Kalandiparos São Paulo-ban

Van a são paulo-i hegyek között egy bújócskázó, színes-bájos kis városka, aminek láttán csak ennyit tudunk mondani: ‘Hihetetlen!’ Meseszerű, színes kis házikói annyira szívet melengetőek, hogy a 7 órás dugóban ülés minden nyügét megbocsátottuk, sőt hálásak is voltunk, hogy ennek köszönhetően megismerhettük a várost.
São Luiz do Paraitinga.
Fényképezőgépem nem volt, lázasan, fáradtan, a folytogató melegben kicsit olyan érzésem volt (van még most is), mintha inkább álmondtam volna az egészet. A nap vakító, éles fényével, a kis házikók vídám színeivel, a Disney-szerű templommal, aminek a kertjében szunyókáltunk is egyet, nehéz elhinni, hogy valós helyről beszélünk. Egyből tervezgettünk visszajövetelről, hétvégékről, fotózásról, filmezésről, helyiekkel barátkoztunk, táncoltunk, falatoztunk és fülig szerelmesek lettünk a mi legelbűvölőbb mesevárosunkba.

Elérkezett az idő, amikor azt mondhatom, egy éve indultam neki az ismeretlennek két bőrönddel, sok-sok reménnyel, boldogságtól és kalandvágytól csordultig telt szívvel. Legfőképp fel sem fogtam az egészet. Otthoni idő szerint MOST van a percre pontosani évforduló (14:35-kor indult a repülő) – hogy hátra hagytam az öregkontinenst. Itt holnap is ünnepelek – hogy megérkeztem 🙂

Drága Ibike kísért ki a reptérre, vele rohantunk utolsó pillanatban, mert a változatosság kedvéért késésben voltam.

Csak hálával tartozom a Jóistennek!

(Ezek után pedig már nem lehet kifogás, hogy új vagyok és a többi.)

Nos ismét eltűnök egy darabig, pedig annyi írni mesélnivalóm van, hogy azt sem tudom, melyiket mondjam. November 2-ig a São Paulo-i nemzetközi filmfesztiválon dolgozom, reggeltől hajnalig rohangálok eszeveszetten a városban, filmesekért a reptérre, filmesekkel vetítésekre, rendezvényekre, interjúkra. Semmit nem tudok igazából. Két napja jöttünk vissza a tengerpartról, még mindig a hallom a tenger moraját, a pálmafák susogását és elkápráztat az a végtelen kék tenger. Pedig már javában itt kellene lennem fejben is. Mint mindig… bele a mélyvízbe, útközben megtudom. Úgy tűnik, hogy nagy dolog, nagy dili, a paulista-k már teljesen be vannak zsongva. Azt mondják kb. 470 filmet fognak vetíteni. Itt mindig csak úgy dobálóznak a számokkal. Mi meg mint a kergemarhák rohanunk egyik helyről a másikra, egyeztetés, logisztika, bemutatás, fordítok mindenféle nyelvre, meg azt sem tudom még mi. Megkaptuk a fesztiválkézikönyvet, de annyi információ van benne, hogy örülök, hogy el tudtam olvasni. És annak megfelelően kell majd végezni a napi munkát hahahah 🙂 Mindjárt mennem kell – nemsokára fény derül a titokra, megtudok mindent. Szóval brazil filmforgalmazásból vissza a nemzetközi film fesztiválok porondjára. Eddig a másik oldalon álltam, lássuk most, milyen lesz szervezőként dolgozni. Ahogy érzékelem a szervezettségből – konstans káosz, csak úgy mint mindig. De már nem félek, alaposan fel vagyok vértezve eddigi tapasztalataimnak köszönhetően és örömmel vetem magam ismét a brazil filmvilág csataterére. (Luciano tervezett nekem szép névjegykártyácskát, egy régi mozijegy stílusában. Osztom boldog boldogtalannak. Mert bemutatkozásnál bizony… szentséges tündérország. Lesz itt káosz)

Beijos és akkor 17 nap múlva itt.

Álmomban Budapesten jártam. A tudatalattimban honvágyam lehet,  mert tudatosan nem érzem, de sokszor nosztalgiázom álmomban. Hiányzik a család, a barátok és a város. A szépséges Budapest. A selymes, nyári estékkel, kellemes sétákkal a belvárosban, sörözéssel a Gödörnél. ( Ami tudom, hogy az otthoniaknak is már csak történelem.) Hiányzik nagyon a bringázás szabadsága. Hogy végigtekerhessek a Dunaparton szabadon, boldogan. Korareggel gyönyörködni, ahogy a nap friss, reggeli köntöst borít Budára, vagy esténként ahogy a város felejthetetlenül elegáns fényárban úszik. Hogy láthassam azokat a gyönyörű épületeket a belvárosban, andaloghassak századjára a budai várban és átmehessek a Szabadság hídon. Ez nagyon hiányzik. Néha arra gondolok, hogy csak egy hétvégét, csak egy hétvégét szeretnék tölteni ott. (Fura, már nem is azt írom, hogy otthon. ) Meglátogatni a családot, bulizni egy hatalmasat hajnalig, napfelkeltekor kimerülten és boldogan hazakullogni, majd egy álmos, semmittevő vasárnapon, másnaposan, csendesen ebédelni egy hangulatos kis étteremben, feltöltődni egy kávézóban. Néha gondolatban végigcikázom a belváros utcáit, a Fővámtértől az Asztoriáig, Deák tér, Vörösmarty tér, Parlament, Margit hídon át, fel a Várba, vagy a Felvinczi utcába, ahol laktam. Az utolsó években nagyon sokat bringáztam, így alaposan megismertem a várost és az építészetét, melyre még most is azt mondom, hogy a legszebb a világon. Szelem az utcákat a kellemes napsütésben, nyugodt, csendes a város és boldog vagyok, hogy ott lehetek. Sao Paulo méretéhez képest viszont most aprónak tűnik Budapest. Olyan pici távolságok vannak vár és belváros között, Buda és Városliget között. Próbálom elképzelni, hogy milyen lesz az első alkalom, amikor visszamegyek látogatóba. A felhőkarcolók sűrű tájképe mellett mennyire érzem majd miniatűrnek az otthoni épületeket. Milyen lesz a közlekedés? Egy húsz milliós város, autóközlekedésen alapuló kulturájához képest hogyan látom majd az otthoni, egyre inkább előtérbe kerülő bringakultúrát? Igyekszem elképzelni. Álmomban is pont ezen morfondíroztam, Lucianoval az álmos Budáról beszélgettünk, amikor hírtelen a beszélgetés (álombeli) valósággá vált. Egyszer csak ott voltunk Budán. Jöttünk le a hegyről a Rózsadombon, a Bimbó utcán, azon az útvonalon, ahol minden reggel busszal mentem le a Mechwart térhez munkábamenet. Annyira valóságosnak tűnt. A színek, pont ahogy Chico Buarque írta a könyvében: Budapest sárga volt. Lágy, aranybarna színű budapesti nyár. Ebben a sárgás légkörben volt valami földöntúli, elérhetetlen. Az én Budapestem, ami már nem az enyém. Felszálltunk a Margitszigetnél a 6-os villamosra és hírtelen minden olyan természetes és hétköznapi volt. Első gondolatom az volt, hogy szólnom kell mindenkinek, hogy itt vagyok. Majd azon sopánkodtam, hogy milyen kár, hogy ezen a hétvégén kerültünk ide és nem a következőn, amikor Csuti esküvője lesz és mennyire jó lett volna, ha akkor sodor ide a szeszély, álom titkos keze.

Hát íme, az első nosztalgikus álmom. Eddig mindig azt álmondtam, hogy valamiért haza kellett mennem, de visszaúton lekésem a repülőt és már nem tudok visszajönni. Szorongás, kilátástalanság és kétségbeesés kísérte mindig ezeket az álmokat. Hogy soha többet nem láthatom Lucianot, hogy elszakadok az új életemtől, ottragadtam és kezdhetem megint előlről a küzdelmet.

Úgy tűnik elkezdődött egy új szakasz. A főhadiszállásom áttevődött ide. Régebben Szigettel, a szülővárosommal álmodtam rengeteget. Átéltem újra és újra a gyerekkorom abban a mesebeli kisvárosban. Budapest átvette ezt a szerepet. A mostani álmom felerősítette bennem a honvágyat és még jobban azt a nem túl egyszerű és kivetelezhető ábrándot, hogy egy hétvégét, csak egy hétvégét tölthessek otthon.

(találtam. Morfondírozás van bőven – magyarul ritkábban, így leírom. Megnyugtat. Talán segít is abban, hogy megtaláljam a választ a kérdéseimre. )

Április 2.
Sao Paulo-ban vagyok.
Sao Paulo-ban élek. Most idetartozom. Ebben a világban próbálok otthonra lelni.
Még nem mondhatom, hogy ez az otthonom. Hogy is mondhatnám. Ilyen rövid idő után. Hosszú-hosszú időbe telik, hogy bárhol is otthon tudjam érezni magam. Ahhoz képest, hogy mennyire gyorsan váltok helyet, országot, életformát, annál nehezebben érzem magam bárhol is otthon.

Jelenleg nem érzem, hogy ez az állapot egy fejlődési folyamat. Hogy ez vezet valaholvá. Hogy van egy áhitott cél, hogy a jövő egy adott időpontjának élek. Hogy az éltet, az segít túlélni a jelent. A jelent élem. Minden pillanatában újdonsággal, kihívással és olyan kiéhezettséggel újdonságokra, eseményekre, ami valahol meg is öli az egészséges elégedettség érzetét. De a jelent élem és élvezem. Nem várom, hogy teljen az idő, nincs az a fullasztó érzés, hogy majd AKKOR jobb lesz. Ez új. Arra viszont még mindig, és mindig van igényem, hogy történjen valami. Valami új, valami nagyobb, több, más. Többre szomjazom, amikor azt sem tudja felfogni az agyam, amiben épp jelen pillanatban van.

Sokszor próbálok rálátni az életemre a kivülálló szemszögéből. Rácsodálkozni, hogy ki vagyok, mi vagyok, mik a képességeim, mit értem el az  életben.
Rácsodálkozni arra, hogy mennyire az álmaimnak élek, mennyire végletesen élem az életem, mennyire szerelemfüggő a lényem és hogy mekkora amplitudóval élem meg a jót és a rosszat. Azt, hogy kik, hogyan segítik, egyengetik az utam, kik mit látnak vagy nem látnak bennem, kik látják meg az igazi személyiségem és a hibáim. Ugyanazokat a hibákat, amik végigkísérnek az életem során, berögzodéseket, gesztusokat, amiket nem tudok levetkőzni.

Vagy csak, hogy egyszerűen fogtam a sátorfám, belegyömöszöltem az életem két bőröndbe és nekiindultam egy vadidegen világnak, egy másik kontinensnek, üres zsebbel. Hajtott a szerelem, a szeretet és a kalandvágy. Hajtottak az álmaim, a reményeim. De a hajtóerő leginkább egy nagyon egyszerű, de annál elementárisabb erő volt: a boldogság. A kiegyensúlyozottság, a harmónia, a kiteljesedettség érzete. Az a belső erő, ami elhajtott több ezer kilométerre, hogy a megpróbáltatások, lemondások és nehézségek,  időnkénti kiszolgáltatottság ellenére ez az érzés legyen az éltető erőm. Hogy ugyanúgy érezzem nap mint nap az ölelés és a csók hiányát, azt,hogy azok a napvégi, fáradt, csendes beszélgetések olyan sok reménnyel, hittel és kiteljesedettség érzetével töltenek el. Elkalandoztam és odakalandoztam, ahol mindig örömmel kötök ki, ahová akkor menekülök, ha a jelen megpróbáltatásait nem bírom elviselni. Hová is? A jelenenbe, a valóságomba. Csak nem árt emlékeztetnem magam időnként. Sokszor megéri leülnünk és mérlegelnünk. Mérlegelnünk, hogy mi adatott meg az életben, nagy hangsúlyt fektetni a jóra és mérlegelni, hogy a nem jó – ha objektíven, nagyítóval kielemzzük – tényleg annyira rossz és vajon, miért is az.