Kalandiparos São Paulo-ban

Kedvem, szándékom hatalmas, időm, energiám korlátolt és véges. Szeretnék sziporkázni, beszámolni, mesélni-mesélni…ehelyett csak filozofálásra vagyok képes.

Fegyelemmel, szorgalommal még mindig gondok vannak – kellene egy pálcás tanárbácsi, aki a vállam mögött figyelve szigorú tekintetével terrorizál. Írj lányom, írj!

Bármikor látok, hallok valami agyament dolgot (van bőven), mindig arra gondolok, hogy na ezt…ezt mindenképp meg kell osztanom veletek.

Majd hazaérek, agyam szivacs, szemem homályos, életfunkcióim kimerülnek annyiban, hogy eszem és alszom. sao Paulo-i életstílus. Persze nem lesz ez így, nem lehet. Elkényelmesedett, hedonista európai vagyok, arra születtem, hogy élvezzem az életet, hogy a munka szolgálja az én javam, nem pedig én a munkát. Most viszont erről szól. Adaptáció, útkeresés. Már tudom, hogy melyik oldalán kell feljönni a metrónak, de a élet nagy útvesztőjében bambán kóválygok. Ehhez a bambasághoz pedig semmi türelmem. Az a baj, hogy nincs türelmem. Mindent akarok, most azonnal. Önmagam akarok lenni, itt is, ebben a kultúrában is. Fénysebességgel haladnak, fejlődnek a dolgok, főleg, mert az elvárásaim egy pillanatra sem hagynak nyugodni, de így is. Pampogok, nyugtalankodom, elégedetlenkedem. Nem az életemmel, magammal.Szóval…nekiállok ám. Írok csókolozó, minden sarkon, metró megállóban, érzékien ölelkező, turbékoló párocskákról, gigászi ebéd adagokról, megismert, magyar balettintézet tulajdonosról, gyönyörű belvárosi építészetről, vasárnapi piacról, gyümölcsturmixokról, bolond motorosokról, megbízhatatlan futárokról és esztelen pultosokról. Kedves kollégákról, hatalmas sétákról a nagy Paulistán, dühről, meg bazsalikomfagyiról, vasárnapi esti bicajozásról, szilveszteri buliról a város legforróbb mulatójában, a szombat esti orgonakoncertkekről a mellettünk lévő templomban, megállás nélkül beszélő reklámszakemberekről, és hangerőről, hangerőről, aminek köszönhetően olyan hálás vagyok az itthoni csendnek A lista már összeírva, csak neki kell állni…tudooooom.

Régebben is firkantottam – akkor még ösztönös volt a gondolatok szavakba öntése – ma már csak érzek, de nem tudom, milyen nyelven… Igen, sajnos egyre jobban bánt ez a kérdés. Ezt a bejegyzést 2010. szeptemberében írtam, amikor az IT cégnél dolgoztam…illetve valamikor tavaly, nemsokkal a nagy változás beállta után. Csendes, jámbor boldogságot érzek ezt olvasva. Emlékeztet arra, hogy milyen szépen alakult az életem. Köszönöm! Mindenkinek.

A hét öt napján rab vagyok, létem lakás és munkahely között váltakozik. Reggel felkelek, elmegyek dolgozni, kimerülten haza, otthon elveszetten, agy nélkül semmitteszek és csak a lefekvés időpontját várom.

Létem jelenleg kimerül a munka, evés, alvás hármasában. Olyan erős béklyó ez, ami minden emberit elsöpör az életből és a lélekből. Prométeusz is így görgeti azt a követ. Beletörődötten, gépiesen, fásultan. Én is követem az utasításokat. Mint egy gép. De én nem vagyok az. Bár már egyre homályosabban látom az élet szépségét, szineit, ízeit, örömét, de még reménykedem. Reménykedem, hogy hamarosan ki tudok szakadni ebből az ördögi körből, ebből a mókuskerékből, ebből a lét értelmét megkérdőjelező nihil állapotból.

Lassan három hónapja töltök napi 8 órát egy gép előtt, egy fülhallgatóval a fülemen, több százszor elmondva ugyanazt az üdvözlő szöveget. Napi nyolc órám teljes kétségbeesésben, tanácstalanságban, reményvesztetten telik. Számolom a perceket, a megengedett és a kötelező perceket.Úgy telik el az életem, hogy azt várom, hogy teljen el. Mint a rab, aki letöltendő büntetését számolja.

Rab vagyok. Nem is. Lágermunkás. POntban nyolckor munka, megállás nélkül, társasás érintekzés nélkül, magányosan, vágyakozva egy jobb, szebb életforma után, felidézve mindazt, ami a múltban megadatott. Jövő? Mi is az? Lehetőség? Mikor? Hogyan? Lesz még egyszer, valaha lehetőségem.

Annyira kilátástalan az egész.

Megfojt a légkör, a magam reakciója, félelme, elutasítása, irtózata. Hogy nem tudok kitőrni ebből az álomból. Véresre csípkedem magam, hogy felébrdjek. Ébredés nincs. Vér van.

Tényleg annyira ébernek kell lenni az élet minden szakaszában? Minden döntésnek okosnak, megfontoltnak, jónak kell lennie, mert a legkisebb hiba csak azt eredményezi, hogy legurulunk a lejtőről. Eleinte még kapaszkodunk, próbálunk visszamászni és erőt ad a tudat, hogy egyszer ott voltunk a tetején. Aztán elfáradunk. És csak gurulunk, gurulunk lefelé. Semmit nem teszünk. Már nem fáj. Elfogadjunk a kudarcot.

Félek,hogy lassan eluralkodik rajtam is a beletörődés.

………….

Ezt a beírást nem is tudom, mikor írhattam. Hogy azóta mi is történt, sikerült-e felkapaszkodni a lejtőn, megerősödni, visszatalálni önmagamhoz? És miújság a beletörődéssel? Nos, az események folytán más választásom nincs is csak beletörődni, elfogadni a történteket.

Most ez maradt, ez az életforma, ez a munkahely. Kitörési lehetőség? Nagyon-nagyon erősnek kell lenni ahhoz. Kockázatot nem vállalhatok. Akkor azt a picit is, ami volt, elveszítem.

Mi is maradt? Maradtam én. Én önmagammal, a kudarcaimmal, kétségeimmel és a megoldatlan problémáimmal, amiket még mindig magam előtt görgetek, de amihez már egyre kevesebb erőm van. Pont most, amikor már elfogyott minden tartalék erőm, most kell rendkívülit teljesíteni, sokszorozott erővel kitörni ebből a bebetonozott reménytelenségből, kétségekből.

És mindezt… egyedül.

 Ha drága anyucikám tudtad volna, hogy kicsilányodnak ilyen sok gondja lesz a nevével, akaposan meggondolod, hogy ezt a gyönyörű nevet válaszd-e vagy sem.

 Én különlegesnek tartom és szeretem. Emlékszem Szigeten nem volt egy Tünde sem. Büszke voltam arra, hogy én vagyok az egyedüli. Kétségtelenül már ott elkezdődött ez az hercehurca. Az ü betű kifog minden nemzeten. A románok sem tudják kiejteni az ‘ü’-t, így otthon Tunde voltam. Még szerencse, hogy nem a kamaszkoromat töltöttem Brazíliában, mert biztosan nyomott hagyott volna a személyiségemen ez a sok ‘meghurcoltatás’ és komoly önértékelési válságot eredményezett volna.

Amióta átélptem Anglia határát, megtanultam, bárki külföldi fiával találkozom, bemutatkozásnál feszengés, értetlenkedés és névetimológiai magyarázkodás következik. Ez a név arra pont tökéletes, hogy az ember megőrizze inkognitóját. Úgy sem értették, visszakérdezni nem merik, ha visszakérdezik, még mindig nem értik, vagy már el is felejtették. Szóval marad a zavart mosoly és az igyekezet, hogy a nevem említése nélkül lehessen társalogni velem. A ‘ki is vagy, hogy is hívnak, mi is a neved, meg hogy is ejtik’ annyira mindennapivá vált, hogy nem is tulajdonítottam neki jelentőséget. Az angolok tisztában vannak vele, hogy nemzetüket elárasztotta a mindenféle nemzet, érhetetlen nevű jövevénye, fásultan, türelmesen betűznek vagy csak egyszerűen nem érdekli őket. Így az én nevem sem jelenetett nagyobb fennakadást (Edzettek a szigetlakók mindenféle furcsaságra.) Ők Thündhi-nek hívtak. Persze sokan Szindinek hallották elsőre, de ha meglátták az írott formát, már nem jelentett gondot. A portugálok…jóég nem is emlékszem már. Azt tudom, hogy ők voltak túlnyomórészt a némacsend, értetlen tekintet kategória, akikkel sikerült megőriznem az inkognitóm, mert egyébként is brazil akcentussal beszéltem a nyelvet. A többi nemzetiségű barátom megosztva hívott Tunde-nek (saját  nyelvük hanglejtésének megfelelően) vagy az angol Thündhi-nek. Furcsa módon a franciák nem tudják kiejteni az ü-t a nevemben, pedig sok ü van a nyelvükben, és mégsem. Mindenki csak Tundé-nek hívott, a szóvégi hangsúllyal.

És elértünk a brazilokhoz. Anyucikám, ha tudtad volna, hogy ezt a nemes, költői nevet az óperencia tengeren túl leamortizálódik Túndzsivá… meu Deus do céu.

Eddig sosem éreztem sértőnek vagy irritálónak ha megütköztek rajta, vagy rosszul ejtették ki, itt viszont meg kell mondanom már a a könyökömön jön ki az örökös magyarázkodás, értetlenkedés. Némelyik lokálcsókát azért nem nevezném a legjobb modorú egyénnek. Az, hogy a telefonba beleordítják, hogy ‘eeee?’ már fel sem tűnik és bár százszor megkérdezik, százszor elmondom, még mindig ugyanott tartunk.

Még új vagyok a munkahelyen, a nagyja még hátra van. Nem úszom meg, hogy ne menjek keresztül ezen a tortúrán – milliószor. Tudom, fel kell vérteznem magam. Néha már elkapott a düh és csak fortyogtam magamban, hogy a rohadt életbe, egy napon mindenki megtanulja kiejteni rendesen a nevemet. Kicsit gúnyosan is  állnak hozzá, mert biztos vagyok benne, hogy a Tundzsi a brazil fülének sem hangzik a legszofisztikáltabban. Ami a legirritálóbb, hogy ez téma. Téma a beszédben és téma  a fejemben. A nevem. Ugyanmár!!

Gabi és Rudi otthon Budapesten egyszer nekiállt viccelődni a nevem brazil változatával. Júúj de utáltam. Haragudtam is rájuk. Aztán szépen elterjedt. És most már mindenki Tündzsinek hív otthon. Sikerült is viccelődni vele, már megbékéltem vele.

Na de itt. Mindenki úgy néz rám, mint valami retardált marslakóra, akinek valami egészen borzasztó, hülye neve van. Ez már bosszantó. Amikor megkérdezik, hogy mi, csak néznek, ha látják írott formában, akkor…ááá..Túndzsi…ok. Százszor megkérdezik, százszor elmondom, mindegy..Túndzsi.csá. Örüljek, hogy ezt is meg tudják jegyezni.

Minden országnak megvan a saját szokása, hagyománya, kommunikációs formája. Itt fontos a név. Nem értem, de el kell fogadni. Amikor megszólítanak valakit vagy telefonálnak, elsőként mindig a névre kérdeznek rá. Én kicsit gorombának tartom, de itt így van . Lassan, határozottan építem fel a telefonbeszélgetéseim proceduráját, ahol a nevem említését igyekszem annyira mellőzni, amennyire csak lehet. Igyekszem, de mindhiába.

Egyik nap rácsörögtem irodán belül egy kollégára.

– Ki az? (tudni kell, hogy itt elég rosszak a vonalak vagy csak egyszerűen hozzátartozik a telenfonbeszélgetés kultúrájához, hogy mindenki üvölt a telefonban)

– Tünde ( Nem tudom, hogy ez egy spontán reakció, de ha valaki hangosan beszél, én automatikusan halkabban szólalok meg. Talán ezzel próbálja az ember jobb belátásra bírni a másikat, hogy kicsit vegyen vissza a hangerőből)

– Kiiiiii?

– (feladtam,mert tudtam, hogy értelmetlen. Lemondóan belevakkantottam a telefonba) Túndzsi…

– Ááá Túndzsi!!!

Percekig vihogtunk a telefonban.

Volt egy megbeszélésünk egy film rendezőjével és a producerrel. Rámkerült a sor, kiböktem a nevem, táguló pupillák, teljes zavar. A főnököm, hogy oldja a helyzet feszélyezettségét, közbevágta:

– Mi lenne ha inkább csak Máriának szólítanánk? Egyszerűbb!

Hétfőn este azon sopánkodtam, hogy senki nem locsolt meg Húsvét alkalmából, erre tegnap este maga a Jóisten pótolta az elmaradt szokást. Gondoskodott arról, hogy ebben az évben se hervadjak el, mert olya trópusi zuhéj kapott el, amit életemben először éltem meg.

Sao Paulo időjárására jellemző, mint magára a városra és a helyi életre: a teljes kiszámíthatatlanság. Sose tudni, mi fog történni, mire kell számítani, milyen idő lesz. Szikrázó napsütés reggel, égszakadás-földindulás délután, majd forró, fülledt éjszaka. Egyik nap nyár, utána londoni hideg és szürkeség. Pontosan ez a szürkeség fogadott, amikor megérkeztem. Csalódott is voltam. Hol a napom? Hol a virítóan kék ég? Mi ez a londoni szürkeség? Onnan jöttem, elég volt, köszönöm.
Az ernyőt sosem lenne szabad otthon felejteni. Igazán megtanulhattam volna. A kis kézi ernyők teljesen hasznavehetetlenek, mert ha elkap egy jó kis trópusi zuhé, ernyővel vagy anélkül, úgyis bőrig ázik az ember. Az elején, amikor mindenhol azokat a napernyő méretű ernyőket láttam az emberek kezében, letudtam a brazil megalomániának. Az is nagy.Ennyi. Most már értem.
A péntek is egy ilyen kiszámíthatatlan napnak indult, kellemes, napsütéses reggellel. Mostanában hál’Istennek jó melegek vannak, annak ellenére, hogy javában ősz van, és folyamatosan azzal riogatnak, hogy télen 5 fokig is lehűl az idő, de fűtés nincs. Pár hete, kabátos, pulcsis hideg volt, amikor már láttam a végzetem, hogy Brazília ide vagy oda, ezt a fránya hideget nem úszom meg. Hajszárítóm még nincs, de pár este olyan hideg volt, hogy nem láttam más megoldást, felkaptam a kis elektromos melegítőt, ami remélhetőleg megmenti az életem télen, és azzal szárítottam meg a hajam. (Fő a célszerűség. Budapesten emlékszem, amikor elromlott a hajszárítóm egy ideig a sütő előtt görnyedve szárítottam a hajam. Eredmény? Gyönyörű fürtök, izmos combok.)
A munkahelyem és a metrómegálló között jó 20 percnyi séta van – fel a  hegyre, le a hegyről. ( Igen, Sao Paulo is dimbes-dombos helyenként, mint Buda, csak pálmafákkal.) Amikor elindultam már csepergett, de már nem volt visszaút. Péntek esténként olyan dugók vannak a városban, hogy semmilyen járművel, ami föld felett közlekedik nem érdemes próbálkozni. Ha mégis, az ember számítson arra, hogy a péntek estéjét a dugóban tölti. Egyedüli megoldás metró vagy… helikopter.
Már a legelső percben csorgott a ruhámról a víz, így nem láttam értelmét aggódalmaskodásnak, idegeskedésnek. Ha már így alakult, akkor élvezzük. De mennyire élveztem! Kellemes, langyos zápor, forró, péntek este, egy hosszú, kimerítő hét után. Aznapesti státuszomat ‘kenyérre kenhető’ jelzővel illetném.
Szerencsére volt egy pár Havaianas a táskámban, gyorsan felvettem és boldogan csatangoltam a hatalmas pocsolyákban. Olyan jó érzés volt. Élveztem a záport, a meleg estét, a tényt, hogy péntek van, azt ahogy csurgott rólam a víz, mindenhonnan, élveztem az emberek értetlenkedő tekintetét és igen, a dudáló és füttyentgeto férfiak tekintetét is. A péntek esti sao paulo-i káosz kellős közepén, ahol az eső csak tetézi az apokaliptikus helyzetet, vídáman ugrándozva a pocsolyákban, csuromvizesen csak arra tudtam gondolni, hogy milyen fantasztikus ez az eső, milyen szép az élet, micsoda felszabadító érzés a munkából hazairamodó tömeggel sodródni, részese lenni a sao  paulo-i lüktető életnek és milyen csodás módon gondoskodott a Jóisten arról, hogy íme, legyen nekem is locsolkodás a messzi Brazíliában. Ha titkon irigyeltem azokat a leányokat, akiket huncut módon slaggal, vödörrel locsoltak meg a legények, elmondhatom, hogy lett nékem trópusi, meleg zápor. Egyenesen az égből.

Elkezdtem ezt a blogot figyelmen kívül hagyva egy apró, nem túl jelentéktelen szempontot – alig használom az anyanyelvem (heti egyszer talán), és végigfutva pár sort az eddig írtakból, jól elszégyelltem magam. Most vagyok a nyelvtanulásnak abban a szakaszában, amikor semelyik nyelven sem és már sehogy sem tudok komunikálni. Bízom benne, hogy az itteni kis firkantások segítenek visszatalálni édes anyanyelvünkhöz. Sokszor úgy fogalmazok meg dolgokat, ahogy a helyiek mondják, ami leginkább úgy hangzik mint egy külföldi szájából, aki magyarul tanul. Jót tesz nekem is, remélem idővel belejövök, hogy tényleg az legyen itt és olyan formában, ami velem történik, amit felfedezek, megismerek, amiben megbotlom vagy éppen, amit kritizálok. Csókok… lassan leredukálódik a komunikációs képességem vizuális szintre.

Sosem jelentett gondot, hogy összezabáljak mindenféle fűt, magot, zabot, babot, csak mert tudom, hogy egészséges. Jót tesz az egészségnek? Jöhet. Mindenféle ízetlen és ehetletlen izét erőszakolok magamba annak reményében, hogy ettől szép és egészséges leszek.

A mai vitaminbomba azért kifogott rajtam. Nem nagyon tudom letolni. 3 gigaméretű utilapú, ami egy tehénnek is kihívás lenne.  Azt mondják sok benne a vas. Kell a vas. Sápadt vagyok meg minden. Fő az egészség, de még annál is fontosabb a szépség 🙂 (A gyomrom  hírtelen bugyborékoló üzemmódba állt át, így nem is tudom: mindjárt szentjánosbogárrá változom, brazil Popey(a)  leszek vagy csak egyszerűen perceken belül a budin kötök ki , ami a legvalószínűbb.)

Egy nagyon kedves ismerősöm ajánlotta mondván, hogy ez mindent felülmúl. Miután megkóstóltam, szomorúan megszámoltam, hány lapu lapul még a szatyorban …oooh..túl sok. A recept ebből áll: ‘agua de coco’ (kókuszdióvíz), papaya és ez a lapu, aminek tisztességes neve ‘couve manteiga’. Sehol nem találtam meg a magyar megfelelőjét, egyetlen infó, amit találtam azt mondja, hogy a nevezetes zöldség magyarul TAKARMÁNYKÁPOSZTA! Gondoltam volna, hogy valaha a kérődzők táborát vogom gyarapítani?! Geísa azt mondta, hogy 1-2 lapu elég. Persze, hogy azon morfondíroztam, hogy még egy negyediket belepaszírozzak. Nem csoda, hogy olyan elviselhetetlen, keserű íze van. Gigagyors hatás elérése nem tudom mennyire reális – főleg annak tükrében, hogy leginkább gigagyors gyomormosást eredményezhet. De megcsináltam. És már jobbnak is látom megőrizni a felét holnapra 😉 Kíváncsi vagyok, mit fognak szólni a kollégiám, amikor meglátják ezt a zöld löttyöt a kezemben. Már így is dilisnek tartanak , mert múltkor petrezselymet rágcsáltam. Éva is biztosan ezt a keserű utilapút használta szemérme eltakarására a kiűzetése után… ha itt, Braziliában képzeljük el a Paradicsomot, nem csoda, hogy kiűzettetett.

Húsvét, Nagypéntek van. Csendes a város. Értem a csenden azt, hogy nem zsong alattunk az utca mulatozók áradatától és utcai árusoktól. Az a kevés autó, ami az utakon van lágyan ringatózva suhan fel-alá. Kiürült Sao Paulo. Mindenki a családdal tölti az ünnepet, nyaral, pihen, utazik. Alig vannak autók az utcákon. Minden mulató, lebuj be van zárva. Visszafojtott, már-már kellemes alapmoraj lebeg a város felett. Álmos, kimerült, nyugodt nap a mai. Álomosak és kimerültek vagyunk mi is. Meg picit másnaposak is 😉

Úgy tűnik, itt a húsvét hagyománya elenyészőbb. Összehozza a családot, ami fontos, bár a hatalmas távolságok miatt sokszor nehézkes. Már egy hete minden médiában azt találgatják, hogy hány százezer ember lesz a reptereken, buszállomásokon, utakon. Hányan hagyják el a várost – de leginkább azt latolgatják, hogy milyen felfoghatatlan méretű dugók és káosz lesz, amikor mindenki egyszerre, vasárnap este jön vissza a városba. Milliónyi emberáradat özönlik vissza kipihenten, meghízva és legalább 5 kiló csokival. Tegnap hazafelé jövet a metrón, minden második ember táskájában, kezében ott volt a gigaméretű, fényes csomagolású húsvéti csoki. Pont olyanok, mint a fenti képen.

Mit takar a fényes papír? Most hétvégén talán kiderül. A lényeg, hogy nagy és fényes. Ez itt fontos. Ahogy látom, a helyiek a húsvéti csokit kilóban mérik. Fél vagy egy kilós csokitojás az átlag méret. Nyuszika nem jellemző, inkább csak csokitojás. Jóóó nagy ráadásul. Édességhegyek mindenhol. Az a benyomásom, hogy itt a húsvét valójában csak erről szól. Azon gondolkodtam, ha minden 5. sao paulo-i vesz egy ilyen átlag 500 grammos csokitojást, akkor is 2 millió kg csokiról van szó! 2 millió kg! Ehhez csatolnom kellene egy képet, a sok túlsúlyos emberről. Nem nehéz kitalálni az okát: a mennyiség itt is mint otthon, meghatározó. Sokat, sokszor enni, emellett pedig állandóan nassolnak. Milllió fajta keksz, csoki, apró-cseprő, miniméretű, sűrített tejből készített azt sem tudom mi. Számtalan mini édességbolt mindenhol. Édes, sós, mindegy, csak ehető, nassolható legyen. Kicsi sajt, kicsi csoki, kicsi keksz. Amíg úton van az ember például. Utána jön az ebéd és a vacsora. Erről majd egy másik alkalommal.

Amíg itt írogattam, a mellettünk levő templomból olyan hangerővel hangzott fel a nagypénteki mise, mintha hangszóróból szólna. Visszhangzott, betöltötte az egész teret, ugyanakkor egész abszurdan hatott a gregorián stílusú recitálás Sao Paulo kellős közepén. Abban a negyedben, ahol a híres bohémélet folyik, színházak és a város leghíresebb kuplerájai vannak. A pap siráma olyan légkört teremtett, ami teljesen összeférhetetlen a tér éjszakai életével. Leginkább az arab országok, hangszórókon szóló imáira emlékeztetett. Ez viszont katolikus mise, Sao Pauloban. Micsoda cirkuszi összevisszaság. Igazán hozzászokhattam volna. Mindig van valami új a nap alatt. Meg kell vallanom, sokmindent kritikusan fogadtam az elején, ostobaságnak tartottam. Idővel rá kellett jönnöm, hogy szépen befoghatom az európai, főleg magyar, okos-fontos, tradiciókban és tökéletesség hajkurászásában megkeseredett pofikám, és nekiállhatok elfogadni azt, hogy itt ez van. Kaotikus, minden mindennek a keveréke. Egyszerűen más. Manapság szórakoztatónak tartom és jót kuncogok velük. Bár úgy vélem, megvan bennem a tolerancia, nyitottság és tisztelet más kultúrák iránt, mégis szembesülnöm kell, hogy van azon még mit csiszolni.

 Húsvéti csokira visszatérve, míg mindenki ölében ott csillogott a fényes csomagolás, nekem egy ananász volt a kezemben. Az én húsvéti tojásom. Formára és súlyra hasonló. Erre a helyiek csak annyit mondanának: vékonybelű gringa.

Ezt a blogot a szüleimnek dedikálom abból az alkalomból, hogy nem tudunk túl sűrűn beszélni és akkor is, ha sikerül, elég szűkszavú vagyok. Sokminden van, amit nem tartok fontosnak megemlíteni, pedig tudom, hogy mindenre kíváncsiak és minden érdekes, az újdonság erejével hat. Ajánlom sok-sok szeretettel, tiszta szívből és mégegyszer, csupaszeretetből, hogy szemmel követhessék az eseményeket, kicsit belelapozhassanak életem forgatókönyvébe, megismerjék, a várost, ami most életem helyszínéül szolgál, az életformát, amibe belecsöppentem és ami lassan, tényleg, az életemmé válik. Talán a koponyám rejtett zugaiban rejlő mindenféle elszállt gondolatok által megismernek kicsit jobban engem is – így 12 ezer km távlatában.

Fogalmam sincs, hogy olvasói szempontból mennyire lesz érdekes, élvezetes, amit itt összefirkantok, főleg annak tükrében, hogy teljes káosz van a fejemben, nyelvek, kifejezések szempontjából, mit, melyik nyelven, hogyan kell használni. Néha mindegy melyik nyelven, csak az egyiken végre találjam meg annak az adott gondolatnak, érzésnek a megfelelő, verbális kifejezési formáját – ami nem nyökögés, hebegés-habogás és szépen, lassan lemondásba torkolló káromkodás.

Fogalmam sincs, hogy milyen gyakorisággal, mennyire részletesen, hogyan, miről…nekilátok. Hozzá lehet szólni, ha valami esetleg nem világos, túl kevés, túl sok vagy egyszerűen unalmas.

Ami igazából nem egyszerű most így hírtelen, elkapni az események szálát. Elindulni valahol, amikor már olyan sokminden történt, amikor az események nagyrésze már lepergett – mert jelen pillanatban leginkább csak a munka tölti ki az életem. Mostani kicsit leűlt állapot mindannak az eseménysorozatnak a következménye, ami még nem is olyan rég, halomra történt velem. Ha belegondolok, ez a kivülről látott monotonitás sem az valójában, mert minden nap egy hatalmas kihívás. Hátha ma már többre leszek képes, többet tudok mondani és mindaz az ötletáradat, ami úgy fojtogat belülről, érthető formában hallgatókra lel.

Na belevágok a közepébe… a következő alkalommal. Arról szeretnék írni, hogy végső lépésként sikerült nyitnom egy brazil bankszámlát. Végső lépés, mert minden dokumentumom meglett. Öröm és megkönnyebbülés, aminek a jelentőségét, elkényelmesedett európai állampolgárként elfelejtettem. Majd írok arról is, hogy mi szűlte bennem az elhatározást, hogy ebben az országban egyszer mindenki megtanulja helyesen kiejteni a nevem. Továbbá hétvégén húsvét van, amit helyi viszonylatokban semmi sem éreztet az édességhegyeken és gigacsokitojáson kívül. Azért sem érzem a jelentőségét, mert a húsvét mindig a családdal telik, meleg van és még mindig az az érzésem, hogy nyaralok és egyszer hazamegyek…pedig a haza, az most itt van, a Praca Franklin Roosevelt-en, a sao pauloi betonrengeteg kellős közepén.

Ez az én otthonom, édes otthonom jelenleg.