Kalandiparos São Paulo-ban

Akkor elindítom külön kis brazil mozibeszámolóm, lássuk mi a helyzet a nemzeti filmgyártás területén! Amit mondhatok: robog sebesen előre. Statisztikákkal később kápráztatlak el benneteket – van pár kecsegtető adat. Fejlődik a brazil film művészetileg, minőségileg is. Limonádé filmből van bőven, pénz a lelke a brazil filmiparnak is. A brazilok még mindig húzzák a szájukat, ha hazai filmről van szó és menthetetlenül az argentin filmművészettel hasonlítják össze magukat, ami kétségtelenül színvonalasabb. Tisztában vannak ők is a saját hibáikkal, amint mondják, főleg a forgatókönyvekkel és a fegyelmezett munkával van gond. Szépen, lassan, de haladnak előre. Amikor a sao paulo-i fesztiválon dolgoztam, csak olyan újgenerációs rendezőkkel beszéltem, akik az USA-ban tanulták ki a szakmát: L.A, Columbia University, New York Film Academy. Jön az utánpótlás. Mint mindenhol, a régi generáció kihalásával itt is sokan temetik a nemzeti filmművészetet, az újak viszont egyedi megközelítésükkel, technikai tudásukkal, nemzetközi ismeretükkel és egészséges identitástudatukkal friss színt visznek a vászonra.

Kezdjük is a jelenlegi legnagyobb szencációval, ami sorra elnyerte az összes brazil filmfesztivál fődiját, külföldön is nyert, de úgy tűnik most kezd csak beindulni a nemzetközi karrierje, a legnagyobbak repertoárján mind felbukkant.

O som ao redor, tükörfordításban a magyar megfelelője: A hang, ami körbevesz. A film rendezője Kleber Mendonca Filho, pernambucoi rendező, Recifeből. Sokat fogok még beszélni a recifei rendezőkről. Sokan vannak és nagyon jók. Ha nem a legjobbak.( Nem tagadom, kicsit elfogult vagyok.) A kritikusok és a közönség zabálja a rendező első egészestés filmjét, mindenki erről beszél és mindenki ódákat zeng róla. Méltatják a realizmusát, ahogy megragadja a középosztály életstílusát, ahogy a brazil társadalmat egy utca életén keresztül mutatja be, amiben (azt mondják elsőként) nyíltan foglalkozik a rasszizmus kérdésével és végig fenntart egy pattanásig feszülő légkört, ahol senki nem bízik senkiben.

(A film angol poszterje.)

Az én esetemben sajnos elmaradt a katarzis, amit nagyon sajnálok, mert olyan jó látni az emberek hálás lelkesedését. Örülönek, hogy végre felbukkant egy minden cirádát mellőző, őszinte alkotás. Értem a méltányolást és a szempontokat, nekem is van egy hosszú listám, hogy mi tetszett a filmben, mégis csalódottan jöttem ki a moziból. Tény, hogy nagyon be voltam én is zsongva és valami korszakalkotóra számítottam. Az emberek reakciójából látni, hogy az is. Sokmindent nem is értettem, vicceket, célzásokat, amihez ismerni kell alaposan a brazil életet. Ráadásul a ‘nordészcsi’ kiejtés, bármennyire is jól ismerem már L családján keresztül, a filmben gondot jelentett. Voltak dolgok, amit technikailag tartottam zavarónak, vagy olyan amit európai filmekben már unalomig feldolgoztak. Azt is be kell látnom, hogy friss külföldiként még tényleg nem tudom keblemre ölelni a filmet, hiszen hiányzik pár évtizetedes ismeret a brazil társadalom mechanizmusáról.

( Jelenetek a filmből.)

Emlékszem, első találkozásunkkor L anyukája mesélte, hogy L-nak van egy nagyon jó gyerekkori barátja, akivel Angliában tanultak együtt (véletlen egybeesés, mert mindketten recifiek), igen közeli barátok lettek, ma már ritkán találkoznak, de mindketten szeretettel gondolnak azokra az évekre. Kleber filmrendező, egy nagyon kedves, egyszerű ember és csinált most valami filmet, amivel Rotterdamban díjat nyert és úgy tűnik külföldön nagy az érdeklődés iránta…

Ha esetleg összefutnánk mostanában, remélem nem kérdezik meg a véleményem a filmről.

( Ikonikus jelenetkép a filmből.)

( Egy költőien megkomponált közelkép. A rendező sok close-up-ot használt és a csendet is nagyon jól alkalmazta a feszültség fokozására.)

A képek a film honlapjáról vannak:

http://www.osomaoredor.com.br/

Reggel hét óra van. Valahol lennie kell, igen közel, egy helikopter leszállónak. Percek óta itt berreg egy vasmadárka. (Leginkább a kolibrivel hasonlítanám össze a helikoptert.) Valamelyik cég vezérigazgatója, tulajdonosa most érkezhetett meg munkába. Gondolhatnám, hogy a tözsdére, de az messzebb van tőlünk.

Kócosan, csipásan gubbasztva itt a gép előtt eszembe juttatja, hogy mennyire fontos valaki – és én mennyire nem. ( Fő, hogy mindig reális célokat tűzzünk ki magunk elé, nem? 🙂 )

Próbálom összeszedni magam, mert még mindig az álmom hatása alatt vagyok. Oroszok és zene, és mezitláb mászkálás Budapesten, Sófalva orosz változata, WC és első szerelem. Jó reggelt Brazília, Sao Paulo!

Ideje tanulni egy újabb ‘brazil’ szót.

Kezdetnek úgy gondoltam összegyűjtöm azokat a szavakat, amivel kimentheti magát az ember egy vérmes, brazil bandita karmai közül. Első leckében a saudades szót tanulhattuk meg, ami a hiányérzet érzelgős, brazil megnyílvánulása. Második alkalommal a sei lá kifejezését tartottam fontosnak megtanítani, ami annyit jelent: mit tudom én.  Harmadik fontos eleme kis listámnak a beijo. (Felebaráti szeretet vagy elmeháborodottság a bíróságon is mentő körülmény.)

BEIJO, azaz a béjzsu szó puszit jelent.

A brazil szókincs egyik nélkülözhetetlen eleme a puszika. Ezzel végződnek a beszélgetések, ezzel köszön el a fontoskodó a fontostól, TV-ben a cuki műsorvezetők. Sőt, a vadidegennel is, akivel egyszer beszéltünk telefonon vagy váltottunk e-mailt, béjzsuzunk. A szeretet olvasztótégelyében egyként puszikáljuk egymást. Karótnyelt magamfajtáját kicsit megpirongatta ez a közvetlenség, majd az adaptációnak áldozva boldog boldogtalannak béjzsuztam én is. Egyébként is, azokban a nagyon okos üzleti és etikai útmutatókban óvva intik az embert: ’ Csak lazán Brazíliában, itt mindenki havercsóka!’  Így én is csókoltattam a fimrendezőt, a producert sőt a cégvezetőt, puszikát küldtem a híres irodalmárnak, de még a nagykövetségnek is. ( Mit tehetek, ha itt így járja?) Egy idő után kezdett derengeni, hogy a csudi nagy lelkesedésemmel csak a helyieket szórakoztatom. Miután az ember hülyét csinált magából és erre rá is jön, hírtelen szuperkonzervatívvá válik és a puritanizmus eminens úttörője lesz. Béjzsúkból olyan formalitásba és körülményességbe váltottam, ami már engem is fárasztott.

Fontos nyelvészetileg tudni a brazilokról, hogy imádják a szóvirágokat, a kicsinyítőképzőt és a fokozást. (Lelkes diákként ezt is egyből magamévá tettem.) Minden szónak több változata van. Így a beijo esetében is van:

BEIJINHO, azaz béjzsínyu, puszika kicsinyítóképzővel.

BEIJÃO, béjzsao, ami egy jóóóó nagy puszit jelent fokozással vagy ‘nagyító képzővel’.

BEIJOCA,béjzsoka, ami…nem is tudom, a kettő keveréke.

Ez a három jut igazából eszembe, illetve van még a beijo na boca, ami csókot jelent.

Most el is köszönnék.

Beijoca

Zsong a város. Határozottan élénkebb, zajosabb, vídámabb.

Péntek van. Hallani, ahogy a lenti kocsmák, bárok előtt mulatoznak, csevegnek az emberek. Érezni a az energiát, a jókedvet, ami az emberekből árad. Az a jókedv, amit a hétvége hozott. Türelmetlen dudálások. Munkából hazasiető emberek. Mindenki siet, hogy a jól megérdemelt hétvégéjén kipihenhesse magát. Olyan hangzavar van, mintha fesztivál lenne az egész városban. Egyszerűen csak vége a hétnek. Mindenki örül, költi a pénzét, élvezi az életet. Lesz mulatás, csajozás, pasizás, etyepetye, haverok, megtelnek a puccos éttermek és műanyagszékes bárok is, élvezi a pihenés örömét mindenki a maga módján. Ott van, forr a levegőben az eufórikus hangulat. A nevetés, a jókedv, mulatság….a hétvége.

Vannak azok az alaptémák, amit egy frissen érkezett külföldinek, legyen az bármelyik országban, mindenképp meg kell emésztenie: így a közlekedés, az étkezés, a nyelv vagy akár a helyi mentalitás kérdése. Biztosan említettem már a metrót annak kapcsán, amikor meséltem arról a rekordnagyságú, 300 km-es dugóról a városban. Sztrájkolt a Metro Sao Paulo-ban, amiből olyan káosz kerekedett, amit még nem látott a világ.

Ne essünk tévedésbe, szerény metróhálózattal dicsekedhet a város méretéhez képest. Annyit tudok, hogy a 20 milliós városnak (amiről azt mondják, hogy  aglomerációjával együtt 29 milliós)  63 km-es hálózata van, 5 vonallal. (Londonnak 400 km-es hálózata van körülbelül 10 millió lakosra.) Ehhez tartozik még a helyi HÉV vagy vonathálózat, a CPTM ami kiegészíti  a központi útvonalat, egész nagy, 260 km vonathálózattal. Így egész messze is eljuthatunk, de így sem enyhít sokat a város terheltségén, amihez több másik szempont is hozzájárul.

A legtöbb vonalon embertelen tömeg van, aki teheti, igyekszik elkerülni azt a kellemetlen élményt, mintha naponta ötven idegennel hált volna. Sokan azt mondják, használnák, ha nem lenne ennyire zsúfolt. Továbbá ott van az előítélet kérdése is. A tömegközlekedés a szegényember járműve, úri brazil oda be nem teszi a lábát. Azt hiszem a legaljának a a buszközlekedést tekintik. (A buszhálózat viszont nagyon jó. Kötélidegekkel és tengernyi idővel a város bármely pontjára el lehet jutni.) Különbség van metróvonalak között is – van az úribb és a prolibb. ( Ötből nem nehéz választani.) Itt színekkel nevezik meg a vonalakat: van a piros, kék, zöld, sárga és a lila vonal. A kék vonalra mondják, hogy a legputribb – ez a legzsúfoltabb vonal is, a  legsikkesebbnek pedig a zöld vonal számít. A sárga vadiúj, nemrég adták át, áldják, imádják, azt mondják, sokat könnyített a helyzeten. ( Mi lehetett itt korábban?) Szupermodern, igazán jó érzes használni – mondjuk vasárnap, reggel 9-kor. 

(Népoktató felirat: Felszállás előtt, engedje az utasokat kiszállni.)

Emlékszem, épp csak megérkeztem és teljesen le voltam döbbenve: Itt ennyire jó a metró? És alig használják? (Ne feledjük, a nyári szünet közepén érkeztem, üres volt a város.) Tiszta, rendezett, új metrókocsik, gördülékenyen működik az egész hálózat. Kár, hogy olyan csúnyák a megállók. Csupaszon hagyták a szürke betonfalakat, a legtöbb helyen semmilyen dekoráció, de még csak homlokzat sincs. (Jó az a pórnépnek.)

Nemsokkal rá belecsöppentem a sűrűjébe: napi küzdelem a reggeli tömeggel a piros és a kék vonalon, csúcsidőben. Keserves időket éltem, pedig szavam sem lehet, mert nagyon keveset kellett utaznom, átszállással együtt hat megállót.  Ennyi embert utoljára a shanghai metrón láttam. (Bár ott profin kiépített metróhálózat van.) Számtalan megálló kordonnal van felszerelve, hogy az embereket, mint a bírkákat, a metróajtókhoz tereljék. (Vajon hány száz ember lett a sao pauloi metró mártirja, mert lelökték a peronról?) 

Reggelente civilőrök moderálják a népet, hogy a mondjuk száz férőhelyes kocsiba ne akarjanak háromszázan bepaszírozódni. Diszkréciótól és szeméremtől itt nem kell tartani. Férfiak és nők egymás hegyén-hátán, seggek, mellek, karok, lábak keresztezik egymást halomban. Akaratomon kívül olyan pozíciókba sodort a tömeg, amivel alapos anatómiai vizsgálatot végezhettem a brazil fajról. (Megbizonyosodhattam, hogy a hatalmas, brazil hátsó nem csak mítosz.) Olyat is láttam, hogy egy férfi tolt egyet a tömegen, hogy ő is felszállhasson. Én a ruháimat tömködöm így a bőröndbe. Hányszor késtem el a munkahelyről, mert nem fértem be, vagy nem akartam szardíniakrém lenni. Hányszor fogott el a tömegundor, szidtam a büdös fajtáját, akaratlanul is sznobbá váltam. Pedig én is része voltam annak a tömegnek. Egy idő után próbáltam alternatív útvonalat találni a föld felett, így sikerült megúsznom a pszichiátriai kezelést. Ma már edzettebb és szenvtelenebb vagyok, el is felejtettem azokat a borzalmas reggeleket.

Azt mondják lassan kezd felébredni a város vezetősége, nagy a nyomás a foci vb miatt, kezdik figyelembe venni a pórnép igényeit is. Egyszerre több vonalat építenek, fel van túrva az egész város, a nagy felhajtás ígéretes eredményeket sejtet. (Fő a pozitív hozzáállás.) Már csak arra kell őket rávenni, hogy az esztétikára is áldozzanak. Adjanak egy ecsetet a kezembe, megyek és festem.  Teljes igénytelenség jellemzi a megállókat. Bár… ott vannak a hírdetések és a TV-k. Még nem meséltem?! Óóóó, még nem meséltem. TV-vel van felszerelve a megálló, a metrókocsi, sőt a busz is. Ha lemaradtunk volna az esti szappanoperáról, bármikor figyelemmel követhetjük a képernyőn két mell között, az eseményeket kommentáló felirattal: ’ Maria Augusta pofon vágta Joao-t. Az megsértődött.’

Oh, a média és a szappanopera világa. Na erről  részletesen és alaposan egy következő epizódban.

Ma küldtem pár üdvözletet ismerősöknek és a képeket keresgélve, lassan el kezdett derengeni, hogy karácsony van. ( Virtuálisan meggyőződtem.) Az elmúlt napokban lefényképeztem pár helyen a karácsonyi forgatagot, amit meg is mutattam itt, de azokat a képeket mind gépiesen lőttem el anélkül, hogy felfognám a képek jelentését. A tudatomig nem jutott el, hogy mindez igaz és a karácsony ünnepéhez kapcsolódik.

Még mindig úgy érzem, hogy csak álmodom, mert csak az álmokban vannak ilyen szürreális dolgok, hogy 34 fok, ájuldozunk a melegben, süt a nap, zuhog az eső, közben mindenhol ki van világítva a város és gigaméretű játékok meg mikulások rémisztgetik az embert. Igen, én  kissé rémisztőnek találom, mert ilyen méretes játékokat csak a horrorfilmekben vagy rémálmunkban látunk. Fanyalogtam eleget ezen a giccsparádén, de rá kellett jönnöm, hogy ez, itt ilyen. Tombol a nyár, mindennek közepén pedig ünnepelni kell a karácsonyt. Mindenki tisztában van ezzel, de aki tapasztalta, ne mondja, hogy nem volt megkergülve, mert nem hiszem el. Vicces és érdekes . Ez is egy nagy karnevál. Imádják a díszleteket, kitesznek magukért és olyan gazdag és pompázatos dekorációval árasztják el a várost, amit csak egy Disney mesében látni. Így kezdeti rémüldözést félretéve én is azt mondom: Feliz Natal.

Itt is mindenki idegbeteg, évvégi vásárlásban tapossák egymást és kétségbeesetten számolják a napokat, hogy mikor lesz vége az évnek. A fogyasztói társadalom mintaképe ez az ország, így képzeljük el hatványozottan a kígyózó sorokat. Közben ámítják a pórnépet és boldogítják a gyerekeket. Erről szól mindenhol. Itt a különbség csak annyi, hogy a fa alatt bikiniben leszünk és csobbanunk is gyorsan a tengerben, mert elviselhetetlen a meleg.

Tehát, Feliz Natal, bármennyire nem vagyok képes elhinni, karácsony van.

Íme gyorsan pár kép, hogyan fest a são paulo-i karácsonyi forgatag. (A képeket a Netről vannak.)

A legelső képen, aki meg tudja magyarázni, hogy milyen szerepet tölt be a diszkógömb a karácsonyi dekoráció szerepében, esküszöm, küldök egy pár Havaianast.

Az Avenida Paulista-n vannak ezek a túlméretezett játékfigurák a körút felé épített, hatalmas kapun.

Itt a hóemberek a fán is lógnak.

Boldog karácsonyt a Praça Roosevelt-ről. Ott, a távolban látni a mi erkélyünket is. (Amióta átadták az új teret, celebek lettünk.)

Ha nem tévedek ezek pálmafák. Múltkor láttam egy hatalmas pálmafát körbeaggatva tucatnyi mikulással, teljesen kivilágítva. Az ámulattól a lépcsőkön bukdácsoltam, lefényképezni már nem mertem.

A Parque Ibirapuera karácsonyi fényárban.

A híres Ponte Estaiada, ami a város újonnan fejlődő részén található.

Az egyik legnagyobb brazil bank épületétből, mértéktartást nem ismerve, olyan karácsonyi lakot rittyentettek, amit csak a mesekönyvekben látunk. Tegnap elsétáltam mellette, épp plüssmackók kórusa előtt nyomorgott a nép. (A macik játékmacik voltak, táncoltak, énekeltek és pislogtak.)

És végül a híres Sé katedrális, amit színtén ünnepi díszbe öltöztettek.

Hatodik hete vagyok összezárva önmagammal, a félelmeimmel, kudarcaimmal, a vágyaimmal és a tulajdonképpeni elviselhetetlen határozatlansággal, hogy mit is szeretnék. Mit szeretnék magamtól és az élettől.

Hatodik hetem egyre határozattabban tárja fel előttem a lehetőségeimet, de leginkább a korlátaimat. Én, mint nő, más országból, más anyanyelvvel, kultúrával, tudással – vagy inkább annak hiányával, mire vihetem itt.

Hatodik hete kell megküzdenem a munkakeresés keserű és lélekörlő hatásával, amitől még randa is leszek.

A belső hangot, a belső büntető nyomást nem tudom elhalgattatni. Alig van egy kis nyugtom tőle.

Hatodik hete minden reggel kinyitom a szemem és arra ébredek, hogy ismét egy nap. Ismét egy nap, amikor muszáj valami eredményt felmutatni, amikor már nem lehet, nem szabad kudarcot vallani. Amikor nem mondhatom neki azt este  ismét, hogy sehogy nem telt a napom. Semmi nem történt. Amikor a tettvágy, az évek óta hurcolt vágyak, igények folytogató hatása mindent elnyom.

Hatodik hete kell megküzdenem saját kudarcommal – ismét.

Pedig milyen szép beteljesülése ez a mi történetünknek.

Azok a napok, amikre annyira vágytunk. Aminek hosszú-hosszú sorokat szenteltünk. Amitől féltünk, de nagyon vágytunk rá. És pont úgy is történik.

Félálomban keressük a másikat. Keressük a karját, az arcát. Keressük, hogy megérinthessük, hogy érezzük, hogy igen, a másik itt van mellettem. Keressük, hogy kifejezzük, hogy itt vagyok, szeretlek és boldog vagyok, hogy veled alhatok. A másik megnyugtató közelsége, ami mindenféle zsibbadtságot, elgémberedettséget enyhít. Csak annyit akarok, hogy érezd, hogy itt vagyok. Érezd, hogy veled vagyok. És szükségem van a közelségedre.

Az álmos reggelek, amikor felhúzza a redőnyt és betőr a reggeli fény. Követelőző, üde, friss reggeli fény. S bár még félálomban vagyok, csak egy csókot akarok neki adni, hogy tudja, én is résztvállalok a hétköznapi életből, a szürke hétköznapokból és felkelek vele. Amikor csak ülök az ágy szélén kócosan, álmosan, gyűrötten. Nézem ahogy készülődik, öltözködik. Lassan, nyugodtan, megfontoltan…álmosan. És várom a pillanatot, hogy elköszönjünk, mert tudom, hogy akkor odajön hozzám és megölel, csupaszívből, csupaerőből. Egy bíztató, óvó, támogató, szerető ölelést ad. És hozzá ugyanolyan erővel, lendülettel és szeretettel kapok egy útravaló csókot.

Útravaló, amikor ki sem mozdulok a házból?

……….

Ezennel kinevezem Sao Paulo-t a világ legtetováltabb helyének. Bátran ki merem jelenteni bármilyen felmérés nélkül, hogy a világon itt található a legtöbb és legvadabbul tetovált ember. Hülye, múlt századbeli, ultrakonzervatív kövületnek érzem magam, de akkor sem tudom felfogni, miért ez a kényszer, hogy mindenféle csúnya, otromba jellel megpecsételjék a testüket az emberek. Emlékszem mennyit hülledeztem az elején, egyebet sem csináltam, csak kritizáltam mindenkit. Hosszasan bámultam őket és igyekeztem megérteni, más szempontból megközelíteni a szépség és a harmónia kérdését – becs’szó. A mai napig próbálom kifundálni, honnan ez a tradíció és miért van ekkora jelentősége a helyiek életében. Nem a teljes brazil populációról beszélek, bár lehet hogy a megállapításom az egész országra vonatkozik. A város mindenképp extrém példának számít szerintem. Biztosan létezik a brazil tetoválás tradíciójáról szóló szakirodalom – addig csak tippelgetek, fröcsögök, mert megérteni talán sosem leszek képes. Láttam pár retro, század elei, festett fotográfiát is, ahol (fehér bőrű) gráciák egész testét ékesítette tetoválás. Nem újkelletű hóbort. Nagyon sok idősebb nagyit és nagypapit látni egy rakat tetoválással. Szeretném hangsúlyozni, hogy mindez személyes vélemény, kicsit maradi is és bevallom, semmit nem tudok a testfestés kultúrájáról, jelentőségéről.  Azért is értetlenkedem annyit, mert sok baj van a bőrömmel, lassan már sehol egy tenyérnyi hely a testemen, ahol ne lenne anyajegy vagy más elváltozás, így az én ideám a makulátlan bőr. Elnézem azt a sok fiatal fruskát, gyönyörű nőt, hogy milyen hamvas, tökéletes bőrük van… és ott egy hatalmas fekete kocka a vádliján. Vagy az egyik karja teljesen tetoválva. Nem értem, hogy tudják így elcsúfítani magukat. Nem tisztelik a saját testüket, értékelik a természet adta szépséget. Megpecsételik magukat.

Igyekeztem a hónapok során kibogozni, hogy mi zavar annyira ebben a meggondolatlan testfestésben és mi lehet az oka. Alapvetően egy tetoválás mindig menő. Vad, lázadó vagy érzéki és sejtelmes. Olyan, ami viselője egyedi stílusát tükrözi. Emlékszem egy időben Magyarországon végigsöpört egy hullám, amikor minden nő a derekára tetováltatott, mert az szexinek számított.  Egy idő után már inkább ciki volt. Sok ismerősöm is van, akinek itt-ott, egy-egy kisebb, egyedibb rajz tündököl a testén. A nonfigurativ jeleket és a kínai feliratokat én különösen elcsépeltnek tartottam, de annak is hatalmas rajongótábora lett.

Amivel itt Sao Pauloban leginkább bajom van és amit ízléstelenségnek tartok, az a mennyiség, a méret és a testrész, ahová a tetoválást tetetik. Nekem a legtöbb tetkó minden csak nem egyedi, minden csak nem diszkrét. Afféle hatalmas, randa, komolytalan, meggondolatlan megbélyegzése a testnek – örökre. Persze láttam sok  érdekes mintát, ami felkelti az ember érdeklődését, amire azt mondjuk, hogy esztétikus, viselőjét tökéletesen kiegészítí, éke, dísze a testének. Számtalan elgondolkodtató, elképesztően kreatív alkotás is van, amit jóleső elismeréssel nyugtáztam, hogy véééégre, valami érdekes. ( Nem tudok objektív lenni, de így látom L tetoválásait is. Egyediek, titokzatosak,  diszkrétek.) A legtöbb embert viszont nem értem. Amikor valakinek ellepik az egész karját piros rózsák, madarak, színes virágok és fantasy figurák, Isten bocsássa bűnöm, én halál gagyinak tartom. Mi van akkor, ha az ember már nincs együtt azzal az emberrel, akinek a neve belepi az egész alkarját. Te amo Karina! Na akkor mi van? Mit mond a következő delikvens? Mindenféle szenvedélyes, vallási frázist is lehet olvasni az emberek testéről, Corinthians rajongók, akik vérüket adnák a focicsapatukért büszkén hordják a csapat címerét. Láttam viccesebb angol nyelvű feliratokat is. Érdekesnek érdekes lehet, de nem unnak rá? Változnak az idők, a divat. Ugyanazzal a piros rózsával, leányarccal és felirattal öregednek meg. Nem lesz ciki egy idő után?

Mennyiség? Kétségtelenül lehet érdekes egy teljesen kitetovált kar vagy láb. Ritkán láttam ilyet, érdekesnek tartottam, de afféle személyes hóbortnak. Itt nagyon sokan hatalmas mennyiségű tetoválással lepik el az egész testüket. Talán nőt többet láttam mint férfit. Némelyik érdekesen mutat a nyári ruhával. Na de, hogy ott legyen állandóan? Azt nem lehet levenni, mint a ruhát. Elismeréssel vegyes értetlenséget érzek, hogy ilyen bátrak ugyanazt viselni életük végéig.

Méret? Itt szeretik, ha jó nagy. A diszkréció nem igazán divat ezekben a körökben. Nem értem, hogy miért kell egy hatalmas, mindent befedő, kidolgozott tetoválást csináltatni mondjuk a jobb felső combra? Csak egy nagy, fekete valamit lehet látni távolról. Egy hatalmas fekete szív a vádlin. Minden harmónia nélkül itt-ott egy egy gigaméretű rajz és csá.

Hol? Úgy tűnik, itt teljesen más normák vannak. Vagy nincsenek. Talán sokan túl egyedire akarják a tetoválásukat, ami végül izléstelenné válik, mert az ember csak azon tünődik, hogy miért pont oda került az a rajz. Általános itt a vádlin és a lábszáron, térd és talp között bármely magasságban. Egy francia kártya treff vagy szív a térd alatt, egy fekete masni… valahol elcsúszva, egy nagy kör a vádlin (vagy még nagyon sok, semmilyen rajz a vádlin). Másik kedvelt, de számomra teljesen érthetetlen a combon és a térd feletti terület. Nagy előszeretettel rakatnak oda hatalmas rajzokat. Minél nagyobb, annál jobb. Nyakon, csuklón, alsó karon, mellkason. Némelyik embernek olyan a tetoválása, mintha csak egy gyors vázlat lenne  vagy nem fejezték volna be. Arra is van példa, hogy több, különböző stílusú tetoválást csináltatnak az emberek. Egy mikiegér, egy molekula, egy felirat, rózsa és non-figuratív jelek. Mint akire mindenféle matricát ragasztottak. Ilyenkor tényleg csak arra tudok gondolni, hogy az emberek nem tisztelik a saját testüket? Semmitmondó, amatőr rajzokkal teljesen komolytalanná teszik magukat. Nem karakteres, egyedi, vagy akár felháborító, megbotránkoztató. Egyszerűen gagyi. Láttam Barbie díszekhez vagy gyerekcsomagolópapírhoz hasonló mintát is, ami belepte a fiatal lány teljes combját.

Egyszemélyes zsűriként, ha akarom, ha nem, pontozom a járókelőket. Vadászom az stílusos megjelenést, értékelem a művészi összhatást és végtelenül hálás vagyok, amikor valakin felfedezek egy extravagáns, kreatív rajzot. Kétségtelenül nagyon sok van, de a gagyi győzedelmeskedik az egyedi felett.

Egyszer pont rimánkodtam és rosszmájúan fröcsögtem az agyontetovált helyiekről. Erre egy ismerősöm azt mondta, hogy ugyanolyan, mint az én anyajegyeim. Én  is életem végéig hordom őket, nekem is egyre több van. Van, akinek tetszik van, akinek nem. Na ez egy pillanatra be is tapasztotta a szám. Összehasonlítani azért a kettőt nem lehet: én nem tudom kontrolálni a bőröm elváltozásait, mások viszont elcsúfítják a természetadta szépségüket.

Ezek után csak annyit szeretnék, hogy, aki erre jár, ossza meg velem a benyomásait. Hadd lássam, csak én vagyok ilyen finnyás és maradi vagy tényleg össznépi, esztétikai kiigazításra van szükség a ’hogyan becsüljem meg a saját szépségem’ jelszóval.

( A képek mind az Internetről vannak.)

Sei lá!

Második, igen fontos kifejezés, amit helyi körökben igen sűrűn lehet használni. (én talán életemben nem hajtogattam ennyit)

Jelentése: ‘Mit tudom én’ vagy ‘Fogalmam sincs’.

A kiejtést tekintve az l-nek nagyon fontos szerepe van. A nyelvünkkel csettintve, az l-t hangsúlyozva, olyan Britney Spears-esen kell kiejteni, palócos Á-val.

Egy próbát?

SZÉJ LLLÁ!!!

Életemben nem töltöttem ennyi időt autóban, mint amióta Sao Pauloban élek. Pedig mindenhová tömegközlekedéssel járok és csak akkor ülök autóba, amikor L elvisz valahová vagy valaki megszán és ‘ad egy carona-t’, azaz hazavisz. Ennek ellenére áll a kijelentésem. Mára sikerült megszoknom a városi tájképet is, fel sem tűnik a több százezer hömpölygő autó, amit naponta látok. Az autó részét képezi az itteni életnek, ha akarjuk, ha nem. Elkerülhetetlen tényező. Minden utca dugig tömve parkoló autókkal, pedig több ezer parkoló van a leglehetetlenebb helyeken, mélységben és magasságban. Autó moraja adja az alapzajt 24 órán keresztül, dugók bénitják meg a várost nap mint nap. Sao Paulo legsúyosabb problémája a közlekedés és az autók által okozott szennyezettség, ami a légszennyezettség 90%-át teszi ki. (Gondolom nem mondok ezzel semmi újat.) Sokan fontolgatják, hogy meddig húzzák ki a városban és hová menekülnek el – örökre. Arról is olvastam, hogy a ’páulisztánu’ átlag évi 1 hónapnak megfelelő időt tölt autóban, ami 720 órának felel meg. Az kb. 2 óra naponta. ( Ennek máris ellent kell mondanom, mert jóval több.) Néha megfogalmazódik bennem, hogy a paulistano autóban tölti az egész életét. Autóban születnek, autóban oldják meg a gondjaikat, tárgyalják meg a magánéletüket, intézik el ügyes-bajos dolgaikat, de leginkább forr a fejük idegbajosan a tehetetlenségtől. A lábukat már nem is használják. Mi a központban lakunk, ahol nagyon jó a tömegközlekedés, könnyen eljutok bárhová egyedül is. Az utóbbi időben többet mászkáltam a város távolabbi pontjain és sikerült megtapasztalnom, hogy a város nagy részén autó nélkül lehetetlen létezni. Ha sikerül is kikeveredni bárhová tömegközlekedéssel (pár óra alatt), ha már beesteledett, vissza taxival kell jönni. Jobb esetben még van buszközlekedés, de ilyenkor már nem tanácsos Macskanőset játszani.

Az első dolog, ami feltűnt, amikor megérkeztem, az autók színének az egyhangúsága. A monoton szürkeséghez hozzájárul ez az színtelen metáltenger. Pont egy dugóban rostokoltunk, amikor felkiáltottam, mint egy kisgyerek: ’Ebben a városban csak fekete, szürke és fehér autók vannak!’ És tényleg. Ráadásul a fehér az általában a taxi. 70%-ban az autók feketék vagy szürkék. Otthon fekete autója van a politikusoknak, a temetkezési vállalkozónak és a maffiózóknak. Oh igen, Cannes-ban ilyen autókkal viszik 10 métert a hírességeket a piros szőnnyeg elé. Ennyi. Kinek jut eszébe ilyen lélekszomorító, szigorú Batmobilban furikázni a városban. (Alias Batmobil, egy csomó Batmobil krómozású autó is van. Teljesen úgy érzem magam, mint egy képregényben.) Amint ezt megállapítottam, azzal szórakoztattam magam hetekig, hogy számoltam a színes autókat. Hát nem sok. Pirosból van talán több, de a zöld, kék, sárga felejtős. Talán a régebbi típusok megfáradt színeiből látni egy párat vagy öreg VW bogarakat. Az oka ennek is egyszerű: minél kevésbe legyen figyelemfelkeltő, a rablók célpontja. Persze egy Mini vagy Aston Martin, akkor is figyelemfelkeltő, ha koromfekete. (És ne feledjük, autónagyhatalomban élünk, ahol a világ összes luxusautója megtalálható. Külön ’bevásárló útja’ van a luxus autó szalonoknak.) Én ilyenkor csak arra tudok gondolni, hogy ebben a városban egy fityinget sem költenék drága autókra, mert a 9 millió autó közül a Bentley is ugyanúgy rostokol a dugóban, egy a sok közül. (Persze én ezt nem érthetem.)

Egyedüli módja a siralmas szürkeség megtörésének az útmenti óriásgraffitik, amik tényleg egyediek és színt visznek a város életébe. Színesek még a szegény negyedek régi, színes házacskái. Itt valahogy minden egyszerre sokkal szürkébb és sokkal színesebb.

Ma már nem tűnik fel se a szűrke, se a színes. Hozzászoktam. Része a mindennapoknak, megyek én is a dolgom után. Egy régi noteszemben találtam egy kis szösszenetet erről, így jutott eszembe az a kezdeti kedes, naív megállapítás. Milyen kár, hogy idővel az ember elveszíti ezt a rácsodálkozó képességét.

(A képen látható sugárúton, az Avenida 23 de maio-n megy L minden nap munkába. Mily pompás kezdete ez a napnak!)