Kalandiparos São Paulo-ban

Hónapokkal ezelőtt felraktam egy irományt, amit még otthoni, elkeseredett pillanataimban írtam. Találtam egy újabbat.(Van bőven.) Elszomorít, hogy mennyit kopott a szókincsem, de nem is búslakodom ezen, mert az sehová sem vezet. Ugyanakkor érdekes tükör ez arra, hogyan fejlődik az ember élete, hogyan változik a gondolkodásmódja. Ezt 2010 májusában írtam, felejthetetlen párizsi pályafutásom után. Akinek van türelme és kapacitása… érdekes lehet. ( Lineáris gondolatmenetet kedvelőktől elnézést kérek és óvva intem őket…)

Magányos merengések

Magányosnak érzem magam. Egyedül vagyok egész nap. Nem beszélek egész nap. Csak a gép elé meredek egész nap.

Afféle száműzetés a világból, aminek információáradatával az Interneten keresztül tartok kapcsolatot. Aminek eseményeiben, fejlődésében, örömében, bánatában nem veszek részt. Nem bandukolok álmosan, karikás szemekkel a metróhoz, hogy sok száz, hozzám hasonlóan mogorva ébredezővel vánszorogjak a munkahelyre. Nincsenek megszokott helyek, megszokott útvonal, sarkok, arcok, helyek. Nem is tudom, hogy hiányzik-e valójában. Csak kirekesztettnek érzem magam a mindennapokból és túlságosan is elszigetelődöm a valóságtól, ami túlzott érzékenységet is eredményez. Picit félek az emberektől. És nincs is kedvem beszélgetni. Pedig tudom, hogy ha valaki áldozatommá esik, végtelen szóáradattal terhelem, fárasztom, untatom. Hiányzik a létemből, a csevegés, csacsogás, elmélkedés. Annyi összegyűlt benyomás, gondolat van bennem.

De jó itt az albérletben ismét. Bár elkeseredett egésznapos, reménytelen munkakereséssel telik az idő, ha kinézek az erkélyen a kertre, azokra az egymással színben és pompában versengő fákra, amik nagy összevisszaságban, tömegben, egymás hegyén hátán alkotják ezt a nagy dzsumbujt, akkor nagyon örülök, hogy ezt láthatom. Hogy megélhetem. Ezt látom, ha kinézek az ablakon. A tavasz színeit. Az élénk zöldet ellentétben a sötét éggel, az eső friss illatát az orgonával keveredve. Nos ezek az apróságok igen nagy örömet okoznak napközben. Nem is beszélve arról, amikor szikrázó napsütésben, madárcsicsergéssel kezdem a reggelt. Akkor jó. És boldog.

Az embernek meg kell tanulnia boldognak lenni. És leginkább vigyáznia kell a boldogságára. Őrizni, tartogatni, elraktározni és legfőképp emlékezni, hogy legyen miből meritkezni, hogy erőt adjon.

Mennyi számtalan ok szól az elégedettség mellett az elkeseredéssel és a reménytelenséggel szemben. Egy szép lakás, gyönyörű kert. Egyáltalán egy hajlék, ahol az ember méltóságban és diszkrécióban élheti meg bánatát, örömét, mégha magányosan is. Kényelemben lenni magányosnak, nem érhet fel azzal a szomorúsággal, amikor utcán, emberek között, hajlék nélkül magányos.

Továbbá van egy társ, aki segít, támogat, jelen van. Aki éberen tart, akiért erősnek, kitartónak kell lenni, aki nem engedni lanyhulni a lángot. Akit bizony fel kell vidítani, boldoggá tenni, feladatokkal ellátni. És akkor máris adódik egy cél, egy feladat, egy pici küldetés. Bár ez a lelkesedés sem régi fényében tündöklik. Kicsit megfáradt, megtört.

(Talán a zene hatása az, ahogy írok most. Mennyire fontos is nekem a zene. Szeretném ha minden pillanatomban kísérne. Az viszont örökös merengést, ábrándozást, mélázást eredményezne. Nem nagyon tudok úgy zenét hallgatni, hogy közben mást csinálok. És fordítva. Magával ragad a zene,érzelmeket, indulatokat vált ki. Így, hogyan is lehetne bármire is összpontosítani. Számomra a zenehallgatás mindig a zenére való teljes figyelést jelentette.)

Csak magamról írok…és egy internetes blogon, amit más is megláthat, elolvashat. Remélem nem.

Ez talán azért van, mert én jelentőséget tulajdonítok minden apróságnak. Fontosnak tartom megőrizni a láttottakat, hallottakat. Emlékeimben konkrét szavakra nem emlékszem. De annál inkább a helyzetre, a helyszínre, a színekre és indulatra, amit akkor átéreztem, legyen boldog, szomorú vagy dühös. És a benyomások? Belekerülnek egy nagy üstbe és forrnak, bugyognak, előtünnek vagy eltünnek. Ez az üst pedig a kobakom és a lelkem. Az a kondér, ami a boldogságunkat irányítja. Azt a képességünket, hogy hogyan tudunk megbírkózni a jelenünkkel és önmagunkkal. Hogyan szembesülünk a tulajdonságainkkal, annak változásával és hibáival. Legtöbbször az embernek nincs ideje erre. Rohan. Millió dolga van, el kell intézni, fejben tartania dolgokat. Akkor nincs idő szembesíteni, ítéletet vagy eredményt hírdetni. De talán nem is baj. Az események lelassulásával, a tevékenységi kör szűkülésével azonban magunk felé fordul a figyelmünk. Észreveszünk, kiszurunk olyan dolgokat, amit addig nem. És el kezdünk sokmindenben kételkedni, ami addig fel sem merült bennünk. Ez a szembesülés folyamata, ami még nehezebb ha mások is szembesítenek adott dolgokkal. Itt természetesen a negatívumokat, hibákat értem. De mi is számít hibának? Mikor követünk el hibát, mikor vétünk mások, vagy magunk ellen? Mikor hozunk rossz döntést, vagy mikor hoztunk rossz döntést a múltban, amivel nincs mese, most szembesülnünk kell?

A tökéletességre való törekvés igen nagy teher. Saját magunk és más számára is. Örökös kételkedést és elégdetlenséget eredményez. Amit mások sokszor rossznéven vesznek és ami nem tudja elkerülni azt, hogy végül mindenki csak a negatívumot lássa bennünk….

Kezdek belebonyolódni….talán túl sokat gondolkodom.

Egyetemi éveimből mélyen megmaradt bennem egy név: Tarkovszkij. Egy orosz filmrendező neve. Bár az égvilágon semmit nem tudtam róla, rövid idő alatt arra a következtetésre jutottam, hogy egyetlen filmjét sem akarom látni, egy sort sem akarok olvasni róla, nem érdekel. Sikerült ismeretlenbe is száműzni a nagy mestert. Ennek pedig igen egyszerű oka volt:  ha az ember akkoriban szóba elegyedett a parnasszusi magasságokban trónoló filmszakosokkal (mondanom sem kell, hogy tisztelet illeti a kivételt) két perc alatt fölényesen elintézték az illetőt azzal, hogy Tarkovszkij a király és a dilettáns alja azt sem tudja, mi az a filmművészet. (Beletrafáltak, mert nekem fogalmam sem volt, hogy ki az, ráadásul egyetem előtt tényleg szinte semmit nem tudtam a filmről, mint hetedig művészet.) Nagy divat volt akkoriban, mert minden, magát kivételesnek és egyedinek tartó cinefil (elsüllyedek szégyenemben, de fogalmam sincs, hogy mondják ezt magyarul) ezt a nevet hajtogatta – Truffaut, Godard e Bunuel apó mellett.  Ennyi űberművelt filmenciklopédia mellett jól elszégyelltem magam, végül annyira irritált a kioktató dumájuk, hogy visszavágásképp bájosan megkértem őket, hogy ajánljanak mai rendezőket. Lett belőle sértődött kuss és nagy nulla a filmszakos barátok számát illetően. (Fiatalság, bolondság. Mit is fogtunk fel még akkor, 20 évesen a világból?) Gőgös sértettségemben, amikor jól elintéztek a filmszakos felvételin, csak azzal vígasztaltam magam, hogy így legalább a büdös életben nem kell szenvednem Tarkovszkijjal. A sors huncut fintora, hogy 10 évre rá, a világ másik sarkában visszaköszönt ez a név.

Amikor elkezdtem dolgozni a filmfesztiválon, kiderült, hogy a fesztivál, a nagy orosz rendezőnek, Andrej Tarkovszkijnak emléket állítva kiállítást, retrospektív vetítéseket szervez, gyűjtemény, kerekasztal beszélgetések, orosz rendezők garmadája és egy teljesen felajzott brazil moziközönség visszhangozza két héten keresztül azt a bizonyos nevet. Megmosolyogtatott, mert egyből megrohamoztak az egyetemi emlékek a hátulkötős évekről, a saját, ostoba gőgömről és azon bizonyos emberek üres hencegéséről.

A fesztivál vége felé  megnéztem a rendező polaroid képeiből rendezett kiállítást… Csodaszép! Kalandos életéről is sikerült egy keveset megtudnom. Mondanom sem kell, hogy arra a következtetésre jutottam a nagy Brazíliában, hogy… tramtatatatam, pampam: szeretném megismerni az összes filmjét és megtudni, hogy ki volt ez a nagy mágus. Ideje nekem is hasonló okosságokkal traktálnom… önmagam.

 A nyitóünnepségre menet ott kuporogtunk a kisbuszban Tarkovszkij fia mögött, hangosan csacsorásztunk egymás között portugálul és a világ legtermészetesebb dolgának tűnt, hogy a filmtörténet ikonikus alakjának a fiával zötykölődünk a sao paulo-i dugóban.

Ez jutott hát nekem a nagy Tarkovszkijból.

A könny napja. Ilyen is van. Milyen képet is alkotunk magunkról? Legszebb, legvídámabb. Pörgünk, kicsattanunk. Rendkívüli élmények, események és csak a boldogság. Hiszi a piszi. Kudarcról, nehézségekről miért is írnánk. Nem is kell egyébként.Viszont nehéz így objektív képet mutatni. Pedig milyen sok ilyen helyzet is van az életben. Néha nem árt bevallani. Legalább önmagunknak. De mit is? Hogy esendők és halandók vagyunk. Nagy terhet veszünk így le a saját vállunkról.

Normal
0

false
false
false

EN-GB
X-NONE
X-NONE

A sao paulo-i filmfesztivál épp annyira kaotikus és monumentális, mint a város maga. Első nap téblábolás, második nap szervezésbeli galiba, halálunalmas nyitóünnepség, tök vicces nyitóbuli, első fesztivál napon gigakáosz, összerogyásig dolgozás, 2,5 orás alvás után reggel négykor reptéren szerencsétlenkedés, majd ismét rohangálás és galiba, siker és kudarc, most itt vagyok és már hiányzik, hogy írjak a blogra. Arra gondoltam, hogy írok valami gyorsat, vicceset, egyszerűt. A fesztiválról nem tudok. Ezt is órkán keresztül ecsetelem majd, mint a volt munkám a filmforgalmazónál.

(közben elfáradtam…szóval végül inkább megyek alszom egy kicsit…tényleg csak egy kicsit sajnos, ez a rohadt számítógép az én drogom…)

Csókok a fesztiválról. (Eszembejutott, hogy csinálok egy kis videót arról, hogy hogyan is működik ez a fesztiválmunka :). csak el ne felejtsem és legyen rá energiám.)

/* Style Definitions */
table.MsoNormalTable
{mso-style-name:”Table Normal”;
mso-tstyle-rowband-size:0;
mso-tstyle-colband-size:0;
mso-style-noshow:yes;
mso-style-priority:99;
mso-style-qformat:yes;
mso-style-parent:””;
mso-padding-alt:0cm 5.4pt 0cm 5.4pt;
mso-para-margin:0cm;
mso-para-margin-bottom:.0001pt;
mso-pagination:widow-orphan;
font-size:11.0pt;
font-family:”Calibri”,”sans-serif”;
mso-ascii-font-family:Calibri;
mso-ascii-theme-font:minor-latin;
mso-fareast-font-family:”Times New Roman”;
mso-fareast-theme-font:minor-fareast;
mso-hansi-font-family:Calibri;
mso-hansi-theme-font:minor-latin;}

Nos ismét eltűnök egy darabig, pedig annyi írni mesélnivalóm van, hogy azt sem tudom, melyiket mondjam. November 2-ig a São Paulo-i nemzetközi filmfesztiválon dolgozom, reggeltől hajnalig rohangálok eszeveszetten a városban, filmesekért a reptérre, filmesekkel vetítésekre, rendezvényekre, interjúkra. Semmit nem tudok igazából. Két napja jöttünk vissza a tengerpartról, még mindig a hallom a tenger moraját, a pálmafák susogását és elkápráztat az a végtelen kék tenger. Pedig már javában itt kellene lennem fejben is. Mint mindig… bele a mélyvízbe, útközben megtudom. Úgy tűnik, hogy nagy dolog, nagy dili, a paulista-k már teljesen be vannak zsongva. Azt mondják kb. 470 filmet fognak vetíteni. Itt mindig csak úgy dobálóznak a számokkal. Mi meg mint a kergemarhák rohanunk egyik helyről a másikra, egyeztetés, logisztika, bemutatás, fordítok mindenféle nyelvre, meg azt sem tudom még mi. Megkaptuk a fesztiválkézikönyvet, de annyi információ van benne, hogy örülök, hogy el tudtam olvasni. És annak megfelelően kell majd végezni a napi munkát hahahah 🙂 Mindjárt mennem kell – nemsokára fény derül a titokra, megtudok mindent. Szóval brazil filmforgalmazásból vissza a nemzetközi film fesztiválok porondjára. Eddig a másik oldalon álltam, lássuk most, milyen lesz szervezőként dolgozni. Ahogy érzékelem a szervezettségből – konstans káosz, csak úgy mint mindig. De már nem félek, alaposan fel vagyok vértezve eddigi tapasztalataimnak köszönhetően és örömmel vetem magam ismét a brazil filmvilág csataterére. (Luciano tervezett nekem szép névjegykártyácskát, egy régi mozijegy stílusában. Osztom boldog boldogtalannak. Mert bemutatkozásnál bizony… szentséges tündérország. Lesz itt káosz)

Beijos és akkor 17 nap múlva itt.

Most, hogy lett egy szusszanásnyi időm, nosztalgiázom és múltat idézek, pedig már jövőbe tervezek és nagyon élvezem a jelent. Csak így egyszerűen.

Eszembe jutott, hogy hónapok óta ízlelhetem azt, ami annyi ideig az elérhetetlen trópusokat jelentette és bár hozzászokhattam volna, akárhányszor megérzem azokat az illatokat, megjelenik a csiklandozó érzés, hogy ami csak ábránd volt, most valóság.

Rám nagyon erős hatással vannak az ízek, iIllatok, mélyen az emlékezetemben vésnek pillanatokat, lelkiállapotot, sőt egy egész korszakot.

Emlékszem évekkel később megéreztem valakin azt a parfümöt, amit egyetem alatt használtam, eszembejutott minden: barátok, szerelem, bulik, tanulás, küzdelem, álmok.  Most a születésnapi tortámon meggyújtottak egy csillagszórót. A csillagszóró illata mindig a család meghitt melegét idézi fel. Karácsony Máramarosszigeten, várjuk az angyalkát, megszólal a csengő az előszobában, megjött, szaladunk, énekelünk, csillagszórót gyújtunk. A menta tea íze mindig Bálint mamára emlékeztet. Tisztán emlékszem arra az estére, amikor Londonba költözésem első napjaiban ittam, Bálint mama halála után és jól elpityeregtem magam, mert egyszerre megrohamoztak az emlékek a finom reggelikről Sófalván, a tűzhelyen készített bundáskenyérrel és a citromos menta teával. A tea illatábam benne volt az emlék, ahogy kicsigyerekként fontoskodom és feleselgetek a konyhában, a nagymamám pedig sürög-forog a tűzhely körül és megállás nélkül szórakoztat ízes, székely vicceivel.

Múlt nyáron Windsorban sétálgatva elmentünk egy étterem előtt, ahonnan áradt az olajszag, a tagadhatatlan, angol ’fish and chips’ szaga. Egyszerre eszembejutottak a nehézségek, amit azok a bizonyos tanulóévek jelentettek Londonban. A pincérnői munkák, a kinlódás, a nyelvi megbéklyózottság első nagy küzdelme és az a bizonyos, filmbeillő felmondás, amikor az étterem konyhájában a szakáccsal üvöltve, megaláztatást nem tűrve kivágtam a lengőajtót, lerángattam magamról a kötényt és tudomására adtam az egész étteremnek, hogy otthagyom azt a rohadt helyet.

A garnélarák ízéről mind a mai napig az jut eszembe, amikor Cannes-ban, a filmfesztiválon el akartam menni Michael Haneke filmjének a bemutatójára. Utolsó pillanatban kezembe nyomtak egy meghívót: – Fuss Tünde, fuss! Csípd ki magad, menj! Hazarohantam a kis lakba, ahol megszálltunk és ezzel véget is ért a glamour aznap estére. Elfelejtettem a riasztó kódját, ami többszöri próbálkozás után is gyilkosan sípolt, biztosan veszítettem 10 évet a hallásomból és végül a medence szélén kötöttem ki egy villával kinyitott borosüveggel, amit fenékig kiittam. Mire hazajöttek a munkatársaim, teljesen el voltam ázva és ekkor készítették azt a vacsorát garnélarákkal, amiből az étel illatán és a zavaromon kívül semmire nem emlékszem, se arcokra, se magamra. (Ja, a legutolsó próbálkozáskor jól ütöttem be a kódot. Amikor a többiek nyugodtan besétáltak a házba és a riasztó nem szólalt meg, azt hittem befordulok a medencébe.) Sorolhatnám még naphosszat az ízek, illatok hatását, hogy milyen emlékeket, érzelmeket idéznek fel, melyik országban, kiknek a társáságában. Megállapíthatom, hogy az orrom és az ízlelőbimbóim rejtik emléktáram aranykulcsát.

Brazíliát, az egzotikus országot annak életörömével, napsütéssel és a tengerparttal számomra három íz, illat jelképezi: a maracuja, a Guarana üdítő és a goiaba, vagy ahogy Európában mondják, a guava. Mind a mai napig bármikor egyek-igyak belőlük vagy csak megérezzem az illatukat, egyszeribe előtűnik az a trópusi ország, amiről mindig is álmodoztam.

O meu Brasil.

Ha Guaranat iszom, mindig eszembejut az első repülőutam ide, amikor a fedélzeten először megkóstoltam. Furcsa volt, nem tudtam eldönteni, hogy ízlik-e vagy sem, de mindenképp nagyon egzotikusnak találtam.

 Benne volt az idős steward jókedve, a bossa nova ritmusa, a színes kavalkád, ami már a repülőn fogadott és mindaz az országról felállított klisé, aminek vajmi kevés köze van a brazil valósághoz. A Lambada, Izaura és a Nincs kettő négy nélkül világa. Igen, ezt érzem a mai napig, bármikor kinyitok egy Guaranat.  Megmosolyogtat, jókedvre derít és emlékeztet arra, hogy magasságos egek, tényleg Brazíliában vagyok.

A maracuja mindig is az első helyen volt a listámon. A brazil maracuja más, mint amit otthon ismerünk. Sárga héjú, méretes, húsos gyümölcs, olyan intenzív illattal, aminek nyomába sem ér a lila héjú portugál vagy ázsiai maracuja.

 Emlékszem első utam után Európába visszatérve mindent doptam egy maracuja mousse-os sütiért vagy a gyümölcsléért. Magyarországra hazaköltözve találtam egy bizonyos Angliában forgalmazott maracuja levet és mindenkit elkápráztattam a csöppet sem hasonlító mousse-ommal. Évekkel később pedig teljesen véletlenül leltem rá az igazi, brazil maracujára a fővámtéri piacon. Fonnyadt, összezsugorodott, sárgás-zöldes kis gumók voltak, amit egyből felismertem. Az árusoknak halvány gőzük nem volt, hogy mi az, ki akarták dobni és értetlenül áltak, amikor megállás nélkül hálálkodtam, áradoztam és megvettem az összeset. Majdnem elsírtam magam a gyönyörűségtől, amikor felbontottam az elsőt. A szürke, lucskos, pesti télben egyszerre megrohamoztak az emlékek: napsütés, pálmafák, nevetés és jókedv. Készítettem egy hatalmas adag mousse-t és egyszerre felfaltam az egészet. Túlzás nélkül, két napig rosszul voltam. Mai napig a desszertek királynőjének tekintek mindent, amiben van maracuja. Feketelistára került a hűtőnkből, mert ellenállhatatlan, felzabáljuk, megdagadunk.

A goiaba emlékidéző hatására pedig csak nemrég jöttem rá. Amikor kicsit el akarok menekülni a sao paulo-i betonrengetegből, eszem egy guavas fagyit, gyümilevet vagy sütikét.

Ez a gyümölcs egyből felidézi a brazil tengerpartot, a gazdag reggeliket a frissen készített gyümölcslevekkel és a guava fűszeres illatával, ami elvegyül a friss, tengeri szellővel. Legalábbis az emlékeimben. Nordeste szimbolikus sütije is fenséges guava töltelékkel készül. A ’bolo de rolo’, azaz tekert süti. (Szentséges Mária, tudom, hogy nem így mondják magyarul, de nem jut eszembe.) Sőt, tegnap ettünk guavas-túrós desszertet.

Folytassam?

Egyszer összegyűjtöm, mik lehetnek azok az illatok, melyek tipikusan jellemzik az országot. Az édeskömény mindenképp. Bárhová menjünk, a mosdókban édeskömény illatú folyékonyszappan van. Kaptam egy parfümöt, pitanga gyümölcs kivonatból készült, le sem tudom fordítani. Északon őshonos gyümölcs – legalábbis a paulisták szerint.) Jellegzetes, trópusi, helyi. Ezt is védőpáncélként használom a kockaélet ellen. Belebújok a ruhámba és máris pálmafák alatt érzem magam.

 Aki pedig sao paulo-i jellegzetes illatokra kíváncsi, küldhetek egy kis koncentrált szmogot, amit sehol máshol a világon nem érezni.

Júniusban, félévi itt-tartózkodás után arra a következtetésre jutottam, hogy megérett az idő egy kis nőcis önkényeztetésre: vettem egy halom divatlapot. Elvégre divatban is élen jár az ország, pont a híres são paulo-i bemutatók után jártunk és halvány fogalmam nem volt arról, hogy mi a helyzet divat terén az országban. Azon a pár bulin kívül, ahová L elvitt, a bevásárlóköpontok és az utca emberétől eltekintve sok viszonyítási alapom nem volt. Bár ezeken a bulikon kaptam egy kis ízelítőt a modern brazil nő öltözködési stílusáról, a bevásárlóköpontokban a felháborító árakról és a nem túl brazilos stílusról, az utcán pedig hozzászoktam a teljes ízléstelenséghez, ideje volt megismerni, hogyan legyezgeti a hiúságát egy helyi ‘patricinha’. ( Így hívják Brazíliában azokat a nőket, akik csak a szépségükkel és a megjelenésükkel foglalkoznak. Lássuk be, vannak egy páran.) Kissé csalódtam, mert brazil istennőkre számítottam, brazil stílusra, egzotikumra. Itt rám mondják, hogy egzotikus. Fehér, sápadt, európai. Mi számít trendinek? Az európai, a brit stílus, minden, ami számomra rideg, mindenféle spiritusz híján. Gisele Bündchen és Adriana Lima, a két amerikaiaik által felfedezett szupermodel minden mennyiségben és alapvetően a német leszármazottak sápadt, hamvas, férfias típusai. Ha brazil istennőket keresünk, megtaláljuk a karneválon és a szappanoperákban. A helyiek elmondása szerint pedig Rióban vagy a vidéki városokban. Ruhák terén is színekre, trópusi mintákra, brazilos, forró stílusra számítottam. Kevés van, viszont tény, hogy az ország csak úgy tobzódik fantasztikus divattervezőkben, akik kezdenek betörni a divatvilág nagyjai közé. A divatlapok által ismét megbizonyosodhattam arról, hogy a gazdagok mennyire mocskosul gazdagok, virágzik, tombol a luxusipar, a divat köré fejlődött egy hatalmas iparág és a brazil identitás pedig leginkább külföldön tapasztalható jelenség. Volt szerencsém megismerni sok embert, aki tiszteli és szereti a helyi értékeket, de még mindig nagyobb azok tábora, akik csak majmolják a kűlhonit és semmibe veszik a helyit. A Vogue, Elle, Bazaar, L’Officiel komboval arra következtetésre jutottam, hogy divatból ekkora adag egyszerre elég is volt. Bár azt is be kell vallanom, hogy bolondja vagyok minden cicomának annak ellenére, hogy a büdös életben nem adnék egy fillért sem arra a sok ostobaságra, amit megvetetnek a sznob helyiekkel. Mégis mi a legkatasztrofálisabb tanulság  mindfelett? ‘Anyuuuuuu, nincs egy ruhadarabom sem!’

Álmomban Budapesten jártam. A tudatalattimban honvágyam lehet,  mert tudatosan nem érzem, de sokszor nosztalgiázom álmomban. Hiányzik a család, a barátok és a város. A szépséges Budapest. A selymes, nyári estékkel, kellemes sétákkal a belvárosban, sörözéssel a Gödörnél. ( Ami tudom, hogy az otthoniaknak is már csak történelem.) Hiányzik nagyon a bringázás szabadsága. Hogy végigtekerhessek a Dunaparton szabadon, boldogan. Korareggel gyönyörködni, ahogy a nap friss, reggeli köntöst borít Budára, vagy esténként ahogy a város felejthetetlenül elegáns fényárban úszik. Hogy láthassam azokat a gyönyörű épületeket a belvárosban, andaloghassak századjára a budai várban és átmehessek a Szabadság hídon. Ez nagyon hiányzik. Néha arra gondolok, hogy csak egy hétvégét, csak egy hétvégét szeretnék tölteni ott. (Fura, már nem is azt írom, hogy otthon. ) Meglátogatni a családot, bulizni egy hatalmasat hajnalig, napfelkeltekor kimerülten és boldogan hazakullogni, majd egy álmos, semmittevő vasárnapon, másnaposan, csendesen ebédelni egy hangulatos kis étteremben, feltöltődni egy kávézóban. Néha gondolatban végigcikázom a belváros utcáit, a Fővámtértől az Asztoriáig, Deák tér, Vörösmarty tér, Parlament, Margit hídon át, fel a Várba, vagy a Felvinczi utcába, ahol laktam. Az utolsó években nagyon sokat bringáztam, így alaposan megismertem a várost és az építészetét, melyre még most is azt mondom, hogy a legszebb a világon. Szelem az utcákat a kellemes napsütésben, nyugodt, csendes a város és boldog vagyok, hogy ott lehetek. Sao Paulo méretéhez képest viszont most aprónak tűnik Budapest. Olyan pici távolságok vannak vár és belváros között, Buda és Városliget között. Próbálom elképzelni, hogy milyen lesz az első alkalom, amikor visszamegyek látogatóba. A felhőkarcolók sűrű tájképe mellett mennyire érzem majd miniatűrnek az otthoni épületeket. Milyen lesz a közlekedés? Egy húsz milliós város, autóközlekedésen alapuló kulturájához képest hogyan látom majd az otthoni, egyre inkább előtérbe kerülő bringakultúrát? Igyekszem elképzelni. Álmomban is pont ezen morfondíroztam, Lucianoval az álmos Budáról beszélgettünk, amikor hírtelen a beszélgetés (álombeli) valósággá vált. Egyszer csak ott voltunk Budán. Jöttünk le a hegyről a Rózsadombon, a Bimbó utcán, azon az útvonalon, ahol minden reggel busszal mentem le a Mechwart térhez munkábamenet. Annyira valóságosnak tűnt. A színek, pont ahogy Chico Buarque írta a könyvében: Budapest sárga volt. Lágy, aranybarna színű budapesti nyár. Ebben a sárgás légkörben volt valami földöntúli, elérhetetlen. Az én Budapestem, ami már nem az enyém. Felszálltunk a Margitszigetnél a 6-os villamosra és hírtelen minden olyan természetes és hétköznapi volt. Első gondolatom az volt, hogy szólnom kell mindenkinek, hogy itt vagyok. Majd azon sopánkodtam, hogy milyen kár, hogy ezen a hétvégén kerültünk ide és nem a következőn, amikor Csuti esküvője lesz és mennyire jó lett volna, ha akkor sodor ide a szeszély, álom titkos keze.

Hát íme, az első nosztalgikus álmom. Eddig mindig azt álmondtam, hogy valamiért haza kellett mennem, de visszaúton lekésem a repülőt és már nem tudok visszajönni. Szorongás, kilátástalanság és kétségbeesés kísérte mindig ezeket az álmokat. Hogy soha többet nem láthatom Lucianot, hogy elszakadok az új életemtől, ottragadtam és kezdhetem megint előlről a küzdelmet.

Úgy tűnik elkezdődött egy új szakasz. A főhadiszállásom áttevődött ide. Régebben Szigettel, a szülővárosommal álmodtam rengeteget. Átéltem újra és újra a gyerekkorom abban a mesebeli kisvárosban. Budapest átvette ezt a szerepet. A mostani álmom felerősítette bennem a honvágyat és még jobban azt a nem túl egyszerű és kivetelezhető ábrándot, hogy egy hétvégét, csak egy hétvégét tölthessek otthon.

Nem könnyű Sao Paulot egy szóval jellemezni. Amennyire elviselhetetlen és kegyetlen tud lenni, annyira egyedi, fantasztikus és kihagyhatatlan. Képzőművészek számára mindenképp egy Parnasszus, a kortárt művészet fellegvára, ahol a világ legnagyobb és legfontosabb kiállításai mind megtalálhatóak. Fantasztikus műhelyek, galériák hada sorakozik a híres Vila Madalenaban, a város legbohémabb negyedében.Helyi jellegzetesség, hogy az utcáról nézve még csak sejteni sem lehet, hogy mit rejtenek az épületek. A város legtöbb helyen mocskos, rendezetlen, mégis olyan lakások és belső terek rejtik a mesés brazil vagyont, amiről álmodni sem merünk. Ugyanígy a Vila Madalenaban sem látni az utcáról, hogy azok a pici, múlt század eleji házikók milyen galériákat, műhelyeket takarnak. Amikor megérkeztem, kapcsolatba léptem az egyik legfontosabb kortárs galériával, a Galeria Vermelho-val. Julia, a francia ismerősöm közvetítésével jutottam el hozzájuk. Pár éve együtt dolgoztak egy projekten, Julia pont jött volna ide, amikor Budapesten, Barusék esküvője előtt eltörte a lábát. ( A mi bensőséges barátságunk pedig úgy alakult ki, hogy jártam a korházat velük, amikor megtörtént a baleset, mert persze senki nem beszélte a másik nyelvét.)  A Galeria Vermelhoban felvilágosítottak arról, hogy Sao Paulo tényleg a világ egyik legfontosabb kortársművészeti központja ma. Nemcsak azért, mert minden fontos kiállítást elhoznak ide ( és Dél-Amerikában csak ide), hanem mert az itt alkotó művészek korunk legnagyobbjai közé tartoznak. Nem utolsósorban pedig komoly pénzek forognak ebben az iparágban is. ( Igen, létezik, sőt nagyon sok művész van, aki megél – nagyon jól – a munkájából.) A város állandóan pezseg, kiállítás-megnyitók, koktélok minden nap, mindenhol. Mivel elkezdtem dolgozni, sajnos csak egy kevés kiállításra jutottam el, de sikerült megízlelni ezt a világot is egy picit. L nagy fotós és elvitt egy megnyitóra. Számtalan kiállításon voltunk, sikerült megisnéznem pár kortárs brazil művész kiállítását, ezzel a megnyitóval viszont sikerült a függöny mögé lesnem, megismernem, hogy kik is vannak az alkotások mögött. Szokás szerint fél órával előtte tudtam meg, hogy program van. L nem viszi túlzásba az ismertetést és a tájékoztatást sem. Már megtanultam, hogy faggatnom kell, hogy megtudjak bármit is. Általában kedves barátok vagy volt munkatársak, valamilyen formában mind-mind a kreatív szakmából és mind nagy nevek. A kiállítás még februárban volt, épp, hogy megérkeztem. Minden új volt, mindenre rácsodálkoztam és csak bájosan somolyogtam, mert még nagyon kívülállónak éreztem magam és nem is beszéltem annyira jól a nyelvet. Ez a kiállítás is egy vila madalenai kis műhelyben volt, egy eldugott picike lakban. Barátok,műkedvelők, műértők és természetesen, mint mindig, azok, akik csak megjelenni akartak, megmutatni az új ruhájukat, rúzsukat, vagy csak egyszerűen enni-inni egy jót.  Nem tudtam eldönteni, hogy mindaz a jókedv és bensőségesség, amit az emberek kapcsolatában láttam csak művi jópofizás vagy a brazil közvetlenség megnyílvánulása volt-e. Azt hiszem mindkettő. Néha elveszetten kóvályogtam a képek között és csak arra gondoltam, hogy L képei százszor jobbak, néha meg ámulattal és csodálattal néztem, hogy sokak életében mennyire jelen van a művészet. Örömmel töltött el, hogy ennyire megjelent az enyémben is, hogy ösztönöz, megihlet. A legérdekesebb az egész kiállításban mégis az volt, ahogy a kolletiva (na most elszégyellem magam, de nem jut eszembe, hogy mondják magyarul) egyik tagja az európai kultúra örök, felsőrendű voltáról áradozott.  Büszkén dicsekedett arról, hogy nemsokára utaznak Hollandiába egy kurzusra. Ott tudják igazán, ott lehet megtanulni, ők számítanak az etalonnak. Egymás között beszélve arra a következtetésre jutottak, hogy csak ott lehet igazi tudásra szert tenni, ők voltak és mindig is ők lesznek a mérvadók. Azaz mi. Amikor pedig kiderült, hogy én is a szent kontinensről jöttem, tisztelet, csodálat és hatványozott kíváncsiság övezett. Magyar vagyok? És csak sorolták és sorolták a híres fényképészeket. Még egy lépés a skizofrénia felé, hogy az egyik miért magasztal annyira az egekbe, a másik pedig miért néz annyira levegőnek. Igyekszem ezt egyfajta kortárs szociológiai megközelítésként értelmezni, a latin újvilág interpretációjában.  Az európai kultúra örök csodálata pedig a helyi értelmiségi körök unalomig csépelt sajátja. Keveréke a nagyravágyásnak, komplexumoknak, társadalmi normáknak és a művész világban felállított normáknak, illetve sznobizmusnak. Az én meglátásom az, hogy egy múltban gyökerezett és egy jövőbe megálmodott kultúrát nem érdemes összehasonlítani. Ami ott van, itt talán soha nem lesz, és fordítva. Engem elkápráztat az utópia, ami itt körülvesz, ők nosztalgikusak egy valójában soha meg nem élt múlt után. Bárhogy is legyen, Sao Paulo forr, pezseg, egy kreatív olvasztótégely fantasztikus művészekkel, akik egy olyan világot álmodnak és alkotnak, ami megtestesíti a jövőt. Olyan víziók, ötletek és megközelítés önt formát a híres brazil képivilággal, ami tényleg csak egy fejlődésben lévő, jővöbe tekintő gépezet inspirálhat. Pont ma olvastam, hogy a robbanásszerűen fejlődő gazdaság és a sebesen tollasodó középosztály soha nemlátott forgalmat generál a brazil műkincspiacon.

Pénteken elkezdődött a sao pauloi Biennale. Alíg várom, hogy végignézhessem az összes kiállítást. Soha nem gondoltam, hogy ilyen közel kerülhetek a kortárs művészethez és ennyire magával ragadjon ez a világ. Igazán kortárs alkotásokat, nemzetközi porondon először a londoni Frieze Art Fair-en láttam 2005-ben, amikor ott dolgoztam (éppenséggel büfésként) Emlékszem csak a szabad pillanatokra vártam, amikor elcsatangolhattam és magamba szívhattam azt a megmagyarázhatatlan, provokatív, agyament kreációhalmot, amit kortárs művészetnek neveztek. A Tate modern-be jártam sokat még Londonban, majd sikerült megismernem a francia kortárs művészeket is. Végül tavaly, a velencei Bienale-on született meg bennem a felismerés, hogy milyen erősen vonzódom ehhez a világhoz (na persze nem az alkotók, hanem az alkotásaik világához) és mennyire lenyűgöz a modern világ kifejezési formája.

(Mondanom sem kell, hogy már ebben a témakörben is vannak ötleteim.)

31 éves lettem én. Nem titok, nem is szégyellendő. Néha elkerülhetetlen a műbalhé és a rimánkodás: telik az idő, egyre több ráncom és ősz hajszálam van blablabla. Nevetséges – vagyok. Arra kell godnolnom, hogy mennyi csodálatos élményt tudhatok magaménak, milyen szép családom és fantasztikus barátaim vannak, milyen őrült kalandokban volt részem és ami legfontosabb, hogy egészséges vagyok, jó helyen vagyok. Több tervem vár megvalósításra, mint valaha és igen, még mindig reménytelen álmodozó vagyok.

Az elmúlt hetekben, hónapokban néha már az összeomlás szélén álltam, kilátástalannak tűnt minden. Az élet csak a munkáról szólt. Ha becsuktam a szemem, a végtelen listáimra gondoltam, álmomban, ha felébredtem, nyugodt perceimben egyébre sem tudtam gondolni, csak a munkára. Teljesen megszakadt a kapcsolatom a külvilággal, barátokkal. Elfelejtettem, hogy milyen kikapcsolódni, felhőtlenül, gondtalanul vihorászni, vagy egy bárban ücsörögni, filozofálni, álmodozni, semmit tenni. Felőrölt,  felemésztett. Mindennek ellenére viszont örömmel és büszkeséggel töltött el ez a teljes odaadás, amit a munka megkívánt. Végre azt csinálhatom, ami igazán közel áll hozzám, a nap végére pedig azért vagyok zombi, mert egész nap ötletelés, alkotás folyt. Mindez persze a legveszettebb tempóban, alkalmazkodás és tanulás, örökös változások és szervezetlenség közepette.

A mai nap viszont igazán rendkívüli volt. Hogy ennyi kedves üzenetet, figyelmet és szeretetet kapjak egy napba sürítve. Be kell vallanom, hogy teljesen ki vagyok purcanva. Fel sem tudom fogni mindezt. Valóságos invázióban volt részem. Elárasztott mindenki a figyelmével, szeretetével. Hercegnő, elkényeztett kicsi gyerek, mindenki szemefénye voltam ma. Azzal kezdődött, hogy Luciano magyarul köszöntött fel, a legtökéletesebb magyarossággal ejtve ki minden egyes szót. Utána jött az a sok-sok kedves szó, ölelés és figyelem a munkahelyen. Üzenetek áradata az arckönyvön, régi kedves barátok a világ minden tájáról. Beszéltem a családdal, kicsivel- naggyal, láttuk egymást skype-on, volt vigyorgás és sikorászás ( mindez az irodában, az asztal alatt gubbasztva a kis gépemmel, mert az internetkábel nagyon rövid volt) Ezzel együtt szinte sokként ért a sok régi emlék eddigi életemről, annak szereplőiről. Hisz a mostani életemben semmilyen kötelékem nincs a régivel – senki és semmi nem emlékeztet arra a 30 évre, amit eddig megéltem.  Ezen a napon minden visszatért: szinte hallottam a barátaim hangját, eszembe jutottak azok a helyek, ahol régebben együtt lógtunk, visszatértek az élmények, hogy kit, hogyan, honnan ismertem meg, országok, kulturák, kalandok. Mindezzel egyszerre megrohamoztak az emlékek az ‘előző önmagamról’. A köszöntések tükrében, a régi emlékeket felidézve egyszeribe ölembe zuhant mindaz, ami vagyok, aki vagyok. Az, amit itt nagyon kevés embernek tudok megmutatni és csak keveseket érdekel, vagy egyszerűen nem értik, nem értékelik. Nagyon rövid idő alatt, ép ésszel felfoghatatlan intenzitással történtek a dolgok körülöttem, belecsöppentem ebbe az eszetlen mókuskerékbe, ahol nem tudtam azzal foglalkozni, amim már van. Azzal kellett megküzdenem nap mint nap, hogy nem tudom, nem ismerem, máshogy látom, másképp értelmezem. Mindezzel értékét veszítette a régi és maradt helyette az űr és a gyötrelem, hogy ebben a világban fabatkát sem érek.

Így a legszebb ajándék ezen a születésnapon az, hogy kezd viszzatérni a régi énem, kezdek önmagam lenni és sikerül rálátnom a saját értékeimre, tudásomra. Lassan kezdek egyre több emberrel találkozni, akiket érdekel, hogy ki vagyok és milyen kulturális örökséggel rendelkezem és kezdenek megismerni annak, aki valójában vagyok.

Gyertyafújás és kívánság helyett így csak egy köszönömmel tartozom – az életnek és a Jóistennek a lehetőségért és a erőért.