Banánfa São Paulo belvárosában, annak is az egyik legforgalmasabb sugárútján, a 9 de Julho-n.
(Nagy ‘bosszúságomra’ ekkor szinte alig volt autó az úton. )
Banánfa São Paulo belvárosában, annak is az egyik legforgalmasabb sugárútján, a 9 de Julho-n.
(Nagy ‘bosszúságomra’ ekkor szinte alig volt autó az úton. )
2014 első napsugarai Recife ege alatt.
(Ezek a pillanatok éltetik az embert, megy a süllyesztőbe minden panasszó.)
És mellé (ahogy itt türelemmel elsorolják) szeretetet, sikert, békét, bőséget, egészséget, kiegyensúlyozottságot és sok-sok boldogságot.
Csókok az Óperenciás tengeren túlról.
São Paulo-ba költözésemkor az egyik legelső és legfurcsább épület, ami felhívta a figyelmem, ez a lakásunk melletti sarkon található, kis giccses kastély volt. Nem igazán értettem, hogy milyen funkciót tölthet be az épület, a mellette lévő, híres (de pár éve porrá égett) színházzal összekapcsolva arra a következtetésre jutottam, hogy ez is valami kulturális intézet lehet. Somolyogtam kicsit a naív, gyerekes, izléstelen stíluson, de ahogy már egyszer említettem a “megértő, fejlett országbeli, európai hozzáállásunkat”, elnéztem ezt a kis izlésficamot.
A skót stílust, a ismeretlen nemzetek zászlóit és a viharvert, szürke Che Guevarakat a partizánokkal nem nagyon tudtam beazonsítani.
Az esti kivilágításban egész mókás színt adott a környékünknek. Volt benne valami ünnepélyes.
Kerengtek a hírek, hogy le fogják bontani az épületet, hogy parkolóházat építsenek a helyére (mennyivel fontosabb ugye), de sokáig nem történt semmi. El is felejtettük a mendemondákat. Míg egy nap arra sétálva elszörnyűlködve láttam, ahogy kegyetlenül marcangolják, tépik darabjaira az épületet. Elképedve néztem ahogy a giccses, de jópofa kis épületet kegyetlen szörnyek módjára rombolták, tiporták. Teljesen elszorult a szívem:
– Micsoda méltatlan dolog. Itt semmit nem tisztelnek. Főleg a kultúrát nem.
Felháborodva újságoltam az ismerőseimnek a történeteket, szomorúan konstatálva, hogy itt tényleg nem tisztelik a kultúrát. Ekkor az egyik ismerősöm tapintatosan, de nevetve megemlítette, hogy az egy ‘másik’ kultúra háza volt. Azaz?
A Kilt, a ‘80-as évektől São Pauo leghíresebb éjszakai mulatója és legendás sztriptízbárja volt… (Jaaaa.)
Siratták a múltat a fórumokon, dicshimnuszokat zengve a hely ‘pompás és változatos menüjéről’.
Mi pedig nagyokat vihorásztunk a bamba naívságomon. Idővel megtudtam, hogy a környékünk a híres piroslámpás negyed, számtalan piros, neonfényes épülettel. A Kilt épülete bár eltűnt, pár háztömbbel odébb 21. századi pompában várja a vadiúj, modern Kilt régi és új vendégeit.
Színházak, kuplerájok és templomok ölelésében, minap arra a következtetésre jutottam, hogy valójában a Montmartre-on lakom. A trópusi, beton Montmartre-on.
(Aki szeretne kis ízelítőt kapni a környékről, íme egy írásom, amit akkoriban írtam a mi szeretett és városszerte ismert Praça Roosevelt-ünkről.)
Mert Ubatuba-ból soha nem elég.
Mint ahogy a ”Nékem csak Budapest kell’ című dalban:
‘Imádom forró szerelemmel.’
(Budapestet is, még szerencse, hogy földrajzilag több szeretőnk is lehet.)
(Kinek milye. Nekünk Ferink, itt Máriák… több millió.)
Oh, mi a kép és a név között az összefüggés? Így hívják ezt az oldalazó kis tengerparti pajtást. Felbuknak és Woody Allent imitálva, teljes inkognitóban settenkednek a homokban – szigorúan oldalirányban.
Senhores e senhoras: Maria Farinha.
Költői megközelítése a são paulo-i életformának. Bármelyiket is választanánk, mindenképp São Paulo egyik központi negyedében kötünk ki 🙂
Megérkezett Brazíliába a tavasz. Ennek örömére gyönyörködjünk egy kicsit az ország legvirágosabb és leghollandabb városában, Holambra-ban, 250 km-re, 3 órányi autóútra van São Paulo-tól.
Holambra meglehetősen fiatal: 1991-ben alapították. A város neve a Holanda-America-Brasil hármasából született és az ország legbiztonságosabb és leggazdagabb városának számít. Holambra városa még egy példa Brazília sokszínűségére és a bevándorló nemzetek alkotta olvasztótégely trópusi változatára.