Kalandiparos São Paulo-ban

Dühöngtem, reklamáltam, amikor viszont több hetes késéssel megkaptam a bankkártyám, teljesen elérzékenyültem. Hogy nemtörődömségében tündérnek nevezzen a neves pénzintézet körültekintő személyzete, mélyen meghatott. Bár isteni csodának tartom, hogy egyáltalán megérkezett a kártya, mert a fiúcska, aki a bankban felvette az adataim, aznap kezdett és egy órányi beavatás keretén belül sikerült csak kiderítenie, hogy hová kell írni a nevem, hol találja az útlevélben a születési helyet és melyik a regisztrációs számom. Annak rendje-módja szerint pedig jó el is cseszte a regisztrálásom. Azóta már kértem egy másik bankkártyát, maradtam ismét Túúndzsi pénzügyi körökben is, ezt pedig kedves relikviaként megőrzöm.

Egy másik bájos esetben is megkaptam a Tündér címet (nemsokkal a bankkártyás eset után.) Fenn, Recifen regisztrálták így a nevem.

Az ok nagyon egyszerű. Ha azt mondom Tünde, ahhoz hogy a de-t ne dzsi-nek, hanem tényleg dé-nek ejtsék, írott formában szügségeltetik az R. Így tündérke révén megmenekül a becsületem és reménykedhetem egy emberi Túúndé-ben. Híú ábránd ez csupán, mert voltam és maradok egy: Túúúndzsi.

Egy Boci napolinit desszertre? Nem kell sopánkodni, ha egy kis hazaira vágyik az ember, mert bárhol rábukkanhat. Egyre több boltban találok magyar édességet. Vettem már Tibi szaloncukrot és magyar Mars csokit is. Mi motiválhatja a brazilokat, hogy magyar csokit importáljanak, amikor milliónyi édesség lepi el a boltokat? Nem is érdemes ezen morfondírozni, egyszerűen csak örülök. Kétségtelenül gasztroparadicsom ez a város, ahol a világ minden íze kipróbálható. Ha sushit vagy olasz konyhát szeretnénk, könnyen találunk fenséges kis japán vagy olasz éttermet bárhol. Belga csoki vagy spanyol bor, francia sajt vagy arab édességek, mexikói, portugál, német, kínai és még sorolhatnám, mind-mind fellelhető a számtalan, különleges delikatesz egyikében. Nem is beszélve az őshonos, helyi és regionális ételekről. Ne feledjük, hogy a brazilok nagyon szeretik a hasukat. Na, kedvet is kaptam egy sétához a város japán negyedében, a Liberdade-n.

Itt kuporgok a kanapén, állig betakarózva annak ellenére, hogy teljesen fel vagyok öltözve: harisnya, nadrág, három pulóver, sál, és még így is fázom. Már megint hőemelkedésem van és harmadik hete vagyok beteg. Pedig jelentős felmelegedés volt ma.

Persze, hogy nem hittem el. Ki a fene hinné el? ‘Hozz magaddal meleg ruhát, mert nagyon hideg van télen Sao Paulo-ban.’ De ennyire? Életem legsanyarúbb telét töltöm a trópusi Brazíliában. Honnan a tévhit és miért olyan fájdalmas ez a hideg? Sokan azt hihetik, hogy csak ironizálok a rimánkodásommal és valójában csak dicsekszem, hogy itt a tél is meleg. Sajnos nem északon, a tengerparton lakom, hanem lenn délen, Sao Paulo-ban. Otthonról, a minusz 10 fokos hidegekben a brazil télről alkotott képünk az, amit a médiában látunk: Brazilia legszebb tengerpartjai Nordesten, Rio, karnevál. Mindenki számára világos, hogy ekkor pont tombol a nyár a déli féltekén, de azt gondolnánk, hogy ez van itt télen is. Közel az Egyenlítőhöz tényleg állandóan süt a nap és minimum 25 fokra esik le a hőmérséklet július, augusztusban. Bezzeg a didergő déli részt senki nem reklámozza. Mi legalább 2 ezer km-re lakunk ezektől a gyönyörű tengerpartoktól, ami azt jelenti, hogy az itteni téli időszak megfelel egy otthoni, enyhébb télnek. Akkor miért olyan elviselhetetlen ez a hideg?

Mert Sao Paulo-ban nem ismerik a fűtes és a szigetelés fogalmát. Nincs, nem létezik. Ennyi.

Ez a tél pedig a helyiek szerint is különösen hideg. Hetek óta 10 fok alatt van a hőmérséklet, hajnalban 5 fokig is lehűl a levegő. Éltem meg telet Londonban, Dijonban rosszul fűtött lakásokban, de ez minden képzeletet felülmúl. Bárhol legyek, mindenütt jégveremben érzem magam. Legyen itthon, a munkahelyen vagy egy  kávézóban. Itthon, Luciano ruhatárából öltözködöm, több réteg ruhát tekerek magamra és úgy nézek ki, mint a romániai árvaházi gyerekek Ceasescu idején. A munkahelyen is minden ruhámat magamra aggatom, ugyanabban járok a hét minden napján, kabátban űlök a számítógép előtt és még így is vacogok. Luciano nekem adta azt a speciláis termofelsőjét is, amit akkor viselt, amikor megmászta a Himaláját. Segít egy kicsit… egy kicsit. Táncórára már nem is járok, mert eszembe jut a hideg táncterem és már szedem is a lábam haza, be az ágyba, a takaró alá. Manapság különösen szeretek préselődni a metrón – mert jó meleg van. Vettünk egy kis elektromos melegítőt, ami felháborítóan sok áramot fogyaszt, de muszáj időnként bekapcsolni. Olyan rossz az ablakok szigetelése az itteni épületkeben, hogy nincs jelentős különbség kinti és benti hőmérséklet között. Ráadásul, az esős időszakot mi sem ússzuk meg, így több napig tartó, sűrű esőzés teszi még elviselhetetlenebbé a hideget. Vicces, ahogy bent, az épületen belül nagykabátban ülnek az emberek. Múlt héten megbeszélésünk volt a BAZAAR magazinnal (afféle Vogue) A szuper trendi irodában, szuper trendi emberekkel állig bebugyolálva értekeztünk.

(Oh, a fenti képen például 3 fokot mutat a hőmérő hajnali egykor a város központjában, az Avenida Paulista-n)

Abban reménykedtem, ha ideköltözöm, mostantól csak  Havaianasban és szoknyában járok, nem fogok többet fázni és a régi, vacogós európai tél már csak egy rossz álom marad. Lett sokkal gyötrelmesebb rémálom.

Mindebből milyen tanulságot vonhatok le? 1. Báhová menjek, nem úszom meg a hideget. 2. Ha trópusokra is mennék, legyek úgy felkészűlve, mintha Szibériába mennék. 3. Találjak megoldást arra, hogy a telet soha többé ne kelljen Sao Paulo-ban töltenem.

Itt lakom én. A híres Praça Franklin Roosevelt-en. Miért híres? Mert mindenki ismeri São Paulo-ban. Csak annyit mondok, hogy abban az utcában, ahol a színházak vannak és már tudják is. Egyszer összeszámolom, de legalább öt színház van az utcánkban. Egymást érik a színházak együtt az alternatív bárokkal, bodegákkal. Igyekszem majd készíteni pár képet, hogy láthassátok, mi az a varázs, ami ebből a helyből árad. Van egy szuper kis kocsma is, afféle Szimpla jellegű hely, mindenféle érdekes kütyüvel és berendezéssel. A híres brazil énekesnő, Elis Regina itt lépett fel először São Paulo-ban. Jó érzés egy olyan helyre járni, ahol tudja az ember, hogy zenetörténelem született. Ezen a helyen focit is néztünk már – és fogunk még feltétlenül. A színházak mini, alternatív színházak, azt mondják minden bizonnyal innen kerül ki a jövő színésznemzedéke. Nemrég nyitotta meg kapuit a legnagyobb és legfontosabb színésziskola is. Belecsöppentem ennek is  a közepébe. Eleinte mindenféle szentimentális gondolataim voltak, hogy én is beíratkozom a tanodába. Sodródva a munkával, ezek a romantikus álmok sajnos valahogy elkoptak. (Vigyáznom kell rájuk.) A mi utcánk SP egyik legbohémabb csomópontja a város legbohémabb közönségével. Emellett két másik fontos gyűjtőpontja van a városnak, ahol a legnagyobb és leghíresebb alternatív partik és bárok vannak. A Rua Augusta itt található mellettünk szuperebbnél szuperebbb partihelyekkel és éttermekkel, a Vila Madalena-ban pedig szintén nagyon sok szórakozóhely, étterem és főleg kortárs művészeti galéria van. A mi utcánk viszont a színházé. A kisebb színházak mellett van egy híresebb is, ami pár éve leégett. A lakás egyik ablakából látni is a kiégett teret, az elhagyatott nézőteret. Szomorú látvány, mégis nagyon sok méltóságot sugároz magából. De nem kell aggódni, ezt is újraépítik majd. (Mert itt mindent csak úgy építenek, felépítenek, újjáépítenek) A hét minden napján zajos tömeg mulatozik az egész utcában. Esténként, munkából hazabaktatva mindig látom ezt a bohém, iddogáló, filozofáló népséget. Néha irigykedem a semmittevő fajtájára, de jó érzéssel tölt el a légkör, mely inspiráló, családias és latinosan művészi. Karneválkor áll a bál, emellett mindenféle fesztivál és a jóég tudja, milyen ünnepség zajlik itt – mert mindig van valami. Ok a jókedvre, nevetésre, táncra. Időnként előtűnik egy gitáros társaság és körtácot járnak az utcán, máskor felvonulnak, volt már gólyalábas, de volt már eset arra, hogy hajnali ötkor egy részeg bolond magánelőadást tartott arról, hogy mekkora marha és megérdemli. ( Ízes káromkodás formájában ostorozva magát. Emlékszem arra ébredtem, hogy hangosan nevetek a hallottakon.)

A tér viszont ennél összetettebb. Ezen a környéken találhatók SP leghírhedtebb kuplerájai. Emellett van még 2 templomunk, egy épülőfélben lévő park, a park másik oldalán egy … nem is tudom ezeket a neveket… egy bodega (?), ami csak péntek és szombat esténként nyit ki és szamba esteket tartanak élőzenélvel. Ó és a vasárnapi piac. Szórakoztató ez a sokféle nép, amivel itt összefut az ember. Művészek, hajléktalanok, prostituáltak. A hajléktalanok sokszor úgy próbálnak összekuporgatni egy kis pénzt, hogy vigyáznak az utcán parkoló autókra pár reál fejében. Ez van egész SP-ban. A mi utcánkban is van kettő. Egyikük megtévesztésig hasonlít a híres amerikai színészre, Daniel Day Lewis-ra. Egészen elképesztő. Már sokszor megverhették, mert el van deformálódva az arca, de még így is. Sajnálom ezeket a hajléktalanokat, de segíteni nem tudok rajtuk. Néha igyekszem, a magam módján. Ami a legérdekesebb ebben az emberben, hogy mintha alkalmazkodna a színházi légkőrhöz, elegánsan öltözködik, állandóan zakóban van. Honnan szerzi, nem tudom. Ilyenkor egyfajta előkelő méltósággal és hanyagsággal támaszkodik az autókhoz és cigarettázik. Elegánsnak érzi magát – és az is. Egy művész. Néha figyelem a teraszról. Amikor öltönyben van szinte megvetően beszél a társaival. Viszont láttam már megtépázva, rongyosan is. A színházi maszk ekkor teljesen eltűnik– marad a megviselt, megalázott, utcalakó valója. Egyszer hetekig eltűnt. Már kezdtem aggódni érte. Aztán megjelent zakóban, magasra pöckölt gallérú fehér ingben, magabiztos, sármos járással. Örültem. Olyan kíváncsi lennék, hogy ki is lehet, ki lehetett valaha, hogy jutott ide, mik a vágyai. Csodálatraméltó az ereje, a naiv gőgje. De leginkább egy tökéletes tükör nekem, hogy szembesűljek mindazzal a jóval és áldással, ami az életemben jelen van. Pampogós kedvemben lennék? Kimegyek egy kicsit az erkélyre, lenézek az utcára… és máris elszégyellem magam.

Az utóbbi hetekben teljesen megszűnt a kapcsolatom az otthoniakkal. Azt sem tudom, mikor beszéltem utoljára magyarul. Fura. Időnként igen nehéz is. Múlt éjszaka babiloni álmom volt. Próbáltam portugálul beszélni a munktatársaimmal, de csak angolul és franciául jöttek ki a szavak a számon. Igazából már azt sem tudom, hogy milyen nyelven gondolkodom. Épp azon, ami az adott pillanatban a legkézenfekvőbb. Árnyaltabb kifejezéseknél még mindig az anyanyelv segít ki, praktikusabb gondolatok viszont már portugálul vagy angolul fogalmazódnak meg bennem. Még szerencse, hogy angolul beszélünk Lucianoval, mert az is elkopna idővel. Sok kifejezés spontán módon portugálul tör fel bennem. Lassan négy hónapja, napi 9 órában (vagy inkább több) extra sűrű portugál nyelvű légkörben töltöm a napjaim. Egyszerre öten beszélnek, gigasebességgel, közben telefonon és e-mailen kell megoldani rendkívül fontos, már megint határidőn túli ügyeket. Gyorsan, gyorsan. Azonnal. Gondolkodni nincs idő, arra pedig végképp nem, hogy megértési és fogalmazási problémáim legyenek. Cselekedni kell és tüzet oltani. Most már nyugodtan mondhatom, hogy ez nem jelent gondot. Az első hetek viszont igen megpróbálóak voltak. Úgy kezdtem el dolgozni  két hónap után egy nemzeti cégnél, ahol csak brazil munkatársak vannak, hogy igazából alapszinten el tudtam társalogni, de 10 perc beszélgetés után már kisült az agyam. Úgy érkeztem Brazíliába, hogy már 5 éve nem használtam a nyelvet, amit egyébként is csak úgy szedtem fel, soha nem tanultam és teljesen eltűnt a francia miatt. Fel sem nagyon fogtam, hogy mit jelent ez valójában és milyen megpróbáltatásokba ütközhetek. Annyira felpörögtek az események, amióta elhatároztam, hogy nekiindulok a nagyvilágnak és megyek Londonba dolgozni, hogy tényleg nem tudtam mérlegelni, hogy mennyire lesz ez nehéz valójában. Érkezésem után, január 2-án már intéztem a vízumom és büszke voltam arra, hogy el tudok igazodni hivatalos ügyekben. Ez csak a kezdeti siker volt. Idővel lassan rájöttem, hogy ez a tudás vajmi kevés. Lett is ebből jó kis pánik és frusztráció – á la Tünde. (Ez a kép, a céklás ujjaimmal, jól reprezentálja azt az érzést, amit a kezdetekkor éreztem)

A munkát megkaptam és el is kezdtem dolgozni. Ez viszont nem arról szólt, hogy idővel, szépen, lassan beletanulok. Annyira kaotikus volt a helyzet, többen elmentek, bemutatók csúsztak, projektek függőben voltak, iszonyat sok film, még több elveszett információ – és a kis gringa, aki azt sem tudja, hogy melyik bolygón van, hogy hívják…de azonnal össze kell állni és lebonyolítani ennek és annak a filmnek a bemutatóját.  Amikor tudod, hogy képes vagy, megvan a tudásod, tapasztalatod, sőt még több is, csak a legfőbb elem, a kommunikáció és az ehhez szükséges elem, a nyelv hiányzik. Én ehhez papírkutya vagyok. De tényleg. Csodálom az emberek tűrőképességét. Engem ezek a dolgok mindig megviselnek. Kőkemény próba volt az első pár hét. Olyan fejfájással, olyan kétségbeesetten és hullafáradtan értem haza minden nap, hogy csak csendet, sötétséget és magányt akartam. Csendet. Semmilyen emberi hangot, semmilyen nyelven. Elkezdtem rajzolni, katalógusokat vagdosni és kétségbeesetten keresni a belső hangom. Ami ekkor igencsak eltűnt.

Százszor feladtam, százszor újrakezdtem. Nem volt más választásom. Csak egyet akartam: hogy önmagam lehessek ezen a nyelven is. Kicsit önmagam csak Lucianoval sikerült lennem, amikor angolul beszélhettem, ami már nagyobb megkönnyebbülést jelentett. Hosszú téma ez, órákat beszélhetnék erről…unalmas. Aki egyszer már átélte, tudja, hogy elég embertpróbáló. Egyszer. Amikor már harmadjára mész túl ugyanazokon a megpróbáltatásokon, már eléri az elviselhetetlen szintet, amikor az ember már feladja, mielőtt elkezdte volna. Megint végigmenni ugyanazon a tortúrán, ugyanazokkal a kioktató tekintetekkel szembesülni, ugyanazokat az idióta sutaságokat elkövetni. Először az ember türelmes, mert tudja, hogy erről szól. Nincs mese. Idővel viszont, nem is tudom, öregszünk, elkényelmesedünk, kapaszkodót, biztos pontot keresünk az életünkben. Ráadásul a korábbi sérelmeket felhamozva kiélezettebbek leszünk mindenféle apróbb, csípős megjegyzéssel, sőt jótanáccsal szemben is. Én legalábbis mindenképp… De nehéz. Nehéz az asztaltól és a széktől kezdeni, amikor az ember szeretné megosztani az életről alkotott képét, tanulni, művészetről, érzelmekről beszélni, emberi kapcsolatokról elmélkedni. Ehhez képest be kell érni a ’hu de szuperul beszélsz portugálul’ kezdetű (és sokszor végű) társalgásokkal. Ettől egy idő után bizony letört a bili füle, volt pityergés és és világfájdalom, meg az  ’úgy hiányoznak a régi jó beszélgetések’ típusú sápítozások. Ez persze nem jelenti azt, hogy mindez rossz, ami van, csak a kezdeti nehézségeket senki nem ússza meg és azt sem, hogy mindez néha elszomorítsa az embert mindannak ellenére, hogy elégedett az életével úgy, ahogy van. 

Arról viszont, hogy hogyan tűnt el mindez észrevétlenül az életemből és hogyan sikerül egyre több kedves emberrel ismeretséget kötnöm és szépen lassan önmagammá lennem…na erről majd egy másik alkalommal.

Ezt a puccos nyalánkságot a Reserva Cultural nevű híres, neves moziban kóstoltam meg, ami történetesen a főnököm tulajdonában van. Jean, francia gourmet lévén becsalogatta a mozijába a sznobizmusra hajlamos gazdagabb intellektuelleket francia éttermével és kávézójával. Eszem-iszom, egy jó kis európai film és meg is van egy pompás esti vagy hétvégi program. (Neki pedig jó kis bevétel a zsebébe.) Működik. A helyről mindenki ódákat zeng, aki kicsit is értelmiséginek számít, törzsvendégnek tartja magát. Az átlag közönség azért az idősebb, gazdagabb, dereshajú, illatos mamik és férjecskéik. Az elegáns légkörről alkotott képünkhöz elengedhetetlennek tartom hozzáfűzni, hogy érdemes egy 10 percet rászánni arra, hogy elácsorogjunk a kasszáknál és végignézzük az előkelőségek bősz harcát a sorbanállás fogalmának felháborodott fittyet hányásával. A kávézóról azért meg kell említenem, hogy a péksütijük elég katasztrofális…ezt meg is beszéltük azóta. Az a baj, hogy tocsognak a vajban. Igazán finom croissant-t Porto de Galinhas-on ettem…már-már közel állt egy jó kis francia péksütihez.

Ez a fagyicsoda viszont minden elismerést megérdemel. Először nem hittem a fülemnek, majd az ízlelőbimbóimnak. A szó ide már nem elég, a kép is vajmi kevés..meg kell kóstolni. Vendégeim vagytok egy fagyira 🙂

Nem tudom nalatok, hogy van, de nalunk mas idoszamitas szerint szamoljak a nevnapod draga Anyu. Felvilagositottak, hogy itt mindent 2 napos raadassal kell szamolni. Szoval nem is zavartattam magam, hogy vasarnap felkoszontselek, mert itt x+2 a keplet. (Teljsesen testhez illo feltetelek 🙂 )

Szoval helyi nagyokosok szerint – bizony ma van a nevnapod :))))

Hat Isten eltessen sokaig draga anyucikam ezen csodalatos nap alkalmabol, hogy ez a gyonyoru asszonka meg sokaig viselhesse ezt a gyonyoru nevet.

(Most pedig kerek egy hatalmas szivesseget toled… eme uzenetem legfontosabb eleme, kerlek olvasd el ezt az uzenetet fennhangon, igy, az ekezetek nelkul 🙂 )

…

Hat nem megerte varni ket napot? 😉

millio oleles!

pusziiiiiiiii

Stílusosan kaotikus és következetlen a blogom. Időrendi és logikai sorrendet kérem ne keressen a kedves olvasó. Koncepcionális, informatív és fegyelmezett leírással sajnos nem szolgálhatok, és nem is ez alapján a blog alapján fogjátok megismerni Brazíliát. Írom amit látok, hallok, érzek…de leginkább érzek. Írom, amikor van időm, amikor a rozsdás gépezet a kobakomban engedélyezi, hogy a nyelvi beállításokat magyarra módosítsam (ez a legproblematikusabb) és amikor az a csökönyös tunyaság nem veszi át az uralmat felettem. Pedig csuda ambícióval listát írtam, hogy miről, hogyan, mikor írjak, fényképes illusztrációval lássam el a mondandóm – akár egy igazi blogon, publikum, olvasók számára….áááá…. ugyanmár. Semmi értelme. Megöli az egész esszenciáját – és csak blokkoltan halasztgatom a ‘fegyelmezett’ cikkek írását, mert fogalmam sincs, hogy hogyan kell azt csinálni. Írok majd munkahelyről, utazásról, karneválról és mindenről…ahogy azt őfelsége, a Ihlet szeszélyessége megkívánja. Addig is repdesek az érzelmek szárnyán, hol boldog, hol nyűgös, hol hisztis vagy éppen harcias, világmegváltó hangulatban. Most éppen nosztalgikus. Találtam egy feljegyzést a noteszemben/noteszomban, amit épp egy éve írtam… Velencében. Megszöktem egy ismeretlen brazil férfival a Bienáléra 2 bugyikával, egy pólóval, egy pár Havaianas-szal és a személyimmel, hogy olyan 4 napban legyen részem, amit már egy Danielle Steel is túlzásnak tekintene. Azon a szürke, esős, de meleg nyári napon álmomban sem gondoltam volna, hogy 1 év múlva, a golyóbis másik oldalán, ennek az ismeretlennek az erkélyéről nézem a város éjszakai fényeit ( egy szürke, esős és hideg estén) és azon morfondírozok, hogy mennem kell másnap dolgozni, amikor inkább vele kuporognék a takaró alatt, mert itt a tél és hideg van.

Na de mit is firkantottam abban a kis kedves kávézóban, ahová a nyári zápor elől menekültünk a szépséges Velencében?

“Küldtem egy képeslapot a szülőknek. Velencéből. Mert itt vagyok. És imádom. Elképesztő. Mennyire szeretem az ilyet. Hogy amitől féltem, hogy már soha többé nem történhet meg, így, ilyen formában előtűnik. Mi is ez? Minden váratlan, titkon remélt, filmen látott, titkos, vágyott, irigyelt megvalósulása.Itt vagyok. Egy barokk stílusú szobában lakunk a csatorna mellett. Valahol… valahol… mennyire is jó ez. Hogy újra felfedezhetem az élet szépségét, a lehetőségeket, amik ott vannak… a lehetőségeket. Mire? Örömre, jókedvre, kedves beszélgetésekre, és hogy minden úgy van jól…ahogy van. 2011.06.07”

Ez a kis pékség-étkezde tényleg megér egy említést. Annak a híres-neves Copan nevű épületnek az aljában van, amit a matuzsálemi kort megélt híres, brazil építész, Oscar Niemayer tervezett. Emlékszem apucikám, tőled hallottam először erről az épületről. Te mesélted, hogy olvastál Sao Paulo nevezetességeiről és ez a híres épület megragadta a figyelmedet. A Copan tényleg Sao Paulo egyik nevezetessége ( a tursiták nagy előszeretettel fényképeztetik magukat itt), mi pedig 2 percre lakunk tőle. Nem is említve, hogy milyen sűrűn látogatjuk a helyet –  a pékségnek köszönhetően. Sok ilyen pékséggel összekötött étkezde van Sao Paulo-ban. Fontos tudni erről a városról (vagy magáról az országról), hogy az evés az egyik legfontosabb tevékenység az emberek életében. Legyen az utcán, buszmegállóban, a nap bármely időpontjában, munkábamenet vagy éjszaka, mindig vannak árusok, bódék, étkezdék, pékségek, ahol ehetünk. A leleményes brazil mindig megtalálja a módját, hogy etessen és ehessen. A lényeg, hogy étel legyen és sok legyen. Sok pocsék étkezde van, de akad bőven olyan is, ami lepukkant a menüjük viszont pompás. Ez szép is, finom is (bár az utóbbi időben valami történhetett, mert úgy tűnik, mintha kevesebb lenne a választék, de az is lehet, hogy túl későn megyünk reggelizni.) Számtalan sós és édes péksüti található, sütemények, kenyerek, szendvicsek és mindenféle frissen készített gyümölcslé, turmixok. Vasárnaponként nagy versengés folyik szabad asztalért. Nincs is jobb, mint egy álmos, lusta vasárnapon reggelizni itt egy jót. Kezd lassan a szertartársunkká válni – egy kis sós, egy kis édes, kávé, gyümilé, álmos, morcos, de kedves szóváltás a melegengető napsugárban, és már készen is állunk egy termékenyen és lélekmelengetően semmittevő vasárnapra.

A minap találtam ezt a csodát. Vicces, de magyar kultúrának egész hagyománya van itt. Nagy a helyi magyar közösség. Meglepően sok a leszármazott, és nem mindenki bámul bambán, ha azt mondom, hogy Magyarországról jöttem, hanem ismerősökre, leszármazottakra, sőt ételekre és szokásokra hivatkoznak. Nemrég vettem L anyukájának egy könyvet a szülinapjára: Magyar édességek. Iyen is van. Sőt vannak magyar leszármazott szakácsnénik is (szép magyar névvel), akik nagy áhitattal írnak az anyaföld szent kulináriájáról. Már többször olvastam a torta húngara-ról, de az valami teljesen más süti volt. (Itt minden képlékeny.) Ebben a pékségben ezt találtam – ami a túrósbatyú és a kakaóscsiga tökéletes keveréke. Túróval mazsolával. Igazán meglepődtem, hogy igazi túrót ehetek, amikor tudomásom szerint Magyarországon és Németországon kívül máshol nincs. Na de itt a titok nyitja. Hatalmas német közösség alkotja Brazília déli részét – biztosan elcipelték a túrósrétes receptjét is.

A többi péksütiről pedig, írni nem is érdemes. Látni kell és ízlelni. Persze csak kis adagban…mert könnyen guruló, trópusi bálnákká válhatunk mi is.