Kalandiparos São Paulo-ban

Ideje tanulni egy újabb ‘brazil’ szót.

Kezdetnek úgy gondoltam összegyűjtöm azokat a szavakat, amivel kimentheti magát az ember egy vérmes, brazil bandita karmai közül. Első leckében a saudades szót tanulhattuk meg, ami a hiányérzet érzelgős, brazil megnyílvánulása. Második alkalommal a sei lá kifejezését tartottam fontosnak megtanítani, ami annyit jelent: mit tudom én.  Harmadik fontos eleme kis listámnak a beijo. (Felebaráti szeretet vagy elmeháborodottság a bíróságon is mentő körülmény.)

BEIJO, azaz a béjzsu szó puszit jelent.

A brazil szókincs egyik nélkülözhetetlen eleme a puszika. Ezzel végződnek a beszélgetések, ezzel köszön el a fontoskodó a fontostól, TV-ben a cuki műsorvezetők. Sőt, a vadidegennel is, akivel egyszer beszéltünk telefonon vagy váltottunk e-mailt, béjzsuzunk. A szeretet olvasztótégelyében egyként puszikáljuk egymást. Karótnyelt magamfajtáját kicsit megpirongatta ez a közvetlenség, majd az adaptációnak áldozva boldog boldogtalannak béjzsuztam én is. Egyébként is, azokban a nagyon okos üzleti és etikai útmutatókban óvva intik az embert: ’ Csak lazán Brazíliában, itt mindenki havercsóka!’  Így én is csókoltattam a fimrendezőt, a producert sőt a cégvezetőt, puszikát küldtem a híres irodalmárnak, de még a nagykövetségnek is. ( Mit tehetek, ha itt így járja?) Egy idő után kezdett derengeni, hogy a csudi nagy lelkesedésemmel csak a helyieket szórakoztatom. Miután az ember hülyét csinált magából és erre rá is jön, hírtelen szuperkonzervatívvá válik és a puritanizmus eminens úttörője lesz. Béjzsúkból olyan formalitásba és körülményességbe váltottam, ami már engem is fárasztott.

Fontos nyelvészetileg tudni a brazilokról, hogy imádják a szóvirágokat, a kicsinyítőképzőt és a fokozást. (Lelkes diákként ezt is egyből magamévá tettem.) Minden szónak több változata van. Így a beijo esetében is van:

BEIJINHO, azaz béjzsínyu, puszika kicsinyítóképzővel.

BEIJÃO, béjzsao, ami egy jóóóó nagy puszit jelent fokozással vagy ‘nagyító képzővel’.

BEIJOCA,béjzsoka, ami…nem is tudom, a kettő keveréke.

Ez a három jut igazából eszembe, illetve van még a beijo na boca, ami csókot jelent.

Most el is köszönnék.

Beijoca

Sei lá!

Második, igen fontos kifejezés, amit helyi körökben igen sűrűn lehet használni. (én talán életemben nem hajtogattam ennyit)

Jelentése: ‘Mit tudom én’ vagy ‘Fogalmam sincs’.

A kiejtést tekintve az l-nek nagyon fontos szerepe van. A nyelvünkkel csettintve, az l-t hangsúlyozva, olyan Britney Spears-esen kell kiejteni, palócos Á-val.

Egy próbát?

SZÉJ LLLÁ!!!

Hogy életben maradjon, ha valakit idevetne a sors kegyetlen marka.

SZÁUDÁDZSÍ

Kezdetnek ennyi elégséges is.

( Ja: hogy mi is ez? Saudade, azaz a hőn szeretett kifejezés, amit az emberek olyan sűrűn használnak. Saudade-ja van, ha már nem látta egy napig a szerelmét, a barátait, saudade-ja van egy hely után, egy szituáció után. Azaz hiányzérzet, nosztalgia helyi brazil formája… com muito carinho.. na ezt a következő alkalommal.)

Az utóbbi hetekben teljesen megszűnt a kapcsolatom az otthoniakkal. Azt sem tudom, mikor beszéltem utoljára magyarul. Fura. Időnként igen nehéz is. Múlt éjszaka babiloni álmom volt. Próbáltam portugálul beszélni a munktatársaimmal, de csak angolul és franciául jöttek ki a szavak a számon. Igazából már azt sem tudom, hogy milyen nyelven gondolkodom. Épp azon, ami az adott pillanatban a legkézenfekvőbb. Árnyaltabb kifejezéseknél még mindig az anyanyelv segít ki, praktikusabb gondolatok viszont már portugálul vagy angolul fogalmazódnak meg bennem. Még szerencse, hogy angolul beszélünk Lucianoval, mert az is elkopna idővel. Sok kifejezés spontán módon portugálul tör fel bennem. Lassan négy hónapja, napi 9 órában (vagy inkább több) extra sűrű portugál nyelvű légkörben töltöm a napjaim. Egyszerre öten beszélnek, gigasebességgel, közben telefonon és e-mailen kell megoldani rendkívül fontos, már megint határidőn túli ügyeket. Gyorsan, gyorsan. Azonnal. Gondolkodni nincs idő, arra pedig végképp nem, hogy megértési és fogalmazási problémáim legyenek. Cselekedni kell és tüzet oltani. Most már nyugodtan mondhatom, hogy ez nem jelent gondot. Az első hetek viszont igen megpróbálóak voltak. Úgy kezdtem el dolgozni  két hónap után egy nemzeti cégnél, ahol csak brazil munkatársak vannak, hogy igazából alapszinten el tudtam társalogni, de 10 perc beszélgetés után már kisült az agyam. Úgy érkeztem Brazíliába, hogy már 5 éve nem használtam a nyelvet, amit egyébként is csak úgy szedtem fel, soha nem tanultam és teljesen eltűnt a francia miatt. Fel sem nagyon fogtam, hogy mit jelent ez valójában és milyen megpróbáltatásokba ütközhetek. Annyira felpörögtek az események, amióta elhatároztam, hogy nekiindulok a nagyvilágnak és megyek Londonba dolgozni, hogy tényleg nem tudtam mérlegelni, hogy mennyire lesz ez nehéz valójában. Érkezésem után, január 2-án már intéztem a vízumom és büszke voltam arra, hogy el tudok igazodni hivatalos ügyekben. Ez csak a kezdeti siker volt. Idővel lassan rájöttem, hogy ez a tudás vajmi kevés. Lett is ebből jó kis pánik és frusztráció – á la Tünde. (Ez a kép, a céklás ujjaimmal, jól reprezentálja azt az érzést, amit a kezdetekkor éreztem)

A munkát megkaptam és el is kezdtem dolgozni. Ez viszont nem arról szólt, hogy idővel, szépen, lassan beletanulok. Annyira kaotikus volt a helyzet, többen elmentek, bemutatók csúsztak, projektek függőben voltak, iszonyat sok film, még több elveszett információ – és a kis gringa, aki azt sem tudja, hogy melyik bolygón van, hogy hívják…de azonnal össze kell állni és lebonyolítani ennek és annak a filmnek a bemutatóját.  Amikor tudod, hogy képes vagy, megvan a tudásod, tapasztalatod, sőt még több is, csak a legfőbb elem, a kommunikáció és az ehhez szükséges elem, a nyelv hiányzik. Én ehhez papírkutya vagyok. De tényleg. Csodálom az emberek tűrőképességét. Engem ezek a dolgok mindig megviselnek. Kőkemény próba volt az első pár hét. Olyan fejfájással, olyan kétségbeesetten és hullafáradtan értem haza minden nap, hogy csak csendet, sötétséget és magányt akartam. Csendet. Semmilyen emberi hangot, semmilyen nyelven. Elkezdtem rajzolni, katalógusokat vagdosni és kétségbeesetten keresni a belső hangom. Ami ekkor igencsak eltűnt.

Százszor feladtam, százszor újrakezdtem. Nem volt más választásom. Csak egyet akartam: hogy önmagam lehessek ezen a nyelven is. Kicsit önmagam csak Lucianoval sikerült lennem, amikor angolul beszélhettem, ami már nagyobb megkönnyebbülést jelentett. Hosszú téma ez, órákat beszélhetnék erről…unalmas. Aki egyszer már átélte, tudja, hogy elég embertpróbáló. Egyszer. Amikor már harmadjára mész túl ugyanazokon a megpróbáltatásokon, már eléri az elviselhetetlen szintet, amikor az ember már feladja, mielőtt elkezdte volna. Megint végigmenni ugyanazon a tortúrán, ugyanazokkal a kioktató tekintetekkel szembesülni, ugyanazokat az idióta sutaságokat elkövetni. Először az ember türelmes, mert tudja, hogy erről szól. Nincs mese. Idővel viszont, nem is tudom, öregszünk, elkényelmesedünk, kapaszkodót, biztos pontot keresünk az életünkben. Ráadásul a korábbi sérelmeket felhamozva kiélezettebbek leszünk mindenféle apróbb, csípős megjegyzéssel, sőt jótanáccsal szemben is. Én legalábbis mindenképp… De nehéz. Nehéz az asztaltól és a széktől kezdeni, amikor az ember szeretné megosztani az életről alkotott képét, tanulni, művészetről, érzelmekről beszélni, emberi kapcsolatokról elmélkedni. Ehhez képest be kell érni a ’hu de szuperul beszélsz portugálul’ kezdetű (és sokszor végű) társalgásokkal. Ettől egy idő után bizony letört a bili füle, volt pityergés és és világfájdalom, meg az  ’úgy hiányoznak a régi jó beszélgetések’ típusú sápítozások. Ez persze nem jelenti azt, hogy mindez rossz, ami van, csak a kezdeti nehézségeket senki nem ússza meg és azt sem, hogy mindez néha elszomorítsa az embert mindannak ellenére, hogy elégedett az életével úgy, ahogy van. 

Arról viszont, hogy hogyan tűnt el mindez észrevétlenül az életemből és hogyan sikerül egyre több kedves emberrel ismeretséget kötnöm és szépen lassan önmagammá lennem…na erről majd egy másik alkalommal.

Most valami fura kenyszeredettseget erzek arra, hogy ide firkantsak. Ekezetek nincsenek, mert portugal a billentyuzet. A munkahelyrol irok. Ma csendes sztrajkolok es ‘kicsit magammal is foglalkozom’ napot tartok. Ilyen is kell neha, mert a mokuskerekletben, azt is elfelejtem, hogy embernek szulettem.

Az elozo szoveget igyekeztem osszebarkacsolni valahogy, az itteni ekezetekkel. Most eppen ketten beszelnek mellettem telefonon, ketten mogottem a targyaloban, mindenki hangos,ideges..es en ebben a nagy zavarban igyekszem valami ertelmeset kozvetiteni. Nem is tudom,miert.

 Ha drága anyucikám tudtad volna, hogy kicsilányodnak ilyen sok gondja lesz a nevével, akaposan meggondolod, hogy ezt a gyönyörű nevet válaszd-e vagy sem.

 Én különlegesnek tartom és szeretem. Emlékszem Szigeten nem volt egy Tünde sem. Büszke voltam arra, hogy én vagyok az egyedüli. Kétségtelenül már ott elkezdődött ez az hercehurca. Az ü betű kifog minden nemzeten. A románok sem tudják kiejteni az ‘ü’-t, így otthon Tunde voltam. Még szerencse, hogy nem a kamaszkoromat töltöttem Brazíliában, mert biztosan nyomott hagyott volna a személyiségemen ez a sok ‘meghurcoltatás’ és komoly önértékelési válságot eredményezett volna.

Amióta átélptem Anglia határát, megtanultam, bárki külföldi fiával találkozom, bemutatkozásnál feszengés, értetlenkedés és névetimológiai magyarázkodás következik. Ez a név arra pont tökéletes, hogy az ember megőrizze inkognitóját. Úgy sem értették, visszakérdezni nem merik, ha visszakérdezik, még mindig nem értik, vagy már el is felejtették. Szóval marad a zavart mosoly és az igyekezet, hogy a nevem említése nélkül lehessen társalogni velem. A ‘ki is vagy, hogy is hívnak, mi is a neved, meg hogy is ejtik’ annyira mindennapivá vált, hogy nem is tulajdonítottam neki jelentőséget. Az angolok tisztában vannak vele, hogy nemzetüket elárasztotta a mindenféle nemzet, érhetetlen nevű jövevénye, fásultan, türelmesen betűznek vagy csak egyszerűen nem érdekli őket. Így az én nevem sem jelenetett nagyobb fennakadást (Edzettek a szigetlakók mindenféle furcsaságra.) Ők Thündhi-nek hívtak. Persze sokan Szindinek hallották elsőre, de ha meglátták az írott formát, már nem jelentett gondot. A portugálok…jóég nem is emlékszem már. Azt tudom, hogy ők voltak túlnyomórészt a némacsend, értetlen tekintet kategória, akikkel sikerült megőriznem az inkognitóm, mert egyébként is brazil akcentussal beszéltem a nyelvet. A többi nemzetiségű barátom megosztva hívott Tunde-nek (saját  nyelvük hanglejtésének megfelelően) vagy az angol Thündhi-nek. Furcsa módon a franciák nem tudják kiejteni az ü-t a nevemben, pedig sok ü van a nyelvükben, és mégsem. Mindenki csak Tundé-nek hívott, a szóvégi hangsúllyal.

És elértünk a brazilokhoz. Anyucikám, ha tudtad volna, hogy ezt a nemes, költői nevet az óperencia tengeren túl leamortizálódik Túndzsivá… meu Deus do céu.

Eddig sosem éreztem sértőnek vagy irritálónak ha megütköztek rajta, vagy rosszul ejtették ki, itt viszont meg kell mondanom már a a könyökömön jön ki az örökös magyarázkodás, értetlenkedés. Némelyik lokálcsókát azért nem nevezném a legjobb modorú egyénnek. Az, hogy a telefonba beleordítják, hogy ‘eeee?’ már fel sem tűnik és bár százszor megkérdezik, százszor elmondom, még mindig ugyanott tartunk.

Még új vagyok a munkahelyen, a nagyja még hátra van. Nem úszom meg, hogy ne menjek keresztül ezen a tortúrán – milliószor. Tudom, fel kell vérteznem magam. Néha már elkapott a düh és csak fortyogtam magamban, hogy a rohadt életbe, egy napon mindenki megtanulja kiejteni rendesen a nevemet. Kicsit gúnyosan is  állnak hozzá, mert biztos vagyok benne, hogy a Tundzsi a brazil fülének sem hangzik a legszofisztikáltabban. Ami a legirritálóbb, hogy ez téma. Téma a beszédben és téma  a fejemben. A nevem. Ugyanmár!!

Gabi és Rudi otthon Budapesten egyszer nekiállt viccelődni a nevem brazil változatával. Júúj de utáltam. Haragudtam is rájuk. Aztán szépen elterjedt. És most már mindenki Tündzsinek hív otthon. Sikerült is viccelődni vele, már megbékéltem vele.

Na de itt. Mindenki úgy néz rám, mint valami retardált marslakóra, akinek valami egészen borzasztó, hülye neve van. Ez már bosszantó. Amikor megkérdezik, hogy mi, csak néznek, ha látják írott formában, akkor…ááá..Túndzsi…ok. Százszor megkérdezik, százszor elmondom, mindegy..Túndzsi.csá. Örüljek, hogy ezt is meg tudják jegyezni.

Minden országnak megvan a saját szokása, hagyománya, kommunikációs formája. Itt fontos a név. Nem értem, de el kell fogadni. Amikor megszólítanak valakit vagy telefonálnak, elsőként mindig a névre kérdeznek rá. Én kicsit gorombának tartom, de itt így van . Lassan, határozottan építem fel a telefonbeszélgetéseim proceduráját, ahol a nevem említését igyekszem annyira mellőzni, amennyire csak lehet. Igyekszem, de mindhiába.

Egyik nap rácsörögtem irodán belül egy kollégára.

– Ki az? (tudni kell, hogy itt elég rosszak a vonalak vagy csak egyszerűen hozzátartozik a telenfonbeszélgetés kultúrájához, hogy mindenki üvölt a telefonban)

– Tünde ( Nem tudom, hogy ez egy spontán reakció, de ha valaki hangosan beszél, én automatikusan halkabban szólalok meg. Talán ezzel próbálja az ember jobb belátásra bírni a másikat, hogy kicsit vegyen vissza a hangerőből)

– Kiiiiii?

– (feladtam,mert tudtam, hogy értelmetlen. Lemondóan belevakkantottam a telefonba) Túndzsi…

– Ááá Túndzsi!!!

Percekig vihogtunk a telefonban.

Volt egy megbeszélésünk egy film rendezőjével és a producerrel. Rámkerült a sor, kiböktem a nevem, táguló pupillák, teljes zavar. A főnököm, hogy oldja a helyzet feszélyezettségét, közbevágta:

– Mi lenne ha inkább csak Máriának szólítanánk? Egyszerűbb!

Elkezdtem ezt a blogot figyelmen kívül hagyva egy apró, nem túl jelentéktelen szempontot – alig használom az anyanyelvem (heti egyszer talán), és végigfutva pár sort az eddig írtakból, jól elszégyelltem magam. Most vagyok a nyelvtanulásnak abban a szakaszában, amikor semelyik nyelven sem és már sehogy sem tudok komunikálni. Bízom benne, hogy az itteni kis firkantások segítenek visszatalálni édes anyanyelvünkhöz. Sokszor úgy fogalmazok meg dolgokat, ahogy a helyiek mondják, ami leginkább úgy hangzik mint egy külföldi szájából, aki magyarul tanul. Jót tesz nekem is, remélem idővel belejövök, hogy tényleg az legyen itt és olyan formában, ami velem történik, amit felfedezek, megismerek, amiben megbotlom vagy éppen, amit kritizálok. Csókok… lassan leredukálódik a komunikációs képességem vizuális szintre.