Kalandiparos São Paulo-ban

Kényes témát boncolgatok, remélhetőleg nem lesz negatív visszhangja az irományomnak. Egyébként is, egy vagyok a hangyabolyban, plátóni bölcsességgel megáldva, olyan szubjektív véleménnyel, hogy  csak na.

Szóval, milyen a brazil a külföldivel?

Mint az élet minden egyes területén Brazíliában, ebben a témában sem lehet úgy kijelentést tenni, hogy az ember ne ütközzön ellentmondásokba és kivételekbe, ne kérdőjelezze meg önmagát, korábbi kijelentéseit és végül ne zavarodjon teljesen össze. A kontinensen minden kicsit egyszerűbb, egyértelműbb. Itt mindig a sorok között kell olvasni. Hazaérsz a nap végén tucatnyi benyomással, következtetéssel, úgy érzed, ami fekete az fekete, ami fehér, az fehér, másnap meg puff. Összeomlott minden freud-i elméleted, kezdhetsz mindent előlről, kibogozni, hogy mi a fenét is jelent az a megjegyzés, az a viselkedésforma, az a gesztus.

A brazilok köztudottan vídám, jókedvű emberek, de nem feltétlenül annyira nyitottak, mint gondolnánk. Vannak az általános sztereotípiák a különböző országok fiairól, melyik bunkó, melyik jófej, melyik kocka és melyik hal. Mindez persze megtalálható egy országon belül is, feleslegesen vicsorgunk kajánul.

Legelső benyomásom megérkezve az volt, hogy mennyivel vídámabbak itt az emberek, mennyivel boldogabbak, gondtalanabbak, harsányabbak. Minden, amire a téli, európai hónapokban annyira szükségünk van.( Tagadhatatlanul ez is egyike a tengerpart-napfény-szamba-foci klisécsoportnak, amit gondol a világ  a brazilokról.) Ma már árnyaltabban látom a helyzetet, bár még mindig áll az állításom, hogy sokkal pozitívabb, gondtalanabbak az emberek, mint mondjuk az öregkontinensen. Ugyanakkor meglepetésként érhet bennünket  a feszült, elfolytott valóság a versengéssel, irigységgel és mérhetetlenül sok stresszel. Talán ez van  minden nagy metropoliszban (győzzön az erősebb), kevés a személyes tapasztalatom ebben. Természetesen ez is tudathasadáshoz vezetett, hogy az olyan kedves mosolyú, miért olyan elutasító, aki annyira utált végig, utólag miért kedvel annyira. Ellentmondások vannak minden téren. A fene nagy kérdés, amit a mai napig felteszek magamnak egy szigorú, elutasító tekintettel szemben, amikor kiderül, hogy külföldi vagyok, hogy mi a fene bajuk van a braziloknak a külföldiekkel? (Főleg az európaiakkal.)

Jelentem Brazíliában is ugyanazok tünetek mutatkoznak, mint bármelyik másik országban. Az ok más persze (talán pont az ellenkezője, mint ahogy mi tapasztaltuk), de hasonló a végeredmény. Lehet, hogy Budapesten túlságosan is egyértelmű volt, hogy külföldiekkel élünk egy városban. Én természetesnek tartottam és nagyon szerettem.

Bármelyik országba menne az ember, nem mindig egyértelmű a helyiekkel való kapcsolatteremtés. Általában kell egy kapocs, ami a kapcsolat vagy a munka által valósulhat meg. Ekkor könnyebb bekerülni a társadalom vérkeringésébe, a helyi életformába. Mi, magyarok hozzá szokhattunk már, hogy Európában általában lenézik a kelet-európait. Kis hazánkat illetően nagyrészt fogalmuk sincs a földrajzi viszokonyról, így sokszor közönnyel találkozhatunk, amit szintén nem könnyű áthidalni. Bár, Budapestnek köszönhetően manapság hatalmas érdeklődés övezi az országot, de ez az elmúlt pár év eredménye. Vannak bunkózások, mellőzések, na de hozzászokik ehhez az ember. Itt más a helyzet. Személy szerint szerencsésnek mondhatom magam, nagyon sok kedves embert sikerült megismernem, munkatársak, barátok, csoporttársak. Szinte csak brazil.

Ha az ember bajba keveredik gringo (külföldi) léte miatt, tudnia kell, hogy leginkább az irigység és a híúság célpontja. ( Ne higgyük, hogy csak itt van ilyen. Otthon számtalanszor láttam, hogyan konfrontálódtak a külföldi barátaim a helyiekkel. Tény, hogy Budapest kivétel ez alól, hisz annyira nemzetközi.) A brazilokban is megmaradt az a bizonyos harmadik világbeli frusztráció, így sokan nem szeretik ha valaki az annyira csodált, egekig dícsért Európából jön ide.

’Mi mind nagyképűek vagyunk, lenézzünk őket és azt hisszük magunkról, hogy mindig, mindent jobban tudunk.’ ( Hányszor szembesültem ezzel.) Nagyon sok emberben az a félelem, hogy a tökéletes (!) oktatást kapott, több diplomás, több nyelvet beszélő külföldi elhappolja a munkát előlük. ( Ettől nem kell félniük, mert nekem inkább az ellenkezője a tapasztalatom. Külföldiként ugyanolyan nehéz munkát találni, mint bárhol máshol.) Ugyanúgy találkoztam számtalan, őszinte, kíváncsi érdeklődéssel és tisztelettel, mint irigy elutasítással, leckéztetéssel és gonoszsággal. Elvégre az emberi balgaság nem nációhoz köthető.

Bőgtem sokat értetlenkedve, hogy újra és újra,  mi a bajuk velem, mit csináltam. Sokan kisebbrendűségi-komplexusukat rosszindulatú leckéztetésben élték ki, amit nem tudtam kezelni. Más értékrend, módszer, megközelítés, világokbéli különbségek, megannyi surlódási pont, aminek úgyis az a vége, hogy a hülye gringo azt hiszi, hogy mindig mindent jobban tud. Találkoztam bőven olyannal, aki mint a sebzett vad, védekezésképp harapott, de nagyon. Talán már említettem párszor, hogy ebben a világban a végtelen rugalmasság és a türelem kell legyen az ember legerősebb fegyvere, a legértékesebb kincse. Valójában ők is kíváncsiak, érdeklődnének, de ott a gőg és híúság kérdése.  Ebben az országban viszont a gőgöt is ugyanúgy, mint egy veszekedést, sip-sup elfelejtenek. Ismerek olyat, aki a kezdetekben nem volt a legkegyesebb hozzám, ma már nagyon jóban vagyunk, vagy olyat, aki visszafolytott szégyenéből kibontakozva elárasztott a kíváncsiságával. Haragnak nincs értelme, megbocsátásról sincs szó, én úgy élem ezt meg, hogy örülök a jónak, ami megtörtént, a rosszat pedig igyekszem felfogni leckének.

Ide talán még nem jutott el az a globális nomád sereg, ami a golyóbist szeli, rácsodálkoznak még a külföldire. Pedig jönnek, egyre többen, sőt itt Sao Paulo-ban  nagyon sokan vannak – bár fogalmam sincs, hogy hol. Egy külföldi viszont csak úgy tud teljes értékű életet élni, ha integrálódik, megtanulja a nyelvet, helyi szabályok szerint éli az  életét és ugyanolyan széles mosollyal küldi el a másikat a fenébe, mint ahogy az vele történik. Manapság nem azokról az imigrációkról van szó, akik tízezrével érkeztek, megadatva a lehetőség, hogy nyelvüket, kulturájukat az új hazában is továbbvigyék, ápolják. Itt lehet mindezt ápolni – második műszakban.

Meglehet, hatalmas marhaságokat hordok itt össze, hiszen személyes tapasztalatról beszélek, munkahelyileg pedig egy zártabb világgal, filmiparbeliekkel kellett megbírkóznom, ami egy nőnek nem olyan glamour, mint azt gondolnánk. A legnagyobb téboly mindebben viszont, hogy amennyire otthon éreztem itt magam a kezdetektől fogva, amennyire nyitottak és kedvesek a legtöbben,  ugyanolyan éles ellentétekkel is szembesülök. Amint a nyílvános ignorálás átcsap gyermeki kíváncsiságba, a kioktatás megértésbe és végül  mindenki csak saudades-izik? A fene egye meg az összeset! Mit lehet ezzel kezdeni? Haragudni? Ugyanmár. Annyi vídám pillanatban van az embernek része ebben a túlhajszolt, túlstresszelt életben, semmi értelme ezzel elrontani.

Az viszont tény, hogy egyáltalán nincs a köztudatban, hogy jövőre Brazíliát elárasztja a világ a foci vb-n, azokat pedig fogadni kell, széles mosollyal, vendégszeretettel és megértéssel. És mind hasonló lesz, mint én: hülye gringo.

Voltam Rióban – 3 órát.

Recife-be utaztunk karácsonykor, de csak átszállással kaptunk jegyet. Pontosabban ez az opció fért bele a megfizethető kategóriába. ( Azt mondják karácsonyra annyira felmentek a belföldi járatok árai, hogy sokan inkább Európába vagy az USA-ban kapcsolódtak ki az ünnepek alatt, mert olcsóbban megúszták.)  Teljesen felvillanyozott a tény, hogy betehetem a lábam a brazil fény és napsütés városba, ha csak átutazóban és pár órára is. Arra viszont nem számítottam, hogy ezalatt a pár óra alatt megtapasztalom a heted hét államon híres riói káoszt.

Az ámokfutás már Sao Paulo-ban elkezdődött. A járatunk, mily meglepő, késett. A Congonhas-on, Sao Paulo belföldi repterén a járatok késése teljesen elfogadott tény. Mégis mind közül, a riói járatok azok, amik kivétel nélkül mindig csúszással indulnak vagy érkeznek annak ellenére, hogy egy röpke 40 perces útról van szó.  Ballagtunk a néppel egyik kaputól a másikig, egyik emeletről a másikra, mert hírtelen mindig máshonnan indult a repülő és egyre később.

A riói érkezéskor arra számítottam, hogy láthatom a várost fényárban úszni a Cukorsüveg heggyel és ezzel le is tudom a legfontosabbat – elmondhatom, hogy láttam Riót. Elmaradt a katarzis, mert a nemzetközi reptéren landolt a gép, így se város, se tenger, csak a sivár puszta fogadott bennünket. Már leszálláskor mutatkoztak a maszek helyzetmegoldás jelei. Több járat átszálló utasait bepaszírozták egy picike váróterembe, ahol egy szűk ajtón keresztül verekedték át magukat, hogy egy mozgólépcsőn eltűnjenek egy süllyesztőben, ami következő járatukhoz tereli őket. A kijelzőn semmilyen változást, késést nem tűntettek fel. Éjfél után indult a gépünk? Makacsul tíz órát mutatott, hogy még jobban felcsessze az ember agyát. ( Ekkor már túlléptük az illedelmes megértés határát. Egyébként is, néha úgy érzem, hogy itt az illem is csak egy letűnt korabeli hóbort.) A picike ajtó előtt olyan tumultus alakult ki, hogy szinte verekedésbe torkollott. Egy szigorú tekintetű, de gyengécske légiutaskísérő állta el az utat a felbőszült tömeg előtt.  A szélrózsa minden irányából nyomult a hullámzó emberáradat, hogy az egy méter átmérőjű ajtón beszippantsa őket a mélység. Amint említettem a kijelzők elegánsan, komótosan a hivatalos indulási időt mutatták, az utaskísérők sértődötten válaszoltak a felháborodott kérdésekre, a hangosbemondóban néha elüvöltötte magát egy nő, hogy ehhez és ehhez a járathoz most azonnal induljanak az utasok, mert a gép máris indul. Felejtsük el az elegáns reptéri légkört. Hosszú idő után, eszembe jutatta a régi szép időket, amikor a ’80-as évek Romániájában vonatállomások között kóvályogtunk, hosszú órákat várva szagos parasztbácsik és parsztnénik között, élet-halál harcot vívva, hogy felnyomulhassunk a vonatra.

Amikor két órás késéssel riadót fújtak nekünk is, hogy azonnal fel kell szállnunk a repülőre, kedves meglepetésben volt részünk: a repülőtér alkalmazottai kissé megleckéztettek minket  – az elkámpicsorodott, semmirekellő fajtáját. Szerintem a pokolba is így jut az elkárhozott lélek. A mozgólépcső, az egyedüli járható út, veszett sebességgel repítette az embereket az alsó szintre. Ráadásul kettő volt belülük, így a kettő közötti fordulón óriásira duzzadt a tömeg, mert mint a futószalagon, hátulról villámgyorsan jött az utánpótlás. Se előre, se hátra. Jajveszékelés, felháborodás, időnként valaki felsikoltott, repültek a karok, huppantak a pocakok, én meg úgy éreztem, visznek máris a vágóhídra.

Felszálláskor a szokásos, kedves, gépies hang köszöntötte az elgyötört utasokat. Egy szóval sem említettek késést vagy kértek elnézést. Szemtelen könnyedséggel, szemérnyi aggodalom nélkül indultunk neki a menetrend szerinti utunknak (a tábla szerint). Mi azért emlékszünk arra a három órára. 

Mit lehet ilyenkor mondani? Ja, Rió!

Június 12, fontos dátum a brazil naptárban: ekkor tartják a Valentin-napot.

Brazíliában nagyon komolyan veszik a párkapcsolat kérdését. Aki kapcsolatban él, azt elkönyvelik házasnak. Akinek namorado-ja van (barát), az azt jelenti, hogy találkozgatnak, randizgatnak, de mindenki éli a saját életét. Az összeköltözés egyenlő a házassággal. Úgy is hívják: meu marido – a férjem. Nekem is marido-znak, amitől égnek áll a hajam, de mit tudok tenni. Hederítenek rám. ’Együtt éltek? Az már olyan, mint a házasság.’ (Hát.. nem tagadom.) A kapcsolat szent és sérthetetlen. Először a marido, aztán a barátok. (Legalábbis ezt hajtogatják.) Ha nem akarunk programot, legjobb kifogásként mindig fel lehet használni az embert. Szórakoztatónak találom, persze élvezem is, de jócskán túlzásnak tartom.

Szerintem az egésznek a mozgatórugója a brazilok fékezhetetlen féltékenysége. Pronto! Hogy gyakrabban csalnak-e itt, mint Európában, nem tudom, de mindenki lakattal őrzi a párját. Jobb elkerülni a bajt. Kicsit mindenki távolságtartóbb és visszafogottabb, amikor az ember a másikkal van. Senki nem akar ökölharcot az ismerőse barátjával, azt sem, hogy a barátnője megtépje, csak mert ábrándosan pillantgatott annak a barátjára vagy túl lelkesen érdeklődőtt iránta. Van egy határvonal, amit nem lépnek át és amivel, nekünk külföldieknek is tisztában kell lennünk, különben meggyűlik a bajunk. Persze ezzel a nagyon komoly kapcsolattal a feleknek sokkal nagyobb beleszólásuk is van a másik életébe (legalábbis megkövetelik).  Ehhez sem árt egy külön útmutató.

Ennek tükrében el lehet képzelni, milyen komolyan veszik e jeles napot. Jól kinevettem őket, amiért kicsit meg is sértődtek. A barátaim nagyrészének azért helyén van az esze, nem veszik túl komolyan ezt a szerelmi puccparádét. Maga az ötlet is giccses, hát még az opciók, amik rendelkezésre állnak. Akinek van barátja, annak muszáj valamivel előrukkolnia, különben balhé lesz, meg egyébként is, mit mesél másnap a többieknek. Akinek meg nincs, az a világ kincséért se felejtse el, hogy milyen nyomorult és Bridget Jones módjára keseregjen sonyorú sorsa felett egy üveg vodkával (bocsánat, cachaça-val.) Egészségére!

Sokakban ilyenkor komoly elvárások merülnek fel a kedvest illetően – főleg a női nem táborában.  Mert ugye megérdemeljük. Vegyen ajándékot, vigyen el vacsorázni a legpuccosabb étterembe, sőt legyen utazás, romantikus hétvége meg Isten tudja még mi – végtelen a latin ember kreativitása, ha szerelemről (és költekezésről) van szó. Vajon ki generálja ezt az egész felhajtást jobban? A nő vagy a férfi? Biztosan mindkettő örömmel eldicsekszik azzal, hogy mit kapott, mit adott. (Igen, kedves európai honfitársaim, itt bizony ilyen is van. Nem kell fenyegetőzni, Szent Johannát játszani, tejben-vajban fűrdetnek anélkül is – vagy fürdettetik magukat.) Magának vagy a kedvesnek akar-e imponálni? Nem számít.

Szórakoztatott, hogy a huszadik ember álla esett le annak hallatán, amikor mondtam, hogy megkértem a barátom, ne csináljunk semmit. Emlékszem, tavaly az Avenida Paulistan siettem táncórára, amikor hömpölygött a tömeg kikent-kifent hősszerelmesekkel. Férfiak öltönyben, büszke tekintettel rohantak nagy csokor vörös rózsákkal, a nők kisestéjiben, illatosan tipegtek 30 centis magas sarkúban. Hatalmas dugó volt a városban, mindenki étterembe igyekezett, én pedig elképedten bámultam az ’ünneplő tömeget’, mert nem hittem, hogy ekkora felhajtást csapnak az egészből.

Mi lehet emögött hatalmas parádé mögött? Mi dobbanthatja meg annyira a szerelmes szíveket? Ha vehet, ha költhet és másnap mindezt el is dicsekedheti – a szerelem nevében természetesen. (Ó, én elvadult, kelet-európai matróna.)

Egyetemi éveimből mélyen megmaradt bennem egy név: Tarkovszkij. Egy orosz filmrendező neve. Bár az égvilágon semmit nem tudtam róla, rövid idő alatt arra a következtetésre jutottam, hogy egyetlen filmjét sem akarom látni, egy sort sem akarok olvasni róla, nem érdekel. Sikerült ismeretlenbe is száműzni a nagy mestert. Ennek pedig igen egyszerű oka volt:  ha az ember akkoriban szóba elegyedett a parnasszusi magasságokban trónoló filmszakosokkal (mondanom sem kell, hogy tisztelet illeti a kivételt) két perc alatt fölényesen elintézték az illetőt azzal, hogy Tarkovszkij a király és a dilettáns alja azt sem tudja, mi az a filmművészet. (Beletrafáltak, mert nekem fogalmam sem volt, hogy ki az, ráadásul egyetem előtt tényleg szinte semmit nem tudtam a filmről, mint hetedig művészet.) Nagy divat volt akkoriban, mert minden, magát kivételesnek és egyedinek tartó cinefil (elsüllyedek szégyenemben, de fogalmam sincs, hogy mondják ezt magyarul) ezt a nevet hajtogatta – Truffaut, Godard e Bunuel apó mellett.  Ennyi űberművelt filmenciklopédia mellett jól elszégyelltem magam, végül annyira irritált a kioktató dumájuk, hogy visszavágásképp bájosan megkértem őket, hogy ajánljanak mai rendezőket. Lett belőle sértődött kuss és nagy nulla a filmszakos barátok számát illetően. (Fiatalság, bolondság. Mit is fogtunk fel még akkor, 20 évesen a világból?) Gőgös sértettségemben, amikor jól elintéztek a filmszakos felvételin, csak azzal vígasztaltam magam, hogy így legalább a büdös életben nem kell szenvednem Tarkovszkijjal. A sors huncut fintora, hogy 10 évre rá, a világ másik sarkában visszaköszönt ez a név.

Amikor elkezdtem dolgozni a filmfesztiválon, kiderült, hogy a fesztivál, a nagy orosz rendezőnek, Andrej Tarkovszkijnak emléket állítva kiállítást, retrospektív vetítéseket szervez, gyűjtemény, kerekasztal beszélgetések, orosz rendezők garmadája és egy teljesen felajzott brazil moziközönség visszhangozza két héten keresztül azt a bizonyos nevet. Megmosolyogtatott, mert egyből megrohamoztak az egyetemi emlékek a hátulkötős évekről, a saját, ostoba gőgömről és azon bizonyos emberek üres hencegéséről.

A fesztivál vége felé  megnéztem a rendező polaroid képeiből rendezett kiállítást… Csodaszép! Kalandos életéről is sikerült egy keveset megtudnom. Mondanom sem kell, hogy arra a következtetésre jutottam a nagy Brazíliában, hogy… tramtatatatam, pampam: szeretném megismerni az összes filmjét és megtudni, hogy ki volt ez a nagy mágus. Ideje nekem is hasonló okosságokkal traktálnom… önmagam.

 A nyitóünnepségre menet ott kuporogtunk a kisbuszban Tarkovszkij fia mögött, hangosan csacsorásztunk egymás között portugálul és a világ legtermészetesebb dolgának tűnt, hogy a filmtörténet ikonikus alakjának a fiával zötykölődünk a sao paulo-i dugóban.

Ez jutott hát nekem a nagy Tarkovszkijból.

Normal
0

false
false
false

EN-GB
X-NONE
X-NONE

A sao paulo-i filmfesztivál épp annyira kaotikus és monumentális, mint a város maga. Első nap téblábolás, második nap szervezésbeli galiba, halálunalmas nyitóünnepség, tök vicces nyitóbuli, első fesztivál napon gigakáosz, összerogyásig dolgozás, 2,5 orás alvás után reggel négykor reptéren szerencsétlenkedés, majd ismét rohangálás és galiba, siker és kudarc, most itt vagyok és már hiányzik, hogy írjak a blogra. Arra gondoltam, hogy írok valami gyorsat, vicceset, egyszerűt. A fesztiválról nem tudok. Ezt is órkán keresztül ecsetelem majd, mint a volt munkám a filmforgalmazónál.

(közben elfáradtam…szóval végül inkább megyek alszom egy kicsit…tényleg csak egy kicsit sajnos, ez a rohadt számítógép az én drogom…)

Csókok a fesztiválról. (Eszembejutott, hogy csinálok egy kis videót arról, hogy hogyan is működik ez a fesztiválmunka :). csak el ne felejtsem és legyen rá energiám.)

/* Style Definitions */
table.MsoNormalTable
{mso-style-name:”Table Normal”;
mso-tstyle-rowband-size:0;
mso-tstyle-colband-size:0;
mso-style-noshow:yes;
mso-style-priority:99;
mso-style-qformat:yes;
mso-style-parent:””;
mso-padding-alt:0cm 5.4pt 0cm 5.4pt;
mso-para-margin:0cm;
mso-para-margin-bottom:.0001pt;
mso-pagination:widow-orphan;
font-size:11.0pt;
font-family:”Calibri”,”sans-serif”;
mso-ascii-font-family:Calibri;
mso-ascii-theme-font:minor-latin;
mso-fareast-font-family:”Times New Roman”;
mso-fareast-theme-font:minor-fareast;
mso-hansi-font-family:Calibri;
mso-hansi-theme-font:minor-latin;}

Dühöngtem, reklamáltam, amikor viszont több hetes késéssel megkaptam a bankkártyám, teljesen elérzékenyültem. Hogy nemtörődömségében tündérnek nevezzen a neves pénzintézet körültekintő személyzete, mélyen meghatott. Bár isteni csodának tartom, hogy egyáltalán megérkezett a kártya, mert a fiúcska, aki a bankban felvette az adataim, aznap kezdett és egy órányi beavatás keretén belül sikerült csak kiderítenie, hogy hová kell írni a nevem, hol találja az útlevélben a születési helyet és melyik a regisztrációs számom. Annak rendje-módja szerint pedig jó el is cseszte a regisztrálásom. Azóta már kértem egy másik bankkártyát, maradtam ismét Túúndzsi pénzügyi körökben is, ezt pedig kedves relikviaként megőrzöm.

Egy másik bájos esetben is megkaptam a Tündér címet (nemsokkal a bankkártyás eset után.) Fenn, Recifen regisztrálták így a nevem.

Az ok nagyon egyszerű. Ha azt mondom Tünde, ahhoz hogy a de-t ne dzsi-nek, hanem tényleg dé-nek ejtsék, írott formában szügségeltetik az R. Így tündérke révén megmenekül a becsületem és reménykedhetem egy emberi Túúndé-ben. Híú ábránd ez csupán, mert voltam és maradok egy: Túúúndzsi.

 Ha drága anyucikám tudtad volna, hogy kicsilányodnak ilyen sok gondja lesz a nevével, akaposan meggondolod, hogy ezt a gyönyörű nevet válaszd-e vagy sem.

 Én különlegesnek tartom és szeretem. Emlékszem Szigeten nem volt egy Tünde sem. Büszke voltam arra, hogy én vagyok az egyedüli. Kétségtelenül már ott elkezdődött ez az hercehurca. Az ü betű kifog minden nemzeten. A románok sem tudják kiejteni az ‘ü’-t, így otthon Tunde voltam. Még szerencse, hogy nem a kamaszkoromat töltöttem Brazíliában, mert biztosan nyomott hagyott volna a személyiségemen ez a sok ‘meghurcoltatás’ és komoly önértékelési válságot eredményezett volna.

Amióta átélptem Anglia határát, megtanultam, bárki külföldi fiával találkozom, bemutatkozásnál feszengés, értetlenkedés és névetimológiai magyarázkodás következik. Ez a név arra pont tökéletes, hogy az ember megőrizze inkognitóját. Úgy sem értették, visszakérdezni nem merik, ha visszakérdezik, még mindig nem értik, vagy már el is felejtették. Szóval marad a zavart mosoly és az igyekezet, hogy a nevem említése nélkül lehessen társalogni velem. A ‘ki is vagy, hogy is hívnak, mi is a neved, meg hogy is ejtik’ annyira mindennapivá vált, hogy nem is tulajdonítottam neki jelentőséget. Az angolok tisztában vannak vele, hogy nemzetüket elárasztotta a mindenféle nemzet, érhetetlen nevű jövevénye, fásultan, türelmesen betűznek vagy csak egyszerűen nem érdekli őket. Így az én nevem sem jelenetett nagyobb fennakadást (Edzettek a szigetlakók mindenféle furcsaságra.) Ők Thündhi-nek hívtak. Persze sokan Szindinek hallották elsőre, de ha meglátták az írott formát, már nem jelentett gondot. A portugálok…jóég nem is emlékszem már. Azt tudom, hogy ők voltak túlnyomórészt a némacsend, értetlen tekintet kategória, akikkel sikerült megőriznem az inkognitóm, mert egyébként is brazil akcentussal beszéltem a nyelvet. A többi nemzetiségű barátom megosztva hívott Tunde-nek (saját  nyelvük hanglejtésének megfelelően) vagy az angol Thündhi-nek. Furcsa módon a franciák nem tudják kiejteni az ü-t a nevemben, pedig sok ü van a nyelvükben, és mégsem. Mindenki csak Tundé-nek hívott, a szóvégi hangsúllyal.

És elértünk a brazilokhoz. Anyucikám, ha tudtad volna, hogy ezt a nemes, költői nevet az óperencia tengeren túl leamortizálódik Túndzsivá… meu Deus do céu.

Eddig sosem éreztem sértőnek vagy irritálónak ha megütköztek rajta, vagy rosszul ejtették ki, itt viszont meg kell mondanom már a a könyökömön jön ki az örökös magyarázkodás, értetlenkedés. Némelyik lokálcsókát azért nem nevezném a legjobb modorú egyénnek. Az, hogy a telefonba beleordítják, hogy ‘eeee?’ már fel sem tűnik és bár százszor megkérdezik, százszor elmondom, még mindig ugyanott tartunk.

Még új vagyok a munkahelyen, a nagyja még hátra van. Nem úszom meg, hogy ne menjek keresztül ezen a tortúrán – milliószor. Tudom, fel kell vérteznem magam. Néha már elkapott a düh és csak fortyogtam magamban, hogy a rohadt életbe, egy napon mindenki megtanulja kiejteni rendesen a nevemet. Kicsit gúnyosan is  állnak hozzá, mert biztos vagyok benne, hogy a Tundzsi a brazil fülének sem hangzik a legszofisztikáltabban. Ami a legirritálóbb, hogy ez téma. Téma a beszédben és téma  a fejemben. A nevem. Ugyanmár!!

Gabi és Rudi otthon Budapesten egyszer nekiállt viccelődni a nevem brazil változatával. Júúj de utáltam. Haragudtam is rájuk. Aztán szépen elterjedt. És most már mindenki Tündzsinek hív otthon. Sikerült is viccelődni vele, már megbékéltem vele.

Na de itt. Mindenki úgy néz rám, mint valami retardált marslakóra, akinek valami egészen borzasztó, hülye neve van. Ez már bosszantó. Amikor megkérdezik, hogy mi, csak néznek, ha látják írott formában, akkor…ááá..Túndzsi…ok. Százszor megkérdezik, százszor elmondom, mindegy..Túndzsi.csá. Örüljek, hogy ezt is meg tudják jegyezni.

Minden országnak megvan a saját szokása, hagyománya, kommunikációs formája. Itt fontos a név. Nem értem, de el kell fogadni. Amikor megszólítanak valakit vagy telefonálnak, elsőként mindig a névre kérdeznek rá. Én kicsit gorombának tartom, de itt így van . Lassan, határozottan építem fel a telefonbeszélgetéseim proceduráját, ahol a nevem említését igyekszem annyira mellőzni, amennyire csak lehet. Igyekszem, de mindhiába.

Egyik nap rácsörögtem irodán belül egy kollégára.

– Ki az? (tudni kell, hogy itt elég rosszak a vonalak vagy csak egyszerűen hozzátartozik a telenfonbeszélgetés kultúrájához, hogy mindenki üvölt a telefonban)

– Tünde ( Nem tudom, hogy ez egy spontán reakció, de ha valaki hangosan beszél, én automatikusan halkabban szólalok meg. Talán ezzel próbálja az ember jobb belátásra bírni a másikat, hogy kicsit vegyen vissza a hangerőből)

– Kiiiiii?

– (feladtam,mert tudtam, hogy értelmetlen. Lemondóan belevakkantottam a telefonba) Túndzsi…

– Ááá Túndzsi!!!

Percekig vihogtunk a telefonban.

Volt egy megbeszélésünk egy film rendezőjével és a producerrel. Rámkerült a sor, kiböktem a nevem, táguló pupillák, teljes zavar. A főnököm, hogy oldja a helyzet feszélyezettségét, közbevágta:

– Mi lenne ha inkább csak Máriának szólítanánk? Egyszerűbb!

Hétfőn este azon sopánkodtam, hogy senki nem locsolt meg Húsvét alkalmából, erre tegnap este maga a Jóisten pótolta az elmaradt szokást. Gondoskodott arról, hogy ebben az évben se hervadjak el, mert olya trópusi zuhéj kapott el, amit életemben először éltem meg.

Sao Paulo időjárására jellemző, mint magára a városra és a helyi életre: a teljes kiszámíthatatlanság. Sose tudni, mi fog történni, mire kell számítani, milyen idő lesz. Szikrázó napsütés reggel, égszakadás-földindulás délután, majd forró, fülledt éjszaka. Egyik nap nyár, utána londoni hideg és szürkeség. Pontosan ez a szürkeség fogadott, amikor megérkeztem. Csalódott is voltam. Hol a napom? Hol a virítóan kék ég? Mi ez a londoni szürkeség? Onnan jöttem, elég volt, köszönöm.
Az ernyőt sosem lenne szabad otthon felejteni. Igazán megtanulhattam volna. A kis kézi ernyők teljesen hasznavehetetlenek, mert ha elkap egy jó kis trópusi zuhé, ernyővel vagy anélkül, úgyis bőrig ázik az ember. Az elején, amikor mindenhol azokat a napernyő méretű ernyőket láttam az emberek kezében, letudtam a brazil megalomániának. Az is nagy.Ennyi. Most már értem.
A péntek is egy ilyen kiszámíthatatlan napnak indult, kellemes, napsütéses reggellel. Mostanában hál’Istennek jó melegek vannak, annak ellenére, hogy javában ősz van, és folyamatosan azzal riogatnak, hogy télen 5 fokig is lehűl az idő, de fűtés nincs. Pár hete, kabátos, pulcsis hideg volt, amikor már láttam a végzetem, hogy Brazília ide vagy oda, ezt a fránya hideget nem úszom meg. Hajszárítóm még nincs, de pár este olyan hideg volt, hogy nem láttam más megoldást, felkaptam a kis elektromos melegítőt, ami remélhetőleg megmenti az életem télen, és azzal szárítottam meg a hajam. (Fő a célszerűség. Budapesten emlékszem, amikor elromlott a hajszárítóm egy ideig a sütő előtt görnyedve szárítottam a hajam. Eredmény? Gyönyörű fürtök, izmos combok.)
A munkahelyem és a metrómegálló között jó 20 percnyi séta van – fel a  hegyre, le a hegyről. ( Igen, Sao Paulo is dimbes-dombos helyenként, mint Buda, csak pálmafákkal.) Amikor elindultam már csepergett, de már nem volt visszaút. Péntek esténként olyan dugók vannak a városban, hogy semmilyen járművel, ami föld felett közlekedik nem érdemes próbálkozni. Ha mégis, az ember számítson arra, hogy a péntek estéjét a dugóban tölti. Egyedüli megoldás metró vagy… helikopter.
Már a legelső percben csorgott a ruhámról a víz, így nem láttam értelmét aggódalmaskodásnak, idegeskedésnek. Ha már így alakult, akkor élvezzük. De mennyire élveztem! Kellemes, langyos zápor, forró, péntek este, egy hosszú, kimerítő hét után. Aznapesti státuszomat ‘kenyérre kenhető’ jelzővel illetném.
Szerencsére volt egy pár Havaianas a táskámban, gyorsan felvettem és boldogan csatangoltam a hatalmas pocsolyákban. Olyan jó érzés volt. Élveztem a záport, a meleg estét, a tényt, hogy péntek van, azt ahogy csurgott rólam a víz, mindenhonnan, élveztem az emberek értetlenkedő tekintetét és igen, a dudáló és füttyentgeto férfiak tekintetét is. A péntek esti sao paulo-i káosz kellős közepén, ahol az eső csak tetézi az apokaliptikus helyzetet, vídáman ugrándozva a pocsolyákban, csuromvizesen csak arra tudtam gondolni, hogy milyen fantasztikus ez az eső, milyen szép az élet, micsoda felszabadító érzés a munkából hazairamodó tömeggel sodródni, részese lenni a sao  paulo-i lüktető életnek és milyen csodás módon gondoskodott a Jóisten arról, hogy íme, legyen nekem is locsolkodás a messzi Brazíliában. Ha titkon irigyeltem azokat a leányokat, akiket huncut módon slaggal, vödörrel locsoltak meg a legények, elmondhatom, hogy lett nékem trópusi, meleg zápor. Egyenesen az égből.

Ezt a blogot a szüleimnek dedikálom abból az alkalomból, hogy nem tudunk túl sűrűn beszélni és akkor is, ha sikerül, elég szűkszavú vagyok. Sokminden van, amit nem tartok fontosnak megemlíteni, pedig tudom, hogy mindenre kíváncsiak és minden érdekes, az újdonság erejével hat. Ajánlom sok-sok szeretettel, tiszta szívből és mégegyszer, csupaszeretetből, hogy szemmel követhessék az eseményeket, kicsit belelapozhassanak életem forgatókönyvébe, megismerjék, a várost, ami most életem helyszínéül szolgál, az életformát, amibe belecsöppentem és ami lassan, tényleg, az életemmé válik. Talán a koponyám rejtett zugaiban rejlő mindenféle elszállt gondolatok által megismernek kicsit jobban engem is – így 12 ezer km távlatában.

Fogalmam sincs, hogy olvasói szempontból mennyire lesz érdekes, élvezetes, amit itt összefirkantok, főleg annak tükrében, hogy teljes káosz van a fejemben, nyelvek, kifejezések szempontjából, mit, melyik nyelven, hogyan kell használni. Néha mindegy melyik nyelven, csak az egyiken végre találjam meg annak az adott gondolatnak, érzésnek a megfelelő, verbális kifejezési formáját – ami nem nyökögés, hebegés-habogás és szépen, lassan lemondásba torkolló káromkodás.

Fogalmam sincs, hogy milyen gyakorisággal, mennyire részletesen, hogyan, miről…nekilátok. Hozzá lehet szólni, ha valami esetleg nem világos, túl kevés, túl sok vagy egyszerűen unalmas.

Ami igazából nem egyszerű most így hírtelen, elkapni az események szálát. Elindulni valahol, amikor már olyan sokminden történt, amikor az események nagyrésze már lepergett – mert jelen pillanatban leginkább csak a munka tölti ki az életem. Mostani kicsit leűlt állapot mindannak az eseménysorozatnak a következménye, ami még nem is olyan rég, halomra történt velem. Ha belegondolok, ez a kivülről látott monotonitás sem az valójában, mert minden nap egy hatalmas kihívás. Hátha ma már többre leszek képes, többet tudok mondani és mindaz az ötletáradat, ami úgy fojtogat belülről, érthető formában hallgatókra lel.

Na belevágok a közepébe… a következő alkalommal. Arról szeretnék írni, hogy végső lépésként sikerült nyitnom egy brazil bankszámlát. Végső lépés, mert minden dokumentumom meglett. Öröm és megkönnyebbülés, aminek a jelentőségét, elkényelmesedett európai állampolgárként elfelejtettem. Majd írok arról is, hogy mi szűlte bennem az elhatározást, hogy ebben az országban egyszer mindenki megtanulja helyesen kiejteni a nevem. Továbbá hétvégén húsvét van, amit helyi viszonylatokban semmi sem éreztet az édességhegyeken és gigacsokitojáson kívül. Azért sem érzem a jelentőségét, mert a húsvét mindig a családdal telik, meleg van és még mindig az az érzésem, hogy nyaralok és egyszer hazamegyek…pedig a haza, az most itt van, a Praca Franklin Roosevelt-en, a sao pauloi betonrengeteg kellős közepén.

Ez az én otthonom, édes otthonom jelenleg.