Kalandiparos São Paulo-ban

A város híres piacán gazdagon felhalmozott kupacokban áll a több fajta garnélarák (rózsaszínű és fehér), frissen fogott halak és minden más herkentyű. Itt vettem először cápahúst, nagyon finom, olajos, nehéz hús. Halvány fogalmam sincs, hogy melyik halárú, mit takar, magyarul a lazacon, garnélarákon és polipon kívül egyiknek sem tudom a nevét.

Télen degeszre tömtük magunkat minden alkalommal, ha lejöttünk Ubatubaba. Ekkor nagyon olcsó minden, érdemes élni a lehetőséggel.

Na megyek is pucolom a hűtőben ott figyelő garnélarákokat. Mennyei eledel és szerintem nem is olyan gusztustalan nyersen.

Brazíliában nagyon komolyan veszik a család intézményét. A gyerekek nagyon fontos részét alkotják a szülők szociális életének. Nincsenek elkülötnítve, nem pattintják le őket a baby sitternek, viszik magukkal mindenhová. Így is van berendezkedve az ország és talán a brazil gazdaság is. Legelső utamkor állapítottam meg, hogy itt a gyerekek mennyire fontos szerepet játszanak a mindennapi életben,  mennyit babusgatják, szeretgetik, kényeztetik őket. Minden étterem fel van készülve családok fogadására, játékboltok, ruhaboltok, játszóházak és mindenféle szórakoztató egység profitál ebből a nagy-nagy figyelemből. Legelső benyomásként ezt állapítottam meg, legalábbis ez a látszat, hogy itt sokkal erősebb a családi kötelék, mint Európában. Otthon kicsit úgy érzem, hogy a különböző generációk között világnyi különbségek vannak. Számtalan kivéltelt mondhatok persze, de a nagy átlagban ezt éreztem. Angliában talán még erősebben, mint bárhol máshol. Tudom, hogy korosztály kérdése is, de itt a gyerkőc ott van mindenhol. Velük töltik az egész hétvégét a szülők, moziba viszik őket, együtt mennek étterembe, együtt utaznak, viszik magukkal mindenhová. Minden tőlük telhetőt megtesznek, hogy örüljön a kis lurkó. Ebben valószínüleg az is közrejátszik, hogy napközben késő estig dolgoznak, így alig látják egymást, de adódó alkalommal kitesznek magukért. Nem is Brazíliáról beszélnénk, ha nem lennének végletek. Kétségtelen, hogy ebben is sokan túlzásba esnek. Szociális téma a szülők felett elhatalmosodott gyerekek problémája, akiket elárasztanak a leglehetetlenebb ajándékokkal és elkényeztetett, arrogáns diktátorokká válnak. A szülők elveszítik az irányítást felettük, ennek pedig beláthatatlan következményei vannak a családi életre és kölykök életére. Sokan, mint, ahogy az amerikai filmekben látjuk, mindenféle ajándékokkal próbálják pótolni a figyelmet és a szeretetet, amit idő hiányában nem tudnak megadni. Hm, a jólét nyavajája.

A szegény réteg története ennek tükrében annál kegyetlenebb és igazságtalanabb.  Gyerekek, akiket teljesen elhanyagolnak a szülők, semmilyen nevelést nem kapnak, iskolába se mennek, éheznek és végül az utcán kötnek ki bűnözőként vagy a Jóisten tudja, mi történik velük.

Legyen gazdag vagy szegény, általánosságban mindenki próbálja boldoggá tenni a kis csemetéjét, ahogy csak tudja.

Egyszer kaptunk egy meghívót. Szülinapi buliba megyünk. Hány éves az ünnepelt? Kettő!

 A kis úrfi egy csodaszép, göndörhajú kis angyalka, akit már a legelső alkalommal legszívesebben hazavittem volna magammal. Gyönyörű, okos, két lábon tipegő kíváncsiság, aki hatalmas szemeivel minden nőt meghódított.

Valamit már kapisgáltam, hogy itt komolyan veszik ezeket a szülinapokat, így viszont saját magam győződhettem meg arról, hogy mennyire. Több ezer játszóház van a városban, amit elvarázsolt kis mesebirodalommá alakítanak, hogy kielégítsék a gyereksereg és a szülők igényét. Szülinapot is általában ilyenben ünnepelnek. Ennek a kis lurkónak is kibéreltek egy jó nagy játszóházat. Ámultam és bámultam, amikor megláttam az esküvőnek megfelelő felhajtást. Új volt nekem, hogy minek egy kicsi gyereknek ekkora parádé, amikor úgysem fog emlékezni rá. Biztosan nem fog, mi viszont igen és tényleg jól éreztük magunkat. Leginkább arról szólt, hogy a régi barátok, fiatal szülők összejöttek, mindenféle gyerekkaját és édességet összezabáltunk, nágykézláb mászkáltunk a kicsi manók után és felhőtlenül játszodtunk.  Fel is világosítottak, hogy ez tényleg egy barátoknak és azok gyerekeinek szóló összejövetel volt, mert sokan olyan giccsparádét csapnak, olyan magamutogatás,  nagyzolás és versengés folyik, hogy olyat csak az anerikai reality show-ban látni. (Letöltöttem pár képet az Internetről, illusztrációként.)

Isten éltesse a kis úrfit, rendezzenek még sok-sok zsúrt neki, hívjanak is meg minket és lehetőleg ugyanonnan szerezzék be az édességet. Az a brigadeiro, Isten bocsássa bűnöm, Luciferrel bizniszelnék érte.

(Még nem meséltem erről a brazil édességről? Ideje visszatérni egy kis gasztro-garázdálkodáshoz.)

Összecsaptam egy gyors ebédet, mielőtt L utazott. Igyekeztem kitenni magamért, bár utolsó pillanatba rohantam el a boltba megvenni az összetevőket. Lehet látni, hogy mi is akar ez lenni? Nem vagyok egy nagy gasztrofotográfus. Nem sütőtök, nem. Rendkívül egyszerű, praktikus, mutatós és finoooom. Gyorsan főztem tésztát, felkozkáztam sárgadinnyét, apró darabokra tépdestem spanyol, szárított sonkát, hozzáadtam jó sok bazsalikomot (itt teljesen más a bazsalikom), megszórtam parmezán sajttal, olivaolaj és só… oh, és egy pohár bor mellé.

(A guavas-rikottás palacsintámról nem is érzem fontosnak beszélni. Bojkottálta a kreativ vezetőség… Gazdagíthatná ‘Az elcseszett konyhai próbálkozások’ listáját… tényleg érdemes lenne írni róla. Annyira azért nem volt szörnyűséges na.)

Most, hogy lett egy szusszanásnyi időm, nosztalgiázom és múltat idézek, pedig már jövőbe tervezek és nagyon élvezem a jelent. Csak így egyszerűen.

Eszembe jutott, hogy hónapok óta ízlelhetem azt, ami annyi ideig az elérhetetlen trópusokat jelentette és bár hozzászokhattam volna, akárhányszor megérzem azokat az illatokat, megjelenik a csiklandozó érzés, hogy ami csak ábránd volt, most valóság.

Rám nagyon erős hatással vannak az ízek, iIllatok, mélyen az emlékezetemben vésnek pillanatokat, lelkiállapotot, sőt egy egész korszakot.

Emlékszem évekkel később megéreztem valakin azt a parfümöt, amit egyetem alatt használtam, eszembejutott minden: barátok, szerelem, bulik, tanulás, küzdelem, álmok.  Most a születésnapi tortámon meggyújtottak egy csillagszórót. A csillagszóró illata mindig a család meghitt melegét idézi fel. Karácsony Máramarosszigeten, várjuk az angyalkát, megszólal a csengő az előszobában, megjött, szaladunk, énekelünk, csillagszórót gyújtunk. A menta tea íze mindig Bálint mamára emlékeztet. Tisztán emlékszem arra az estére, amikor Londonba költözésem első napjaiban ittam, Bálint mama halála után és jól elpityeregtem magam, mert egyszerre megrohamoztak az emlékek a finom reggelikről Sófalván, a tűzhelyen készített bundáskenyérrel és a citromos menta teával. A tea illatábam benne volt az emlék, ahogy kicsigyerekként fontoskodom és feleselgetek a konyhában, a nagymamám pedig sürög-forog a tűzhely körül és megállás nélkül szórakoztat ízes, székely vicceivel.

Múlt nyáron Windsorban sétálgatva elmentünk egy étterem előtt, ahonnan áradt az olajszag, a tagadhatatlan, angol ’fish and chips’ szaga. Egyszerre eszembejutottak a nehézségek, amit azok a bizonyos tanulóévek jelentettek Londonban. A pincérnői munkák, a kinlódás, a nyelvi megbéklyózottság első nagy küzdelme és az a bizonyos, filmbeillő felmondás, amikor az étterem konyhájában a szakáccsal üvöltve, megaláztatást nem tűrve kivágtam a lengőajtót, lerángattam magamról a kötényt és tudomására adtam az egész étteremnek, hogy otthagyom azt a rohadt helyet.

A garnélarák ízéről mind a mai napig az jut eszembe, amikor Cannes-ban, a filmfesztiválon el akartam menni Michael Haneke filmjének a bemutatójára. Utolsó pillanatban kezembe nyomtak egy meghívót: – Fuss Tünde, fuss! Csípd ki magad, menj! Hazarohantam a kis lakba, ahol megszálltunk és ezzel véget is ért a glamour aznap estére. Elfelejtettem a riasztó kódját, ami többszöri próbálkozás után is gyilkosan sípolt, biztosan veszítettem 10 évet a hallásomból és végül a medence szélén kötöttem ki egy villával kinyitott borosüveggel, amit fenékig kiittam. Mire hazajöttek a munkatársaim, teljesen el voltam ázva és ekkor készítették azt a vacsorát garnélarákkal, amiből az étel illatán és a zavaromon kívül semmire nem emlékszem, se arcokra, se magamra. (Ja, a legutolsó próbálkozáskor jól ütöttem be a kódot. Amikor a többiek nyugodtan besétáltak a házba és a riasztó nem szólalt meg, azt hittem befordulok a medencébe.) Sorolhatnám még naphosszat az ízek, illatok hatását, hogy milyen emlékeket, érzelmeket idéznek fel, melyik országban, kiknek a társáságában. Megállapíthatom, hogy az orrom és az ízlelőbimbóim rejtik emléktáram aranykulcsát.

Brazíliát, az egzotikus országot annak életörömével, napsütéssel és a tengerparttal számomra három íz, illat jelképezi: a maracuja, a Guarana üdítő és a goiaba, vagy ahogy Európában mondják, a guava. Mind a mai napig bármikor egyek-igyak belőlük vagy csak megérezzem az illatukat, egyszeribe előtűnik az a trópusi ország, amiről mindig is álmodoztam.

O meu Brasil.

Ha Guaranat iszom, mindig eszembejut az első repülőutam ide, amikor a fedélzeten először megkóstoltam. Furcsa volt, nem tudtam eldönteni, hogy ízlik-e vagy sem, de mindenképp nagyon egzotikusnak találtam.

 Benne volt az idős steward jókedve, a bossa nova ritmusa, a színes kavalkád, ami már a repülőn fogadott és mindaz az országról felállított klisé, aminek vajmi kevés köze van a brazil valósághoz. A Lambada, Izaura és a Nincs kettő négy nélkül világa. Igen, ezt érzem a mai napig, bármikor kinyitok egy Guaranat.  Megmosolyogtat, jókedvre derít és emlékeztet arra, hogy magasságos egek, tényleg Brazíliában vagyok.

A maracuja mindig is az első helyen volt a listámon. A brazil maracuja más, mint amit otthon ismerünk. Sárga héjú, méretes, húsos gyümölcs, olyan intenzív illattal, aminek nyomába sem ér a lila héjú portugál vagy ázsiai maracuja.

 Emlékszem első utam után Európába visszatérve mindent doptam egy maracuja mousse-os sütiért vagy a gyümölcsléért. Magyarországra hazaköltözve találtam egy bizonyos Angliában forgalmazott maracuja levet és mindenkit elkápráztattam a csöppet sem hasonlító mousse-ommal. Évekkel később pedig teljesen véletlenül leltem rá az igazi, brazil maracujára a fővámtéri piacon. Fonnyadt, összezsugorodott, sárgás-zöldes kis gumók voltak, amit egyből felismertem. Az árusoknak halvány gőzük nem volt, hogy mi az, ki akarták dobni és értetlenül áltak, amikor megállás nélkül hálálkodtam, áradoztam és megvettem az összeset. Majdnem elsírtam magam a gyönyörűségtől, amikor felbontottam az elsőt. A szürke, lucskos, pesti télben egyszerre megrohamoztak az emlékek: napsütés, pálmafák, nevetés és jókedv. Készítettem egy hatalmas adag mousse-t és egyszerre felfaltam az egészet. Túlzás nélkül, két napig rosszul voltam. Mai napig a desszertek királynőjének tekintek mindent, amiben van maracuja. Feketelistára került a hűtőnkből, mert ellenállhatatlan, felzabáljuk, megdagadunk.

A goiaba emlékidéző hatására pedig csak nemrég jöttem rá. Amikor kicsit el akarok menekülni a sao paulo-i betonrengetegből, eszem egy guavas fagyit, gyümilevet vagy sütikét.

Ez a gyümölcs egyből felidézi a brazil tengerpartot, a gazdag reggeliket a frissen készített gyümölcslevekkel és a guava fűszeres illatával, ami elvegyül a friss, tengeri szellővel. Legalábbis az emlékeimben. Nordeste szimbolikus sütije is fenséges guava töltelékkel készül. A ’bolo de rolo’, azaz tekert süti. (Szentséges Mária, tudom, hogy nem így mondják magyarul, de nem jut eszembe.) Sőt, tegnap ettünk guavas-túrós desszertet.

Folytassam?

Egyszer összegyűjtöm, mik lehetnek azok az illatok, melyek tipikusan jellemzik az országot. Az édeskömény mindenképp. Bárhová menjünk, a mosdókban édeskömény illatú folyékonyszappan van. Kaptam egy parfümöt, pitanga gyümölcs kivonatból készült, le sem tudom fordítani. Északon őshonos gyümölcs – legalábbis a paulisták szerint.) Jellegzetes, trópusi, helyi. Ezt is védőpáncélként használom a kockaélet ellen. Belebújok a ruhámba és máris pálmafák alatt érzem magam.

 Aki pedig sao paulo-i jellegzetes illatokra kíváncsi, küldhetek egy kis koncentrált szmogot, amit sehol máshol a világon nem érezni.

Egy Boci napolinit desszertre? Nem kell sopánkodni, ha egy kis hazaira vágyik az ember, mert bárhol rábukkanhat. Egyre több boltban találok magyar édességet. Vettem már Tibi szaloncukrot és magyar Mars csokit is. Mi motiválhatja a brazilokat, hogy magyar csokit importáljanak, amikor milliónyi édesség lepi el a boltokat? Nem is érdemes ezen morfondírozni, egyszerűen csak örülök. Kétségtelenül gasztroparadicsom ez a város, ahol a világ minden íze kipróbálható. Ha sushit vagy olasz konyhát szeretnénk, könnyen találunk fenséges kis japán vagy olasz éttermet bárhol. Belga csoki vagy spanyol bor, francia sajt vagy arab édességek, mexikói, portugál, német, kínai és még sorolhatnám, mind-mind fellelhető a számtalan, különleges delikatesz egyikében. Nem is beszélve az őshonos, helyi és regionális ételekről. Ne feledjük, hogy a brazilok nagyon szeretik a hasukat. Na, kedvet is kaptam egy sétához a város japán negyedében, a Liberdade-n.

Ezt a puccos nyalánkságot a Reserva Cultural nevű híres, neves moziban kóstoltam meg, ami történetesen a főnököm tulajdonában van. Jean, francia gourmet lévén becsalogatta a mozijába a sznobizmusra hajlamos gazdagabb intellektuelleket francia éttermével és kávézójával. Eszem-iszom, egy jó kis európai film és meg is van egy pompás esti vagy hétvégi program. (Neki pedig jó kis bevétel a zsebébe.) Működik. A helyről mindenki ódákat zeng, aki kicsit is értelmiséginek számít, törzsvendégnek tartja magát. Az átlag közönség azért az idősebb, gazdagabb, dereshajú, illatos mamik és férjecskéik. Az elegáns légkörről alkotott képünkhöz elengedhetetlennek tartom hozzáfűzni, hogy érdemes egy 10 percet rászánni arra, hogy elácsorogjunk a kasszáknál és végignézzük az előkelőségek bősz harcát a sorbanállás fogalmának felháborodott fittyet hányásával. A kávézóról azért meg kell említenem, hogy a péksütijük elég katasztrofális…ezt meg is beszéltük azóta. Az a baj, hogy tocsognak a vajban. Igazán finom croissant-t Porto de Galinhas-on ettem…már-már közel állt egy jó kis francia péksütihez.

Ez a fagyicsoda viszont minden elismerést megérdemel. Először nem hittem a fülemnek, majd az ízlelőbimbóimnak. A szó ide már nem elég, a kép is vajmi kevés..meg kell kóstolni. Vendégeim vagytok egy fagyira 🙂

Ez a kis pékség-étkezde tényleg megér egy említést. Annak a híres-neves Copan nevű épületnek az aljában van, amit a matuzsálemi kort megélt híres, brazil építész, Oscar Niemayer tervezett. Emlékszem apucikám, tőled hallottam először erről az épületről. Te mesélted, hogy olvastál Sao Paulo nevezetességeiről és ez a híres épület megragadta a figyelmedet. A Copan tényleg Sao Paulo egyik nevezetessége ( a tursiták nagy előszeretettel fényképeztetik magukat itt), mi pedig 2 percre lakunk tőle. Nem is említve, hogy milyen sűrűn látogatjuk a helyet –  a pékségnek köszönhetően. Sok ilyen pékséggel összekötött étkezde van Sao Paulo-ban. Fontos tudni erről a városról (vagy magáról az országról), hogy az evés az egyik legfontosabb tevékenység az emberek életében. Legyen az utcán, buszmegállóban, a nap bármely időpontjában, munkábamenet vagy éjszaka, mindig vannak árusok, bódék, étkezdék, pékségek, ahol ehetünk. A leleményes brazil mindig megtalálja a módját, hogy etessen és ehessen. A lényeg, hogy étel legyen és sok legyen. Sok pocsék étkezde van, de akad bőven olyan is, ami lepukkant a menüjük viszont pompás. Ez szép is, finom is (bár az utóbbi időben valami történhetett, mert úgy tűnik, mintha kevesebb lenne a választék, de az is lehet, hogy túl későn megyünk reggelizni.) Számtalan sós és édes péksüti található, sütemények, kenyerek, szendvicsek és mindenféle frissen készített gyümölcslé, turmixok. Vasárnaponként nagy versengés folyik szabad asztalért. Nincs is jobb, mint egy álmos, lusta vasárnapon reggelizni itt egy jót. Kezd lassan a szertartársunkká válni – egy kis sós, egy kis édes, kávé, gyümilé, álmos, morcos, de kedves szóváltás a melegengető napsugárban, és már készen is állunk egy termékenyen és lélekmelengetően semmittevő vasárnapra.

A minap találtam ezt a csodát. Vicces, de magyar kultúrának egész hagyománya van itt. Nagy a helyi magyar közösség. Meglepően sok a leszármazott, és nem mindenki bámul bambán, ha azt mondom, hogy Magyarországról jöttem, hanem ismerősökre, leszármazottakra, sőt ételekre és szokásokra hivatkoznak. Nemrég vettem L anyukájának egy könyvet a szülinapjára: Magyar édességek. Iyen is van. Sőt vannak magyar leszármazott szakácsnénik is (szép magyar névvel), akik nagy áhitattal írnak az anyaföld szent kulináriájáról. Már többször olvastam a torta húngara-ról, de az valami teljesen más süti volt. (Itt minden képlékeny.) Ebben a pékségben ezt találtam – ami a túrósbatyú és a kakaóscsiga tökéletes keveréke. Túróval mazsolával. Igazán meglepődtem, hogy igazi túrót ehetek, amikor tudomásom szerint Magyarországon és Németországon kívül máshol nincs. Na de itt a titok nyitja. Hatalmas német közösség alkotja Brazília déli részét – biztosan elcipelték a túrósrétes receptjét is.

A többi péksütiről pedig, írni nem is érdemes. Látni kell és ízlelni. Persze csak kis adagban…mert könnyen guruló, trópusi bálnákká válhatunk mi is.

A Copan aljában van egy szuper kis pékség, ahol állandó vendégek vagyunk. Amikor megérkeztem Brazíliába, egy kérésem volt: hadd reggelizhessek egy tipikus helyi kis bódéban. Ehessek pao de queijot, maracuja mousse-t és ihassak Guaranat. Ide vezetett az utunk és azóta is itt esszük a legfinomabb péksütiket…ez a téma megérdemel egy cikket 🙂

Eszembe jutott az a gigantikus vitaminbomba turmix, amit nemrég összedobtam, pont mielőtt utaztunk északra. Tele volt a hűtő mindenféle ízletes gyümölccsel, nem akartam, hogy kárba vesszen. A különböző gyümikből végül isteni ambrózia született.

‘Istenek eledele’ ( Kreativitásom ma az egeket súrolja.)

Összetevők:

– utilapú (nem tudom, hogy van-e magyar neve: couve manteiga…valami vaj.Hatalmas levele van és ódákat zengenek a magas vastartalmáról.)

– szójatej

-avokádó

– lime citrom

– banán

– maracuja

– papaya

– friss aloe vera

-csillaggyümölcs

( Nem is tudom, ment-e még valami? A végén már kissé úgy éreztem, túlzásba estem az összetevők mennyiségét illetően, de sikerült összehoznom egy igen finom és tápláló turmixot.)

Rengeteg finomabbnál finomabb gyümölcs van ebben az országban. Nem is értem a helyieket, alig esznek gyümölcsöt. Na ebben én túlzába esek – minden túlzás nélkül. Nagyon sokat és sokfélét eszem. ( Ebből már gondom is lett… beszámoló a fogorvosos cikkemben nemsokára.) Az utóbbi időben sokszor veszek friss gyömbért és aloe verat, ami rögtön landol is a turmixgépben. Az aloe veráról nem árt tudni, hogy nagyon gusztustalan. Az a takony, nyál valami, amiket az Alien horrorfilmekben látni, ahogy azok a szörnyű teremtmények tocsognak a nyálban. Meg kell vallanom magamnak, hogy nagyon bátor vagyok. Legelső alkalommal megettem egy szeletet – egész nap hányingerem volt. Borzasztó íze van. Egy ideig el is ment a bátorságom, turmixban, más gyümölcsökkel együtt végül sikerül letolnom. A lime az  állandó kellék. Nagyon olcsó. A citrom itt ritka áru, különlegesség és drága. Amikor voltunk esküvőn márciusban ( kedves, de igencsak puccos esküvő) a citromot és a kiwit afféle különlegességként ajánlották. Vissza az aloe-hoz. Az általános variációk: lime, maracuja, aloe. A gyömbért is nagy vehemenciával gyűröm magamba: gyömbér, lime…tisztán..pura poesia. Tudni kell, hogy nagyon csíp, de jót tesz a toroknak és megfázásra is tökéletes.

Még egy álom, ami megvalósult: Brazíliában lehessek azért, hogy sok-sok trópusi gyümölcsöt ehessek.  És láss csodát!

Ok, nem tajtékzom és nem rohangálok körbe szakadt hálóingben, zilált hajjal, értelmetlen dolgokat hadorászva. Egyszerűen csak nekiálltam kicsit főzni. Hiányzik. Jólesik. Megnyugtat.

A receptkönyveim mind otthon hagytam – örülnék, ha itt lennének velem. Türelmem Interneten keresgélni nincs, igazán jó receptkönyvet pedig még nem találtam a könyvesboltokban. Persze olyat keresek, amiben a mennyei mannát a brazilok fejlesztették ki, amiben a trópusi gyümölcsöket őrült módon vegyítik a többi összetevővel és egyszerűen olyat, amilyet mi, halandó külföldiek elvárunk. A feijoada, churrascot ismerem, az innovatívabb, trópusi kulináriával viszont még nem találkoztam. Milyen is a világ. A szomszéd fűje mindig zöldebb. Nekünk, Európában ezek számítanak exotikumnak, különlegességnek, nehezen beszerezhető, drága hozzávalókkal. Itt pedig pont fordítva. Gomba, ami nincs. Keresnem kell valami szakmai cikket arról, hogy miért nincs gomba Brazíliában. Ezen kívül spárga erdei gyümölcsök, cseresznye, meggy. Természetesen a francia meg az olasz kulinária. Bár tudni kell, hogy Sao Paulo kulináris giga főhadiszállás, komolyan kell venni, mert nagyon sok, nagyon pompás étterem található itt. Én viszont helyit akarok. Helyi összetevőkkel varázsolni, vegyészkedni.

Végül tényleg beköszöntött az ősz, vagy inkább azt mondanám, hogy tél. Hideg van, határozottan hideg. Csípős hideg és a nap fénye is afféle éles, őszi napsütés. Nem túl könnyű elképzelni, ugye? Kuporgok az ágyban, takaró alatt az egyetlen meleg ruhában, amit hoztam. Később alternatív megoldásként magamra öltök minden nyári ruhát.

Szóval itt kuporogtam és arra gondoltam, főzni kellene egy jó kis, lélekmelegítő levesecskét. Olyat és úgy, mint otthon. A hideg, őszi vagy téli estékre. A legnagyobb specialitásom a sütőtökleves, ezt viszont már túl sokszor készítettem. Isteni is lett. Ma a kókusztejes csirkeleves és a céklaleves között hezitáltam – minden összetevő szerencsére adott, nem kellett lemennem a boltba – ki a hidegbe!

A leves kész, már csak arra vár, hogy a srácok kipróbálják. Figyelmeztettem is mindenkit, hogy nem kötelező szenvedni vele. Nyugodtan be lehet vallani, hogy ehetetlen.

Nekem ízlik. Pikáns, érdekes. Na de mit is raktam bele? Szentatyaég! Belekezdek. Az eleje még hagyományos: vajon pirítottam hagymát, fokhagymát, rá a céklát, leveskocka, kis krumpli sűrítésképp, víz, főzőtejszín. Az itteni creme de leite, a főzőtejszín megfelelője, nagyon krémes, sűrű, isteni. Nos itt kezdődött az ámokfutás. Facsartam sok-sok narancsot,  raktam bele gyömbért, banánt, bazsalikomot és oreganot – meg persze egy csipetnyi sót. Jól összeturmixoltam. A gyömbértől pikánsan csípős lett, a banántól pedig olyan krémes, mint a legfinomabb mousse. A színe pedig. Nos a színe az a mély, mályvás rózsaszín, amit én biztosan használnék dekorációs elemnek – bútorokhoz, ruhákhoz, falat festeni. Egészen fantasztikus lett a színe. A sütőtökleves színétől is odavoltunk már, sőt a minap nézegettem a zöld turmixaim színét – gyönyörű, mély zöld. Egyszer összehozom mindegyiket és nekiállunk vele festeni – food painting.

Na megyek is – főpróba van. Mellé pirítóst eszünk és csináltam pirított sajtszírmokat oregánóval. ( Vékony sajtszeleteket egyszerűen ráraktam egy teflon serpenyőre, láng fölött megolvasztottam, megpirítottam, megszórtam oregánóval, hogy olvadjon bele a sajtba.)

Függönyt fel!