Kalandiparos São Paulo-ban

Zseniálisan megoldották unverzálisra és körömrágósra.

(Azt mondják, a NY Times egyik kritikusa a év 10 legjobbából a 9. helyre sorolt ezt a filmet.)

A film honlapja:

http://www.osomaoredor.com.br/

Akkor elindítom külön kis brazil mozibeszámolóm, lássuk mi a helyzet a nemzeti filmgyártás területén! Amit mondhatok: robog sebesen előre. Statisztikákkal később kápráztatlak el benneteket – van pár kecsegtető adat. Fejlődik a brazil film művészetileg, minőségileg is. Limonádé filmből van bőven, pénz a lelke a brazil filmiparnak is. A brazilok még mindig húzzák a szájukat, ha hazai filmről van szó és menthetetlenül az argentin filmművészettel hasonlítják össze magukat, ami kétségtelenül színvonalasabb. Tisztában vannak ők is a saját hibáikkal, amint mondják, főleg a forgatókönyvekkel és a fegyelmezett munkával van gond. Szépen, lassan, de haladnak előre. Amikor a sao paulo-i fesztiválon dolgoztam, csak olyan újgenerációs rendezőkkel beszéltem, akik az USA-ban tanulták ki a szakmát: L.A, Columbia University, New York Film Academy. Jön az utánpótlás. Mint mindenhol, a régi generáció kihalásával itt is sokan temetik a nemzeti filmművészetet, az újak viszont egyedi megközelítésükkel, technikai tudásukkal, nemzetközi ismeretükkel és egészséges identitástudatukkal friss színt visznek a vászonra.

Kezdjük is a jelenlegi legnagyobb szencációval, ami sorra elnyerte az összes brazil filmfesztivál fődiját, külföldön is nyert, de úgy tűnik most kezd csak beindulni a nemzetközi karrierje, a legnagyobbak repertoárján mind felbukkant.

O som ao redor, tükörfordításban a magyar megfelelője: A hang, ami körbevesz. A film rendezője Kleber Mendonca Filho, pernambucoi rendező, Recifeből. Sokat fogok még beszélni a recifei rendezőkről. Sokan vannak és nagyon jók. Ha nem a legjobbak.( Nem tagadom, kicsit elfogult vagyok.) A kritikusok és a közönség zabálja a rendező első egészestés filmjét, mindenki erről beszél és mindenki ódákat zeng róla. Méltatják a realizmusát, ahogy megragadja a középosztály életstílusát, ahogy a brazil társadalmat egy utca életén keresztül mutatja be, amiben (azt mondják elsőként) nyíltan foglalkozik a rasszizmus kérdésével és végig fenntart egy pattanásig feszülő légkört, ahol senki nem bízik senkiben.

(A film angol poszterje.)

Az én esetemben sajnos elmaradt a katarzis, amit nagyon sajnálok, mert olyan jó látni az emberek hálás lelkesedését. Örülönek, hogy végre felbukkant egy minden cirádát mellőző, őszinte alkotás. Értem a méltányolást és a szempontokat, nekem is van egy hosszú listám, hogy mi tetszett a filmben, mégis csalódottan jöttem ki a moziból. Tény, hogy nagyon be voltam én is zsongva és valami korszakalkotóra számítottam. Az emberek reakciójából látni, hogy az is. Sokmindent nem is értettem, vicceket, célzásokat, amihez ismerni kell alaposan a brazil életet. Ráadásul a ‘nordészcsi’ kiejtés, bármennyire is jól ismerem már L családján keresztül, a filmben gondot jelentett. Voltak dolgok, amit technikailag tartottam zavarónak, vagy olyan amit európai filmekben már unalomig feldolgoztak. Azt is be kell látnom, hogy friss külföldiként még tényleg nem tudom keblemre ölelni a filmet, hiszen hiányzik pár évtizetedes ismeret a brazil társadalom mechanizmusáról.

( Jelenetek a filmből.)

Emlékszem, első találkozásunkkor L anyukája mesélte, hogy L-nak van egy nagyon jó gyerekkori barátja, akivel Angliában tanultak együtt (véletlen egybeesés, mert mindketten recifiek), igen közeli barátok lettek, ma már ritkán találkoznak, de mindketten szeretettel gondolnak azokra az évekre. Kleber filmrendező, egy nagyon kedves, egyszerű ember és csinált most valami filmet, amivel Rotterdamban díjat nyert és úgy tűnik külföldön nagy az érdeklődés iránta…

Ha esetleg összefutnánk mostanában, remélem nem kérdezik meg a véleményem a filmről.

( Ikonikus jelenetkép a filmből.)

( Egy költőien megkomponált közelkép. A rendező sok close-up-ot használt és a csendet is nagyon jól alkalmazta a feszültség fokozására.)

A képek a film honlapjáról vannak:

http://www.osomaoredor.com.br/

Hölgyeim és Uraim, szeretném bemutatni Önöknek a híres Auditório Ibirapuera-t.

A koncertterem Sao Paulo legnagyobb és legszebb, központi fekvésű parkjában, a Parque Ibirapuera-ban található. Bár többször elbicajoztunk mellette, belülről még nem ismertem. Olvastam anno a híres épületről, aminek a színpadát hátulról megnyitva hatalmas szabadtéri színházzá tudják varázsolni. Az épület alapkoncepciója egy fektetett háromszög, ami olyan mint egy félbe vágott, trapéz alakú piramis. (Pontos építészeti meghatározással élve… magasságos!) Jellegzetességét a magasba csapó, vörös lángnyelv adja, ami a bejárat. A tervek már az 50’-es években készen álltak, a matuzsálemi kort megélt brazil építész, Oscar Niemeyer alkotása. Hogy ott felejtette volna Oscar bátya a fiókjában vagy csupán lefoglalta minden energiáját Brazília teljes átalakítása, a terv végül csak egy fél évszázad után,  2005-ben valósult meg. Azóta a város legnagyobb presztizsű eseményei, koncertek, divat show-k, zenei díjátadók mind-mind itt kerülnek megrendezésre.

A sao paulo-i nemzetközi filmfesztivál nyitóünnepségét is itt tartották. Így sikerült végül belülről is megismernem az Auditóriumot.

Az első képen az épület főbejárata látható. A másodikon a kolégáimmal pózolunk. ( Kiderült, hogy a fiú, akivel a képen vagyunk, Anita barátnőmmel együtt lógott párizsi ösztöndíjuk alatt… Sao Paulo azért annyira nem kicsi és mégis.) A harmadik képen az Auditórium belső tere látható. Épp a No című film producere ad interjút egy helyi TV-nek. Most fedeztem fel, hogy a negyedik képen a volt főnököm ad interjút. (Nagy filmes kutya, mindenki ismeri a filmes világban. Csak kimondom a cég nevét és már azonnal csillognak a szemek. Sőt, európai berkekben is tudják, hogy ki is az a Jean-Thomas a brazil filmpiacon. Amikor a European Film Promotion egyik kolégájával beszéltem, és megemlítettem, hogy neki dolgoztam, örömmel konstatálta, hogy megismerhet valakit a csapatából.) A két utolsó képen pedig pont az a bizonyos szabadtéri színpad látható: a fesztivál utolsó napján Murnau 1922-es némafilmjét, a Nosferatut mutatták be a Brazil Nemzeti Filmharmónikus Zenekar kíséretében. Sao Paulo esti fényei mellett, élőzenés némafilmen kuporogni a fűben igazán nem rossz dolog na.

Egyetemi éveimből mélyen megmaradt bennem egy név: Tarkovszkij. Egy orosz filmrendező neve. Bár az égvilágon semmit nem tudtam róla, rövid idő alatt arra a következtetésre jutottam, hogy egyetlen filmjét sem akarom látni, egy sort sem akarok olvasni róla, nem érdekel. Sikerült ismeretlenbe is száműzni a nagy mestert. Ennek pedig igen egyszerű oka volt:  ha az ember akkoriban szóba elegyedett a parnasszusi magasságokban trónoló filmszakosokkal (mondanom sem kell, hogy tisztelet illeti a kivételt) két perc alatt fölényesen elintézték az illetőt azzal, hogy Tarkovszkij a király és a dilettáns alja azt sem tudja, mi az a filmművészet. (Beletrafáltak, mert nekem fogalmam sem volt, hogy ki az, ráadásul egyetem előtt tényleg szinte semmit nem tudtam a filmről, mint hetedig művészet.) Nagy divat volt akkoriban, mert minden, magát kivételesnek és egyedinek tartó cinefil (elsüllyedek szégyenemben, de fogalmam sincs, hogy mondják ezt magyarul) ezt a nevet hajtogatta – Truffaut, Godard e Bunuel apó mellett.  Ennyi űberművelt filmenciklopédia mellett jól elszégyelltem magam, végül annyira irritált a kioktató dumájuk, hogy visszavágásképp bájosan megkértem őket, hogy ajánljanak mai rendezőket. Lett belőle sértődött kuss és nagy nulla a filmszakos barátok számát illetően. (Fiatalság, bolondság. Mit is fogtunk fel még akkor, 20 évesen a világból?) Gőgös sértettségemben, amikor jól elintéztek a filmszakos felvételin, csak azzal vígasztaltam magam, hogy így legalább a büdös életben nem kell szenvednem Tarkovszkijjal. A sors huncut fintora, hogy 10 évre rá, a világ másik sarkában visszaköszönt ez a név.

Amikor elkezdtem dolgozni a filmfesztiválon, kiderült, hogy a fesztivál, a nagy orosz rendezőnek, Andrej Tarkovszkijnak emléket állítva kiállítást, retrospektív vetítéseket szervez, gyűjtemény, kerekasztal beszélgetések, orosz rendezők garmadája és egy teljesen felajzott brazil moziközönség visszhangozza két héten keresztül azt a bizonyos nevet. Megmosolyogtatott, mert egyből megrohamoztak az egyetemi emlékek a hátulkötős évekről, a saját, ostoba gőgömről és azon bizonyos emberek üres hencegéséről.

A fesztivál vége felé  megnéztem a rendező polaroid képeiből rendezett kiállítást… Csodaszép! Kalandos életéről is sikerült egy keveset megtudnom. Mondanom sem kell, hogy arra a következtetésre jutottam a nagy Brazíliában, hogy… tramtatatatam, pampam: szeretném megismerni az összes filmjét és megtudni, hogy ki volt ez a nagy mágus. Ideje nekem is hasonló okosságokkal traktálnom… önmagam.

 A nyitóünnepségre menet ott kuporogtunk a kisbuszban Tarkovszkij fia mögött, hangosan csacsorásztunk egymás között portugálul és a világ legtermészetesebb dolgának tűnt, hogy a filmtörténet ikonikus alakjának a fiával zötykölődünk a sao paulo-i dugóban.

Ez jutott hát nekem a nagy Tarkovszkijból.

Normal
0

false
false
false

EN-GB
X-NONE
X-NONE

A sao paulo-i filmfesztivál épp annyira kaotikus és monumentális, mint a város maga. Első nap téblábolás, második nap szervezésbeli galiba, halálunalmas nyitóünnepség, tök vicces nyitóbuli, első fesztivál napon gigakáosz, összerogyásig dolgozás, 2,5 orás alvás után reggel négykor reptéren szerencsétlenkedés, majd ismét rohangálás és galiba, siker és kudarc, most itt vagyok és már hiányzik, hogy írjak a blogra. Arra gondoltam, hogy írok valami gyorsat, vicceset, egyszerűt. A fesztiválról nem tudok. Ezt is órkán keresztül ecsetelem majd, mint a volt munkám a filmforgalmazónál.

(közben elfáradtam…szóval végül inkább megyek alszom egy kicsit…tényleg csak egy kicsit sajnos, ez a rohadt számítógép az én drogom…)

Csókok a fesztiválról. (Eszembejutott, hogy csinálok egy kis videót arról, hogy hogyan is működik ez a fesztiválmunka :). csak el ne felejtsem és legyen rá energiám.)

/* Style Definitions */
table.MsoNormalTable
{mso-style-name:”Table Normal”;
mso-tstyle-rowband-size:0;
mso-tstyle-colband-size:0;
mso-style-noshow:yes;
mso-style-priority:99;
mso-style-qformat:yes;
mso-style-parent:””;
mso-padding-alt:0cm 5.4pt 0cm 5.4pt;
mso-para-margin:0cm;
mso-para-margin-bottom:.0001pt;
mso-pagination:widow-orphan;
font-size:11.0pt;
font-family:”Calibri”,”sans-serif”;
mso-ascii-font-family:Calibri;
mso-ascii-theme-font:minor-latin;
mso-fareast-font-family:”Times New Roman”;
mso-fareast-theme-font:minor-fareast;
mso-hansi-font-family:Calibri;
mso-hansi-theme-font:minor-latin;}

Nos ismét eltűnök egy darabig, pedig annyi írni mesélnivalóm van, hogy azt sem tudom, melyiket mondjam. November 2-ig a São Paulo-i nemzetközi filmfesztiválon dolgozom, reggeltől hajnalig rohangálok eszeveszetten a városban, filmesekért a reptérre, filmesekkel vetítésekre, rendezvényekre, interjúkra. Semmit nem tudok igazából. Két napja jöttünk vissza a tengerpartról, még mindig a hallom a tenger moraját, a pálmafák susogását és elkápráztat az a végtelen kék tenger. Pedig már javában itt kellene lennem fejben is. Mint mindig… bele a mélyvízbe, útközben megtudom. Úgy tűnik, hogy nagy dolog, nagy dili, a paulista-k már teljesen be vannak zsongva. Azt mondják kb. 470 filmet fognak vetíteni. Itt mindig csak úgy dobálóznak a számokkal. Mi meg mint a kergemarhák rohanunk egyik helyről a másikra, egyeztetés, logisztika, bemutatás, fordítok mindenféle nyelvre, meg azt sem tudom még mi. Megkaptuk a fesztiválkézikönyvet, de annyi információ van benne, hogy örülök, hogy el tudtam olvasni. És annak megfelelően kell majd végezni a napi munkát hahahah 🙂 Mindjárt mennem kell – nemsokára fény derül a titokra, megtudok mindent. Szóval brazil filmforgalmazásból vissza a nemzetközi film fesztiválok porondjára. Eddig a másik oldalon álltam, lássuk most, milyen lesz szervezőként dolgozni. Ahogy érzékelem a szervezettségből – konstans káosz, csak úgy mint mindig. De már nem félek, alaposan fel vagyok vértezve eddigi tapasztalataimnak köszönhetően és örömmel vetem magam ismét a brazil filmvilág csataterére. (Luciano tervezett nekem szép névjegykártyácskát, egy régi mozijegy stílusában. Osztom boldog boldogtalannak. Mert bemutatkozásnál bizony… szentséges tündérország. Lesz itt káosz)

Beijos és akkor 17 nap múlva itt.

Ezt a puccos nyalánkságot a Reserva Cultural nevű híres, neves moziban kóstoltam meg, ami történetesen a főnököm tulajdonában van. Jean, francia gourmet lévén becsalogatta a mozijába a sznobizmusra hajlamos gazdagabb intellektuelleket francia éttermével és kávézójával. Eszem-iszom, egy jó kis európai film és meg is van egy pompás esti vagy hétvégi program. (Neki pedig jó kis bevétel a zsebébe.) Működik. A helyről mindenki ódákat zeng, aki kicsit is értelmiséginek számít, törzsvendégnek tartja magát. Az átlag közönség azért az idősebb, gazdagabb, dereshajú, illatos mamik és férjecskéik. Az elegáns légkörről alkotott képünkhöz elengedhetetlennek tartom hozzáfűzni, hogy érdemes egy 10 percet rászánni arra, hogy elácsorogjunk a kasszáknál és végignézzük az előkelőségek bősz harcát a sorbanállás fogalmának felháborodott fittyet hányásával. A kávézóról azért meg kell említenem, hogy a péksütijük elég katasztrofális…ezt meg is beszéltük azóta. Az a baj, hogy tocsognak a vajban. Igazán finom croissant-t Porto de Galinhas-on ettem…már-már közel állt egy jó kis francia péksütihez.

Ez a fagyicsoda viszont minden elismerést megérdemel. Először nem hittem a fülemnek, majd az ízlelőbimbóimnak. A szó ide már nem elég, a kép is vajmi kevés..meg kell kóstolni. Vendégeim vagytok egy fagyira 🙂

Amikor megérkeztem Sao Paulo-ba, ezt az útravalót kaptam drága Elsa barátnőmtől. Nem tudom, hogy hogyan, honnan szerezte ezeket a csodaszép, egyszerűségükben megérintő képeket, portugál üzenettel. Mi is az üzenetük, mit kívánnak? Szeretetet, szerencsét, sikert, barátokat. Mindazt, amire egy új év, illetve egy új élet kezdetéhez nagy-nagy szükségünk van. Ha belegondolok, hogy egy éve még vele róttam Párizs utcáit és egy hétig filmszínésznő lehettem… Paris-ban.

Febre do Rato. Magyarul, annyi, mint…Patkányláz (micsoda csalogató filmcím 🙂 )

Muszáj megmutatnom nektek, mert zseniális!!  Kár, hogy nincs angol felírat – bár ‘pura poésia’ az egész film. Mi fogjuk forgalmazni, már nagyon be vagyunk sózva (főleg, hogy ennyi téboly van az egésszel) Remekmű, elszállt, őrült, vicces, vídám. És hát én különösen szeretem, mert az én kis művészem is e városból való egyetemben Brazília összes fontos művész, zenés, filmes kiválóságaival….szóval jegyezzétek meg, Pernambuco a király!