(A repülőről leestemben ezt láttam először, hogy menthetetlenül megbabonázva a véget nem érő ünnepi kivilágításban itt akarjak maradni… jó sokáig 🙂 )
Edificio Italia, São Paulo legmagasabb épületének a tetején van egy bár, aki erre jár, semmiképp se hagyja ki.)
São Paulo-ba költözésemkor az egyik legelső és legfurcsább épület, ami felhívta a figyelmem, ez a lakásunk melletti sarkon található, kis giccses kastély volt. Nem igazán értettem, hogy milyen funkciót tölthet be az épület, a mellette lévő, híres (de pár éve porrá égett) színházzal összekapcsolva arra a következtetésre jutottam, hogy ez is valami kulturális intézet lehet. Somolyogtam kicsit a naív, gyerekes, izléstelen stíluson, de ahogy már egyszer említettem a “megértő, fejlett országbeli, európai hozzáállásunkat”, elnéztem ezt a kis izlésficamot.
A skót stílust, a ismeretlen nemzetek zászlóit és a viharvert, szürke Che Guevarakat a partizánokkal nem nagyon tudtam beazonsítani.
Az esti kivilágításban egész mókás színt adott a környékünknek. Volt benne valami ünnepélyes.
Kerengtek a hírek, hogy le fogják bontani az épületet, hogy parkolóházat építsenek a helyére (mennyivel fontosabb ugye), de sokáig nem történt semmi. El is felejtettük a mendemondákat. Míg egy nap arra sétálva elszörnyűlködve láttam, ahogy kegyetlenül marcangolják, tépik darabjaira az épületet. Elképedve néztem ahogy a giccses, de jópofa kis épületet kegyetlen szörnyek módjára rombolták, tiporták. Teljesen elszorult a szívem:
– Micsoda méltatlan dolog. Itt semmit nem tisztelnek. Főleg a kultúrát nem.
Felháborodva újságoltam az ismerőseimnek a történeteket, szomorúan konstatálva, hogy itt tényleg nem tisztelik a kultúrát. Ekkor az egyik ismerősöm tapintatosan, de nevetve megemlítette, hogy az egy ‘másik’ kultúra háza volt. Azaz?
A Kilt, a ‘80-as évektől São Pauo leghíresebb éjszakai mulatója és legendás sztriptízbárja volt… (Jaaaa.)
Siratták a múltat a fórumokon, dicshimnuszokat zengve a hely ‘pompás és változatos menüjéről’.
Mi pedig nagyokat vihorásztunk a bamba naívságomon. Idővel megtudtam, hogy a környékünk a híres piroslámpás negyed, számtalan piros, neonfényes épülettel. A Kilt épülete bár eltűnt, pár háztömbbel odébb 21. századi pompában várja a vadiúj, modern Kilt régi és új vendégeit.
Színházak, kuplerájok és templomok ölelésében, minap arra a következtetésre jutottam, hogy valójában a Montmartre-on lakom. A trópusi, beton Montmartre-on.
(Aki szeretne kis ízelítőt kapni a környékről, íme egy írásom, amit akkoriban írtam a mi szeretett és városszerte ismert Praça Roosevelt-ünkről.)
‘Papo, Pinga, Petisco’, a belváros legendás bohémtanyája, ami éppenséggel itt van alattunk, A Praça Roosevelten, a színházak sorában. Nagy kedvenc. Amikor először beléptem, egyből otthon éreztem magam. (Kicsit a Szimplára emlékeztetett. Olyan cachaça gyűjteményük van, hogy megnyaljuk a tíz ujjunkat utána.
Elis Regina, a brazil zenei élet legendás alakja 1965-ben, a helyi Ki mit tud?-on hódította meg Brazíliát. A MPB (Música Popular Brasileira) eminens alakja. Nincs brazil e golyóbison, aki ne tudná, hogy ki ő. Élete első koncertjét ebben a bárban adta. Büszkén is dicsekszünk boldog-boldogtalannak ezzel.
Papo Pinga Petisco, vagy paulistanosan (mindent abreviációval használnak) PPP, a híres sao paulo-i éjszakai élet egyik fontos állomásaként említ minden útikönyv. (Elvis nagy kedvencünk, itt jegyezték el egymást a barátaink.)
Itt jól el lehet bújni a sarokban, lemezek között válogatni és focimeccsre üvöltözni.
Aki erre keveredne, csak szóljon és lemegyek egy jót enni-inni ezer örömmel.
Nem kell Brazília szakértőnek lennünk ahhoz, hogy két dologgal asszociálhassuk Sao Paulo-t: autók és szmog. Az országgal kapcsolatos általános sztereotipiák a tengerpart és a pálmafák, szíkrázóan kék ég, meleg. A legtöbb külföldi számára az országot Rio városa képviseli. Ha esetleg valamit kapizsgálunk Sao Paulo-ról, akkor a elviselhetetlenül sok autó, dugók, szmog és a betonrengeteg juthat eszünkbe– valami futurisztikus, élhetetlen közeg az apokalipszis után.
Minden túlzás nélkül, ez mind igaz. A dugók és a szmog egyre nagyobb gondot jelentenek. Tisztában voltam ezzel, amikor megérkeztem, mindenki figyelmeztetett, óvva intett. Felkészültem, számítottam rá, így nem volt olyan nagy sokk. El kell fogadni. A szervezetemet azért megviselte. Szükségem volt pár hétre, hogy hozzászokjak ehhez a szmoghoz, állandóan beteg voltam, nem is említve, hogy milyen pompázatos hatással volt a bőrömre és a hajamra ez a hamvas levegő. Lassan, de kezdek hozzászokni. A baj inkább az, hogy sokat vagyok úton. Metró és lakás, metró és munkahely, munkahely és tánc között a leforgalmasabb csomópontoknál kell gyalogolnom. Ez a szmog sokaknak nem jelent gondot, mert a garázsban beűlnek a kocsiba és csak a parkolóban szállnak ki belőle. Így bármilyen asztmával túl lehet élni a várost.
Hogy tisztába legyünk a jelenlegi helyzettel, kilenc millió autó van Sao Pauloban. Kilenc millió! A lakosságot 18 és 20 millió között becsülik. Tíz, tizenkét sávos sugárutakon hömbölyögnek az autók, autó van MINDENHOL, nem is említve, hogy parkolóházak lepik el az egész várost, ahol persze lehetetlen helyet találni. Először az volt a benyomásom, hogy kevesen használják a metrót. Mekkorát tévedtem. Elviselhetetlen tömeg lepi el a metrót is nap mint nap. ( Erről is írnom kell majd.) Akit ismerek, pár suhancabb munkatársamat kivéve, mindenkinek van autója. Az autó a személyes tárgyak részét képezi úgy, mint a mobiltelefon. Ez a nép az autóval éli le az életét.
Kora reggel és munka után a város megbénul. Dugók mindenhol. Elviselhetetlen a légszennyezettség, érezni a fullasztó üzemanyag szagát. Valamelyik nap nagyon korán, 7-kor mentünk dolgozni, L elvitt és már akkor felfoghatatlan mennyiségű autó lepte el a várost átszelő sugárutakat. Itt az emberek soha nem alszanak?
Esténként tudósítanak a város különböző pontjait ellepő dugókról. 35 km-es dugó délen, 57 km-es dugó keleten. Már ez a szám értelmezhetetlen a számomra. Hogy 57 ezer méteren keresztül álljanak az autók? Viszont csekély számnak bizonyult mindez ahhoz képest, ami múlt héten volt. ’Életemben nem láttam ilyet!’ Amióta megérkeztem ebbe az országba egyebet sem hallok csak a helyiek panaszkodását. Hét órás dugó a városba visszajövet, sorok, fullasztó szmog. Egyre aggasztóbb méretet ölt a közlekedési káosz a város egész területén és egyre kétségbeesettebben akarják egyre többen elhagyni a várost.
Múlt hét szerdán L-val mentem dolgozni ismét. Szokás szerint az Avenida 23 de maio-n mentünk ( Itt egész naptárt kell bemagolni az utcanevekhez.) Feltűnt, hogy valamivel több autó van a szokásosnál és kicsit lasabban is haladunk. Amikor megérkeztem a munkahelyre azon kevesek, akik ott voltak hülledeztek, hogy hogyan sikerült bejutnom, amikor mindenki késik vagy egyszerűen ma nem tud bejönni. Ugyan miért? Mert metro sztrájk van. Gyorsan megnéztem a Neten – megbénult az egész város. Akik a metrót használják, busszal próbálkoztak vagy autóba ültek. 9 millió autó (valószínüleg) lepte el a várost. A sztrájk miatt kénytelenek voltak feloldani a forgalmi korlátozást, ami azt jelenti, hogy adott napokon csak adott rendszámú autók közlekedhetnek, így próbálnak enyhíteni a szmogon. Ez viszont teljesen ellehetetlenítette a közlekedést. A világ történelmének legnagyobb dugója volt ezen a napon Sao Paulo-ban, 291 km megrekedt autóval. Ki tud ilyen számokat ésszel felfogni?
Égszakadás, földindulás vagy csak egyszerűen… Apokalipszis most. (Hazafelé menet én sem úsztam meg a káoszt.)
Ez a város! Ez az általános tájkép, ez az, ami a legtöbb épület érkélyéről látható… azaz, elnézést. A szerencsésebbeknek megadatik ez a szép kilátás. A legtöbb helyen maximum a szomszéd WC-jébe lehet belátni (minden túlzás nélkül). Olyan közel és olyan összevisszasággal építették a legtöbb épületet, hogy bármely szögből részesei lehetünk mások magánéletének.
Ha az ember a város központjában lévő, belföldi reptéren száll le, úgy érzi, mintha megérintené a felhőkarcolók tetejét.
Kopott, fényét veszített felhőkarcolók, vagy éppen hiperpuccos, olykor giccses épületek a gazdagabb negyedekből. Természetesen egyre több vadiúj, fényes, ultramodern lakópark is van, különleges építészeti megoldásokkal. Nagyon sok klasszicista stílusú (!) felhőkarcolót láttam…nem viccelek. Először nem hittem a szememnek. Szép, faragott erkélyes, boltíves, kő berakásos…felhőkarcolók. Sao Paulo egy építészeti gigaolvasztótégely, ahol MINDEN stílus megtalálható, békés együttlétben, boldogságban. Velünk szemben is egy pirinka, gyarmati stílusú házikó mellé van tapasztva egy nagy randa, 30 emeletes monstrum. A mi lakásunk is egy ilyen, kívülről nem a legmutatósabb, de belülről annál frankóbb épületben van.
Mutatok majd olyat is, hogy el sem hinnétek, hogy mindez ebben az országban található.
Na de addig is…pici ízelítő. Az utolsó képen van a mi épületünk is – az egymáshoz tapasztott, préselt épületrengeteg egyike..valahol középen.
Néha megmagyarázhatatlan durrogtatások hangja rázza fel az éjszakát. Mint például most. Nem tudom, mi lehet a hangok eredete. Nem tűnik lövöldözésnek, de lehetne. Puff-puff..bumm. Itt is, ott is. Visszhangzik az egész. Lehet akár egy összeomló épület, lehet petárda, lehet egy papírzacskó (sorozatpukkasztás), de lehet lövöldözés is. Az elején még el is tudtam képzelni, és ösztönös, letagadhatatlan szenzációéhségem titkon megkövetelte, hogy legyen valami. ( Oh én balga.) Valami, ami megfelel a kívülálló, gringo elvárásainak a veszélyes Brazíliával szemben. Ma már szinte elképzelhetetlennek tartom a valószínüségét, hogy baj legyen. Ami inkább baj, hogy nem félek sehol. Nem ártt tisztában lenni azzal, hogy bármi történhet, bármikor. Nagy valószínűségét nem látom, de lehetséges. Amit mindenki mond, vagy amit otthonról hallunk, hogy Sao Paulo veszélyes. Kérdeztem is L-t anno, hogyan fogok közlekedni a városban. Taxival vagy mi lesz? ( Elég ciki. ) Bizonygattam, hogy nem vagyok félős, de mindenki óvva int, hogy ügyeljek, mert veszélyes.. Ő pedig, lazán és nyugodtan mondta, hogy nem lesz semmi bajom, nyugodtan mászkálhatok a városban. Kicsit mindenképp szkeptikus voltam, amikor megérkeztem, vártam a szenzációt, sehol semmi. Uncsi…. a nagy fenét. Már az elején is éreztem, hogy nincs itt semmi, figyelni kell, elvegyülni és nem történhet semmi. Londonban állandóan arról lehetett olvasni, hogy lövöldöznek, rabolnak, lincselnek. Most, hogy itt vagyok pedig azt mondom, hogy a brazil médiánál szenzációéhesebb nincs a világon, ahol egyébről sincs szó csak lövöldözésről, rablásról, balesetekről, halálról….világvégéről. Van Sao Paulo-ban is, mint mindenhol. De sokkal kevesebb, mint azt gondoljuk. Eddig legalábbis nem láttam semmi jelét – remélem tovább is így lesz.
Emlékszem megérkezésem után 1-2 héttel sétáltam egy nagyot a városban, csatangoltam egyet, amit nyomban közzétettem az arckönyvön. Büszke voltam magamra. Hogy lám, képes vagyok, bátor vagyok, nem ismerek félelmet. (Megmosolyogtat a naivságom.) Szenzációként adtam elő, de olyan is volt a fogadtatása. Kaptam is egy aggódó hozzászólást, hogy vigyázzak magamra. Azóta sokszor mászkáltam egyedül, esténként itt a lakásunk környékén. Munkahelyről például, amikor hazaesem, már sötét van, este 8 körül. A központban lakunk, ami elég sok helyi által lenézett, veszélyesnek, lepukkantnak tekintett környék. Tény, hogy nem lakunk olyan messze a hírős Cracolandiatól – ami az egyik legelhagyatottabb negyed mindenféle sötét alakkal, hajléktalannal, kurvákkal és drogosokkal (kemény drogosokkal, akik crack-et fogyasztanak – innen a Cracolandia elnevezés). Favellákat is láttam, de azokat inkább a város szélén. Nem nagyon tudom, hol vannak. Az az igazság, hogy még nagyon nem ismerem a várost. Amíg nem dolgoztam igyekeztem feltérképezni amennyire csak lehetett, de elég szerény urbanisztikai tudásra tettem szert, amióta pedig dolgozom nincs időm semmire. Ettől eltekintve számtalan pontja van a városnak, amit ismerek, mint a tenyerem (helyi túlzással élve), de túl sok mindent kell megjegyeznem, nem fér el minden a kobakomban. Elmentettem a gépemen egy térképet a negyedek neveivel, de legalább egy A2-es lap kellene, hogy kiolvashatóak is legyenek a nevek. Egy monsztrum ez a város, ép ésszel felfoghatatlan a mérete. A biztonságra visszatérve, többször jöttem haza éjfél körül egyedül – taxin vagy gyalog. Itt vagyok. Nem éreztem, hogy veszélyben lennék. Remélhetőleg ez így is marad. Sőt…múlt szombaton tévedésből Cracolandiaban kötöttem ki. Meg kell vallanom, picit meg voltam szeppenve. Micsoda piszkos, félelmetes népség. Határozott léptekkel mentem – előre. Mert nem nagyon tudtam, hogy merre, csak körülbelül saccoltam, hogy melyik irányba lehet a központ, ahol lakunk. Sokat jártan már így Sao Paulo ban: mentem az orrom után. Pont ebben a ‘szörnyűséges büntényektől’ hemzyegő városban. Emlékszem, első nagy sétám, január 2-án volt, ugyanilyen megfontoltsággal és előrelátással. Körülbelül ‘éreztem’ az irányt, mentem és vissza is találtam. Hinné ezt bárki is, amikor Budapest belvárosában is képes vagyok eltévedni. Szóval a hírös Cracolandia. Busszal már többször is átmentem ezen a negyeden, amikor még januárban intéztem a vízumom. Láttam is, amint hét elején nagy kilakoltatásokat csináltak. Szomorú azért. Szomorú látni azt, amilyen szintre lealjasodnak az emberek, de leginkább szomorú látni azt a kiszolgáltatottságot és reménytelenséget, ahogy az autoritárius rendőrség bábuivá, kegyetlenségük eszközeivé válnak. Szomorú látni azt a sok elcsigázott, kimerült embert aludni a hídak alatt, útszélén, a leglehetetlenebb zugokban és helyzetekben, szószerint egy kartonlappal takarózva. Nagyon sokan, túl sokan vannak. Elszorul a szívem, ha látom, de mit tudok tenni? Emlékszem láttam egy fiatal lányt, aki valahol már a téboly, teljes elkorcsosulás szélén volt és talán drogok hatása alatt, egyik pillanatról a másikra, olyan keservesen, halálraváltan és magányosan kezdett el zokogni, hogy elszorúlt a szívem. Nagyon. Sír, milliónyi embertömeg halad el mellette és senki ügyet sem vet rá… csak hálás lehetek a Jóistennek, hogy gondomat viseli, biztonságban, boldogságban élhetek. A többi már csak rajtunk múlik, nem?
Szóval a műanyagzacskót pukkasztgató, akciófilmet forgató felelőtlen, állampolgárokat megkérem, hogy éjszakánként ne zavarják honfitársaik nyugalmát.
(találtam. Morfondírozás van bőven – magyarul ritkábban, így leírom. Megnyugtat. Talán segít is abban, hogy megtaláljam a választ a kérdéseimre. )
Április 2.
Sao Paulo-ban vagyok.
Sao Paulo-ban élek. Most idetartozom. Ebben a világban próbálok otthonra lelni.
Még nem mondhatom, hogy ez az otthonom. Hogy is mondhatnám. Ilyen rövid idő után. Hosszú-hosszú időbe telik, hogy bárhol is otthon tudjam érezni magam. Ahhoz képest, hogy mennyire gyorsan váltok helyet, országot, életformát, annál nehezebben érzem magam bárhol is otthon.
Jelenleg nem érzem, hogy ez az állapot egy fejlődési folyamat. Hogy ez vezet valaholvá. Hogy van egy áhitott cél, hogy a jövő egy adott időpontjának élek. Hogy az éltet, az segít túlélni a jelent. A jelent élem. Minden pillanatában újdonsággal, kihívással és olyan kiéhezettséggel újdonságokra, eseményekre, ami valahol meg is öli az egészséges elégedettség érzetét. De a jelent élem és élvezem. Nem várom, hogy teljen az idő, nincs az a fullasztó érzés, hogy majd AKKOR jobb lesz. Ez új. Arra viszont még mindig, és mindig van igényem, hogy történjen valami. Valami új, valami nagyobb, több, más. Többre szomjazom, amikor azt sem tudja felfogni az agyam, amiben épp jelen pillanatban van.
Sokszor próbálok rálátni az életemre a kivülálló szemszögéből. Rácsodálkozni, hogy ki vagyok, mi vagyok, mik a képességeim, mit értem el az életben.
Rácsodálkozni arra, hogy mennyire az álmaimnak élek, mennyire végletesen élem az életem, mennyire szerelemfüggő a lényem és hogy mekkora amplitudóval élem meg a jót és a rosszat. Azt, hogy kik, hogyan segítik, egyengetik az utam, kik mit látnak vagy nem látnak bennem, kik látják meg az igazi személyiségem és a hibáim. Ugyanazokat a hibákat, amik végigkísérnek az életem során, berögzodéseket, gesztusokat, amiket nem tudok levetkőzni.
Vagy csak, hogy egyszerűen fogtam a sátorfám, belegyömöszöltem az életem két bőröndbe és nekiindultam egy vadidegen világnak, egy másik kontinensnek, üres zsebbel. Hajtott a szerelem, a szeretet és a kalandvágy. Hajtottak az álmaim, a reményeim. De a hajtóerő leginkább egy nagyon egyszerű, de annál elementárisabb erő volt: a boldogság. A kiegyensúlyozottság, a harmónia, a kiteljesedettség érzete. Az a belső erő, ami elhajtott több ezer kilométerre, hogy a megpróbáltatások, lemondások és nehézségek, időnkénti kiszolgáltatottság ellenére ez az érzés legyen az éltető erőm. Hogy ugyanúgy érezzem nap mint nap az ölelés és a csók hiányát, azt,hogy azok a napvégi, fáradt, csendes beszélgetések olyan sok reménnyel, hittel és kiteljesedettség érzetével töltenek el. Elkalandoztam és odakalandoztam, ahol mindig örömmel kötök ki, ahová akkor menekülök, ha a jelen megpróbáltatásait nem bírom elviselni. Hová is? A jelenenbe, a valóságomba. Csak nem árt emlékeztetnem magam időnként. Sokszor megéri leülnünk és mérlegelnünk. Mérlegelnünk, hogy mi adatott meg az életben, nagy hangsúlyt fektetni a jóra és mérlegelni, hogy a nem jó – ha objektíven, nagyítóval kielemzzük – tényleg annyira rossz és vajon, miért is az.
Anyu drága! Itt vannak a szobanövényeid. Mindig Rád gondolok, amikor elmegyek egy ilyen gigászi fa vagy bokor mellett. Több olyat is láttam, ami azt hiszem a te gyűjteményedben is megtalálható. Egy kontinensnyi szobanövény – csak Neked. Egy nap megmutatom!
Hétfőn este azon sopánkodtam, hogy senki nem locsolt meg Húsvét alkalmából, erre tegnap este maga a Jóisten pótolta az elmaradt szokást. Gondoskodott arról, hogy ebben az évben se hervadjak el, mert olya trópusi zuhéj kapott el, amit életemben először éltem meg.
Sao Paulo időjárására jellemző, mint magára a városra és a helyi életre: a teljes kiszámíthatatlanság. Sose tudni, mi fog történni, mire kell számítani, milyen idő lesz. Szikrázó napsütés reggel, égszakadás-földindulás délután, majd forró, fülledt éjszaka. Egyik nap nyár, utána londoni hideg és szürkeség. Pontosan ez a szürkeség fogadott, amikor megérkeztem. Csalódott is voltam. Hol a napom? Hol a virítóan kék ég? Mi ez a londoni szürkeség? Onnan jöttem, elég volt, köszönöm.
Az ernyőt sosem lenne szabad otthon felejteni. Igazán megtanulhattam volna. A kis kézi ernyők teljesen hasznavehetetlenek, mert ha elkap egy jó kis trópusi zuhé, ernyővel vagy anélkül, úgyis bőrig ázik az ember. Az elején, amikor mindenhol azokat a napernyő méretű ernyőket láttam az emberek kezében, letudtam a brazil megalomániának. Az is nagy.Ennyi. Most már értem.
A péntek is egy ilyen kiszámíthatatlan napnak indult, kellemes, napsütéses reggellel. Mostanában hál’Istennek jó melegek vannak, annak ellenére, hogy javában ősz van, és folyamatosan azzal riogatnak, hogy télen 5 fokig is lehűl az idő, de fűtés nincs. Pár hete, kabátos, pulcsis hideg volt, amikor már láttam a végzetem, hogy Brazília ide vagy oda, ezt a fránya hideget nem úszom meg. Hajszárítóm még nincs, de pár este olyan hideg volt, hogy nem láttam más megoldást, felkaptam a kis elektromos melegítőt, ami remélhetőleg megmenti az életem télen, és azzal szárítottam meg a hajam. (Fő a célszerűség. Budapesten emlékszem, amikor elromlott a hajszárítóm egy ideig a sütő előtt görnyedve szárítottam a hajam. Eredmény? Gyönyörű fürtök, izmos combok.)
A munkahelyem és a metrómegálló között jó 20 percnyi séta van – fel a hegyre, le a hegyről. ( Igen, Sao Paulo is dimbes-dombos helyenként, mint Buda, csak pálmafákkal.) Amikor elindultam már csepergett, de már nem volt visszaút. Péntek esténként olyan dugók vannak a városban, hogy semmilyen járművel, ami föld felett közlekedik nem érdemes próbálkozni. Ha mégis, az ember számítson arra, hogy a péntek estéjét a dugóban tölti. Egyedüli megoldás metró vagy… helikopter.
Már a legelső percben csorgott a ruhámról a víz, így nem láttam értelmét aggódalmaskodásnak, idegeskedésnek. Ha már így alakult, akkor élvezzük. De mennyire élveztem! Kellemes, langyos zápor, forró, péntek este, egy hosszú, kimerítő hét után. Aznapesti státuszomat ‘kenyérre kenhető’ jelzővel illetném.
Szerencsére volt egy pár Havaianas a táskámban, gyorsan felvettem és boldogan csatangoltam a hatalmas pocsolyákban. Olyan jó érzés volt. Élveztem a záport, a meleg estét, a tényt, hogy péntek van, azt ahogy csurgott rólam a víz, mindenhonnan, élveztem az emberek értetlenkedő tekintetét és igen, a dudáló és füttyentgeto férfiak tekintetét is. A péntek esti sao paulo-i káosz kellős közepén, ahol az eső csak tetézi az apokaliptikus helyzetet, vídáman ugrándozva a pocsolyákban, csuromvizesen csak arra tudtam gondolni, hogy milyen fantasztikus ez az eső, milyen szép az élet, micsoda felszabadító érzés a munkából hazairamodó tömeggel sodródni, részese lenni a sao paulo-i lüktető életnek és milyen csodás módon gondoskodott a Jóisten arról, hogy íme, legyen nekem is locsolkodás a messzi Brazíliában. Ha titkon irigyeltem azokat a leányokat, akiket huncut módon slaggal, vödörrel locsoltak meg a legények, elmondhatom, hogy lett nékem trópusi, meleg zápor. Egyenesen az égből.
Húsvét, Nagypéntek van. Csendes a város. Értem a csenden azt, hogy nem zsong alattunk az utca mulatozók áradatától és utcai árusoktól. Az a kevés autó, ami az utakon van lágyan ringatózva suhan fel-alá. Kiürült Sao Paulo. Mindenki a családdal tölti az ünnepet, nyaral, pihen, utazik. Alig vannak autók az utcákon. Minden mulató, lebuj be van zárva. Visszafojtott, már-már kellemes alapmoraj lebeg a város felett. Álmos, kimerült, nyugodt nap a mai. Álomosak és kimerültek vagyunk mi is. Meg picit másnaposak is 😉
Úgy tűnik, itt a húsvét hagyománya elenyészőbb. Összehozza a családot, ami fontos, bár a hatalmas távolságok miatt sokszor nehézkes. Már egy hete minden médiában azt találgatják, hogy hány százezer ember lesz a reptereken, buszállomásokon, utakon. Hányan hagyják el a várost – de leginkább azt latolgatják, hogy milyen felfoghatatlan méretű dugók és káosz lesz, amikor mindenki egyszerre, vasárnap este jön vissza a városba. Milliónyi emberáradat özönlik vissza kipihenten, meghízva és legalább 5 kiló csokival. Tegnap hazafelé jövet a metrón, minden második ember táskájában, kezében ott volt a gigaméretű, fényes csomagolású húsvéti csoki. Pont olyanok, mint a fenti képen.
Mit takar a fényes papír? Most hétvégén talán kiderül. A lényeg, hogy nagy és fényes. Ez itt fontos. Ahogy látom, a helyiek a húsvéti csokit kilóban mérik. Fél vagy egy kilós csokitojás az átlag méret. Nyuszika nem jellemző, inkább csak csokitojás. Jóóó nagy ráadásul. Édességhegyek mindenhol. Az a benyomásom, hogy itt a húsvét valójában csak erről szól. Azon gondolkodtam, ha minden 5. sao paulo-i vesz egy ilyen átlag 500 grammos csokitojást, akkor is 2 millió kg csokiról van szó! 2 millió kg! Ehhez csatolnom kellene egy képet, a sok túlsúlyos emberről. Nem nehéz kitalálni az okát: a mennyiség itt is mint otthon, meghatározó. Sokat, sokszor enni, emellett pedig állandóan nassolnak. Milllió fajta keksz, csoki, apró-cseprő, miniméretű, sűrített tejből készített azt sem tudom mi. Számtalan mini édességbolt mindenhol. Édes, sós, mindegy, csak ehető, nassolható legyen. Kicsi sajt, kicsi csoki, kicsi keksz. Amíg úton van az ember például. Utána jön az ebéd és a vacsora. Erről majd egy másik alkalommal.
Amíg itt írogattam, a mellettünk levő templomból olyan hangerővel hangzott fel a nagypénteki mise, mintha hangszóróból szólna. Visszhangzott, betöltötte az egész teret, ugyanakkor egész abszurdan hatott a gregorián stílusú recitálás Sao Paulo kellős közepén. Abban a negyedben, ahol a híres bohémélet folyik, színházak és a város leghíresebb kuplerájai vannak. A pap siráma olyan légkört teremtett, ami teljesen összeférhetetlen a tér éjszakai életével. Leginkább az arab országok, hangszórókon szóló imáira emlékeztetett. Ez viszont katolikus mise, Sao Pauloban. Micsoda cirkuszi összevisszaság. Igazán hozzászokhattam volna. Mindig van valami új a nap alatt. Meg kell vallanom, sokmindent kritikusan fogadtam az elején, ostobaságnak tartottam. Idővel rá kellett jönnöm, hogy szépen befoghatom az európai, főleg magyar, okos-fontos, tradiciókban és tökéletesség hajkurászásában megkeseredett pofikám, és nekiállhatok elfogadni azt, hogy itt ez van. Kaotikus, minden mindennek a keveréke. Egyszerűen más. Manapság szórakoztatónak tartom és jót kuncogok velük. Bár úgy vélem, megvan bennem a tolerancia, nyitottság és tisztelet más kultúrák iránt, mégis szembesülnöm kell, hogy van azon még mit csiszolni.
Húsvéti csokira visszatérve, míg mindenki ölében ott csillogott a fényes csomagolás, nekem egy ananász volt a kezemben. Az én húsvéti tojásom. Formára és súlyra hasonló. Erre a helyiek csak annyit mondanának: vékonybelű gringa.
