események, amióta elhatároztam, hogy nekiindulok a nagyvilágnak és megyek Londonba dolgozni, hogy tényleg nem tudtam mérlegelni, hogy mennyire lesz ez nehéz valójában. Érkezésem után, január 2-án már intéztem a vízumom és büszke voltam arra, hogy el tudok igazodni hivatalos ügyekben. Ez csak a kezdeti siker volt. Idővel lassan rájöttem, hogy ez a tudás vajmi kevés. Lett is ebből jó kis pánik és frusztráció – á la Tünde. (Ez a kép, a céklás ujjaimmal, jól reprezentálja azt az érzést, amit a kezdetekkor éreztem)

A munkát megkaptam és el is kezdtem dolgozni. Ez viszont nem arról szólt, hogy idővel, szépen, lassan beletanulok. Annyira kaotikus volt a helyzet, többen elmentek, bemutatók csúsztak, projektek függőben voltak, iszonyat sok film, még több elveszett információ – és a kis gringa, aki azt sem tudja, hogy melyik bolygón van, hogy hívják…de azonnal össze kell állni és lebonyolítani ennek és annak a filmnek a bemutatóját.  Amikor tudod, hogy képes vagy, megvan a tudásod, tapasztalatod, sőt még több is, csak a legfőbb elem, a kommunikáció és az ehhez szükséges elem, a nyelv hiányzik. Én ehhez papírkutya vagyok. De tényleg. Csodálom az emberek tűrőképességét. Engem ezek a dolgok mindig megviselnek. Kőkemény próba volt az első pár hét. Olyan fejfájással, olyan kétségbeesetten és hullafáradtan értem haza minden nap, hogy csak csendet, sötétséget és magányt akartam. Csendet. Semmilyen emberi hangot, semmilyen nyelven. Elkezdtem rajzolni, katalógusokat vagdosni és kétségbeesetten keresni a belső hangom. Ami ekkor igencsak eltűnt.

Százszor feladtam, százszor újrakezdtem. Nem volt más választásom. Csak egyet akartam: hogy önmagam lehessek ezen a nyelven is. Kicsit önmagam csak Lucianoval sikerült lennem, amikor angolul beszélhettem, ami már nagyobb megkönnyebbülést jelentett. Hosszú téma ez, órákat beszélhetnék erről…unalmas. Aki egyszer már átélte, tudja, hogy elég embertpróbáló. Egyszer. Amikor már harmadjára mész túl ugyanazokon a megpróbáltatásokon, már eléri az elviselhetetlen szintet, amikor az ember már feladja, mielőtt elkezdte volna. Megint végigmenni ugyanazon a tortúrán, ugyanazokkal a kioktató tekintetekkel szembesülni, ugyanazokat az idióta sutaságokat elkövetni. Először az ember türelmes, mert tudja, hogy erről szól. Nincs mese. Idővel viszont, nem is tudom, öregszünk, elkényelmesedünk, kapaszkodót, biztos pontot keresünk az életünkben. Ráadásul a korábbi sérelmeket felhamozva kiélezettebbek leszünk mindenféle apróbb, csípős megjegyzéssel, sőt jótanáccsal szemben is. Én legalábbis mindenképp… De nehéz. Nehéz az asztaltól és a széktől kezdeni, amikor az ember szeretné megosztani az életről alkotott képét, tanulni, művészetről, érzelmekről beszélni, emberi kapcsolatokról elmélkedni. Ehhez képest be kell érni a ’hu de szuperul beszélsz portugálul’ kezdetű (és sokszor végű) társalgásokkal. Ettől egy idő után bizony letört a bili füle, volt pityergés és és világfájdalom, meg az  ’úgy hiányoznak a régi jó beszélgetések’ típusú sápítozások. Ez persze nem jelenti azt, hogy mindez rossz, ami van, csak a kezdeti nehézségeket senki nem ússza meg és azt sem, hogy mindez néha elszomorítsa az embert mindannak ellenére, hogy elégedett az életével úgy, ahogy van. 

Arról viszont, hogy hogyan tűnt el mindez észrevétlenül az életemből és hogyan sikerül egyre több kedves emberrel ismeretséget kötnöm és szépen lassan önmagammá lennem…na erről majd egy másik alkalommal.

Történelmi nap a mai – vettem egy hajszárítót. Nem kell félni, nem piperkőcködésről fogok írni. (Bár legalább nem kell ezentúl hősugárzóval a kezemben egyensúlyozva hajat szárítanom.) Azért tulajdonítok ekkora jelentőséget ennek az eseménynek, mert hajlandó voltam rávenni magam 2 hónap után arra, hogy kifizessem ezt a bicskanyitogató összeget egy ilyen jelentéktelen, mindennapi használati tárgyra. Ó de visszasírom én a gagyi kínait. Lassan, nagyon lassan kezdem beadni a derekam. Elején még terveket szövögettem, hogy mit, kivel fogok postán küldetni, miből hány tucatot fogok bespájzolni és micsoda nagyker felvásárló hadjáratot indítok, ha egyszer hazajutok. Itt persze el is akadt a szalag. Mert mikor jutok én haza? Ideje felhagyni ezzel a hiú ábránddal és elfogadni a valóságot. Hogy itt minden háromszor, négyszer drágább – legkisebb túlzás nélkül. Ruha, kenceficék… eddig jutott a limitált türelmem – technológiai kütyük áráról már tudni sem akarok. Puffogtam, fújtattam, sápítoztam (a hülye gringa), de mindhiába. Igen-igen, tudják, Európában sokkal olcsóbb, itt minden vérlázítóan drága. Idővel pedig megtanultam, hogy ildomosabb befognom a pofikám, mert tényleg idegesítő lehet az örökös összehasonlítgatásom. Elég baj nekik így is, hogy ilyen drága ez a város – és hogy egyre drágább. Bevásárlóközpontba már nem is megyek – mindig kisebb szívszélhűdést kapok. Hogy a magasságos puttyba képesek elkérni 900 reaist (ami kicsit több, mint 100e Ft) egy közönséges pár sport cipőért? És 40e Ft-ot egy fényképészetről szóló könyvért? Lehet. Mert mindig lesz, aki megvegye. Kicsit, mint otthon. Valaki mesélte, hogy Obama megköszönte a braziloknak, hogy hozzájárulnak az USA gazdasági fellendüléséhez – ami azt jelenti, hogy oda járnak vásárolni. (Már én is el kezdtem álmodozni a legendás new york-i bevásárlótúráról, ahová majd üres bőröndökkel megyek és dugig tömött, bőrönd hegyekkel térek vissza.)

Most viccen kívül, utat kell tőrnöm a brazil Olympos felé, ahol a szappanopera méltóságok trónolnak – jó pénzért. Olvastam valahol, hogy Sao Paulo a világ második legdrágább városa. Jaj, ha belegondolok, hogy Londonban hogyan dúskáltunk a mindenféle földi jóban. Persze tudjuk nagyon jól, hogy ott is nagyon drága az élet. De ennyi pénzért ott már gyémánt berakásos, hőérzékelős, 4 nyelven beszélő hajszárítót vehettem volna, ami még lelki problémákra is megoldást talál. Hát igen, sok időre volt szükségem, hogy le tudja vetkőzni ezt. A pampogást – minden területen. Továbbá felhagyni az illúzióval, hogy lehet ez másképp is. Itt így van. Talán az bosszantott a legjobban, hogy ez mennyire központi téma lett megint az életemben – hogy az embernek már megint számolnia kell. Ezért kell sok-sok pénzt keresni. Hogy ugyanazt az életformát, mint otthon fentarthassuk. Olvastam pont egy német közgazdásszal készített riportot, aki ugyanezt mondta. Itt nagyon keményen kell dolgozni és nagyon sok pénzt kell keresni ahhoz, hogy az ember fentarthassa az átlag európai életformát.

Ahhoz pedig, hogy legyen elégséges bankó a retikülünkben, jobb ha előbb kupán vágatjuk magunkat, hogy amnéziát szenvedjünk és elfelejtsük az otthoni kényelmes, unalmas életünket. Nekem ez a pörgés viszont mindig bejött – még akkkor is, ha még pampogok… egy pirinkát.

Most valami fura kenyszeredettseget erzek arra, hogy ide firkantsak. Ekezetek nincsenek, mert portugal a billentyuzet. A munkahelyrol irok. Ma csendes sztrajkolok es ‘kicsit magammal is foglalkozom’ napot tartok. Ilyen is kell neha, mert a mokuskerekletben, azt is elfelejtem, hogy embernek szulettem.

Az elozo szoveget igyekeztem osszebarkacsolni valahogy, az itteni ekezetekkel. Most eppen ketten beszelnek mellettem telefonon, ketten mogottem a targyaloban, mindenki hangos,ideges..es en ebben a nagy zavarban igyekszem valami ertelmeset kozvetiteni. Nem is tudom,miert.

(találtam. Morfondírozás van bőven – magyarul ritkábban, így leírom. Megnyugtat. Talán segít is abban, hogy megtaláljam a választ a kérdéseimre. )

Április 2.
Sao Paulo-ban vagyok.
Sao Paulo-ban élek. Most idetartozom. Ebben a világban próbálok otthonra lelni.
Még nem mondhatom, hogy ez az otthonom. Hogy is mondhatnám. Ilyen rövid idő után. Hosszú-hosszú időbe telik, hogy bárhol is otthon tudjam érezni magam. Ahhoz képest, hogy mennyire gyorsan váltok helyet, országot, életformát, annál nehezebben érzem magam bárhol is otthon.

Jelenleg nem érzem, hogy ez az állapot egy fejlődési folyamat. Hogy ez vezet valaholvá. Hogy van egy áhitott cél, hogy a jövő egy adott időpontjának élek. Hogy az éltet, az segít túlélni a jelent. A jelent élem. Minden pillanatában újdonsággal, kihívással és olyan kiéhezettséggel újdonságokra, eseményekre, ami valahol meg is öli az egészséges elégedettség érzetét. De a jelent élem és élvezem. Nem várom, hogy teljen az idő, nincs az a fullasztó érzés, hogy majd AKKOR jobb lesz. Ez új. Arra viszont még mindig, és mindig van igényem, hogy történjen valami. Valami új, valami nagyobb, több, más. Többre szomjazom, amikor azt sem tudja felfogni az agyam, amiben épp jelen pillanatban van.

Sokszor próbálok rálátni az életemre a kivülálló szemszögéből. Rácsodálkozni, hogy ki vagyok, mi vagyok, mik a képességeim, mit értem el az  életben.
Rácsodálkozni arra, hogy mennyire az álmaimnak élek, mennyire végletesen élem az életem, mennyire szerelemfüggő a lényem és hogy mekkora amplitudóval élem meg a jót és a rosszat. Azt, hogy kik, hogyan segítik, egyengetik az utam, kik mit látnak vagy nem látnak bennem, kik látják meg az igazi személyiségem és a hibáim. Ugyanazokat a hibákat, amik végigkísérnek az életem során, berögzodéseket, gesztusokat, amiket nem tudok levetkőzni.

Vagy csak, hogy egyszerűen fogtam a sátorfám, belegyömöszöltem az életem két bőröndbe és nekiindultam egy vadidegen világnak, egy másik kontinensnek, üres zsebbel. Hajtott a szerelem, a szeretet és a kalandvágy. Hajtottak az álmaim, a reményeim. De a hajtóerő leginkább egy nagyon egyszerű, de annál elementárisabb erő volt: a boldogság. A kiegyensúlyozottság, a harmónia, a kiteljesedettség érzete. Az a belső erő, ami elhajtott több ezer kilométerre, hogy a megpróbáltatások, lemondások és nehézségek,  időnkénti kiszolgáltatottság ellenére ez az érzés legyen az éltető erőm. Hogy ugyanúgy érezzem nap mint nap az ölelés és a csók hiányát, azt,hogy azok a napvégi, fáradt, csendes beszélgetések olyan sok reménnyel, hittel és kiteljesedettség érzetével töltenek el. Elkalandoztam és odakalandoztam, ahol mindig örömmel kötök ki, ahová akkor menekülök, ha a jelen megpróbáltatásait nem bírom elviselni. Hová is? A jelenenbe, a valóságomba. Csak nem árt emlékeztetnem magam időnként. Sokszor megéri leülnünk és mérlegelnünk. Mérlegelnünk, hogy mi adatott meg az életben, nagy hangsúlyt fektetni a jóra és mérlegelni, hogy a nem jó – ha objektíven, nagyítóval kielemzzük – tényleg annyira rossz és vajon, miért is az.