Készítettünk egy videót a Martinelli-ről (cikk a ‘Magyarok és híresek Brazíliában’ sorozatból) és szeretném megosztani sok-sok szeretettel. Szívem-lelkem benne van és ez életem első próbálkozása.Lehet nézetegni, osztogatni, dícsérni, sőt szidni is.
Beijos!
(Akit a portugál feliratos változat érdekel, íme.)
Fontos téma. A kockafejű európainak mindenképp.
Emlékszem mindig a bátyómra gondoltam, amikor az első napokban szeltük a várost. Mindenre felkaptam a fejem, mindenen dörmögtem, elkerekedett szemekkel, ölig esett állal ráztam a fejem. Ma már nem teszem. Hozzászoktam volna?
Írtam volna hosszasan-hosszasan, részletekbemenően, szencációéhesen fröcsögve a latin nemtörődömségről. Mindezt tényleg megtettem volna, ha közben nem megyünk el Buenos Airesbe, ahol olyat láttam, amit szerintem sehol nem tudnak felülmúlni. Lehet nekem Kabul vagy Mexikóváros, biztos, hogy ott ilyen nincs. Argentina is hemzseg az ellentmondásoktól, mi tagadás. Nem azt mondták, hogy az olyan nagyon európai hely? Ehhez képest megérkezve a reptérre a taxisofőr olyan szlalomozást, ringatózást levágott a buenos aires-i csúcsforgalomban, amit még soha nem láttam. Vezetési stílusának legfontosabb eleme a záróvonalak keresztbe átszelése volt, állandóan a szemközti sávban mentünk (haladni kellett na!) és a körforgalomban balról úgy átkerültünk a túloldali kivezetőre, hogy olyat csak Knight Rider csinálna. ( Bár az is lehet, hogy valami angol leszármazott volt.) Azt hittem semmi nem tudja ezt felülmúlni, mindaddig, amíg egy este, életünk legelbűvölőbb estéjéről hazamenet beültünk egy taxiba. Minden túlzás nélkül úgy éreztem magam, mint egy videójátékokban. Igen, a Need for speed-ben. Ez is egy elcseszett autóversenyző lehetett, egyenesen egy pillanatig nem mentünk, pirosnál is épp hogy lassított, de már burrogtatta tovább a rozoga autót. Ne feledjük, az autós videójátékok meghatározó eleme a zene, ha nem lenne elég az adrenalinból. Ennek megfelelően itt is kőkemény rock szaggatta a hangfalakat .Mi lenne ez ha nem egy vicc? A szenvedélyes tangóestből fél pillanat alatt kijózanodtunk.
Ehhez képest, mit tudok mondani São Paulo-ról? Lágyan ringatóznak az autók, max. néptelen utcákban mennek át a piroson. Repkednek a motorosok két sáv között, mint a kolibrik. Na jó, lámpa előtti záróvonalat dekorációs elemként kezelik és van egy pirinka háború autós és gyalogos között a zebrán. Ennyi!! Ennél többet nem is tudok mondani.
Micsoda egy fegyelmezett társaság.
Lehet, hogy mégiscsak itt kellene megcsinálnom a jogsim?
Fusca, fusquinha, ahogy itt hívják, a brazil ‘nemzeti’ jármű, történelem, mely mára sajnos csak műgyűjtők és pár elszánt fanatikus tulajdonában van. Ritkán látni a város utcáin. Pedig nekem mindig is egy piros, nyitott fedeles bogár volt az álmom…
‘Papo, Pinga, Petisco’, a belváros legendás bohémtanyája, ami éppenséggel itt van alattunk, A Praça Roosevelten, a színházak sorában. Nagy kedvenc. Amikor először beléptem, egyből otthon éreztem magam. (Kicsit a Szimplára emlékeztetett. Olyan cachaça gyűjteményük van, hogy megnyaljuk a tíz ujjunkat utána.
Elis Regina, a brazil zenei élet legendás alakja 1965-ben, a helyi Ki mit tud?-on hódította meg Brazíliát. A MPB (Música Popular Brasileira) eminens alakja. Nincs brazil e golyóbison, aki ne tudná, hogy ki ő. Élete első koncertjét ebben a bárban adta. Büszkén is dicsekszünk boldog-boldogtalannak ezzel.
Papo Pinga Petisco, vagy paulistanosan (mindent abreviációval használnak) PPP, a híres sao paulo-i éjszakai élet egyik fontos állomásaként említ minden útikönyv. (Elvis nagy kedvencünk, itt jegyezték el egymást a barátaink.)
Itt jól el lehet bújni a sarokban, lemezek között válogatni és focimeccsre üvöltözni.
Aki erre keveredne, csak szóljon és lemegyek egy jót enni-inni ezer örömmel.
Az ‘Imagina na copa’ egy fiatalkoból álló kezdeményezés, mely csodák-csodájára, próbálja az embereket rávenni arra, hogy ez a foci vb dolog nem annyira borzasztó.
Ők is támogatják a tüntető tömegek elnyomással szembeni fellépését.
Ez a kis üzenet talán a kedélyek csillapítására szolgál:
Akkor ki a vezető?
Senki?
És miért tüntetünk? (Mi az ügy?)
Mindenért. Mindegyikért.
Egy jobb országért.
Egy jobb életért.
Hogyan?
Még nem tudjuk a választ, de legalább nem vagyunk ugyanott.
http://www.youtube.com/watch?v=DnCfFci39BQ
(A fenti felvételt a teraszunkról készítettem a kis kamerámmal.)
Elmondhatom, hogy láttam háborút Brazíliában. Hál’Istennek mindez csak a látszat (bár nagyon sokan, és elég súlyosan is megsérűltek a gumilövedékektől), de a látványos ‘show’ tényleg végül csak erődemonstráció és megfélemlítés volt a PM (Polícia Militar) részéről.
Negyedik alkalommal rendezték meg a tüntetéseket a tömegközlekedési díj emelése ellen. Felsorakoztatták São Paulo egész rendőrségét a tömeggel szemben. Öt helikoter cikázott felettünk, szirénák, rendőrök mindenhol. Mivel a házunk melletti úton, a Consolação-n vonult a tömeg, kíváncsiságból én is lerohantam megnézni, hogyan menetelnek a bátor gyerekek. (A nagyrészük tényleg egyetemista volt.) Büszkeséggel, örömmel töltött el, hogy ilyen történelmi pillanatot láthatok, hogy a tömeg nem csak azért verődik össze, hogy mulasson, hanem nyíltan kiáll amellett, ami nem tetszik. (Szerintem ez nem igazán jellemző a brazil mentalitásra.)
Egyszer csak megtorpant a tömeg (valószínüleg útjukat állták a rendőrök) és ekkor el kezdett lassan, csendesen csordogálni a mi terünkre. A helikoteprek továbbra is köröztek, rendőrök és rohamrendőrök vicsorítottak a tömegre és mindenféle bámészkodó tarkította a tömeget (mint például én). Gyorsan felszaladtam, hogy láthassam a tömeget a teraszról és dokumentálhassam a történteket. A helikotperek és a szirénák vinnyogása nyomasztó volt, de ettől eltekintve nem volt semmi, addig a pillanatig, amíg… Elhangozhatott egy parancs, mert egyszer csak az egész ‘Tropa de Choque’ bevetette mindenét, ami volt. Az, akkor nagyon félelmetes volt. Nem akarok szenzációséhez jelzőket felsorakoztatni. Felesleges. Félelemmel vegyes csodálat volt bennem, Csodálat, hogy egy ilyen Terminátor filmet lenyomnak és igenis, félelem, mert azok bombatámadásra emlékeztető hangok és villanások, a könnygáz, a helikopterek, a rohamrendőrök támadása ahogy irgalmatlanul céloztak a tömegbe gumilövedékeikkel kegyetlen, véres háborúra emlékeztetett. Olyanra, amiket látunk most az arab országokban, vagy anno a délszláv háborúban, illetve olyan sokat a két világháborúról. Talán fölényesen hangzik, valaki majd jól le is üvölti a fejem, de az az érzésem, hogy itt az emberek nem tudják mi az, hogy igazi, véres háború. Sem azok, akik a show-t csináljak, sem a résztvevők. (Nekünk az elképzelhetetlen, hogy itt nyugodtan, közönyösen együtt tudnak élni a ténnyel, hogy csak úgy lepuffantanak valakit az utcán.)
Mindenesetre ez a háborúsdi nem vicc. Lett belőle sok-sok sebesült, a brazil Facebook csak úgy perzselt a haragtól, végül pedig egy minden képzeletet felülmúló, a várost ellepő tüntetést tartottak ma este, ahol végül békésen, kedvesen vonult fel a tömeg és végre elmondhatták az emberek, hogy ‘Sim, existe amor em SP.’ (Igenis létezik szeretet São Paulo-ban.)
Forr a brazil világ. Ezúttal ne a tüzes, buja, jókedvű, trópusi népre asszociáljunk, hanem dühös, elkeseredett fiatalokra, intellektuelekre, akik bátrak ahhoz, hogy kimerészkedjenek az utcára, vállaják a kockázatot a mindenek felett álló rendőri hatalommal szemben, amely minden (nem erőszakosnak mondott) eszközt bevet a tömeg megfélemlítésére.
Be kell vallanunk, hogy a brazil álom inkább álomkép, amit a gazdasági spekulánsok hitetnek el a világgal. Az ország tagadhatlatlanul a világ egyik leggazdagabb hatalma, az ország vagyona viszont egy kisebb réteg kezében összpontosul. Az se feledjük, hogy a braziloknak tényleg a vérükben van a szédítés. Van valami kedélyes, bensőséges, de legfőképp monumentális és elkápráztató abban, ahogy tálalják a dolgokat. Vagy a világ lenne ennyire bamba? A válasz ennél talán egyszerűbb: a politikai hatalom és a média manőverin keresztül az országról alkotott kép teljesen más, mint a valóság. Ha tudta is ezt a nép, tűrte eddig. Kívülállóként úgy tűnik, mintha most kezdenének magukhoz térni. A brazil nem egy morgolódó természet. Szereti az életet, a jókedvet, a családi és a baráti légkört. Kerüli a konfliktus-helyzetet és elnéz olyan színtű önzőséget és pofátlanságot, amit egy öregkontinensbeli soha nem tűrne el. Így azt is, ahogy a politikusok és barátaik tonnaszámra lapátolták a pénzt a zsebükbe. Azt mondják ez a közöny mind-mind a diktatúrai megfélemlítés hagyatéka.
2013 nem könyvelhető el Brazília sikerévének. A GDP növekedés a minimális értéket sem éri el, az infláció a plafont súrolja, emelték a kamatokat, lassul a fogyasztás és romlott a munkanélküliség helyzete. Ráadásul a brazi lakosság több mint 40%-a 25-45 év közötti, rengeteg egyre tanultabb, világlátott fiatal van, aki nehezen talál tisztességes munkát. (A szegényekről, azokról, akiknek esélyük sincs a felemelkedésre nem is beszélve. Ők nem merik felemelni a hangjukat.) São Paulo ráadásul egyre elviselhetetlenebbé válik örökös közlekedési káoszaival. Kinőtte magát, gyenge az infrastruktúra, felháborítóan drága és európai elmével felfoghatatlan társadalmi különbségek vannak.
Tart a zúgolódás már hónapok óta, nagyon haragszanak a foci vb-be beleőlt és valószínüleg elsikkasztott pénz miatt is. Sztrájkolnak a tanárok hetek óta, strájkoltak a közalkalmazottak„ sztrájkolt a helyi BKV is – sztrájkolt már mindenki. Az utolsó csepp a pohárban (legalábbis itt, São Paulo-ban), ami végül elindítota a lavinát, az a tömegközlekedés díjának az emelése volt. R$ 3-ról R$ 3.20-ra emelték egyik napról a másikra. ( Egy real 110 Ft.) Ez a 20 centavos annak a tükrében, hogy São Pauloban nem létezik a bérlet fogalma, nagyon sok – főleg egy minimálbérből élő embernek. Volt morgolódás, de beletörődve, sokan csak leggyintettek. ‘Úgy sem tudunk semmit tenni.’
(‘Ha nem csökkentik a díjat, São Paulo meg fog bénulni.’)
És ekkor történt meg a csoda – köszönhetően a rendőri elkapásoknak. (Kicsit úgy érzem, a törökországi események is felperzselték a kedélyeket.) A legleső megmozdulást nem vették komolyan. A második, alig egy-két száznyi emberből álló tömegre viszont már lecsapott a rohamrendőrség, egy egész hadsereg. Elfoglalták az egész Paulista sugárutat (São Paulo legfontosabb sugárútja), helikopterek zúgtak felettünk.( Épp tanfolyamra siettem, amikor a buszra várva kétségeesetten és értetlenül néztünk egymásra a többi várakozóval.) A rendőrök törtek-zúztak, mindezt annak rendje-módja szerint a sajtó szenzációéhesen, vandalizmussal vádolva a tüntetőket másnap országgá kűrtölte. A rendőri elkapások miatt már sokan morogtak (online), mégis a múlt heti, negyedik tüntetés, az a bizonyos ‘összecsapás’ emelte ezt az ügyet a nép ügyévé, ami végül az ország határain túlra is elért.
(Nem a 20 centavos-ért. A jogokért.)
Erről az összecsapásról pontos részletességgel tudok beszámolni, mert a házunk előtt történt. Akciófilmben és egy véres háború kellős közepén éreztem magam. Felvettem az ‘ostromot’ a kis gépemmel, beszámoló a következő cikkben.
Nem csoda, hogy a brazilokról az járja, hogy a reklám istencsászárai.
Hogyan promotálj egy újonnan induló tv sorozatot? Hát így!
Ez a közönség kétségtelenül bekapta a csalit és nagyon jót szórakozott. ( Napokig kerengett ez a videó igaz esetként, amíg valaki le nem lőtte a poént. Lehet, hogy azért sem merült fel az emberekben a gyanú, mert hozzá vannak szokva az efféle afférokhoz? ) Ahhoz viszont, hogy egy ilyen egyszerű ötlet jól működhessen, elengedhetetlen egy ilyen csodálatos közönség, azaz a brazilok szenzációéhsége. Melyik országban áltak volna le ‘bátorítani’ a szeretőt? Hol vették volna ezt egyáltalán komolyan?
SÓ NO BRASIL, amin azt értem, amikor ezt hajtogatom, hogy csak Brazíliában történhet ez meg. Ez a közönség minden reklámszakember álma.
Igen, itt a grande família részeként mindenki szerves részét képezi a másik magánéletének.
Shakespeare után szabadon: ‘Szappanopera egész Brazília és szappanopera szereplő benne minden férfi és nő.’
Zsong a város. Határozottan élénkebb, zajosabb, vídámabb.
Péntek van. Hallani, ahogy a lenti kocsmák, bárok előtt mulatoznak, csevegnek az emberek. Érezni a az energiát, a jókedvet, ami az emberekből árad. Az a jókedv, amit a hétvége hozott. Türelmetlen dudálások. Munkából hazasiető emberek. Mindenki siet, hogy a jól megérdemelt hétvégéjén kipihenhesse magát. Olyan hangzavar van, mintha fesztivál lenne az egész városban. Egyszerűen csak vége a hétnek. Mindenki örül, költi a pénzét, élvezi az életet. Lesz mulatás, csajozás, pasizás, etyepetye, haverok, megtelnek a puccos éttermek és műanyagszékes bárok is, élvezi a pihenés örömét mindenki a maga módján. Ott van, forr a levegőben az eufórikus hangulat. A nevetés, a jókedv, mulatság….a hétvége.
Vannak azok az alaptémák, amit egy frissen érkezett külföldinek, legyen az bármelyik országban, mindenképp meg kell emésztenie: így a közlekedés, az étkezés, a nyelv vagy akár a helyi mentalitás kérdése. Biztosan említettem már a metrót annak kapcsán, amikor meséltem arról a rekordnagyságú, 300 km-es dugóról a városban. Sztrájkolt a Metro Sao Paulo-ban, amiből olyan káosz kerekedett, amit még nem látott a világ.
Ne essünk tévedésbe, szerény metróhálózattal dicsekedhet a város méretéhez képest. Annyit tudok, hogy a 20 milliós városnak (amiről azt mondják, hogy aglomerációjával együtt 29 milliós) 63 km-es hálózata van, 5 vonallal. (Londonnak 400 km-es hálózata van körülbelül 10 millió lakosra.) Ehhez tartozik még a helyi HÉV vagy vonathálózat, a CPTM ami kiegészíti a központi útvonalat, egész nagy, 260 km vonathálózattal. Így egész messze is eljuthatunk, de így sem enyhít sokat a város terheltségén, amihez több másik szempont is hozzájárul.
A legtöbb vonalon embertelen tömeg van, aki teheti, igyekszik elkerülni azt a kellemetlen élményt, mintha naponta ötven idegennel hált volna. Sokan azt mondják, használnák, ha nem lenne ennyire zsúfolt. Továbbá ott van az előítélet kérdése is. A tömegközlekedés a szegényember járműve, úri brazil oda be nem teszi a lábát. Azt hiszem a legaljának a a buszközlekedést tekintik. (A buszhálózat viszont nagyon jó. Kötélidegekkel és tengernyi idővel a város bármely pontjára el lehet jutni.) Különbség van metróvonalak között is – van az úribb és a prolibb. ( Ötből nem nehéz választani.) Itt színekkel nevezik meg a vonalakat: van a piros, kék, zöld, sárga és a lila vonal. A kék vonalra mondják, hogy a legputribb – ez a legzsúfoltabb vonal is, a legsikkesebbnek pedig a zöld vonal számít. A sárga vadiúj, nemrég adták át, áldják, imádják, azt mondják, sokat könnyített a helyzeten. ( Mi lehetett itt korábban?) Szupermodern, igazán jó érzes használni – mondjuk vasárnap, reggel 9-kor.
(Népoktató felirat: Felszállás előtt, engedje az utasokat kiszállni.)
Emlékszem, épp csak megérkeztem és teljesen le voltam döbbenve: Itt ennyire jó a metró? És alig használják? (Ne feledjük, a nyári szünet közepén érkeztem, üres volt a város.) Tiszta, rendezett, új metrókocsik, gördülékenyen működik az egész hálózat. Kár, hogy olyan csúnyák a megállók. Csupaszon hagyták a szürke betonfalakat, a legtöbb helyen semmilyen dekoráció, de még csak homlokzat sincs. (Jó az a pórnépnek.)
Nemsokkal rá belecsöppentem a sűrűjébe: napi küzdelem a reggeli tömeggel a piros és a kék vonalon, csúcsidőben. Keserves időket éltem, pedig szavam sem lehet, mert nagyon keveset kellett utaznom, átszállással együtt hat megállót. Ennyi embert utoljára a shanghai metrón láttam. (Bár ott profin kiépített metróhálózat van.) Számtalan megálló kordonnal van felszerelve, hogy az embereket, mint a bírkákat, a metróajtókhoz tereljék. (Vajon hány száz ember lett a sao pauloi metró mártirja, mert lelökték a peronról?)
Reggelente civilőrök moderálják a népet, hogy a mondjuk száz férőhelyes kocsiba ne akarjanak háromszázan bepaszírozódni. Diszkréciótól és szeméremtől itt nem kell tartani. Férfiak és nők egymás hegyén-hátán, seggek, mellek, karok, lábak keresztezik egymást halomban. Akaratomon kívül olyan pozíciókba sodort a tömeg, amivel alapos anatómiai vizsgálatot végezhettem a brazil fajról. (Megbizonyosodhattam, hogy a hatalmas, brazil hátsó nem csak mítosz.) Olyat is láttam, hogy egy férfi tolt egyet a tömegen, hogy ő is felszállhasson. Én a ruháimat tömködöm így a bőröndbe. Hányszor késtem el a munkahelyről, mert nem fértem be, vagy nem akartam szardíniakrém lenni. Hányszor fogott el a tömegundor, szidtam a büdös fajtáját, akaratlanul is sznobbá váltam. Pedig én is része voltam annak a tömegnek. Egy idő után próbáltam alternatív útvonalat találni a föld felett, így sikerült megúsznom a pszichiátriai kezelést. Ma már edzettebb és szenvtelenebb vagyok, el is felejtettem azokat a borzalmas reggeleket.
Azt mondják lassan kezd felébredni a város vezetősége, nagy a nyomás a foci vb miatt, kezdik figyelembe venni a pórnép igényeit is. Egyszerre több vonalat építenek, fel van túrva az egész város, a nagy felhajtás ígéretes eredményeket sejtet. (Fő a pozitív hozzáállás.) Már csak arra kell őket rávenni, hogy az esztétikára is áldozzanak. Adjanak egy ecsetet a kezembe, megyek és festem. Teljes igénytelenség jellemzi a megállókat. Bár… ott vannak a hírdetések és a TV-k. Még nem meséltem?! Óóóó, még nem meséltem. TV-vel van felszerelve a megálló, a metrókocsi, sőt a busz is. Ha lemaradtunk volna az esti szappanoperáról, bármikor figyelemmel követhetjük a képernyőn két mell között, az eseményeket kommentáló felirattal: ’ Maria Augusta pofon vágta Joao-t. Az megsértődött.’
Oh, a média és a szappanopera világa. Na erről részletesen és alaposan egy következő epizódban.
