Hónapokkal ezelőtt felraktam egy irományt, amit még otthoni, elkeseredett pillanataimban írtam. Találtam egy újabbat.(Van bőven.) Elszomorít, hogy mennyit kopott a szókincsem, de nem is búslakodom ezen, mert az sehová sem vezet. Ugyanakkor érdekes tükör ez arra, hogyan fejlődik az ember élete, hogyan változik a gondolkodásmódja. Ezt 2010 májusában írtam, felejthetetlen párizsi pályafutásom után. Akinek van türelme és kapacitása… érdekes lehet. ( Lineáris gondolatmenetet kedvelőktől elnézést kérek és óvva intem őket…)
Magányos merengések
Magányosnak érzem magam. Egyedül vagyok egész nap. Nem beszélek egész nap. Csak a gép elé meredek egész nap.
Afféle száműzetés a világból, aminek információáradatával az Interneten keresztül tartok kapcsolatot. Aminek eseményeiben, fejlődésében, örömében, bánatában nem veszek részt. Nem bandukolok álmosan, karikás szemekkel a metróhoz, hogy sok száz, hozzám hasonlóan mogorva ébredezővel vánszorogjak a munkahelyre. Nincsenek megszokott helyek, megszokott útvonal, sarkok, arcok, helyek. Nem is tudom, hogy hiányzik-e valójában. Csak kirekesztettnek érzem magam a mindennapokból és túlságosan is elszigetelődöm a valóságtól, ami túlzott érzékenységet is eredményez. Picit félek az emberektől. És nincs is kedvem beszélgetni. Pedig tudom, hogy ha valaki áldozatommá esik, végtelen szóáradattal terhelem, fárasztom, untatom. Hiányzik a létemből, a csevegés, csacsogás, elmélkedés. Annyi összegyűlt benyomás, gondolat van bennem.
De jó itt az albérletben ismét. Bár elkeseredett egésznapos, reménytelen munkakereséssel telik az idő, ha kinézek az erkélyen a kertre, azokra az egymással színben és pompában versengő fákra, amik nagy összevisszaságban, tömegben, egymás hegyén hátán alkotják ezt a nagy dzsumbujt, akkor nagyon örülök, hogy ezt láthatom. Hogy megélhetem. Ezt látom, ha kinézek az ablakon. A tavasz színeit. Az élénk zöldet ellentétben a sötét éggel, az eső friss illatát az orgonával keveredve. Nos ezek az apróságok igen nagy örömet okoznak napközben. Nem is beszélve arról, amikor szikrázó napsütésben, madárcsicsergéssel kezdem a reggelt. Akkor jó. És boldog.
Az embernek meg kell tanulnia boldognak lenni. És leginkább vigyáznia kell a boldogságára. Őrizni, tartogatni, elraktározni és legfőképp emlékezni, hogy legyen miből meritkezni, hogy erőt adjon.
Mennyi számtalan ok szól az elégedettség mellett az elkeseredéssel és a reménytelenséggel szemben. Egy szép lakás, gyönyörű kert. Egyáltalán egy hajlék, ahol az ember méltóságban és diszkrécióban élheti meg bánatát, örömét, mégha magányosan is. Kényelemben lenni magányosnak, nem érhet fel azzal a szomorúsággal, amikor utcán, emberek között, hajlék nélkül magányos.
Továbbá van egy társ, aki segít, támogat, jelen van. Aki éberen tart, akiért erősnek, kitartónak kell lenni, aki nem engedni lanyhulni a lángot. Akit bizony fel kell vidítani, boldoggá tenni, feladatokkal ellátni. És akkor máris adódik egy cél, egy feladat, egy pici küldetés. Bár ez a lelkesedés sem régi fényében tündöklik. Kicsit megfáradt, megtört.
(Talán a zene hatása az, ahogy írok most. Mennyire fontos is nekem a zene. Szeretném ha minden pillanatomban kísérne. Az viszont örökös merengést, ábrándozást, mélázást eredményezne. Nem nagyon tudok úgy zenét hallgatni, hogy közben mást csinálok. És fordítva. Magával ragad a zene,érzelmeket, indulatokat vált ki. Így, hogyan is lehetne bármire is összpontosítani. Számomra a zenehallgatás mindig a zenére való teljes figyelést jelentette.)
Csak magamról írok…és egy internetes blogon, amit más is megláthat, elolvashat. Remélem nem.
Ez talán azért van, mert én jelentőséget tulajdonítok minden apróságnak. Fontosnak tartom megőrizni a láttottakat, hallottakat. Emlékeimben konkrét szavakra nem emlékszem. De annál inkább a helyzetre, a helyszínre, a színekre és indulatra, amit akkor átéreztem, legyen boldog, szomorú vagy dühös. És a benyomások? Belekerülnek egy nagy üstbe és forrnak, bugyognak, előtünnek vagy eltünnek. Ez az üst pedig a kobakom és a lelkem. Az a kondér, ami a boldogságunkat irányítja. Azt a képességünket, hogy hogyan tudunk megbírkózni a jelenünkkel és önmagunkkal. Hogyan szembesülünk a tulajdonságainkkal, annak változásával és hibáival. Legtöbbször az embernek nincs ideje erre. Rohan. Millió dolga van, el kell intézni, fejben tartania dolgokat. Akkor nincs idő szembesíteni, ítéletet vagy eredményt hírdetni. De talán nem is baj. Az események lelassulásával, a tevékenységi kör szűkülésével azonban magunk felé fordul a figyelmünk. Észreveszünk, kiszurunk olyan dolgokat, amit addig nem. És el kezdünk sokmindenben kételkedni, ami addig fel sem merült bennünk. Ez a szembesülés folyamata, ami még nehezebb ha mások is szembesítenek adott dolgokkal. Itt természetesen a negatívumokat, hibákat értem. De mi is számít hibának? Mikor követünk el hibát, mikor vétünk mások, vagy magunk ellen? Mikor hozunk rossz döntést, vagy mikor hoztunk rossz döntést a múltban, amivel nincs mese, most szembesülnünk kell?
A tökéletességre való törekvés igen nagy teher. Saját magunk és más számára is. Örökös kételkedést és elégdetlenséget eredményez. Amit mások sokszor rossznéven vesznek és ami nem tudja elkerülni azt, hogy végül mindenki csak a negatívumot lássa bennünk….
Kezdek belebonyolódni….talán túl sokat gondolkodom.
