Kalandiparos São Paulo-ban

Ezt a képeslapot az angliai Leeds-ből kaptam, egy francia kisasszonytól, Virginie-től.

Virginie-vel a Londonba vezető úton ismerkedtem meg tavaly októberben, amikor úgy döntöttem, nyakamba veszem a világot és nekiindulok busszal a nagyvilágnak, pontosabban Londonnak. Lille-ben szállt fel, Oxfordban tanult (ha jól emlékszem) angolt. Egy csupaélet, csupabáj, jókedvű leányzó, akivel Londonig teljesen összebarátkoztunk. Sajnos találkozni már nem tudtunk,de még szerencse, hogy an az arckönyv. Talán vele beszéltem utoljára úgy igazán franciául, azóta már el is felejtettem.

Hát akkor… thank you, ma chere!

Első képeslapom Barcelonából. Noémival egyetem alatt lógtunk sokat együtt, majd belevetettük magunkat a felnőtt életbe és mindketten eltüntünk. Most, hogy mindketten jó messze kerültünk otthonról,  ismét egymásra találtunk. Nagyon köszönöm drága Noémi, beszámoló késlekedik, de pótolom!

(Oh, csak úgy megjegyzem, a senhorita a jobb oldali toronyházban dolgozik… nem mindenki dicsekedhet ilyen impozáns munkahellyel. )

Jabuticaba gyümölcs, amit először ezzel a dallal ismertem meg Gabinhának és Petrának köszönhetően. Emlékeztek lányok, milyen nagy brazil lázban égtünk? Azóta bármikor hallom ezt a dalt vagy látom a gyümölcsöt, mindig ti jutottok eszembe. A gyümölcs számomra teljesen megtestesíti ezt a nevet, pedig biztosan ez is egyike az őshonos indián neveknek. Jabuticaba: illatos, husos, sötétlila héjú, finom ritkaság. Múltkor magamba is tömtem fél kilót. Támasztva a púltot, nyakig gyümölcsfoltosan képzeletben utaztam, emlékeztem és veletek vihorásztam. Milyen jó lett volna pedig egy tálból…jabuticabazni… azaz zsábucsikábázni 🙂

Szóval az úgy történt, hogy születésnapi bulira voltunk hivatalosak. Fontos tudni, hogy az átlag korhatár 40 felett volt, mi voltunk a legfiatalabbak. Rámjött a para, hogy nem vagyok ezek közé az emberek közé való, egyébként is mindenki szuperfontos meg  miegymás. Arra számítottam, hogy kis asztalkák mellett üldögélünk egy folytogatóan puccos környezetben, kedvesen elbeszélgetünk egy pohár borocska mellett, felszolgálók járnak körbe ezüst tálcáikkal, bájosan mosolygok, mert valójában rám sem hederítenek és pronto. L sem nagyon tudta, hogy mire számítsunk, csak annyit tudtunk, hogy az ünnepelt valami híres séf, a férje pedig szintén neves fotós-kurátor. Szimpatikus emberek, gyönyörű házban élnek és…ennyi. Ehhez képest életem legviccesebb bulijában voltam, ahol kis harmincasként szendén andalogtam a vadul ropó örökifjúk tömegében, mindenki figyelmes és elképesztően szórakoztató volt. Persze megint levettek a lábamról: sziporkáztak, érdekességeket vonultattak fel a magyar ismerettségükről, ilyen magyar származású ismerős, olyan magyar származású újságíró, ‘következő állomás Budapest lesz’. Érdeklődtek, meséltek, ötleteltünk, tanácsokat adtak, közben kihámoztam, hogy ki, milyen fontos, érdekes és máris otthon éreztem magam. Aztán valahonnak előkerültek a jelmezek – és ekkor szabadult el az eufórikus hangulat, amiből szabadkozva, pironkodva menekültünk el hajnali négykor. Mert ugye, mit mondhattunk volna: Nem bírjuk tovább? Az egész banda ott volt még, könyörtelenül tolták – 40 és 80 között.

Szolgáljon ez intésként nekünk, akik hátrahagytuk a zavaros huszas éveinket, nyafogunk és néha nevetségesek is vagyunk nagy beletörődöttségünkben, hogy bizony van élet 30 után. Sőt úgy tűnik, 40 után kezdődik csak igazán 😉 Egész hétvégén ezeken a képeken nevettünk. Mert mit akarunk? Fiatalok vagyunk, előttünk az élet és 60 után is ugyanolyan lükék és huncutok lehetünk, mint fiatalon. Legfeljebb kicsit óvatosabban pogózunk 😉

(Jaj remélem nem teszek rosszat azzal, hogy felrakom ezeket a képeket. Igyekeztem a legkonszolidáltabbakat kiválasztani 🙂 )

Álmomban Budapesten jártam. A tudatalattimban honvágyam lehet,  mert tudatosan nem érzem, de sokszor nosztalgiázom álmomban. Hiányzik a család, a barátok és a város. A szépséges Budapest. A selymes, nyári estékkel, kellemes sétákkal a belvárosban, sörözéssel a Gödörnél. ( Ami tudom, hogy az otthoniaknak is már csak történelem.) Hiányzik nagyon a bringázás szabadsága. Hogy végigtekerhessek a Dunaparton szabadon, boldogan. Korareggel gyönyörködni, ahogy a nap friss, reggeli köntöst borít Budára, vagy esténként ahogy a város felejthetetlenül elegáns fényárban úszik. Hogy láthassam azokat a gyönyörű épületeket a belvárosban, andaloghassak századjára a budai várban és átmehessek a Szabadság hídon. Ez nagyon hiányzik. Néha arra gondolok, hogy csak egy hétvégét, csak egy hétvégét szeretnék tölteni ott. (Fura, már nem is azt írom, hogy otthon. ) Meglátogatni a családot, bulizni egy hatalmasat hajnalig, napfelkeltekor kimerülten és boldogan hazakullogni, majd egy álmos, semmittevő vasárnapon, másnaposan, csendesen ebédelni egy hangulatos kis étteremben, feltöltődni egy kávézóban. Néha gondolatban végigcikázom a belváros utcáit, a Fővámtértől az Asztoriáig, Deák tér, Vörösmarty tér, Parlament, Margit hídon át, fel a Várba, vagy a Felvinczi utcába, ahol laktam. Az utolsó években nagyon sokat bringáztam, így alaposan megismertem a várost és az építészetét, melyre még most is azt mondom, hogy a legszebb a világon. Szelem az utcákat a kellemes napsütésben, nyugodt, csendes a város és boldog vagyok, hogy ott lehetek. Sao Paulo méretéhez képest viszont most aprónak tűnik Budapest. Olyan pici távolságok vannak vár és belváros között, Buda és Városliget között. Próbálom elképzelni, hogy milyen lesz az első alkalom, amikor visszamegyek látogatóba. A felhőkarcolók sűrű tájképe mellett mennyire érzem majd miniatűrnek az otthoni épületeket. Milyen lesz a közlekedés? Egy húsz milliós város, autóközlekedésen alapuló kulturájához képest hogyan látom majd az otthoni, egyre inkább előtérbe kerülő bringakultúrát? Igyekszem elképzelni. Álmomban is pont ezen morfondíroztam, Lucianoval az álmos Budáról beszélgettünk, amikor hírtelen a beszélgetés (álombeli) valósággá vált. Egyszer csak ott voltunk Budán. Jöttünk le a hegyről a Rózsadombon, a Bimbó utcán, azon az útvonalon, ahol minden reggel busszal mentem le a Mechwart térhez munkábamenet. Annyira valóságosnak tűnt. A színek, pont ahogy Chico Buarque írta a könyvében: Budapest sárga volt. Lágy, aranybarna színű budapesti nyár. Ebben a sárgás légkörben volt valami földöntúli, elérhetetlen. Az én Budapestem, ami már nem az enyém. Felszálltunk a Margitszigetnél a 6-os villamosra és hírtelen minden olyan természetes és hétköznapi volt. Első gondolatom az volt, hogy szólnom kell mindenkinek, hogy itt vagyok. Majd azon sopánkodtam, hogy milyen kár, hogy ezen a hétvégén kerültünk ide és nem a következőn, amikor Csuti esküvője lesz és mennyire jó lett volna, ha akkor sodor ide a szeszély, álom titkos keze.

Hát íme, az első nosztalgikus álmom. Eddig mindig azt álmondtam, hogy valamiért haza kellett mennem, de visszaúton lekésem a repülőt és már nem tudok visszajönni. Szorongás, kilátástalanság és kétségbeesés kísérte mindig ezeket az álmokat. Hogy soha többet nem láthatom Lucianot, hogy elszakadok az új életemtől, ottragadtam és kezdhetem megint előlről a küzdelmet.

Úgy tűnik elkezdődött egy új szakasz. A főhadiszállásom áttevődött ide. Régebben Szigettel, a szülővárosommal álmodtam rengeteget. Átéltem újra és újra a gyerekkorom abban a mesebeli kisvárosban. Budapest átvette ezt a szerepet. A mostani álmom felerősítette bennem a honvágyat és még jobban azt a nem túl egyszerű és kivetelezhető ábrándot, hogy egy hétvégét, csak egy hétvégét tölthessek otthon.

Büszkén dicsekszem el ezzel a képeslappal, amit Kenyából kaptam. Philip, az ír cimborám küldte, akivel még Budapestről ismerjük egymást. Története van ennek a lapnak megviselt, rongyos szélével, besárgult hátoldalával. Európai útja előtt vette Philip és könyvjelzőként használva végighúrcolta Írországtól Svájcon át Budapestig. Látott-hallott örömöt, jókedvet, számtalan baráti ölelést és hektoliternyi sört. Sok-sok szeretetet szívott magába, az öreg kontinens nosztalgiáját, majd Afrikába visszatérve végül postára került, hogy eljusson Dél-Amerikába. Azta mindenségit! Nagyon köszönöm! (Tudom, hogy érted Philip)

31 éves lettem én. Nem titok, nem is szégyellendő. Néha elkerülhetetlen a műbalhé és a rimánkodás: telik az idő, egyre több ráncom és ősz hajszálam van blablabla. Nevetséges – vagyok. Arra kell godnolnom, hogy mennyi csodálatos élményt tudhatok magaménak, milyen szép családom és fantasztikus barátaim vannak, milyen őrült kalandokban volt részem és ami legfontosabb, hogy egészséges vagyok, jó helyen vagyok. Több tervem vár megvalósításra, mint valaha és igen, még mindig reménytelen álmodozó vagyok.

Az elmúlt hetekben, hónapokban néha már az összeomlás szélén álltam, kilátástalannak tűnt minden. Az élet csak a munkáról szólt. Ha becsuktam a szemem, a végtelen listáimra gondoltam, álmomban, ha felébredtem, nyugodt perceimben egyébre sem tudtam gondolni, csak a munkára. Teljesen megszakadt a kapcsolatom a külvilággal, barátokkal. Elfelejtettem, hogy milyen kikapcsolódni, felhőtlenül, gondtalanul vihorászni, vagy egy bárban ücsörögni, filozofálni, álmodozni, semmit tenni. Felőrölt,  felemésztett. Mindennek ellenére viszont örömmel és büszkeséggel töltött el ez a teljes odaadás, amit a munka megkívánt. Végre azt csinálhatom, ami igazán közel áll hozzám, a nap végére pedig azért vagyok zombi, mert egész nap ötletelés, alkotás folyt. Mindez persze a legveszettebb tempóban, alkalmazkodás és tanulás, örökös változások és szervezetlenség közepette.

A mai nap viszont igazán rendkívüli volt. Hogy ennyi kedves üzenetet, figyelmet és szeretetet kapjak egy napba sürítve. Be kell vallanom, hogy teljesen ki vagyok purcanva. Fel sem tudom fogni mindezt. Valóságos invázióban volt részem. Elárasztott mindenki a figyelmével, szeretetével. Hercegnő, elkényeztett kicsi gyerek, mindenki szemefénye voltam ma. Azzal kezdődött, hogy Luciano magyarul köszöntött fel, a legtökéletesebb magyarossággal ejtve ki minden egyes szót. Utána jött az a sok-sok kedves szó, ölelés és figyelem a munkahelyen. Üzenetek áradata az arckönyvön, régi kedves barátok a világ minden tájáról. Beszéltem a családdal, kicsivel- naggyal, láttuk egymást skype-on, volt vigyorgás és sikorászás ( mindez az irodában, az asztal alatt gubbasztva a kis gépemmel, mert az internetkábel nagyon rövid volt) Ezzel együtt szinte sokként ért a sok régi emlék eddigi életemről, annak szereplőiről. Hisz a mostani életemben semmilyen kötelékem nincs a régivel – senki és semmi nem emlékeztet arra a 30 évre, amit eddig megéltem.  Ezen a napon minden visszatért: szinte hallottam a barátaim hangját, eszembe jutottak azok a helyek, ahol régebben együtt lógtunk, visszatértek az élmények, hogy kit, hogyan, honnan ismertem meg, országok, kulturák, kalandok. Mindezzel egyszerre megrohamoztak az emlékek az ‘előző önmagamról’. A köszöntések tükrében, a régi emlékeket felidézve egyszeribe ölembe zuhant mindaz, ami vagyok, aki vagyok. Az, amit itt nagyon kevés embernek tudok megmutatni és csak keveseket érdekel, vagy egyszerűen nem értik, nem értékelik. Nagyon rövid idő alatt, ép ésszel felfoghatatlan intenzitással történtek a dolgok körülöttem, belecsöppentem ebbe az eszetlen mókuskerékbe, ahol nem tudtam azzal foglalkozni, amim már van. Azzal kellett megküzdenem nap mint nap, hogy nem tudom, nem ismerem, máshogy látom, másképp értelmezem. Mindezzel értékét veszítette a régi és maradt helyette az űr és a gyötrelem, hogy ebben a világban fabatkát sem érek.

Így a legszebb ajándék ezen a születésnapon az, hogy kezd viszzatérni a régi énem, kezdek önmagam lenni és sikerül rálátnom a saját értékeimre, tudásomra. Lassan kezdek egyre több emberrel találkozni, akiket érdekel, hogy ki vagyok és milyen kulturális örökséggel rendelkezem és kezdenek megismerni annak, aki valójában vagyok.

Gyertyafújás és kívánság helyett így csak egy köszönömmel tartozom – az életnek és a Jóistennek a lehetőségért és a erőért.

Ismét kaptam képeslapot!!! Egy elszakadt kóborlelkű számára ez a legszebb  ajándék. Köszönöm drága Andinak, aki Lipcsében él, Petrámnak, aki Szingapúrból küldött malájziai útjáról egy lapot, és Liviának, aki bár nemrég költözött Lille-be, máltai nyaralásán gondolt rám. Obrigada lindas, saudades… Küldöm a válaszlapot és mohón várom a többi küldeményt 🙂

El kezdtem kapni a képeslapokat. Olyan megható, hogy ott vár a bejárati ajtó mellett az asztalon egy lap – rám. Köszönöm drága Rita, Kitti és Zsuzsi a csodálatos lapokat és hogy gondoltatok rám. (Izgatottan sandítok minden este az asztalkára, hátha jött újabb lapocska nekem.)