Kalandiparos São Paulo-ban

Dühöngtem, reklamáltam, amikor viszont több hetes késéssel megkaptam a bankkártyám, teljesen elérzékenyültem. Hogy nemtörődömségében tündérnek nevezzen a neves pénzintézet körültekintő személyzete, mélyen meghatott. Bár isteni csodának tartom, hogy egyáltalán megérkezett a kártya, mert a fiúcska, aki a bankban felvette az adataim, aznap kezdett és egy órányi beavatás keretén belül sikerült csak kiderítenie, hogy hová kell írni a nevem, hol találja az útlevélben a születési helyet és melyik a regisztrációs számom. Annak rendje-módja szerint pedig jó el is cseszte a regisztrálásom. Azóta már kértem egy másik bankkártyát, maradtam ismét Túúndzsi pénzügyi körökben is, ezt pedig kedves relikviaként megőrzöm.

Egy másik bájos esetben is megkaptam a Tündér címet (nemsokkal a bankkártyás eset után.) Fenn, Recifen regisztrálták így a nevem.

Az ok nagyon egyszerű. Ha azt mondom Tünde, ahhoz hogy a de-t ne dzsi-nek, hanem tényleg dé-nek ejtsék, írott formában szügségeltetik az R. Így tündérke révén megmenekül a becsületem és reménykedhetem egy emberi Túúndé-ben. Híú ábránd ez csupán, mert voltam és maradok egy: Túúúndzsi.

Eszembe jutott az a gigantikus vitaminbomba turmix, amit nemrég összedobtam, pont mielőtt utaztunk északra. Tele volt a hűtő mindenféle ízletes gyümölccsel, nem akartam, hogy kárba vesszen. A különböző gyümikből végül isteni ambrózia született.

‘Istenek eledele’ ( Kreativitásom ma az egeket súrolja.)

Összetevők:

– utilapú (nem tudom, hogy van-e magyar neve: couve manteiga…valami vaj.Hatalmas levele van és ódákat zengenek a magas vastartalmáról.)

– szójatej

-avokádó

– lime citrom

– banán

– maracuja

– papaya

– friss aloe vera

-csillaggyümölcs

( Nem is tudom, ment-e még valami? A végén már kissé úgy éreztem, túlzásba estem az összetevők mennyiségét illetően, de sikerült összehoznom egy igen finom és tápláló turmixot.)

Rengeteg finomabbnál finomabb gyümölcs van ebben az országban. Nem is értem a helyieket, alig esznek gyümölcsöt. Na ebben én túlzába esek – minden túlzás nélkül. Nagyon sokat és sokfélét eszem. ( Ebből már gondom is lett… beszámoló a fogorvosos cikkemben nemsokára.) Az utóbbi időben sokszor veszek friss gyömbért és aloe verat, ami rögtön landol is a turmixgépben. Az aloe veráról nem árt tudni, hogy nagyon gusztustalan. Az a takony, nyál valami, amiket az Alien horrorfilmekben látni, ahogy azok a szörnyű teremtmények tocsognak a nyálban. Meg kell vallanom magamnak, hogy nagyon bátor vagyok. Legelső alkalommal megettem egy szeletet – egész nap hányingerem volt. Borzasztó íze van. Egy ideig el is ment a bátorságom, turmixban, más gyümölcsökkel együtt végül sikerül letolnom. A lime az  állandó kellék. Nagyon olcsó. A citrom itt ritka áru, különlegesség és drága. Amikor voltunk esküvőn márciusban ( kedves, de igencsak puccos esküvő) a citromot és a kiwit afféle különlegességként ajánlották. Vissza az aloe-hoz. Az általános variációk: lime, maracuja, aloe. A gyömbért is nagy vehemenciával gyűröm magamba: gyömbér, lime…tisztán..pura poesia. Tudni kell, hogy nagyon csíp, de jót tesz a toroknak és megfázásra is tökéletes.

Még egy álom, ami megvalósult: Brazíliában lehessek azért, hogy sok-sok trópusi gyümölcsöt ehessek.  És láss csodát!

Az, hogy öt alkalomból négyszer rossz buszra szállok, tökéletes alkalmat nyújt arra, hogy megismerjem São Paulo belvárosát. Obrigada SPtrans.

Pedig jól kezdődött az egész gerilla akció. Csalogató illatok, elismerő szimatolások. Beköszöntött az ősz, hűvös, szürke napok vannak, úgy gondoltam csináljunk egy olyan igazi, otthoni téli napot – finom meleg, kedves, őszi ízekkel. Ötlet egyszerű: sütőtökleves, szilvás pite és padlizsánkrém (ez talán nem illik bele az őszi képbe…dehogynem…itt minden, minden körülmények között megengegedett) Hűvös, unalmas vasárnap, kuporgunk a takaró alatt, sorozatokon kuncogunk és tunkoljuk magunkba az isteni sütőtöklevest és a meleg, zamatos szilvás pitét. Teremtek egy kis Európát, mindenki elismerően bólogat, hümmöget, két pofára tömi a főztöm és nem tud betelni, hogy milyen fantasztikus szakács is vagyok. A főpróba már garantálta a világsikert…aztán felgördült a függöny.Van olyan, hogy nem úgy sikerül az étel, ahogy azt elképzeltük. Van olyan, hogy a mindenfélét összekotyvasztunk és nem az lesz belőle, amiről álmodozunk. De hogy egy egész napot főzéssel töltsünk és a nap végén minden a kukában kössön ki? Mindenki örömmel dicsekszik arról, hogy épp micsoda mesterművet alkotott a konyhában. Műgonddal elkészített fotók, részletes, élvezetes leírás, incsiklandozó jelzők, lelkes, korgó gyomrú olvasók. Ez egy eredményes főzés sikeres dokumentálása. Na arról, hogy mennyire égette el, cseszte el, arról szerintem kevesebben írnak.

Én mint zseniális és egyedi kukta csak érdekeset és exotikusat alkohatok. ( Nem árt néha megkostólni, hogy mit kutyulgat az ember.) Sütőtök és papaya…csak finom lehet. Lehet, hogy az volt ám, csak nem tetszett az állaga. Sürítésképp úgy gondoltam a banán tökéletes szerepet tölt majd be. Pépes, krémes állagú, kicsit édeskés…mindenképp exotikus…pompázatos. Első megkóstoláskor meggyőztem magam, hogy… határozottan érdekes. Másodjára már elbizonytalanodtam… és teleszórtam sóval és sajttal. Az állaga borzasztó lett…afféle sárgaborsófőzelék, durván pépesítve. Bedühödtem, morogtam és úgy döntöttem, a toalettbe hajítom az egészet. Majd úgy gondoltam, várok egy kicsit. (Mire számítottam, nem tudom.)

Nekiálltam a szilvás piskótának. Nem elhanyagolandó tényező, hogy nincs habverő a házban, csak az a turmixgép, amiben mindenféle gyümölcsturmixot csinálok. Nem jelent ez gondot nekem. Meglepő gyorsasággal magamévá téve a helyi találékonyságot, (én mindent tudok, mindent lehet…bárhogy) magabiztosan méricskéltem a tojásfehérjét a turmixgépbe. Aztán itt már elakadt a szalag, felborult a világrend. ( Ebben is a helyi hatásokat vélem felismerni.) Tojásfehérje, cukorral turmixgépben. Majd én eldicsekszem, hogy milyen leleményes vagyok és PERSZE, hogy lehetséges. Lett abból elázott, makacsul folyékony sárga lötty  – alias kemény, tojáshab. A víz is valahogy a tojásfehérjéhez keveredett, így amikor összekevertem a tojássárgáját a liszttel, csak egy csomós gyurma lett belőle. Itt kínonban már elkezdtem nevetgélni. Voltam elég szívbajos ahhoz, hogy összeöntsem ezt a tojásfehérjével…ááá..nem is találok jelzőket rá. Nekiálltam nagy dirrel-durral elpakolni, a fiúk csak pislogtak, hogy mi bajom. Kisebb jelenetet rendeztem, hogy katasztrófa… égszakadás, földindulás, kidobok mindent… és ezt a férfiak nem érthetik. Jött a kedveskedő, kiengesztelő cirogatás:  ugyanmár és nem szükséges, biztosan finom lesz. Amikor az ember tudja, hogy ami el van cseszve, az el van cseszve. El kellene fogadni. Mit csináltam én? Ezt a maszlagot beleöntöttem a turmixgépbe, hogy ott valami természetfeletti erőben bízva, a szeletelő kések centrifugálása következtében krémes habbá alakuljon át a szomorú löttyöm. Csoda, hogy nem így történt? Nem baj, majd a sütőben. Szilvákat szépen beledobáltam a híg lébe – majd megkel a sütőben…el is kezdett kelni, kezdtem megkönnyebbülni, hogy mentve a becsületem. Lehet, hogy jó is lett volna – ha időben kiveszem a sütőből. Ehhez képest szénné égett az alja és kökemény lett. A legnagyobb csapás pedig az volt, hogy mivel nagyon finom illat töltötte be a lakást, így mindenki meg akarta kóstolni…na oda is lett a becsületem. Micsoda szééégyen, magasságos Szent Mihály! Mindeközben fényeveszetten és megalázottan nekiálltam a padlizsánkrémnek, mert bizony a sűlt padlizsánnak is isteni volt az illata. Finom, mediterrán padlizsánkrém helyett lett hagymakrém padlizsánnal, nem túl elenyésző mennyiségű bors körettel.

Hősiesen kipróbáltatott a leves. ( Azon igyekezet, hogy mindenféle arcrezzenést palástoljanak legalább kiérdemel egy éves, hisztimentes bérletet) Landolt is oda, ahová tartozik – a budiban. A süti és a padlizsánkrém még a hűtő kompozícióját alkotja  – hát nem aranyosak, hogy senki nem nyúl hozzá, pedig tudják a tutit? Jaaa, majdnem elfelejtettem. Készítettem egy adag, szénné égett, vajban, cukorban mártott (égett) sárgarépát is, amit még anno egy rióban élő, magyar plasztikai sebész készített nekünk.

Nos, ezek után merjem-e megkérdezni L-t, hogy meg akarja-e hívni a barátait egy vacsorára – ahol természetesen én főzök?

 Ha drága anyucikám tudtad volna, hogy kicsilányodnak ilyen sok gondja lesz a nevével, akaposan meggondolod, hogy ezt a gyönyörű nevet válaszd-e vagy sem.

 Én különlegesnek tartom és szeretem. Emlékszem Szigeten nem volt egy Tünde sem. Büszke voltam arra, hogy én vagyok az egyedüli. Kétségtelenül már ott elkezdődött ez az hercehurca. Az ü betű kifog minden nemzeten. A románok sem tudják kiejteni az ‘ü’-t, így otthon Tunde voltam. Még szerencse, hogy nem a kamaszkoromat töltöttem Brazíliában, mert biztosan nyomott hagyott volna a személyiségemen ez a sok ‘meghurcoltatás’ és komoly önértékelési válságot eredményezett volna.

Amióta átélptem Anglia határát, megtanultam, bárki külföldi fiával találkozom, bemutatkozásnál feszengés, értetlenkedés és névetimológiai magyarázkodás következik. Ez a név arra pont tökéletes, hogy az ember megőrizze inkognitóját. Úgy sem értették, visszakérdezni nem merik, ha visszakérdezik, még mindig nem értik, vagy már el is felejtették. Szóval marad a zavart mosoly és az igyekezet, hogy a nevem említése nélkül lehessen társalogni velem. A ‘ki is vagy, hogy is hívnak, mi is a neved, meg hogy is ejtik’ annyira mindennapivá vált, hogy nem is tulajdonítottam neki jelentőséget. Az angolok tisztában vannak vele, hogy nemzetüket elárasztotta a mindenféle nemzet, érhetetlen nevű jövevénye, fásultan, türelmesen betűznek vagy csak egyszerűen nem érdekli őket. Így az én nevem sem jelenetett nagyobb fennakadást (Edzettek a szigetlakók mindenféle furcsaságra.) Ők Thündhi-nek hívtak. Persze sokan Szindinek hallották elsőre, de ha meglátták az írott formát, már nem jelentett gondot. A portugálok…jóég nem is emlékszem már. Azt tudom, hogy ők voltak túlnyomórészt a némacsend, értetlen tekintet kategória, akikkel sikerült megőriznem az inkognitóm, mert egyébként is brazil akcentussal beszéltem a nyelvet. A többi nemzetiségű barátom megosztva hívott Tunde-nek (saját  nyelvük hanglejtésének megfelelően) vagy az angol Thündhi-nek. Furcsa módon a franciák nem tudják kiejteni az ü-t a nevemben, pedig sok ü van a nyelvükben, és mégsem. Mindenki csak Tundé-nek hívott, a szóvégi hangsúllyal.

És elértünk a brazilokhoz. Anyucikám, ha tudtad volna, hogy ezt a nemes, költői nevet az óperencia tengeren túl leamortizálódik Túndzsivá… meu Deus do céu.

Eddig sosem éreztem sértőnek vagy irritálónak ha megütköztek rajta, vagy rosszul ejtették ki, itt viszont meg kell mondanom már a a könyökömön jön ki az örökös magyarázkodás, értetlenkedés. Némelyik lokálcsókát azért nem nevezném a legjobb modorú egyénnek. Az, hogy a telefonba beleordítják, hogy ‘eeee?’ már fel sem tűnik és bár százszor megkérdezik, százszor elmondom, még mindig ugyanott tartunk.

Még új vagyok a munkahelyen, a nagyja még hátra van. Nem úszom meg, hogy ne menjek keresztül ezen a tortúrán – milliószor. Tudom, fel kell vérteznem magam. Néha már elkapott a düh és csak fortyogtam magamban, hogy a rohadt életbe, egy napon mindenki megtanulja kiejteni rendesen a nevemet. Kicsit gúnyosan is  állnak hozzá, mert biztos vagyok benne, hogy a Tundzsi a brazil fülének sem hangzik a legszofisztikáltabban. Ami a legirritálóbb, hogy ez téma. Téma a beszédben és téma  a fejemben. A nevem. Ugyanmár!!

Gabi és Rudi otthon Budapesten egyszer nekiállt viccelődni a nevem brazil változatával. Júúj de utáltam. Haragudtam is rájuk. Aztán szépen elterjedt. És most már mindenki Tündzsinek hív otthon. Sikerült is viccelődni vele, már megbékéltem vele.

Na de itt. Mindenki úgy néz rám, mint valami retardált marslakóra, akinek valami egészen borzasztó, hülye neve van. Ez már bosszantó. Amikor megkérdezik, hogy mi, csak néznek, ha látják írott formában, akkor…ááá..Túndzsi…ok. Százszor megkérdezik, százszor elmondom, mindegy..Túndzsi.csá. Örüljek, hogy ezt is meg tudják jegyezni.

Minden országnak megvan a saját szokása, hagyománya, kommunikációs formája. Itt fontos a név. Nem értem, de el kell fogadni. Amikor megszólítanak valakit vagy telefonálnak, elsőként mindig a névre kérdeznek rá. Én kicsit gorombának tartom, de itt így van . Lassan, határozottan építem fel a telefonbeszélgetéseim proceduráját, ahol a nevem említését igyekszem annyira mellőzni, amennyire csak lehet. Igyekszem, de mindhiába.

Egyik nap rácsörögtem irodán belül egy kollégára.

– Ki az? (tudni kell, hogy itt elég rosszak a vonalak vagy csak egyszerűen hozzátartozik a telenfonbeszélgetés kultúrájához, hogy mindenki üvölt a telefonban)

– Tünde ( Nem tudom, hogy ez egy spontán reakció, de ha valaki hangosan beszél, én automatikusan halkabban szólalok meg. Talán ezzel próbálja az ember jobb belátásra bírni a másikat, hogy kicsit vegyen vissza a hangerőből)

– Kiiiiii?

– (feladtam,mert tudtam, hogy értelmetlen. Lemondóan belevakkantottam a telefonba) Túndzsi…

– Ááá Túndzsi!!!

Percekig vihogtunk a telefonban.

Volt egy megbeszélésünk egy film rendezőjével és a producerrel. Rámkerült a sor, kiböktem a nevem, táguló pupillák, teljes zavar. A főnököm, hogy oldja a helyzet feszélyezettségét, közbevágta:

– Mi lenne ha inkább csak Máriának szólítanánk? Egyszerűbb!

Hétfőn este azon sopánkodtam, hogy senki nem locsolt meg Húsvét alkalmából, erre tegnap este maga a Jóisten pótolta az elmaradt szokást. Gondoskodott arról, hogy ebben az évben se hervadjak el, mert olya trópusi zuhéj kapott el, amit életemben először éltem meg.

Sao Paulo időjárására jellemző, mint magára a városra és a helyi életre: a teljes kiszámíthatatlanság. Sose tudni, mi fog történni, mire kell számítani, milyen idő lesz. Szikrázó napsütés reggel, égszakadás-földindulás délután, majd forró, fülledt éjszaka. Egyik nap nyár, utána londoni hideg és szürkeség. Pontosan ez a szürkeség fogadott, amikor megérkeztem. Csalódott is voltam. Hol a napom? Hol a virítóan kék ég? Mi ez a londoni szürkeség? Onnan jöttem, elég volt, köszönöm.
Az ernyőt sosem lenne szabad otthon felejteni. Igazán megtanulhattam volna. A kis kézi ernyők teljesen hasznavehetetlenek, mert ha elkap egy jó kis trópusi zuhé, ernyővel vagy anélkül, úgyis bőrig ázik az ember. Az elején, amikor mindenhol azokat a napernyő méretű ernyőket láttam az emberek kezében, letudtam a brazil megalomániának. Az is nagy.Ennyi. Most már értem.
A péntek is egy ilyen kiszámíthatatlan napnak indult, kellemes, napsütéses reggellel. Mostanában hál’Istennek jó melegek vannak, annak ellenére, hogy javában ősz van, és folyamatosan azzal riogatnak, hogy télen 5 fokig is lehűl az idő, de fűtés nincs. Pár hete, kabátos, pulcsis hideg volt, amikor már láttam a végzetem, hogy Brazília ide vagy oda, ezt a fránya hideget nem úszom meg. Hajszárítóm még nincs, de pár este olyan hideg volt, hogy nem láttam más megoldást, felkaptam a kis elektromos melegítőt, ami remélhetőleg megmenti az életem télen, és azzal szárítottam meg a hajam. (Fő a célszerűség. Budapesten emlékszem, amikor elromlott a hajszárítóm egy ideig a sütő előtt görnyedve szárítottam a hajam. Eredmény? Gyönyörű fürtök, izmos combok.)
A munkahelyem és a metrómegálló között jó 20 percnyi séta van – fel a  hegyre, le a hegyről. ( Igen, Sao Paulo is dimbes-dombos helyenként, mint Buda, csak pálmafákkal.) Amikor elindultam már csepergett, de már nem volt visszaút. Péntek esténként olyan dugók vannak a városban, hogy semmilyen járművel, ami föld felett közlekedik nem érdemes próbálkozni. Ha mégis, az ember számítson arra, hogy a péntek estéjét a dugóban tölti. Egyedüli megoldás metró vagy… helikopter.
Már a legelső percben csorgott a ruhámról a víz, így nem láttam értelmét aggódalmaskodásnak, idegeskedésnek. Ha már így alakult, akkor élvezzük. De mennyire élveztem! Kellemes, langyos zápor, forró, péntek este, egy hosszú, kimerítő hét után. Aznapesti státuszomat ‘kenyérre kenhető’ jelzővel illetném.
Szerencsére volt egy pár Havaianas a táskámban, gyorsan felvettem és boldogan csatangoltam a hatalmas pocsolyákban. Olyan jó érzés volt. Élveztem a záport, a meleg estét, a tényt, hogy péntek van, azt ahogy csurgott rólam a víz, mindenhonnan, élveztem az emberek értetlenkedő tekintetét és igen, a dudáló és füttyentgeto férfiak tekintetét is. A péntek esti sao paulo-i káosz kellős közepén, ahol az eső csak tetézi az apokaliptikus helyzetet, vídáman ugrándozva a pocsolyákban, csuromvizesen csak arra tudtam gondolni, hogy milyen fantasztikus ez az eső, milyen szép az élet, micsoda felszabadító érzés a munkából hazairamodó tömeggel sodródni, részese lenni a sao  paulo-i lüktető életnek és milyen csodás módon gondoskodott a Jóisten arról, hogy íme, legyen nekem is locsolkodás a messzi Brazíliában. Ha titkon irigyeltem azokat a leányokat, akiket huncut módon slaggal, vödörrel locsoltak meg a legények, elmondhatom, hogy lett nékem trópusi, meleg zápor. Egyenesen az égből.