Néha megmagyarázhatatlan durrogtatások hangja rázza fel az éjszakát. Mint például most. Nem tudom, mi lehet a hangok eredete. Nem tűnik lövöldözésnek, de lehetne. Puff-puff..bumm. Itt is, ott is. Visszhangzik az egész. Lehet akár egy összeomló épület, lehet petárda, lehet egy papírzacskó (sorozatpukkasztás), de lehet lövöldözés is. Az elején még el is tudtam képzelni, és ösztönös, letagadhatatlan szenzációéhségem titkon megkövetelte, hogy legyen valami. ( Oh én balga.) Valami, ami megfelel a kívülálló, gringo elvárásainak a veszélyes Brazíliával szemben. Ma már szinte elképzelhetetlennek tartom a valószínüségét, hogy baj legyen. Ami inkább baj, hogy nem félek sehol. Nem ártt tisztában lenni azzal, hogy bármi történhet, bármikor. Nagy valószínűségét nem látom, de lehetséges. Amit mindenki mond, vagy amit otthonról hallunk, hogy Sao Paulo veszélyes. Kérdeztem is L-t anno, hogyan fogok közlekedni a városban. Taxival vagy mi lesz? ( Elég ciki. ) Bizonygattam, hogy nem vagyok félős, de mindenki óvva int, hogy ügyeljek, mert veszélyes.. Ő pedig, lazán és nyugodtan mondta, hogy nem lesz semmi bajom, nyugodtan mászkálhatok a városban. Kicsit mindenképp szkeptikus voltam, amikor megérkeztem, vártam a szenzációt, sehol semmi. Uncsi…. a nagy fenét. Már az elején is éreztem, hogy nincs itt semmi, figyelni kell, elvegyülni és nem történhet semmi. Londonban állandóan arról lehetett olvasni, hogy lövöldöznek, rabolnak, lincselnek. Most, hogy itt vagyok pedig azt mondom, hogy a brazil médiánál szenzációéhesebb nincs a világon, ahol egyébről sincs szó csak lövöldözésről, rablásról, balesetekről, halálról….világvégéről. Van Sao Paulo-ban is, mint mindenhol. De sokkal kevesebb, mint azt gondoljuk. Eddig legalábbis nem láttam semmi jelét – remélem tovább is így lesz.
Emlékszem megérkezésem után 1-2 héttel sétáltam egy nagyot a városban, csatangoltam egyet, amit nyomban közzétettem az arckönyvön. Büszke voltam magamra. Hogy lám, képes vagyok, bátor vagyok, nem ismerek félelmet. (Megmosolyogtat a naivságom.) Szenzációként adtam elő, de olyan is volt a fogadtatása. Kaptam is egy aggódó hozzászólást, hogy vigyázzak magamra. Azóta sokszor mászkáltam egyedül, esténként itt a lakásunk környékén. Munkahelyről például, amikor hazaesem, már sötét van, este 8 körül. A központban lakunk, ami elég sok helyi által lenézett, veszélyesnek, lepukkantnak tekintett környék. Tény, hogy nem lakunk olyan messze a hírős Cracolandiatól – ami az egyik legelhagyatottabb negyed mindenféle sötét alakkal, hajléktalannal, kurvákkal és drogosokkal (kemény drogosokkal, akik crack-et fogyasztanak – innen a Cracolandia elnevezés). Favellákat is láttam, de azokat inkább a város szélén. Nem nagyon tudom, hol vannak. Az az igazság, hogy még nagyon nem ismerem a várost. Amíg nem dolgoztam igyekeztem feltérképezni amennyire csak lehetett, de elég szerény urbanisztikai tudásra tettem szert, amióta pedig dolgozom nincs időm semmire. Ettől eltekintve számtalan pontja van a városnak, amit ismerek, mint a tenyerem (helyi túlzással élve), de túl sok mindent kell megjegyeznem, nem fér el minden a kobakomban. Elmentettem a gépemen egy térképet a negyedek neveivel, de legalább egy A2-es lap kellene, hogy kiolvashatóak is legyenek a nevek. Egy monsztrum ez a város, ép ésszel felfoghatatlan a mérete. A biztonságra visszatérve, többször jöttem haza éjfél körül egyedül – taxin vagy gyalog. Itt vagyok. Nem éreztem, hogy veszélyben lennék. Remélhetőleg ez így is marad. Sőt…múlt szombaton tévedésből Cracolandiaban kötöttem ki. Meg kell vallanom, picit meg voltam szeppenve. Micsoda piszkos, félelmetes népség. Határozott léptekkel mentem – előre. Mert nem nagyon tudtam, hogy merre, csak körülbelül saccoltam, hogy melyik irányba lehet a központ, ahol lakunk. Sokat jártan már így Sao Paulo ban: mentem az orrom után. Pont ebben a ‘szörnyűséges büntényektől’ hemzyegő városban. Emlékszem, első nagy sétám, január 2-án volt, ugyanilyen megfontoltsággal és előrelátással. Körülbelül ‘éreztem’ az irányt, mentem és vissza is találtam. Hinné ezt bárki is, amikor Budapest belvárosában is képes vagyok eltévedni. Szóval a hírös Cracolandia. Busszal már többször is átmentem ezen a negyeden, amikor még januárban intéztem a vízumom. Láttam is, amint hét elején nagy kilakoltatásokat csináltak. Szomorú azért. Szomorú látni azt, amilyen szintre lealjasodnak az emberek, de leginkább szomorú látni azt a kiszolgáltatottságot és reménytelenséget, ahogy az autoritárius rendőrség bábuivá, kegyetlenségük eszközeivé válnak. Szomorú látni azt a sok elcsigázott, kimerült embert aludni a hídak alatt, útszélén, a leglehetetlenebb zugokban és helyzetekben, szószerint egy kartonlappal takarózva. Nagyon sokan, túl sokan vannak. Elszorul a szívem, ha látom, de mit tudok tenni? Emlékszem láttam egy fiatal lányt, aki valahol már a téboly, teljes elkorcsosulás szélén volt és talán drogok hatása alatt, egyik pillanatról a másikra, olyan keservesen, halálraváltan és magányosan kezdett el zokogni, hogy elszorúlt a szívem. Nagyon. Sír, milliónyi embertömeg halad el mellette és senki ügyet sem vet rá… csak hálás lehetek a Jóistennek, hogy gondomat viseli, biztonságban, boldogságban élhetek. A többi már csak rajtunk múlik, nem?
Szóval a műanyagzacskót pukkasztgató, akciófilmet forgató felelőtlen, állampolgárokat megkérem, hogy éjszakánként ne zavarják honfitársaik nyugalmát.
