Kalandiparos São Paulo-ban

(Szintén egy múltbéli szösszenet…áprilisi talán.)

Mostanában egyre több időt töltök a fürdőkádban. Megnyugtat, ellazít, elfeledteti mindazt a megpróbáltatást, amit nap mint nap vívok a munkahelyen. Egy kis só, forró víz, gyorsan keresek egy filmzenét, egy könyv, csobbanás a forró vízben és csak áztatom magam. Tegnap is elkapott az eső, tegnap is csuromvizesen értem haza. Kiszámíthatatatlan, sao pauloi időjárás. Mindenki figyelmeztetett, mégsem akartam elhinni. ( Józanész és képzelőerő nem jár mindig kéz a kézben. Mi a fenét is vár az ember egy trópusi országtól, ahol a világ legnagyobb vízhozamú folyója van? De mi a helyzet a képeslapokkal? Az örökkön tűző nappal, a kék éggel és a pálmafákkal… Ó, a hülye külföldi, hogy mindent el lehet vele hitetni.) Ahogy kinézek az ablakon, csak a szomorú, nedves szürkeséget látom. Mindig London jut eszembe. Nem is nehéz párhuzamot vonni a két életstílus között. Munka és elszigeteltség. A legnagyobb párhuzam mégis inkább az, ahogy a nap hiánya befolyásolja az ember hangulatát. Ahogy rányomja a bélyegét arra, ahogy az életet szemléljük. Borus, melankólikus, megfáradt. Kicsit minden kilátástalanabb és magányosabb. A Nap hiánya rányomja bélyegét az én hangulatomra is. Mintha napelemmel működnék. Lemerűlve, halványan pislogva operálok. Elhomályosult emlékeimben mereng az a tevékeny és reményteljes időszak, amikor úgy éreztem, azon nyomban meghódítom a világot és semmi sem állhat az utamba. Búskomor nosztalgia és hullafáradtság. Maradnak a lassan kavargó gondolatok, ernyedt végtagok és a remény, hogy a gőzzel szépen elillan a fejemet elnehezítő gondterheltség is. Mire úszóhártyát növesztek, sikerül megszabadulni a napi robot súlyától és készen állok arra, hogy egy lendülettel fejest ugorjak… az ágyba.

(szeptemberi irka-firka)

Lassan két hónapja nem esik. Hetekig tartó hőségben perzselődik a város és sehol egy csepp eső. Ritka jelenség ez Sao Paulo-ban. A várost legtöbbször úgy látom, mint Londont – trópusi verzióban: szürke és állandóan esik. Most viszont sehol semmi. Szenvednek, fuldokolnak a helyiek a száraz levegőtől. Nekem nem újdonság, otthon ehhez voltam hozzászokva és jobban viseli a szervezetem, mint a nedves levegőt. Hetek óta beszédtéma, tart a spekuláció, hogy mikor érkezik a megváltást hozó eső.  Az időjárás jelentésekbe beleszőnek pár kedélyt nyugtató  esti mesét a hétvégén érkező, régóta várt változásról –  végül fonnyadunk tovább. Tagadhatatlan, hogy nem lehet elviselni a hőséget, főleg azért, mert a meleg megreked az épüleletek sűrű rengetegében, az autók és a légkondícionálók által kibocsátott hő pedig hozzátész még kb. 5 fokot az amúgy is 40 fokos meleghez. Olvadunk, mint a vaj a tömény szmogban. Ahogy a helyiek mondják, calor infernal, azaz pokoli hőség van. Hősiesen próbálok nem rimánkodni és nem elájulni a buszon. Ez az időjárás kétségtelenül emlékeztet a budapesti augusztusokra. Ami a legrosszabb, hogy felsült a növényzet, csontszáraz minden és nagyon sok por van a levegőben. Poros minden: az utak, az épületek, vastag porréteg áll a fák lombozatán… és a fejkoronánkon. ( Komoly energiák és pénzek szükségeltetnek ahhoz, hogy az ember nő legyen Sao Paulo-ban.)

Ma viszont megcsapta az orromat az eső illata. Még nem eredt el, de borus az ég, esőre áll az idő. A város valamelyik pontjáról fújhatta ide a szellő az eső  illatát. A hosszú idő után áztatott, lélegző beton illatát. Üde párolgás, ami legyen a természetben vagy a városban, felszabadult örömet hoz. Lubickolunk megkönnyebbülten a friss levegőben, új erőre kapunk és azt sem bánjuk, ha elázunk. (Csodálatos érzés, még akkor is ha az embert elmossa a trópusi eső.)

Sajnos hamar kijózanít romantikus ábrándozásunkból az esős évszak, ami ránk vár. Akkor azért fogunk rimánkodni, hogy legalább egy hétvégénk legyen, amikor nem esik. (Furcsamód az égiek úgy alakítják, hogy a pauliszta még csak véletlenül se tudjon rendesen kikapcsolódni. Ha nem esett hétközben, biztosak lehetünk benne, hogy egész hétvégén zuhogni fog.)  ’Az ernyő legyen az a kellék, amit mindig magadnál tartasz!’ Az év elején sosem vettem komolyan az intéseket (ha egyszer utálok ernyőt cipelni) és mindig bőrig áztam. Lassan kezdem beadni a derekam. Összecsukható ernyőt itt csak nap ellen használnak, mert amilyen erősen esik, ugyanúgy elázik az ember, mint ernyő nélkül. Így viszont cipelni kell a giga napernyőket, amit persze állandóan elhagyunk. (Biztos vagyok benne, hogy esernyő-gyártó triliárdosokat termel ki ez a sok eső.)

Amíg viszont leszakad az ég, mámorosan megmártózóm a friss szellőben,  kiélvezem az eső illatát és gyorsan találok egy okot, hogy leszaladjak az utcára. (Ki kell próbálnom az új, piros gumicsizmám.)

’Több információt nem vagyok képes befogadni!’

A kiborulás pillanatai, amikor bármennyire is szeretném, nem bírom tovább. Brazíliában éltem át azt az élményt elsőként, hogy nem bírom és nem akarom tovább. Elzártam az információs csapot én, aki mindig mindent tudni akar. Sao Paulo-ban is minél hamarabb el akartam igazodni, megismerni a legnépszerűbb mozikat, kávézókat, kik a legfelkapottabb írok, ki a leghíresebb énekes, melyik régió miről híres, kik szerepelnek a tévében, mi a divat ma, ismerni a vicceket, a szlenget, a helyi módit. Minden receptorom teljes felkészültségben, fülem hegyezve, szemem meresztve megismerni, tanulni akartam. Belepottyansz egy 200 milliós országba, egy non-stop  pörgő, 20 milliós metropoliszba, persze, hogy érteni szeretnéd, hogy mi folyik ott. A tájékozatlanság maga a teljes kiszolgáltatottság: esetlen és bamba lesz az ember. Vadul robog melletted az élet, te pedig árván, elszigetelten keseregsz, hogy mennyire hiányzik a régi életforma, mennyivel jobb volt az és mennyire elviselhetetlen a mostani. Az én esetem nem a legjobb példa, mert én fel sem fogtam, hogy az életem fenekestül felfordul és mostantól egy másik kontinens másik kultúrájában fogok élni, viszont átéltem párszor ezt a helyzetet, így tudom, hogy elkerülhetetlenek a kezdeti megpróbáltatások. Senki nem ússza meg. Végig kell küzdeni az út minden buktatóját és el kell fogadni, hogy egy ideig spájzolhatjuk minden, addig megszerzett tudásunkat. Kikerültünk a komfort zónánkból, seggre huppantunk és kezdhetjük előlről a világ felfedezését, mint a csecsemők. Gügyögve, csúszva-mászva, bukdácsolva. Kétségbeesetten bömbölünk, ha valami nagyon könnyű dolgot nem tudunk megszerezni, kacagunk és tapsikolunk minden apró sikerért és megállás nélkül tanulunk. Nem könnyű mindezt felnőtt fejjel és öntudattal, korábbi élettapasztalattal végigküzdeni. Leadni a szintből és türelmesen elfogadni azt, hogy most kevesebbek vagyunk. Minden gőg és nagyképűség méltó ellenfélre talál ebben a küzdelemben. A fényes, külföldi kárrierek kezdete  mindenkit megvisel. Letőrnek, mint a bili füle- csak épp nem regélnek erről mesés élettörténetükben.

Sosem értettem azokat, akik külföldön élve egyébről sem áradoznak, mint a szent anyaföldről, a régi életformáról, a régi ízekről. Nem azokról beszélek, akik háborúk, etnikai üldözés vagy bármilyen külső okból arra kényszerűltek, hogy elhagyják otthonukat. Őket kiszakították a régi életformájukból. Azok felett értetlenkedem, akik saját akaratukból hagyják el a hazájukat: megelégelték, megcsömörlöttek, vagy csak egyszerűen a pénz vagy jobb életkörülmények miatt úgy döntöttek, egy másik országba kezdenek új életet. Ősi, ösztönös reakció, hogy félünk az ismeretlentől és elitéljük azt. Nagyon nehéz feladat, viszont vállalnunk kell a döntéseink következményeit. Ezért amikor az ember belepottyan egy másik világba, egyedüli megoldás, hogy igyekszik azt megismerni a lehető leghamarabb és alkalmazkodik a helyi viszonyokhoz. Nem kell megtagadni a múltunkat, de tanácsos az újat egy ideig előtérbe engedni. Később saját tudásunkat és gyökereinket beágyazva az újba teljes értékű életet tudunk élni. (Szerintem ez Brazíliában nagyon jól működik.) Akad bőven, aki a  könnyebb utat választja, a múltban felállított normákkal próbál védekezni a helyi nehézségekkel szemben és állandóan a régi után ácsingózik. Bárhogy is legyen, előbb-utóbb elkerülhetetlenné válik a szembesülés, rá kell fanyalodni a helyire, különben csak kívülálló, elszigetelt életformában kergetjük a dicső múltat és hagyjuk, hogy az életünk elszálljon felettünk. Meg kell ismerni a helyit, energiát kell áldozni rá, mert annál búsásabb a jutalmunk: egy idő után otthon érezzük magunkat.

Ezt a hosszúra nyúlt kitérőt azért tartottam fontosnak, mert ahhoz, hogy e hősi feladatot elvégezhesse az ember Sao Paulo-ban, szükségeltetik egy  kivételesen nagy tárhelyű szürkeállomány és végtelen kitartás. Én bele is vetettem magam ebbe az információs dzsungelbe: mindent tudni akartam. Minden apró információt, részletetet úgy közelítettem meg, hogy ezt meg kell jegyeznem, ennek ilyen szempontból van jelentősége, az olyan szempontból érdekes, ez más, az új.  Mindent elolvastam, vizsgáltam, próbáltam memorizálni. A  stréber infovadászatban 2 hét alatt kiterültem. Pedig utána kezdődött csak igazán az információs össztámadás. Munka, azzal együtt a nyelvtanulás nagy kihívása, a város ismerete, helyi szokások, viselkedési formák.  Mindez egyszerre. Nevek, helyek, emberek, hírek erről, viccek arról, érdekességek, megdöbbentő adatok. Adat, adat, adat. Emellett nem lenne ildomos arról sem megfeledkezni, hogy honnan jött az ember, mi történik otthon, képben lenni a világ eseményeiről, angol hírek, francia hírek. ( A nyelvet se felejtsük el.) A görcsös igyekezetből végül hatalmas világégés lett. Kezdjük azzal, hogy sikerült törölni a fejemből a neveket. Személyek, írók, színészek, városok neve. Film és könyvcímek? Ugyanmár, azt se tudom, ki vagyok. Mindemellett raktározzam az ellenőrizhetetlenül gyarapodó benyomások áradatát és ne feledkezzem meg az érzelmeimről sem. Hétfejű sárkány legyen a talpán, aki erre képes. Olyan információkat próbáltam magamba erőltetni, amiről azt se tudtam, mire jó. Esztelen igyekezetem súlya alatt egyszer csak összeroppantam, csaptam egy hatalmas hisztit, bőgtem egy nagyot és úgy döntöttem, bojkottálok minden információt az életemből. Hónapoking halvány fogalmam sem volt, hogy mi történik a világban, egyáltalán nem akartam tudni semmiről. Csak csendet akartam. Ha kilőnek az űrbe, az még jobb. Ott éreztem volna igazán nyugalomban magam.

Görcsös nyomulásomban persze nem vettem észre, hogy rövid idő alatt tényleg rengeteget tanultam. Ma már megengedem magamnak a luxust, hogy arra hivatkozzam, külföldi vagyok, ha valamit nem tudok. Nem érzem azt a nyomást, mint korábban. Időközben rájöttem ennek az információs küzdelemnek az előnyére is: az ember megtanulja szelektálni a fontos információkat és nem ragad le a jelentéktelen semmiségek mellett. Levonja a következtetést, összegez, mérlegel és megy is tovább, mert rengeteg új és jó dolog vár felfedezésre, nincs idő hasztalanságokkal fecsérelni az életet.

Végszó, tanács vagy csattanó? Aki jönne, kössön még pár csomót a gatyamadzagjára, egót jegelni, lelkinyugalma érdekében pedig csak sodródjon az árral – jegyzettömbbel a zsebében.

( Szomorkodtam valamikor az év elején és tökéletes illik a mai napomhoz is.)

Ma szomorú vagyok. Ez egy ilyen nap. Nem is akarom magamra erőltetni a jókedvet. Nincs erőm hozzá. Ahhoz sincs, hogy társalogjak vagy legalább a látszatot fenntartsam, hogy ne legyen egyértelmű, hogy ma egy pocsék napom van. Egy olyan nap, amikor se itt, se ott nem jó, sehol nem tudok helyt állni és leginkább sehol nem érzem magam biztonságban. Nem érzem, hogy odatartoznék, azaz, hogy idetartoznék. Egy társam van, mely végigkísér az életemben, ez pedig a kívülállóság érzete. Hogy nem tartozom sehová.

Ma viszont nem is ez bizonytalanított el leginkább. Az életem az elmúlt pár hétben, hónapban arról szólt, hogy képes legyek helyt állni, hogy én is mehessek az árral, részese lehessek annak, ne essek el, ne tapossanak el. Kimerítő harc a mindennapokkal. Ebben a  görcsös kinlódásban a megértettségért a személyiségem, képességeim, értékeim mind-mind háttérbe szorultak, jelen pillanatban jelentősésgüket veszítették, vagy egyszerűen csak hasznavehetetlenek. Hasznavehetetlenek az értékeim. Lassan megkérdőjelezem azt is, hogy ki vagyok, mi vagyok és érek-e is bármit. Érek-e bármit a mai piacon. Fuldoklom az érzelmek, benyomások súlya alatt, de mégsem tudom szavakba önteni azokat. Fenét kell ennyit szenvedni!!

Normal
0

false
false
false

EN-GB
X-NONE
X-NONE

Arra ébredtem, hogy a Corinthians rugott egy gólt. Valaki akkorát durrantott, ami inkább egy légitámadáshoz hasonlított, hogy egyből tudtam, corinthiansi örömökről van szó. Petárdák, tüzijátékok sorozata, mélyről jövő, harci kiáltások, üdvrivalgás zaja visszhangzott hosszú perceken át. Érezni lehetett, ahogy dübörög a város. Azonnal fel lehet ismerni a Corinthians szurkolóktáborát: amikor ők játszanak, fel kell készülni egy négy-öt órás tébolyra, legyen az a nap bármely szakaszában. Ha lőnek egy gólt, az ember szinte  úgy érzi, azt is hallja ahogy 20-30 km-re  üvölt a nép. (Nem beszélhetek csak férfiseregről, mert tisztán hallani, a gyengébb nem maszkulin kitörését is.)

Szerda, reggel 9 óra, alig vannak autók a belváros legforgalmasabb sugárútján, a Consolacao-n.  Vajon kinyitottak a bárok is? Elképzelem, ahogy az az emberek a reggeliző butékukban csüngenek a banánfürtők és a papayak között, a nemrég kisütött péksütemények hegyén túl, frissen facsart narancslé helyettesíti a sört (vagy nem) a levegőben friss kávé és a a pao de queijo illata keveredik. A Corinthians csapatának van az egyik legnagyobb és legfanatikusabb szurkolótábora Brazíliában,  de Sao Paulo-ban mindenképp. Nem csupán szóvirág, hogy a foci itt vallás. Olyan megveszekedett szurkolók vannak ebben a városban, akik mellett az angol huligánok gügyögő, pirosfejű ovisok. Hatalmas tetoválásokkal teszik érthetővé mindenki számára, hogy kivel van dolguk: a  fociklub jelvénye fedi be az egész hátukat, ’ Eu amo Corinthians’ hatalmas felirata virít a karjukon.Corinthiano roxo. A roxo lilát jelent, amit arra használnak, hogy milyen fanatikus egy szurkoló. Van, aki nem engedi be a házuk küszöbén, aki nem nekik szurkol. Táskák, mezek az élet hétköznapi kellékei, zászlók kitéve az ablakokba, autókba,van egy TV adójuk és nemrég láttam a klub történetéről szóló albumot, ami egy hatalmas bársonykötésú könyv, a Szent Grál kódexét képzelem így el.

Ismertem a csapatot, mielőtt ideköltöztem, mert láttam egy iszonyat jó Nike reklámot róluk. ( Amikor megtudtam az egyik baráti összejövetelen, hogy ennek a reklámnak az alkotóival ülök szmben, pár percig tátott szájjal bámultam őket… áááá, itt minden lehetséges.) A reklám tökéletesen összegzi a szurkolók fanatizmusát, viszont amíg az ember nem látja saját szemével, nehéz elhinni, hogy ez tényleg igaz. Nem mindenki corinthiano, de ők a legelszántabbak, leghangosabbak és a legvadabbak. A csapat a mindennapi társalgás fontos eleme. Az angol az időjárásról beszél, a sao paulo-i a Corinthians-ról. ( Pro vagy kontra, de állandó beszédtéma, kikerülhetetlen.)

Engem mindig magával ragad ez az eufória, akkor is, ha nem tekintem magam corinhiana-nak. Mindig hozzámszegezik a kérdést: Vocé é corinthiana, né? ( Ugye a Corinthians-ért szurkolsz?) A hülye lázadót hozzák ki belőlem, mert mindenki az, akkora szurkolótáboruk van, minek én oda. Ilyenkor hivatkozhatok arra, hogy külföldi vagyok, nem tudom. Kilóra megveszem mindegyiket, amikor azt mondom, hogy nem, bár a világ legfantasztikusabb élménye ez az eufória. Így is gondolom. (Mi lesz itt a foci vb-n, amikor mindenki szíve AZ egyért dobog. Akkor brasileira leszek, kétség kívül.)

Azt hiszem vége a játéknak…. vagy rugtak megint egy gólt…te jóóóóóég. Micsoda hangzavaaaar!!!! Petárdák megállás nélkül, dudálás, üvölt a város reggel tízkor.

A Bajnokok ligájáról, mindig csak annyit tudtam, hogy az európai csapatok játszanak együtt, egy nyer, kap egy trófeát, sok pénzt, órákig ugribugriznak és kész. Brazíliában tudtam meg, hogy az ottani győztes csapatra még vár egy megmérettetés: a végső. A Copa de Libertadores (ez a latin-amerikai Bajnokok ligája) győztes csapatával csapnak össze minden év decemberében Japánban. ( Valaki majd elmagyarázhatná, hogy miért pont ott?) A Corinthians, hosszú idő után, megnyerte ezt a bajnokságot. Igen, itt voltam, hallottam, éreztem… leírhatatlan! ( Azért megpróbálom leírni, mert ha csak szavakban is, szeretnék átadni egy picit abból a mámoros diadalból.) Otthon a Chealsea nyert. Ez viszont nem a Chealsea elleni játszma volt, hanem egy kairói csapat. Nem értek semmit. Akkor van afrikai bajnokok ligája is? (Fölényes körberöhögést engedélyezem.) Amikor megébredtem, azt hittem ellenük játszanak és büszkeséggel töltötte el a hitetlen kutya lelkem, hogy rugtak ellenük egy gólt. Ez a kairói csapat nem tűnt Afrika legjobbikának, így nem is volt akkora kihívás játszani ellenük. (Sürgősen abba lehet hagyni a pukkasztgatást!) Azalatt a 10 perc alatt, amíg néztem a meccset, négyszer állították le a játékot, mert a 2 fokos hidegben szegény arabok hullottak, mint a legyek.

A híres Chealsea-Corinthians összecsapás jövő vasárnap lesz. Sajnálatos vagy nem, elmulasztom a kellemes, vasárnapi ébresztőt. Hullámok hátán, hasamat süttetve várom majd a világvégét Nordészcsin…

 (Utólagos javítás: a próximo domingo-nak mindig bedőlök. Az valójában a hét vasárnapját jelenti. Régiesen vasárnapi kezdéssel datálták a hetet. Itt voltunk, hallottuk, nyertek a Chelsea ellen. Világbajnok a Chorintians.)

/* Style Definitions */
table.MsoNormalTable
{mso-style-name:”Table Normal”;
mso-tstyle-rowband-size:0;
mso-tstyle-colband-size:0;
mso-style-noshow:yes;
mso-style-priority:99;
mso-style-qformat:yes;
mso-style-parent:””;
mso-padding-alt:0cm 5.4pt 0cm 5.4pt;
mso-para-margin:0cm;
mso-para-margin-bottom:.0001pt;
mso-pagination:widow-orphan;
font-size:11.0pt;
font-family:”Calibri”,”sans-serif”;
mso-ascii-font-family:Calibri;
mso-ascii-theme-font:minor-latin;
mso-fareast-font-family:”Times New Roman”;
mso-fareast-theme-font:minor-fareast;
mso-hansi-font-family:Calibri;
mso-hansi-theme-font:minor-latin;}

Június 12, fontos dátum a brazil naptárban: ekkor tartják a Valentin-napot.

Brazíliában nagyon komolyan veszik a párkapcsolat kérdését. Aki kapcsolatban él, azt elkönyvelik házasnak. Akinek namorado-ja van (barát), az azt jelenti, hogy találkozgatnak, randizgatnak, de mindenki éli a saját életét. Az összeköltözés egyenlő a házassággal. Úgy is hívják: meu marido – a férjem. Nekem is marido-znak, amitől égnek áll a hajam, de mit tudok tenni. Hederítenek rám. ’Együtt éltek? Az már olyan, mint a házasság.’ (Hát.. nem tagadom.) A kapcsolat szent és sérthetetlen. Először a marido, aztán a barátok. (Legalábbis ezt hajtogatják.) Ha nem akarunk programot, legjobb kifogásként mindig fel lehet használni az embert. Szórakoztatónak találom, persze élvezem is, de jócskán túlzásnak tartom.

Szerintem az egésznek a mozgatórugója a brazilok fékezhetetlen féltékenysége. Pronto! Hogy gyakrabban csalnak-e itt, mint Európában, nem tudom, de mindenki lakattal őrzi a párját. Jobb elkerülni a bajt. Kicsit mindenki távolságtartóbb és visszafogottabb, amikor az ember a másikkal van. Senki nem akar ökölharcot az ismerőse barátjával, azt sem, hogy a barátnője megtépje, csak mert ábrándosan pillantgatott annak a barátjára vagy túl lelkesen érdeklődőtt iránta. Van egy határvonal, amit nem lépnek át és amivel, nekünk külföldieknek is tisztában kell lennünk, különben meggyűlik a bajunk. Persze ezzel a nagyon komoly kapcsolattal a feleknek sokkal nagyobb beleszólásuk is van a másik életébe (legalábbis megkövetelik).  Ehhez sem árt egy külön útmutató.

Ennek tükrében el lehet képzelni, milyen komolyan veszik e jeles napot. Jól kinevettem őket, amiért kicsit meg is sértődtek. A barátaim nagyrészének azért helyén van az esze, nem veszik túl komolyan ezt a szerelmi puccparádét. Maga az ötlet is giccses, hát még az opciók, amik rendelkezésre állnak. Akinek van barátja, annak muszáj valamivel előrukkolnia, különben balhé lesz, meg egyébként is, mit mesél másnap a többieknek. Akinek meg nincs, az a világ kincséért se felejtse el, hogy milyen nyomorult és Bridget Jones módjára keseregjen sonyorú sorsa felett egy üveg vodkával (bocsánat, cachaça-val.) Egészségére!

Sokakban ilyenkor komoly elvárások merülnek fel a kedvest illetően – főleg a női nem táborában.  Mert ugye megérdemeljük. Vegyen ajándékot, vigyen el vacsorázni a legpuccosabb étterembe, sőt legyen utazás, romantikus hétvége meg Isten tudja még mi – végtelen a latin ember kreativitása, ha szerelemről (és költekezésről) van szó. Vajon ki generálja ezt az egész felhajtást jobban? A nő vagy a férfi? Biztosan mindkettő örömmel eldicsekszik azzal, hogy mit kapott, mit adott. (Igen, kedves európai honfitársaim, itt bizony ilyen is van. Nem kell fenyegetőzni, Szent Johannát játszani, tejben-vajban fűrdetnek anélkül is – vagy fürdettetik magukat.) Magának vagy a kedvesnek akar-e imponálni? Nem számít.

Szórakoztatott, hogy a huszadik ember álla esett le annak hallatán, amikor mondtam, hogy megkértem a barátom, ne csináljunk semmit. Emlékszem, tavaly az Avenida Paulistan siettem táncórára, amikor hömpölygött a tömeg kikent-kifent hősszerelmesekkel. Férfiak öltönyben, büszke tekintettel rohantak nagy csokor vörös rózsákkal, a nők kisestéjiben, illatosan tipegtek 30 centis magas sarkúban. Hatalmas dugó volt a városban, mindenki étterembe igyekezett, én pedig elképedten bámultam az ’ünneplő tömeget’, mert nem hittem, hogy ekkora felhajtást csapnak az egészből.

Mi lehet emögött hatalmas parádé mögött? Mi dobbanthatja meg annyira a szerelmes szíveket? Ha vehet, ha költhet és másnap mindezt el is dicsekedheti – a szerelem nevében természetesen. (Ó, én elvadult, kelet-európai matróna.)

Isten bocsássa bűnöm, de ezen muszáj  egy jót nevetni. Emlékszem, az első munkahelyemen lázasan agyaltunk egy filmkampányon, szponzorokon, amikor az egyik munkatársam ezt mondta: – Ennek a két cégnek a profilja úgy megy egymáshoz, mint a rízs meg a bab. Elkerekedett a szemem és kitört belőlem a röhögés. Hogy ezt a rohadt rízst meg babot ilyen szövegkörnyezetben is használják. Tudom, bunkóság ezen nevetni, úgyanúgy én is megsértődtem volna, ha kiröhögnek, mert azt mondom, hogy borsó meg a héja. A brazil kultúra alapját képezik, semmi vicces nincs ezen és egyébként is, hogy jön a hülye külföldi, hogy kritizálja az embert.  Bár én angolul is nagyon furcsának tartom: borsó meg a sárgarépa. A borsó meg a héja a legszebb és kész.

Elfogultságomnak nagyon egyszerű oka van: Forest Gump óta szerintem ez a legbájosabb módja, hogy azt mondjuk két elem kiegészíti egymást, összetartoznak.  ’ Jenny meg én úgy voltunk egymással, mint borsó meg a héja.’ Hát van ennél gyönyörűbb a világon? Rízs meg a bab… ( Nem a legköltőibb.) Pedig logikus. Ez a két élelmiszer (együtt) olyan alapkövét alkotja a helyiek étkezésének, mint otthon a kenyér. Rízs és bab mindig, minden háztartásban megtalálható. Bármennyire ne tudná etetni a nyolc gyerekes anya a gyerekeit, rízs és bab van. Bármilyen étterembe megy az ember, bármilyen fogást kér, köretként mindig megtalálható. Néha kérni kell, hogy NE adjanak. Kilós étteremben, ahol annyiféle zöldség és köret között választhat az ember, a tányérok nagyrészt rízzsel és babbal vannak megrakva. Volt aki mesélte, hogy külföldön a kínják kínját élte át, mert nem ehetett egy hétig rízst és babot – érdekelte is őt a francia konyha. ( Dereng pár paprikás-kolbászos anekdota?) A buszon mindig olyan érdekes ízelítőt kapni a munkás osztály életéből. ’ Sushi? Hát hülgye vagy te?  Rízs meg bab legyen, én csak azt szeretem!’ Saját szemünkkel kell látnunk, hogy elhiggyük: itt tényleg nem tudnak élni enélkül. Nekem a fülemen jön ki, rá se birok nézni, pedig alig eszem belőle. Ennek ellenére elmondhatom, hogy ezalatt az egy éve alatt megettem az életreszóló rízs és bab porcióm. ( Elkerülhetetlen, legalább heti kétszer kiköt az ember tányérján.)  A mi hűtőnkben is, ha nincs más a dzsungelnyi zöldség és gyümölcs mellett, a rízs meg a bab rendületlenül ott figyel.

Már csak arra lennék kíváncsi, hogy a brazil szinkronban tényleg ezt mondja Forest Gump: ’Jenny meg én úgy voltunk egymással, mint rízs meg a bab.’ (?!) Ráadásul ez országspecifikus kifejezés, csak itt használják így.

Eeejha! Máris lett belőle… brazil-nemzeti-hiphop Forest.

1.

Könnyen megfeledkezünk a szépről, a boldogságról és az egyszerű örömökről, amikor belekerülünk a taposómalomba. Rohanunk mi is a tömeggel, bár nem tudjuk, hogy miért. Elégedetlenek, ingerültek vagyunk, amikor nem lenne rá okunk. Hajtjuk azt, ami még nincs. Még nincs? Akkor nem is vagyok boldog. Meg kell szereznem. Minden áron. Addig nem nyugszom, harcolok, mennem kell, bizonyítanom. Eredmények kellenek. Pedig. Pedig nem szabad megfeledkeznünk arról, hogy korábban mi jelentett örömet.

Mi jelent örömet ebben a pillanatban? A hajnal, a lágy, selymes levegő, a pénteki forgalom felszabadult zaja, az utca túloldaláról kiszűrődő szamba zaja. Zajosak az utcák, felszabadult, örömteli péntek. Ma mulatunk. Valahol füvescigit szívnak – erre mondanám azt, hogy este é o Brasil. Erkélyről szemlélni a rohanó, mulató, brazil életet a betonrengeteg közepén. Nem a tenger zaja, nem is a pálmafák susogása, hanem ipari zaj, helikopter, meg a SZAMBA. Én megbocsátom a légszennyezettséget, a koszt, a rohanó világot. Most mindent.

Szamba. Jókedv és vídámság. Életöröm, felhőtlen ringatózás, rütyőzés.

2.

Itt csüngök az erkélyen és ácsingózom a mulató nép után. Szamba az utca másik oldalán, színészekből összeverődött vásári zenészek alattam. Mosolygok. Boldognak mondhatom most magam. Valahol titkon a saját beteljesülésemről ábrándozom. Hogyan, kinek, hol fogok énekelni, ki hol fog megtapsolni. Ki milyen elismerő tekintettel, irigységgel, tisztelettel, rajongással vesz majd körül. Várjatok csak, érkezem. Nincs más választásom, meg kell próbálnom. Minden énekes hangjában azt hallom, hogy én hogyan csinálnám. Sóvárgok, mert én is szeretném, de nem merem.

Hallgatom ennek a húsz milliós szörnyetegnek a zaját, és most valahogy szeretem. Pedig nem ismerem, nem látom és nem értem még.

Az utóbbi időben elmaradtak a helyi életet bemutató szösszeneteim, helyette írtam bőven magamról. Van egy végtelen listám, ami nőttön nő további témákkal, érdekességekkel, benyomásokkal, amiről mindenképp írnom kell. Kissé eltünődni, értetlenkedni vagy megdícsérni.

Ebben a városban, vagy talán egész Brazíliában, jobb, ha az ember megbarátkozik az örökös tudathasadással. Okot, magyarázatot nem keresve, elfogadja azt, ami van. Elfogadja a cikázó gondolatok, az értetlenség és sokk élményét. Rájuk se hederítve, sodródik az árral.

Idő. 

Megfoghatatlan, értelmezhetetlen, érzékelhetetlen.

Lassan 1 éve vagyok itt, de nem tudom meghatározni, hogy ez soknak vagy kevésnek tűnik-e. Néha úgy érzem, hogy már évek óta itt élek, annyi minden történt, annyi információt magamba erőltettem, annyi embert megismertem. Mindez persze nagyon jó. Ugyanakkor már összezavarodom annak tükrében, hogy mire vágyom és mik az elvárásaim. Így már egyből megment a belső óra. 11 hónapnyi kitartó gyakorlás mellett portugál igeidő-géniusz lehetnék. 11 hónapnyi szorgalmas írás mellett szépen papíron nyugodnának a benyomásaim, híres írónő lehetnék ( álmodozás az élet megrontója… de olyan jó). 11 hónap szorgos kutakodás után átláthatnám, hogy mik a lehetőségek ebben az országban, mik az én lehetőségeim. Vagy csak egyszerűen 11 hónapon keresztül minden reggel 5 percet erősítek, nyújtok – olyan brazil hátsót növeszthettem volna, hogy a szambakirálynők megirigyelnék. Persze ez a 11 hónap főleg szuperintenzív alkalmazkodással telt – így dobhatom a kukába irreális elvárásaim listáját.

Irandóm legelején levonhatom a következtetést, hogy saját magunk határozzuk meg az idő múlását attól függően, hogy mennyire tudjuk elvégezni a célul kitűzött feladatotokat és mennyire tudunk egyensúlyt tartani kötelezettség és privát élet között.  A helytállás képessége határozza meg a boldogságunkat és a belső óránkat is.

Mi a helyzet egy északi féltekéről, déli féltekére pottyant, elkényelmesedett öregkontinensbelivel? Kösse fel a gatyáját. Bár az időeltolódás nyáron öt, télen pedig csak három óra, készüljön fel az ember egy teljesen más dimenzóbeli időszámításra. Más fogalmat nyer a munkában töltött idő, a közlekedésben elpazarol idő, a szabadidő és a pihenés. A barátok társaságában töltött idő, a produktív idő és a semmittevés. Át is értékeljük a jelentőségüket.

Nemrég láttam egy BBC dokumentumfilmet Sao Paulo-ról. Minek az allegóriája ez a város? A munkáé. Ide azért jönnek az emberek, hogy dolgozzanak. Nincsenek világraszóló nevezetességei, kivételes szabadidős lehetőségei. Itt egy van: munka. Ide mindenki azért jön, hogy dolgozzon. Hogy termeljen, alkosson és haladjon. Munka, munka, munka. Ez a város motorja, a hely szelleme. Alkot, gyárt, termel. Gyárban vagy építkezésen, műhelyben vagy tervezőasztalon, nem számít. Ezt pedig egyből megérezni a levegőben: olyan veszett tempóban telik az idő, hogy ha nem vesszük fel ezt a ritmust, biztosak lehetünk abban, hogy elveszítjük az irányítást a saját életünk felett. Első és legfontosabb lépésként meg kell tanulni elfogadni ezt az életstílust. Átprogramozni a belső óránkat és egy teljesen más időbeosztást felállítani. Megtanulni, hogy akár órákat tölthetünk munkábamenet a dugóban vagy a tömegközlekedésben. A 8 órás munkaidőről, mint múltbéli kuriózum, megfeledkezni. Elfogadni a tényt, hogy barátságokat fenntartani az idő hiánya, a nagy távolságok miatt sokkal nehezebb, így a velük töltött idő sokkal kevesebb, mint azt szeretnénk. Elfogadni a tényt, hogy hétköznapokon a ’munka, haza, vacsora, alvás’ vagy rutinosabbaknak ’munka, valamilyen tanfolyam, haza nagyon későn, vacsora, alvás’ programban ki is merül. Tényként kell elfogadni, hogy hétköznap, otthon tulajdonképpen az ember semmit nem tud csinálni. Ennek tükrében a hétvégébe próbál mindenki mindent belepréselni: pihenés, barátok, család, önmegvalósítás, vásárlás, szabadidős tevékenység vagy csak egyszerűen semmittevés. Emlékszem, amikor Londonban éltem brazilokkal, mindig felháborodottan konstatáltam, hogy milyen lusta, tétlen nép a brazil, amikor mindegyik azt mondja, hogy kedvenc időtöltése az alvás és a semmittevés. Azóta értékelem és élvezem én is az édes semmittevés, alvás pillanatait, amióta itt élek.

Kezdetben az ember felett tényleg összeomlik az élete, mert csak egy kilátástalan, elgépiesedett, elmagányosodott életformát lát maga előtt. Lassabb tempóval, lassabb reakcióidővel, nyugodtabb, kényelmesebb életformával érkezve teljesen begolyózhatunk.

Mindehhez hozzájárul az az információs támadás, amiben nap mint nap részünk van, amivel fel kell venni a versenyt. Sao Paulo a legtöbb brazil számára is egy elképzelhetetlen hely. Hát még egy külföldinek, aki a nyelvtanulás folyamatában van, aki teljesen nulláról kell felépítse kulturális ismereteit, a helyi kódrendszert, a helyi életformához szükséges ismereteket. Boldogok a lelkiszegények és a közöyösek, mert így nem kergülnek meg. Innen is a teljes tudathasadás, mert annyira gyorsan repül az idő az intenzív időbeosztás miatt, az állandó munka és időnként monoton életstílus miatt. Ugyanakkor egy héttel korábban történt sörözés, vacsora, tengerpart vagy pihenés emléke mindig hónapoknak tűnik, vagy legyen csak akár pár nap, el is felejtettük. Vajon ez annak tudható be, hogy itt nem fnagyon fordul az ember az elmúlt események felé, hanem csak az előtte tornyosuló feladatok után lohol? Hol is lehet ilyenkor az időérzék?

A kegyetlen hajtás mellett az időjárás is beleszól a belső óránk menetébe – ha nem lennénk kellőképpen összezavarodva. Sao Paulo a teljes kiszámíthatlanság maga. Az, hogy egy nap alatt háromszor változik az időjárás, magától érthetődő – nem túlzok na. Továbbá a tény, hogy az év nagy részében szürke, felhős idő van (igen, ez így van) a teljes időfelettiség érzetét kelti. Nem tudni melyik hónapban, milyen évszakban vagyunk. Az év legtöbb napja ugyanolyan: napos, szürke, esik. Szürke, esik, esik, szürke. Napos. Én például december 30-án belecsöppenve a nyárba, kánikulába, esős időszakba azóta is kutatom azt az eltűnt időt. Amikor az én biológiai órám szerint tavaszodik, melegedik, virágba borul a táj, itt szomorodik, kissé hűvösebb, élesebb színekkel közeledik a tél. Hogy életem 30 nyara után vacogjak, szenvedjek júniustól szeptemberig – ehhez is kell egy manuális átállítás koponyám gépezetében.

Ezek természetesen a frissen érkezett, északi féltekebeli élményei, ami a kezdeti megpróbáltatások részét képezik az alkalmazkodás elkerülhetetlen részeként. Amikor már sikerült felvennünk a ritmust, megtanuljuk mi is ugyanolyan tempóban tolni a munkát, tanulunk, intézzük az életünket, megteremtjük a saját szabadidőnket, szórakozunk és barátokkal lógunk. Teljes értékű életet élünk, mint korábban – egy teljesen más időbeosztásban természetesen. Találunk időt arra, hogy elolvassunk egy könyvet, sétáljunk egyet a parkban, főzzünk valamit. Talán nem olyan sűrűséggel, mint régebben, de annál nagyobb örömmel. Idővel talán fel is fogjuk, hogy milyen évszakban vagyunk és hanyadika van. Felfogjuk és érzékeljük az időt, annak múlását. Lesz időnk felfogni a múltbéli élményeket, nosztalgiázhatunk az eltűnt idő nyomában.

Jelenleg nincs erre kapacitás. Hedonistaként élvezzük a jelen minden pillanatát és futunk sebesen a jövőnk után. Időnk rá most…nincs.

Hogy életben maradjon, ha valakit idevetne a sors kegyetlen marka.

SZÁUDÁDZSÍ

Kezdetnek ennyi elégséges is.

( Ja: hogy mi is ez? Saudade, azaz a hőn szeretett kifejezés, amit az emberek olyan sűrűn használnak. Saudade-ja van, ha már nem látta egy napig a szerelmét, a barátait, saudade-ja van egy hely után, egy szituáció után. Azaz hiányzérzet, nosztalgia helyi brazil formája… com muito carinho.. na ezt a következő alkalommal.)