Kalandiparos São Paulo-ban

Ámokfutás a konyhában – turmixok

Eszembe jutott az a gigantikus vitaminbomba turmix, amit nemrég összedobtam, pont mielőtt utaztunk északra. Tele volt a hűtő mindenféle ízletes gyümölccsel, nem akartam, hogy kárba vesszen. A különböző gyümikből végül isteni ambrózia született.

‘Istenek eledele’ ( Kreativitásom ma az egeket súrolja.)

Összetevők:

– utilapú (nem tudom, hogy van-e magyar neve: couve manteiga…valami vaj.Hatalmas levele van és ódákat zengenek a magas vastartalmáról.)

– szójatej

-avokádó

– lime citrom

– banán

– maracuja

– papaya

– friss aloe vera

-csillaggyümölcs

( Nem is tudom, ment-e még valami? A végén már kissé úgy éreztem, túlzásba estem az összetevők mennyiségét illetően, de sikerült összehoznom egy igen finom és tápláló turmixot.)

Rengeteg finomabbnál finomabb gyümölcs van ebben az országban. Nem is értem a helyieket, alig esznek gyümölcsöt. Na ebben én túlzába esek – minden túlzás nélkül. Nagyon sokat és sokfélét eszem. ( Ebből már gondom is lett… beszámoló a fogorvosos cikkemben nemsokára.) Az utóbbi időben sokszor veszek friss gyömbért és aloe verat, ami rögtön landol is a turmixgépben. Az aloe veráról nem árt tudni, hogy nagyon gusztustalan. Az a takony, nyál valami, amiket az Alien horrorfilmekben látni, ahogy azok a szörnyű teremtmények tocsognak a nyálban. Meg kell vallanom magamnak, hogy nagyon bátor vagyok. Legelső alkalommal megettem egy szeletet – egész nap hányingerem volt. Borzasztó íze van. Egy ideig el is ment a bátorságom, turmixban, más gyümölcsökkel együtt végül sikerül letolnom. A lime az  állandó kellék. Nagyon olcsó. A citrom itt ritka áru, különlegesség és drága. Amikor voltunk esküvőn márciusban ( kedves, de igencsak puccos esküvő) a citromot és a kiwit afféle különlegességként ajánlották. Vissza az aloe-hoz. Az általános variációk: lime, maracuja, aloe. A gyömbért is nagy vehemenciával gyűröm magamba: gyömbér, lime…tisztán..pura poesia. Tudni kell, hogy nagyon csíp, de jót tesz a toroknak és megfázásra is tökéletes.

Még egy álom, ami megvalósult: Brazíliában lehessek azért, hogy sok-sok trópusi gyümölcsöt ehessek.  És láss csodát!

Apokalipszis most

image

Nem kell Brazília szakértőnek lennünk ahhoz, hogy két dologgal asszociálhassuk Sao Paulo-t: autók és szmog. Az országgal kapcsolatos általános sztereotipiák a tengerpart és a pálmafák, szíkrázóan kék ég, meleg. A legtöbb külföldi számára az országot Rio városa képviseli. Ha esetleg valamit kapizsgálunk Sao Paulo-ról, akkor a elviselhetetlenül sok autó, dugók, szmog és a betonrengeteg juthat eszünkbe– valami futurisztikus, élhetetlen közeg az apokalipszis után.

Minden túlzás nélkül, ez mind igaz. A dugók és a szmog egyre nagyobb gondot jelentenek. Tisztában voltam ezzel, amikor megérkeztem, mindenki figyelmeztetett, óvva intett. Felkészültem, számítottam rá, így nem volt olyan nagy sokk. El kell fogadni. A szervezetemet azért megviselte. Szükségem volt pár hétre, hogy hozzászokjak ehhez a szmoghoz, állandóan beteg voltam, nem is említve, hogy milyen pompázatos hatással volt a bőrömre és a hajamra ez a hamvas levegő. Lassan, de kezdek hozzászokni. A baj inkább az, hogy sokat vagyok úton. Metró és lakás, metró és munkahely, munkahely és tánc között a leforgalmasabb csomópontoknál kell gyalogolnom. Ez a szmog sokaknak nem jelent gondot, mert a garázsban beűlnek a kocsiba és csak a parkolóban szállnak ki belőle. Így bármilyen asztmával túl lehet élni a várost.

Hogy tisztába legyünk a jelenlegi helyzettel, kilenc millió autó van Sao Pauloban. Kilenc millió! A lakosságot 18 és 20 millió között becsülik. Tíz, tizenkét sávos sugárutakon hömbölyögnek az autók, autó van MINDENHOL, nem is említve, hogy parkolóházak lepik el az egész várost, ahol persze lehetetlen helyet találni. Először az volt a benyomásom, hogy kevesen használják a metrót. Mekkorát tévedtem. Elviselhetetlen tömeg lepi el a metrót is nap mint nap. ( Erről is írnom kell majd.) Akit ismerek, pár suhancabb munkatársamat kivéve, mindenkinek van autója. Az autó a személyes tárgyak részét képezi úgy, mint a mobiltelefon. Ez a nép az autóval éli le az életét.

Kora reggel és munka után a város megbénul. Dugók mindenhol. Elviselhetetlen a légszennyezettség, érezni a fullasztó üzemanyag szagát. Valamelyik nap nagyon korán, 7-kor mentünk dolgozni, L elvitt és már akkor felfoghatatlan mennyiségű autó lepte el a várost átszelő sugárutakat. Itt az emberek soha nem alszanak?

Esténként tudósítanak a város különböző pontjait ellepő dugókról. 35 km-es dugó délen, 57 km-es dugó keleten. Már ez a szám értelmezhetetlen a számomra. Hogy 57 ezer méteren keresztül álljanak az autók? Viszont csekély számnak bizonyult mindez ahhoz képest, ami múlt héten volt. ’Életemben nem láttam ilyet!’ Amióta megérkeztem ebbe az országba egyebet sem hallok csak a helyiek panaszkodását. Hét órás dugó a városba visszajövet, sorok, fullasztó szmog. Egyre aggasztóbb méretet ölt a közlekedési káosz a város egész területén és egyre kétségbeesettebben akarják egyre többen elhagyni a várost.

Múlt hét szerdán L-val mentem dolgozni ismét. Szokás szerint az Avenida 23 de maio-n mentünk ( Itt egész naptárt kell bemagolni az utcanevekhez.) Feltűnt, hogy valamivel több autó van a szokásosnál és kicsit lasabban is haladunk. Amikor megérkeztem a munkahelyre azon kevesek, akik ott voltak hülledeztek, hogy hogyan sikerült bejutnom, amikor mindenki késik vagy egyszerűen ma nem tud bejönni. Ugyan miért? Mert metro sztrájk van. Gyorsan megnéztem a Neten – megbénult az egész város. Akik a metrót használják, busszal próbálkoztak vagy autóba ültek. 9 millió autó (valószínüleg) lepte el a várost. A sztrájk miatt kénytelenek voltak feloldani a forgalmi korlátozást, ami azt jelenti, hogy  adott napokon csak adott rendszámú autók közlekedhetnek, így próbálnak enyhíteni a szmogon. Ez viszont teljesen ellehetetlenítette a közlekedést. A világ történelmének legnagyobb dugója volt ezen a napon Sao Paulo-ban, 291 km megrekedt autóval. Ki tud ilyen számokat ésszel felfogni?

 Égszakadás, földindulás vagy csak egyszerűen… Apokalipszis most. (Hazafelé menet én sem úsztam meg a káoszt.)

Ámokfutás a konyhában – be is zárhatjuk a cirkuszt

Pedig jól kezdődött az egész gerilla akció. Csalogató illatok, elismerő szimatolások. Beköszöntött az ősz, hűvös, szürke napok vannak, úgy gondoltam csináljunk egy olyan igazi, otthoni téli napot – finom meleg, kedves, őszi ízekkel. Ötlet egyszerű: sütőtökleves, szilvás pite és padlizsánkrém (ez talán nem illik bele az őszi képbe…dehogynem…itt minden, minden körülmények között megengegedett) Hűvös, unalmas vasárnap, kuporgunk a takaró alatt, sorozatokon kuncogunk és tunkoljuk magunkba az isteni sütőtöklevest és a meleg, zamatos szilvás pitét. Teremtek egy kis Európát, mindenki elismerően bólogat, hümmöget, két pofára tömi a főztöm és nem tud betelni, hogy milyen fantasztikus szakács is vagyok. A főpróba már garantálta a világsikert…aztán felgördült a függöny.Van olyan, hogy nem úgy sikerül az étel, ahogy azt elképzeltük. Van olyan, hogy a mindenfélét összekotyvasztunk és nem az lesz belőle, amiről álmodozunk. De hogy egy egész napot főzéssel töltsünk és a nap végén minden a kukában kössön ki? Mindenki örömmel dicsekszik arról, hogy épp micsoda mesterművet alkotott a konyhában. Műgonddal elkészített fotók, részletes, élvezetes leírás, incsiklandozó jelzők, lelkes, korgó gyomrú olvasók. Ez egy eredményes főzés sikeres dokumentálása. Na arról, hogy mennyire égette el, cseszte el, arról szerintem kevesebben írnak.

Én mint zseniális és egyedi kukta csak érdekeset és exotikusat alkohatok. ( Nem árt néha megkostólni, hogy mit kutyulgat az ember.) Sütőtök és papaya…csak finom lehet. Lehet, hogy az volt ám, csak nem tetszett az állaga. Sürítésképp úgy gondoltam a banán tökéletes szerepet tölt majd be. Pépes, krémes állagú, kicsit édeskés…mindenképp exotikus…pompázatos. Első megkóstoláskor meggyőztem magam, hogy… határozottan érdekes. Másodjára már elbizonytalanodtam… és teleszórtam sóval és sajttal. Az állaga borzasztó lett…afféle sárgaborsófőzelék, durván pépesítve. Bedühödtem, morogtam és úgy döntöttem, a toalettbe hajítom az egészet. Majd úgy gondoltam, várok egy kicsit. (Mire számítottam, nem tudom.)

Nekiálltam a szilvás piskótának. Nem elhanyagolandó tényező, hogy nincs habverő a házban, csak az a turmixgép, amiben mindenféle gyümölcsturmixot csinálok. Nem jelent ez gondot nekem. Meglepő gyorsasággal magamévá téve a helyi találékonyságot, (én mindent tudok, mindent lehet…bárhogy) magabiztosan méricskéltem a tojásfehérjét a turmixgépbe. Aztán itt már elakadt a szalag, felborult a világrend. ( Ebben is a helyi hatásokat vélem felismerni.) Tojásfehérje, cukorral turmixgépben. Majd én eldicsekszem, hogy milyen leleményes vagyok és PERSZE, hogy lehetséges. Lett abból elázott, makacsul folyékony sárga lötty  – alias kemény, tojáshab. A víz is valahogy a tojásfehérjéhez keveredett, így amikor összekevertem a tojássárgáját a liszttel, csak egy csomós gyurma lett belőle. Itt kínonban már elkezdtem nevetgélni. Voltam elég szívbajos ahhoz, hogy összeöntsem ezt a tojásfehérjével…ááá..nem is találok jelzőket rá. Nekiálltam nagy dirrel-durral elpakolni, a fiúk csak pislogtak, hogy mi bajom. Kisebb jelenetet rendeztem, hogy katasztrófa… égszakadás, földindulás, kidobok mindent… és ezt a férfiak nem érthetik. Jött a kedveskedő, kiengesztelő cirogatás:  ugyanmár és nem szükséges, biztosan finom lesz. Amikor az ember tudja, hogy ami el van cseszve, az el van cseszve. El kellene fogadni. Mit csináltam én? Ezt a maszlagot beleöntöttem a turmixgépbe, hogy ott valami természetfeletti erőben bízva, a szeletelő kések centrifugálása következtében krémes habbá alakuljon át a szomorú löttyöm. Csoda, hogy nem így történt? Nem baj, majd a sütőben. Szilvákat szépen beledobáltam a híg lébe – majd megkel a sütőben…el is kezdett kelni, kezdtem megkönnyebbülni, hogy mentve a becsületem. Lehet, hogy jó is lett volna – ha időben kiveszem a sütőből. Ehhez képest szénné égett az alja és kökemény lett. A legnagyobb csapás pedig az volt, hogy mivel nagyon finom illat töltötte be a lakást, így mindenki meg akarta kóstolni…na oda is lett a becsületem. Micsoda szééégyen, magasságos Szent Mihály! Mindeközben fényeveszetten és megalázottan nekiálltam a padlizsánkrémnek, mert bizony a sűlt padlizsánnak is isteni volt az illata. Finom, mediterrán padlizsánkrém helyett lett hagymakrém padlizsánnal, nem túl elenyésző mennyiségű bors körettel.

Hősiesen kipróbáltatott a leves. ( Azon igyekezet, hogy mindenféle arcrezzenést palástoljanak legalább kiérdemel egy éves, hisztimentes bérletet) Landolt is oda, ahová tartozik – a budiban. A süti és a padlizsánkrém még a hűtő kompozícióját alkotja  – hát nem aranyosak, hogy senki nem nyúl hozzá, pedig tudják a tutit? Jaaa, majdnem elfelejtettem. Készítettem egy adag, szénné égett, vajban, cukorban mártott (égett) sárgarépát is, amit még anno egy rióban élő, magyar plasztikai sebész készített nekünk.

Nos, ezek után merjem-e megkérdezni L-t, hogy meg akarja-e hívni a barátait egy vacsorára – ahol természetesen én főzök?

Mert megérdemlem

Az utóbbi napokban kicsit nyafka és nyűgös voltam, ok nélkül vagy akár okkal…mindegy is… csak rámjött a jó magyar ‘végem van, de nehéz is nekem’ érzése. Ilyenkor az ember persze összeesküvés elméleteket sző, áldozati bárány, Szent Johanna és Prométeusz…minden egyben, csak hogy hűek maradjunk a brazil letisztultsághoz.

Aztán a munkatársaim jól helyreraktak, alaposan megmondták a magukét (persze csak amolyan megpaskoljuk a kis hisztis kislány popsiját módon). Egy pillanat alatt kijózanodtam és azóta nem bánt, ha rossz buszra szállok fel és a város másik végében kötök ki. Jól jön néha az ilyen leteremtés – főleg ha kivülállótól kapja az ember. Nyeltem egy nagyot, elszégyelltem magam és nincs más választásom, össze kell szednem magam, ha már a dolgok abba az irányba sodródnak, amerre én akarom. Igen néha sodródunk, harcolunk az ár ellen, elfárardunk, feladjuk…de csak arra visz az ár, amerre mi akarjuk…akkor mi a fenét kell pampogni? (igen..éjfél elmúlt, gigafilozofálós, önterapeuta írást olvashat most a nagyérdemű)

Jaj, tudnak ezek a brazilok valamit. Sokmindent okkal is irigyelhetünk tőlük (a ‘Szidom a kiszámíthatlatlan fajtájukat’ írásom nem marad ám el, nem kell félni)

Életöröm, hit, remény és kitartás… szívesen leszek a tanítványuk. (Cukik a munkatársaim, akkor is ha egy ellenőrizhetetlen bolondokháza állandó szereplőiként üldözzük egymást a ‘már megint utolsó pillanatban csinálunk mindent’ feladatainkkal. Némelyik szeleburdi, másik hisztis, a harmadik hanyag, az már megint elfelejtette, ez már megint elnézte, az ügyes, ez nem..de az összes segítőkész, lelkes, jószívű és jóakaratú…kell ennél több?)

…stop

Egy darabig azt hiszem elég is lesz belőlem, aztán megint összehangolt támadást indítok. Holnap pedig valószínüleg lefordulok a székről, vagy összeakad a lábam flamenkón, vágok egy hátast… és folytathatom a garázdálkodást itt. (Ezt a tervet mindenképp elnapolnám…mondjuk jövő hétre.) Előtte még szigorúan fantasztikusan kell éreznem magam és diszkréten megpörkölődnöm a trópusi napsütésben…a Csirkék partján, alias Porto de Galinhas-on, amiiiiii….Pernambuco-ban van ( Mondtam én, hogy idővel megismeritek ezt a kis paradicsomi államot. Biztos vagyok benne, hogy a lambada őrület is innen indult el.) Azt hiszem a következő kívánság, amit egy szerencsesütibe gyömöszölök az lesz, hogy egyszer itt élhessek. Gazdagon, lustán, kényelmesen – semmiképp sem elhízva… kókuszvizet szürcsölgetve és kelletlenül panaszkodva a tenger elviselhetetlen morajáról…

Addig pedig naponta megmártózóm a reggeli, friss, szampai szmogban.

…nagy lépés a gringának

Történelmi nap a mai – vettem egy hajszárítót. Nem kell félni, nem piperkőcködésről fogok írni. (Bár legalább nem kell ezentúl hősugárzóval a kezemben egyensúlyozva hajat szárítanom.) Azért tulajdonítok ekkora jelentőséget ennek az eseménynek, mert hajlandó voltam rávenni magam 2 hónap után arra, hogy kifizessem ezt a bicskanyitogató összeget egy ilyen jelentéktelen, mindennapi használati tárgyra. Ó de visszasírom én a gagyi kínait. Lassan, nagyon lassan kezdem beadni a derekam. Elején még terveket szövögettem, hogy mit, kivel fogok postán küldetni, miből hány tucatot fogok bespájzolni és micsoda nagyker felvásárló hadjáratot indítok, ha egyszer hazajutok. Itt persze el is akadt a szalag. Mert mikor jutok én haza? Ideje felhagyni ezzel a hiú ábránddal és elfogadni a valóságot. Hogy itt minden háromszor, négyszer drágább – legkisebb túlzás nélkül. Ruha, kenceficék… eddig jutott a limitált türelmem – technológiai kütyük áráról már tudni sem akarok. Puffogtam, fújtattam, sápítoztam (a hülye gringa), de mindhiába. Igen-igen, tudják, Európában sokkal olcsóbb, itt minden vérlázítóan drága. Idővel pedig megtanultam, hogy ildomosabb befognom a pofikám, mert tényleg idegesítő lehet az örökös összehasonlítgatásom. Elég baj nekik így is, hogy ilyen drága ez a város – és hogy egyre drágább. Bevásárlóközpontba már nem is megyek – mindig kisebb szívszélhűdést kapok. Hogy a magasságos puttyba képesek elkérni 900 reaist (ami kicsit több, mint 100e Ft) egy közönséges pár sport cipőért? És 40e Ft-ot egy fényképészetről szóló könyvért? Lehet. Mert mindig lesz, aki megvegye. Kicsit, mint otthon. Valaki mesélte, hogy Obama megköszönte a braziloknak, hogy hozzájárulnak az USA gazdasági fellendüléséhez – ami azt jelenti, hogy oda járnak vásárolni. (Már én is el kezdtem álmodozni a legendás new york-i bevásárlótúráról, ahová majd üres bőröndökkel megyek és dugig tömött, bőrönd hegyekkel térek vissza.)

Most viccen kívül, utat kell tőrnöm a brazil Olympos felé, ahol a szappanopera méltóságok trónolnak – jó pénzért. Olvastam valahol, hogy Sao Paulo a világ második legdrágább városa. Jaj, ha belegondolok, hogy Londonban hogyan dúskáltunk a mindenféle földi jóban. Persze tudjuk nagyon jól, hogy ott is nagyon drága az élet. De ennyi pénzért ott már gyémánt berakásos, hőérzékelős, 4 nyelven beszélő hajszárítót vehettem volna, ami még lelki problémákra is megoldást talál. Hát igen, sok időre volt szükségem, hogy le tudja vetkőzni ezt. A pampogást – minden területen. Továbbá felhagyni az illúzióval, hogy lehet ez másképp is. Itt így van. Talán az bosszantott a legjobban, hogy ez mennyire központi téma lett megint az életemben – hogy az embernek már megint számolnia kell. Ezért kell sok-sok pénzt keresni. Hogy ugyanazt az életformát, mint otthon fentarthassuk. Olvastam pont egy német közgazdásszal készített riportot, aki ugyanezt mondta. Itt nagyon keményen kell dolgozni és nagyon sok pénzt kell keresni ahhoz, hogy az ember fentarthassa az átlag európai életformát.

Ahhoz pedig, hogy legyen elégséges bankó a retikülünkben, jobb ha előbb kupán vágatjuk magunkat, hogy amnéziát szenvedjünk és elfelejtsük az otthoni kényelmes, unalmas életünket. Nekem ez a pörgés viszont mindig bejött – még akkkor is, ha még pampogok… egy pirinkát.

Babilon a kobakomban

Most valami fura kenyszeredettseget erzek arra, hogy ide firkantsak. Ekezetek nincsenek, mert portugal a billentyuzet. A munkahelyrol irok. Ma csendes sztrajkolok es ‘kicsit magammal is foglalkozom’ napot tartok. Ilyen is kell neha, mert a mokuskerekletben, azt is elfelejtem, hogy embernek szulettem.

Az elozo szoveget igyekeztem osszebarkacsolni valahogy, az itteni ekezetekkel. Most eppen ketten beszelnek mellettem telefonon, ketten mogottem a targyaloban, mindenki hangos,ideges..es en ebben a nagy zavarban igyekszem valami ertelmeset kozvetiteni. Nem is tudom,miert.

Ámokfutás a konyhában – első felvonás

image

Ok, nem tajtékzom és nem rohangálok körbe szakadt hálóingben, zilált hajjal, értelmetlen dolgokat hadorászva. Egyszerűen csak nekiálltam kicsit főzni. Hiányzik. Jólesik. Megnyugtat.

A receptkönyveim mind otthon hagytam – örülnék, ha itt lennének velem. Türelmem Interneten keresgélni nincs, igazán jó receptkönyvet pedig még nem találtam a könyvesboltokban. Persze olyat keresek, amiben a mennyei mannát a brazilok fejlesztették ki, amiben a trópusi gyümölcsöket őrült módon vegyítik a többi összetevővel és egyszerűen olyat, amilyet mi, halandó külföldiek elvárunk. A feijoada, churrascot ismerem, az innovatívabb, trópusi kulináriával viszont még nem találkoztam. Milyen is a világ. A szomszéd fűje mindig zöldebb. Nekünk, Európában ezek számítanak exotikumnak, különlegességnek, nehezen beszerezhető, drága hozzávalókkal. Itt pedig pont fordítva. Gomba, ami nincs. Keresnem kell valami szakmai cikket arról, hogy miért nincs gomba Brazíliában. Ezen kívül spárga erdei gyümölcsök, cseresznye, meggy. Természetesen a francia meg az olasz kulinária. Bár tudni kell, hogy Sao Paulo kulináris giga főhadiszállás, komolyan kell venni, mert nagyon sok, nagyon pompás étterem található itt. Én viszont helyit akarok. Helyi összetevőkkel varázsolni, vegyészkedni.

Végül tényleg beköszöntött az ősz, vagy inkább azt mondanám, hogy tél. Hideg van, határozottan hideg. Csípős hideg és a nap fénye is afféle éles, őszi napsütés. Nem túl könnyű elképzelni, ugye? Kuporgok az ágyban, takaró alatt az egyetlen meleg ruhában, amit hoztam. Később alternatív megoldásként magamra öltök minden nyári ruhát.

Szóval itt kuporogtam és arra gondoltam, főzni kellene egy jó kis, lélekmelegítő levesecskét. Olyat és úgy, mint otthon. A hideg, őszi vagy téli estékre. A legnagyobb specialitásom a sütőtökleves, ezt viszont már túl sokszor készítettem. Isteni is lett. Ma a kókusztejes csirkeleves és a céklaleves között hezitáltam – minden összetevő szerencsére adott, nem kellett lemennem a boltba – ki a hidegbe!

A leves kész, már csak arra vár, hogy a srácok kipróbálják. Figyelmeztettem is mindenkit, hogy nem kötelező szenvedni vele. Nyugodtan be lehet vallani, hogy ehetetlen.

Nekem ízlik. Pikáns, érdekes. Na de mit is raktam bele? Szentatyaég! Belekezdek. Az eleje még hagyományos: vajon pirítottam hagymát, fokhagymát, rá a céklát, leveskocka, kis krumpli sűrítésképp, víz, főzőtejszín. Az itteni creme de leite, a főzőtejszín megfelelője, nagyon krémes, sűrű, isteni. Nos itt kezdődött az ámokfutás. Facsartam sok-sok narancsot,  raktam bele gyömbért, banánt, bazsalikomot és oreganot – meg persze egy csipetnyi sót. Jól összeturmixoltam. A gyömbértől pikánsan csípős lett, a banántól pedig olyan krémes, mint a legfinomabb mousse. A színe pedig. Nos a színe az a mély, mályvás rózsaszín, amit én biztosan használnék dekorációs elemnek – bútorokhoz, ruhákhoz, falat festeni. Egészen fantasztikus lett a színe. A sütőtökleves színétől is odavoltunk már, sőt a minap nézegettem a zöld turmixaim színét – gyönyörű, mély zöld. Egyszer összehozom mindegyiket és nekiállunk vele festeni – food painting.

image


Na megyek is – főpróba van. Mellé pirítóst eszünk és csináltam pirított sajtszírmokat oregánóval. ( Vékony sajtszeleteket egyszerűen ráraktam egy teflon serpenyőre, láng fölött megolvasztottam, megpirítottam, megszórtam oregánóval, hogy olvadjon bele a sajtba.)

Függönyt fel!

Bum-bum, piff-puff

Néha megmagyarázhatatlan durrogtatások hangja rázza fel az éjszakát. Mint például most. Nem tudom, mi lehet a hangok eredete. Nem tűnik lövöldözésnek, de lehetne. Puff-puff..bumm. Itt is, ott is. Visszhangzik az egész. Lehet akár egy összeomló épület, lehet petárda, lehet egy papírzacskó (sorozatpukkasztás), de lehet lövöldözés is. Az elején még el is tudtam képzelni, és ösztönös, letagadhatatlan szenzációéhségem titkon megkövetelte, hogy legyen valami. ( Oh én balga.) Valami, ami megfelel a kívülálló, gringo elvárásainak a veszélyes Brazíliával szemben. Ma már szinte elképzelhetetlennek tartom a valószínüségét, hogy baj legyen.  Ami inkább baj, hogy nem félek sehol. Nem ártt tisztában lenni azzal, hogy bármi történhet, bármikor. Nagy valószínűségét nem látom, de lehetséges. Amit mindenki mond, vagy amit otthonról hallunk, hogy Sao Paulo veszélyes.  Kérdeztem is L-t anno, hogyan fogok közlekedni a városban. Taxival vagy mi lesz? ( Elég ciki. ) Bizonygattam, hogy nem vagyok félős, de mindenki óvva int, hogy ügyeljek, mert veszélyes.. Ő pedig, lazán és nyugodtan mondta, hogy nem lesz semmi bajom, nyugodtan mászkálhatok a városban. Kicsit mindenképp szkeptikus voltam, amikor megérkeztem, vártam a szenzációt, sehol semmi. Uncsi…. a nagy fenét. Már az elején is éreztem, hogy nincs itt semmi, figyelni kell, elvegyülni és nem történhet semmi. Londonban állandóan arról lehetett olvasni, hogy lövöldöznek, rabolnak, lincselnek. Most, hogy itt vagyok pedig azt mondom, hogy a brazil médiánál szenzációéhesebb nincs a világon, ahol egyébről sincs szó csak lövöldözésről, rablásról, balesetekről, halálról….világvégéről. Van Sao Paulo-ban is, mint mindenhol. De sokkal kevesebb, mint azt gondoljuk. Eddig legalábbis nem láttam semmi jelét – remélem tovább is így lesz.

Emlékszem megérkezésem után 1-2 héttel sétáltam egy nagyot a városban, csatangoltam egyet, amit nyomban közzétettem az arckönyvön. Büszke voltam magamra. Hogy lám, képes vagyok, bátor vagyok, nem ismerek félelmet. (Megmosolyogtat a naivságom.) Szenzációként adtam elő, de olyan is volt a fogadtatása. Kaptam is egy aggódó hozzászólást, hogy vigyázzak magamra. Azóta sokszor mászkáltam egyedül, esténként itt a lakásunk környékén. Munkahelyről például, amikor hazaesem, már sötét van, este 8 körül. A központban lakunk, ami elég sok helyi által lenézett, veszélyesnek, lepukkantnak tekintett környék. Tény, hogy nem lakunk olyan messze a hírős Cracolandiatól – ami az egyik  legelhagyatottabb negyed mindenféle sötét alakkal, hajléktalannal, kurvákkal és drogosokkal (kemény drogosokkal, akik crack-et fogyasztanak – innen a Cracolandia elnevezés). Favellákat is láttam, de azokat inkább a város szélén. Nem nagyon tudom, hol vannak. Az az igazság, hogy még nagyon nem ismerem a várost. Amíg nem dolgoztam igyekeztem feltérképezni amennyire csak lehetett, de elég szerény urbanisztikai tudásra tettem szert, amióta pedig dolgozom nincs időm semmire. Ettől eltekintve számtalan pontja van a városnak, amit ismerek, mint a tenyerem (helyi túlzással élve), de túl sok mindent kell megjegyeznem, nem fér el minden a kobakomban. Elmentettem a gépemen egy térképet a negyedek neveivel, de legalább egy A2-es lap kellene, hogy kiolvashatóak is legyenek a nevek. Egy monsztrum ez a város, ép ésszel felfoghatatlan a mérete.  A biztonságra visszatérve, többször jöttem haza éjfél körül egyedül – taxin vagy gyalog. Itt vagyok. Nem éreztem, hogy veszélyben lennék. Remélhetőleg ez így is marad. Sőt…múlt szombaton tévedésből Cracolandiaban kötöttem ki. Meg kell vallanom, picit meg voltam szeppenve. Micsoda piszkos, félelmetes népség. Határozott léptekkel mentem – előre. Mert nem nagyon tudtam, hogy merre, csak körülbelül saccoltam, hogy melyik irányba lehet a központ, ahol lakunk. Sokat jártan már így Sao Paulo ban: mentem az orrom után. Pont ebben a ‘szörnyűséges büntényektől’ hemzyegő városban. Emlékszem, első nagy sétám, január 2-án volt, ugyanilyen megfontoltsággal és előrelátással. Körülbelül ‘éreztem’ az irányt, mentem és vissza is találtam. Hinné ezt bárki is, amikor Budapest belvárosában is képes vagyok eltévedni. Szóval a hírös Cracolandia. Busszal már többször is átmentem ezen a negyeden, amikor még januárban intéztem a vízumom. Láttam is, amint hét elején nagy kilakoltatásokat csináltak. Szomorú azért. Szomorú látni azt, amilyen szintre lealjasodnak az emberek, de leginkább szomorú látni azt a kiszolgáltatottságot és reménytelenséget, ahogy az autoritárius rendőrség bábuivá, kegyetlenségük eszközeivé válnak. Szomorú látni azt a sok elcsigázott, kimerült embert aludni a hídak alatt, útszélén, a leglehetetlenebb zugokban és helyzetekben, szószerint egy kartonlappal takarózva. Nagyon sokan, túl sokan vannak. Elszorul a szívem, ha látom, de mit tudok tenni? Emlékszem láttam egy fiatal lányt, aki valahol már a téboly, teljes elkorcsosulás szélén volt és talán drogok hatása alatt, egyik pillanatról a másikra, olyan keservesen, halálraváltan és magányosan kezdett el zokogni, hogy elszorúlt a szívem. Nagyon. Sír, milliónyi embertömeg halad el mellette és senki ügyet sem vet rá… csak hálás lehetek a Jóistennek, hogy gondomat viseli, biztonságban, boldogságban élhetek. A többi már csak rajtunk múlik, nem?

Szóval a műanyagzacskót pukkasztgató, akciófilmet forgató felelőtlen,  állampolgárokat megkérem, hogy éjszakánként ne zavarják honfitársaik nyugalmát.

Öröm

(találtam. Morfondírozás van bőven – magyarul ritkábban, így leírom. Megnyugtat. Talán segít is abban, hogy megtaláljam a választ a kérdéseimre. )

Április 2.
Sao Paulo-ban vagyok.
Sao Paulo-ban élek. Most idetartozom. Ebben a világban próbálok otthonra lelni.
Még nem mondhatom, hogy ez az otthonom. Hogy is mondhatnám. Ilyen rövid idő után. Hosszú-hosszú időbe telik, hogy bárhol is otthon tudjam érezni magam. Ahhoz képest, hogy mennyire gyorsan váltok helyet, országot, életformát, annál nehezebben érzem magam bárhol is otthon.


Jelenleg nem érzem, hogy ez az állapot egy fejlődési folyamat. Hogy ez vezet valaholvá. Hogy van egy áhitott cél, hogy a jövő egy adott időpontjának élek. Hogy az éltet, az segít túlélni a jelent. A jelent élem. Minden pillanatában újdonsággal, kihívással és olyan kiéhezettséggel újdonságokra, eseményekre, ami valahol meg is öli az egészséges elégedettség érzetét. De a jelent élem és élvezem. Nem várom, hogy teljen az idő, nincs az a fullasztó érzés, hogy majd AKKOR jobb lesz. Ez új. Arra viszont még mindig, és mindig van igényem, hogy történjen valami. Valami új, valami nagyobb, több, más. Többre szomjazom, amikor azt sem tudja felfogni az agyam, amiben épp jelen pillanatban van.

Sokszor próbálok rálátni az életemre a kivülálló szemszögéből. Rácsodálkozni, hogy ki vagyok, mi vagyok, mik a képességeim, mit értem el az  életben.
Rácsodálkozni arra, hogy mennyire az álmaimnak élek, mennyire végletesen élem az életem, mennyire szerelemfüggő a lényem és hogy mekkora amplitudóval élem meg a jót és a rosszat. Azt, hogy kik, hogyan segítik, egyengetik az utam, kik mit látnak vagy nem látnak bennem, kik látják meg az igazi személyiségem és a hibáim. Ugyanazokat a hibákat, amik végigkísérnek az életem során, berögzodéseket, gesztusokat, amiket nem tudok levetkőzni.

Vagy csak, hogy egyszerűen fogtam a sátorfám, belegyömöszöltem az életem két bőröndbe és nekiindultam egy vadidegen világnak, egy másik kontinensnek, üres zsebbel. Hajtott a szerelem, a szeretet és a kalandvágy. Hajtottak az álmaim, a reményeim. De a hajtóerő leginkább egy nagyon egyszerű, de annál elementárisabb erő volt: a boldogság. A kiegyensúlyozottság, a harmónia, a kiteljesedettség érzete. Az a belső erő, ami elhajtott több ezer kilométerre, hogy a megpróbáltatások, lemondások és nehézségek,  időnkénti kiszolgáltatottság ellenére ez az érzés legyen az éltető erőm. Hogy ugyanúgy érezzem nap mint nap az ölelés és a csók hiányát, azt,hogy azok a napvégi, fáradt, csendes beszélgetések olyan sok reménnyel, hittel és kiteljesedettség érzetével töltenek el. Elkalandoztam és odakalandoztam, ahol mindig örömmel kötök ki, ahová akkor menekülök, ha a jelen megpróbáltatásait nem bírom elviselni. Hová is? A jelenenbe, a valóságomba. Csak nem árt emlékeztetnem magam időnként. Sokszor megéri leülnünk és mérlegelnünk. Mérlegelnünk, hogy mi adatott meg az életben, nagy hangsúlyt fektetni a jóra és mérlegelni, hogy a nem jó – ha objektíven, nagyítóval kielemzzük – tényleg annyira rossz és vajon, miért is az.

Mobil nézetre váltás Teljes nézetre váltás
Üdvözlünk a Cafeblogon! Belépés Regisztráció Tovább az nlc-re!