Kalandiparos São Paulo-ban

Fusca, fusquinha, ahogy itt hívják, a brazil ‘nemzeti’ jármű, történelem, mely mára sajnos csak műgyűjtők és pár elszánt fanatikus tulajdonában van. Ritkán látni a város utcáin. Pedig nekem mindig is egy piros, nyitott fedeles bogár volt az álmom…

Életemben nem töltöttem ennyi időt autóban, mint amióta Sao Pauloban élek. Pedig mindenhová tömegközlekedéssel járok és csak akkor ülök autóba, amikor L elvisz valahová vagy valaki megszán és ‘ad egy carona-t’, azaz hazavisz. Ennek ellenére áll a kijelentésem. Mára sikerült megszoknom a városi tájképet is, fel sem tűnik a több százezer hömpölygő autó, amit naponta látok. Az autó részét képezi az itteni életnek, ha akarjuk, ha nem. Elkerülhetetlen tényező. Minden utca dugig tömve parkoló autókkal, pedig több ezer parkoló van a leglehetetlenebb helyeken, mélységben és magasságban. Autó moraja adja az alapzajt 24 órán keresztül, dugók bénitják meg a várost nap mint nap. Sao Paulo legsúyosabb problémája a közlekedés és az autók által okozott szennyezettség, ami a légszennyezettség 90%-át teszi ki. (Gondolom nem mondok ezzel semmi újat.) Sokan fontolgatják, hogy meddig húzzák ki a városban és hová menekülnek el – örökre. Arról is olvastam, hogy a ’páulisztánu’ átlag évi 1 hónapnak megfelelő időt tölt autóban, ami 720 órának felel meg. Az kb. 2 óra naponta. ( Ennek máris ellent kell mondanom, mert jóval több.) Néha megfogalmazódik bennem, hogy a paulistano autóban tölti az egész életét. Autóban születnek, autóban oldják meg a gondjaikat, tárgyalják meg a magánéletüket, intézik el ügyes-bajos dolgaikat, de leginkább forr a fejük idegbajosan a tehetetlenségtől. A lábukat már nem is használják. Mi a központban lakunk, ahol nagyon jó a tömegközlekedés, könnyen eljutok bárhová egyedül is. Az utóbbi időben többet mászkáltam a város távolabbi pontjain és sikerült megtapasztalnom, hogy a város nagy részén autó nélkül lehetetlen létezni. Ha sikerül is kikeveredni bárhová tömegközlekedéssel (pár óra alatt), ha már beesteledett, vissza taxival kell jönni. Jobb esetben még van buszközlekedés, de ilyenkor már nem tanácsos Macskanőset játszani.

Az első dolog, ami feltűnt, amikor megérkeztem, az autók színének az egyhangúsága. A monoton szürkeséghez hozzájárul ez az színtelen metáltenger. Pont egy dugóban rostokoltunk, amikor felkiáltottam, mint egy kisgyerek: ’Ebben a városban csak fekete, szürke és fehér autók vannak!’ És tényleg. Ráadásul a fehér az általában a taxi. 70%-ban az autók feketék vagy szürkék. Otthon fekete autója van a politikusoknak, a temetkezési vállalkozónak és a maffiózóknak. Oh igen, Cannes-ban ilyen autókkal viszik 10 métert a hírességeket a piros szőnnyeg elé. Ennyi. Kinek jut eszébe ilyen lélekszomorító, szigorú Batmobilban furikázni a városban. (Alias Batmobil, egy csomó Batmobil krómozású autó is van. Teljesen úgy érzem magam, mint egy képregényben.) Amint ezt megállapítottam, azzal szórakoztattam magam hetekig, hogy számoltam a színes autókat. Hát nem sok. Pirosból van talán több, de a zöld, kék, sárga felejtős. Talán a régebbi típusok megfáradt színeiből látni egy párat vagy öreg VW bogarakat. Az oka ennek is egyszerű: minél kevésbe legyen figyelemfelkeltő, a rablók célpontja. Persze egy Mini vagy Aston Martin, akkor is figyelemfelkeltő, ha koromfekete. (És ne feledjük, autónagyhatalomban élünk, ahol a világ összes luxusautója megtalálható. Külön ’bevásárló útja’ van a luxus autó szalonoknak.) Én ilyenkor csak arra tudok gondolni, hogy ebben a városban egy fityinget sem költenék drága autókra, mert a 9 millió autó közül a Bentley is ugyanúgy rostokol a dugóban, egy a sok közül. (Persze én ezt nem érthetem.)

Egyedüli módja a siralmas szürkeség megtörésének az útmenti óriásgraffitik, amik tényleg egyediek és színt visznek a város életébe. Színesek még a szegény negyedek régi, színes házacskái. Itt valahogy minden egyszerre sokkal szürkébb és sokkal színesebb.

Ma már nem tűnik fel se a szűrke, se a színes. Hozzászoktam. Része a mindennapoknak, megyek én is a dolgom után. Egy régi noteszemben találtam egy kis szösszenetet erről, így jutott eszembe az a kezdeti kedes, naív megállapítás. Milyen kár, hogy idővel az ember elveszíti ezt a rácsodálkozó képességét.

(A képen látható sugárúton, az Avenida 23 de maio-n megy L minden nap munkába. Mily pompás kezdete ez a napnak!)

Nem kell Brazília szakértőnek lennünk ahhoz, hogy két dologgal asszociálhassuk Sao Paulo-t: autók és szmog. Az országgal kapcsolatos általános sztereotipiák a tengerpart és a pálmafák, szíkrázóan kék ég, meleg. A legtöbb külföldi számára az országot Rio városa képviseli. Ha esetleg valamit kapizsgálunk Sao Paulo-ról, akkor a elviselhetetlenül sok autó, dugók, szmog és a betonrengeteg juthat eszünkbe– valami futurisztikus, élhetetlen közeg az apokalipszis után.

Minden túlzás nélkül, ez mind igaz. A dugók és a szmog egyre nagyobb gondot jelentenek. Tisztában voltam ezzel, amikor megérkeztem, mindenki figyelmeztetett, óvva intett. Felkészültem, számítottam rá, így nem volt olyan nagy sokk. El kell fogadni. A szervezetemet azért megviselte. Szükségem volt pár hétre, hogy hozzászokjak ehhez a szmoghoz, állandóan beteg voltam, nem is említve, hogy milyen pompázatos hatással volt a bőrömre és a hajamra ez a hamvas levegő. Lassan, de kezdek hozzászokni. A baj inkább az, hogy sokat vagyok úton. Metró és lakás, metró és munkahely, munkahely és tánc között a leforgalmasabb csomópontoknál kell gyalogolnom. Ez a szmog sokaknak nem jelent gondot, mert a garázsban beűlnek a kocsiba és csak a parkolóban szállnak ki belőle. Így bármilyen asztmával túl lehet élni a várost.

Hogy tisztába legyünk a jelenlegi helyzettel, kilenc millió autó van Sao Pauloban. Kilenc millió! A lakosságot 18 és 20 millió között becsülik. Tíz, tizenkét sávos sugárutakon hömbölyögnek az autók, autó van MINDENHOL, nem is említve, hogy parkolóházak lepik el az egész várost, ahol persze lehetetlen helyet találni. Először az volt a benyomásom, hogy kevesen használják a metrót. Mekkorát tévedtem. Elviselhetetlen tömeg lepi el a metrót is nap mint nap. ( Erről is írnom kell majd.) Akit ismerek, pár suhancabb munkatársamat kivéve, mindenkinek van autója. Az autó a személyes tárgyak részét képezi úgy, mint a mobiltelefon. Ez a nép az autóval éli le az életét.

Kora reggel és munka után a város megbénul. Dugók mindenhol. Elviselhetetlen a légszennyezettség, érezni a fullasztó üzemanyag szagát. Valamelyik nap nagyon korán, 7-kor mentünk dolgozni, L elvitt és már akkor felfoghatatlan mennyiségű autó lepte el a várost átszelő sugárutakat. Itt az emberek soha nem alszanak?

Esténként tudósítanak a város különböző pontjait ellepő dugókról. 35 km-es dugó délen, 57 km-es dugó keleten. Már ez a szám értelmezhetetlen a számomra. Hogy 57 ezer méteren keresztül álljanak az autók? Viszont csekély számnak bizonyult mindez ahhoz képest, ami múlt héten volt. ’Életemben nem láttam ilyet!’ Amióta megérkeztem ebbe az országba egyebet sem hallok csak a helyiek panaszkodását. Hét órás dugó a városba visszajövet, sorok, fullasztó szmog. Egyre aggasztóbb méretet ölt a közlekedési káosz a város egész területén és egyre kétségbeesettebben akarják egyre többen elhagyni a várost.

Múlt hét szerdán L-val mentem dolgozni ismét. Szokás szerint az Avenida 23 de maio-n mentünk ( Itt egész naptárt kell bemagolni az utcanevekhez.) Feltűnt, hogy valamivel több autó van a szokásosnál és kicsit lasabban is haladunk. Amikor megérkeztem a munkahelyre azon kevesek, akik ott voltak hülledeztek, hogy hogyan sikerült bejutnom, amikor mindenki késik vagy egyszerűen ma nem tud bejönni. Ugyan miért? Mert metro sztrájk van. Gyorsan megnéztem a Neten – megbénult az egész város. Akik a metrót használják, busszal próbálkoztak vagy autóba ültek. 9 millió autó (valószínüleg) lepte el a várost. A sztrájk miatt kénytelenek voltak feloldani a forgalmi korlátozást, ami azt jelenti, hogy  adott napokon csak adott rendszámú autók közlekedhetnek, így próbálnak enyhíteni a szmogon. Ez viszont teljesen ellehetetlenítette a közlekedést. A világ történelmének legnagyobb dugója volt ezen a napon Sao Paulo-ban, 291 km megrekedt autóval. Ki tud ilyen számokat ésszel felfogni?

 Égszakadás, földindulás vagy csak egyszerűen… Apokalipszis most. (Hazafelé menet én sem úsztam meg a káoszt.)

Az, hogy öt alkalomból négyszer rossz buszra szállok, tökéletes alkalmat nyújt arra, hogy megismerjem São Paulo belvárosát. Obrigada SPtrans.